Kécza Sanyi története:
Sztorim alapját megtörtént eset adja. Nagyhajón játszódott, úgy hetvenes évek közepe táján. Új volt az a hajó, alig két éve bocsájtották vízre, de süheder kora sem akadályozta meg az álnok rozsdát, hogy elcsúfítsa az amúgy tetszetős kellemet. S mivel védekezik a matróz a nem kívánatos, vöröslő foltok ellen? Persze, hogy rozsdátlanítással, majd az azt követő festéssel! Ne bonyolódjunk bele e műveletek milyenségébe, sokat tudnék mesélni róluk, hisz jómagam is tevékeny részese voltam e műveleteknek, nem a kívülálló „okosságával” magyarázkodok.
Történt, hogy az egyik nap jókora felületet sikerült megszabadítani a rozsdától, majd lefesteni a fedélzeten, haragos zöldben pompázott a járófelület. Estére madzagokkal határoltuk el a friss festést, megakadályozandó, hogy összejárják a még nedves zománcot. De haj, fáradozásunk hiábavaló volt, mert bizony reggelre kelve, csak ott éktelenkedtek a lábnyomok a fedélzeten, valaki az éj sötétjében orvul belerondított. Ott sorjáztak foltok, - még a bakancs talpának mintázata is kirajzolódott - és vezettek előre a hajóorrba. „Ki tette, ki tehette?” - zúdult fel a matróz társadalom. A vizsgálat megállapította, hogy azok a nyomok nem felnőtt emberhez méltók, kicsik, tehát kezdett megfogalmazódni a sötét gyanú … kis termetű volt az elkövető! És vajon ki volt az átlagosnál alacsonyabb? Nem mondom tovább, nem csigázom jobban az amúgy is kíváncsi olvasó idegeit Igen ő volt az! Hajónk anyja, fedélzetünk mestere, a matrózok életének megkeserítője … tehát a bócman! Ráleltek a perdöntő bizonyítékra: a folyosó padlatán is zöldelltek lábnyomok! És vajon hova vezették az embert azok a nyomok? Egy kabinajtóhoz. És mi állt annak a kabinnak az ajtaján, kis táblára felírva? Boatswain, s rögtön alatta azok számára, kik nem bírták az angol nyelvet, magyarul is: fedélzetmester. Mi történhetett az éjszaka sötétjében, ami ilyen méltatlan cselekedetre sarkallta? Apránként derült ki az igazság, Jusztícia nem könnyen emelte magasba mérlegét. Pista bátyánk – hogy nevén nevezzem a vétkest, és aki egészen addig a pillanatig nem hallgatott az aprótalpú névre, - nos, ő nem volt a szeszek ellensége. Vagy mit is beszélek, dehogy nem volt! Pusztította, ahol érte! Sok nagy csatát vívott már az alkoholok különböző fajtáival, hol győztesen hagyta el a porondot, hol vesztesen, de józanul soha. Azon az estén is a jól végzett munka örömével hanyatlott el kabinjában, - mely kabint a mellette lakók nemes egyszerűséggel csak borzlyuknak hívtak, mert a sörrel ellentétben emberünk a vizet nem kedvelte, mosdásra is csak jelképszerűen használta – tehát lepihent, gondosan a keze ügyébe igazítva a karton sört, hogy ne kelljen sokat fáradni, ha megszomjazik. És megszomjazott! És többször is megszomjazott! Pukkantak a sörös dobozok nyitói, egyik a másik után, kezdett kedvre derülni Pista bátyánk, a világ valahogy rózsaszínű ködbe burkolózott körülötte. De jaj, mi történt az idő múltával! Nyúlt a kartonba, de csak az üres dobozok csörgése hallatszott. Kutatott tovább, hiába tette, elfogyott az innivaló. Felkelt, feltúrta kabinját, de csak hasonlómód kiürült dogozok gurultak elő innen s onnan. Vészhelyzet állt elő: elfogyott az éltető nedű! De nem azért hajózott bócmanunk már több évtizede, hogy ne tudja a megoldást: ott az „M” készlet, a titkos tartalék, amit gondosan elrejtett, számítva a sanyarú időkre, vészhelyzet esetére. Ez most bekövetkezett! „Nem fogsz ki rajtam, barátocskám!” – dünnyöghette a kiürült sörös kartonnak, bakancsot húzott, indult az ősforrás felé. A depó a hajó orrában leledzett, a festékraktár egyik sötét zuga rejtette a nemes italt, így indult útnak az éjszaka sötétjében a hajóorr felé. Feledte már, milyen munkát adott embereinek, törölte agyából az elfogyasztott szesz, így szépen előre óvakodott. Még megállásra késztette a kihúzott madzag, átlépni magas lett volna, így alatta átbújva, a festékben ott hagyva támaszkodó tenyerei nyomát, haladt tovább. A részeg emberek biztonságával jutott előre a célhoz, nyitotta a páncél ajtót, lépte át a magas küszöböt, kapcsolta a villanyt. A fénysugár éles késként hasított a sötét éjbe, s keltette föl a hídon őrködők figyelmét. Volt tanú tehát, rögtön kettő is, az ügyeletes tiszt és az őrséges matróz. Bócmanunk a söröket meglelte, egyet gyorsan el is fogyasztott, kevesebbet kelljen cipelni hazafelé, majd útnak indult, újabb lábnyomokkal gazdagítva a fedélzetet. Vette a spárga akadályt, majd visszatért, vissza kabinjába a meglelt kinccsel. Így maradt az a néhány árulkodó lábnyom a folyósón, de ez is elkerülte figyelmét, mint oly sok más azon az estén.
Reggelre kellve azután szembesült a szörnyű valóval: mit is tett ő? Mert bizony matrózai komor tekintettel méregették, mikor előkeveredett a reggelinél, de a lebaltázás ezúttal az első tiszt feladata volt, aki magához szólította a parancsnoki híd fenséges magasságába. Pista bátyánk szótlanul meredt a szépen zöldellő bakancsa orrára, mentséget nem talált, nem is találhatott, hisz hagyott maga után elég bizonyítékot. Visszatérve szótlanul kevergette teáját az étkezdében, pár mondattal eligazította a rá várakozó matrózokat, majd nagyot sóhajtva fogott raskétát, kaparta fel a felgyűrődött festéket, kente föl a foltos fedélzetre a matériát. Szótlan volt egész nap, törődött ember lett belőle, bár rossznyelvek szerint inkább a másnap volt az, mi hangulatát komorrá tette.
De múltak a napok, szépült a fedélzet, emberünk rálelt régi énjére, felemelte a hangját, ha matrózait kellett rendre utasítani, s közben nem sejtette, hogy már új névvel gyarapították fiai az atyja által adományozottat: lett ő Pista bácsi, az aprótalpú bócman.
Némi magyarázat, nem tengerészeknek.
Boatswain, bócman – fedélzetmester
Raskéta – rozsdakaparó vas
