Kécza Sanyi sztorija
Jártak már Indiában? És Calcuttában? Nekem megadatott mindkettő, na, nem olyan sokszor, talán négyszer, nem voltam mindennapos vendég a szubkontinensen. Kiemelnék egy apróságot ottani élményeim közül, egy érdekes figurát mutatnék be önöknek.
Némi magyarázattal is szolgálnék, előzetesként, hisz’ nem voltak olyan sokan a tengerészek, mint ahogy az ismerőseimet végigböngészve tűnne, akadhatnak civil olvasók is. Tehát a révkalauz, vagy, ahogy mi használtuk a szót, a pilot. Ő az, aki a parancsnok segítője, hogy kikötőbe irányítsa a hajót. Ismerve a helyi sajátosságokat, tanácsaival látja el a kapitányt, kalauzolja be a biztos révbe. A lényeg itt a tanácson múlik, a felelősség marad a hajó parancsnokáé, a pilot csak segítő lehet, még ha sokszor úgy is tűnik, ő irányítja a hajót a kikötésnél, indulásnál.
Kis motorosával ott várja a nyílt vízen a hajót, felkapaszkodik a kötélhágcsón, majd a felsietve a parancsnoki hídra beszéli meg a barbával a kikötés hogyanját, mikéntjét. Teszi ezt minden körülmények között, csendes, nyugodt vízen, de akár tomboló viharban is, az éj sötétjében, szakadó esőben, vagy sűrű havazásban. Nagy szakértelmet kívánó feladat. (Manapság már nem ritkaság, hogy helikopter szállítja a hajóra a pilotot, az én időmben ez még nem járta.)
Vannak olyan kalauzok, akik folyókon adnak segítséget a hajóknak, ahol a kikötő mélyen a szárazföld belsejébe települt, mint esetünkben a calcuttai, ami mérföldek tucatjaira volt található a Hooghly folyó torkolatától. Tehát adott a helyszín, kezdődjék a mese. 1976 nyarán igyekeztünk Calcuttába, hogy mákgubó rakományt rakodjunk, hollandiai rendeltetéssel. Ady volt hajónk neve, ha éppen valakit ez is érdekelne. Napsütéses, meglehetősen meleg napon érkeztünk a folyó torkolata elé – meleget írtam? Hát az bizony kevés arra a hőségre, ami ott fogadott bennünket! Azaz nem is annyira volt sok az a talán negyven fok, de a pára… gőzt lélegzett be az ember, ha éppen levegő után kapkodott. Monszun előtt voltunk, az adta az időjárás jellegét.
Tehát megérkeztünk a folyó torkolata elé, lassítottunk, és hamarosan feltűnt a pilotboat, hajónk mellé kanyarodott, hogy kalauzunk felkapaszkodhasson a fedélzetre. Egy turbános, hófehér egyenruhás alak lépcsőzte végig a hágcsót, és lépett a fedélzetre. Mint egy maharadzsa! Hófehér egyenruhát mondtam, és tényleg, azon az uniformison piszokfoltnak nyoma sem volt! Ropogósra keményített, rövid ujjú ing, a fekete váll lapon ott díszelgett a négy arany csík, jelezve, hogy viselője kapitányi beosztást tölt be; hófehér sort, gondosan élre vasalva, fehér térdzokni, fekete félcipő – az uniformis még őrizte a brit hagyományokat. De a lényeg a fejfedő volt: a turbán! A szikhek jellegzetes fejfedőjét viselte, gondosan felcsavarva, fordított „v” alakot formázva takarta hajzatát. Középtermetű, testes úriember fogott kezet a rá várakozó ügyeletes tiszttel, arcát teljesen beborította fekete szakáll, csak az élénken csillogó szemek, s hófehér fogsor villant ki a tekintélyes mennyiségű szőrzetből. Kis pánt szorította az álla alá a szakáll zuhatagot, formát adva a nemes arcnak. Volt valami a megjelenésében, valami fenséges, mintha egy indiai nábob tette volna tiszteletét a hajónkon. Így indultak be kísérőjével a felépítményben, figyelemre se méltatva a mögötte a cipekedő matrózt, aki a révkalauz bőröndjét cipelte, mert bizony nem pár órás útra készült a jóember. Messze volt az a kikötő, még egy éjszaka is belefért a felfelé menetbe, kellett hozzá a személyes holmija is, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. A hídon kezet szorított a barbával, pár szóval megbeszélték a hajó sajátosságait, tájékozódott, s tette ezt szinte akcentus nélküli, irodalmi angolsággal, ami oly ritkán sajátja a pilotoknak. Belepislantott a radarba, végig távcsövezte a partot, szólt pár szót a vhf-en, majd kiadta az első utasítását: Half ahead!. Még odaszólt a kormányosnak: stedy as she goes, majd betelepedett a barba székbe, onnan szemlélte a folyótorkolat forgalmát.
Jómagam délután négykor találkoztam vele, akkor léptem szolgálatba, váltottam az előző kormányost. Rövid átadás-átvétel, hogyan viselkedik a hajó, merre húz a kormány, mire figyeljek, hogyan dirigál a pilot – nagyon jól, érthetően – fűzte hozzá kollégám; majd az útirányt bemondva átadta a kormányt. Már jócskán bent jártunk a szárazföldön, a piszkossárga színű folyó élénk forgalma nehezítette meg a dolgom. Hajók igyekeztek a kikötő vagy a tenger felé, kompok keresztezték utunkat, apró vitorlások úsztak ismeretlen céljuk felé. Néha feltűnt egy-egy szénás szekér – na jó, inkább csónak, hisz vízen jártunk –, a petrence rudakkal megszélesített bárkákon sárgálló szénboglyák színesítették a folyó világát. Akadt dolgom elegendő a kormány mögött. Pilotunkat mindez nem zavarta, semmi nem zökkentette ki nyugalmából, higgadt vezényszavaival irányított, jelölte meg az útirányt, adott utasítást a géperőre, látszott, igencsak értette a dolgát. Keveset szólt, csak ha szükségesnek találta, hagyta, hogy tegyem a dolgom. Teáját szürcsölgette, néha kiment a repülőhídra, onnan pásztázta végig a folyót. Szóba mindössze a parancsnokkal elegyedett, vele tartotta egyenrangúnak magát, mi csak úgy ott voltunk, hogy kiszolgáljuk fenségességét. Nyugalmat árasztott, hangját nem emelte föl, akkor sem, ha éppen egy öngyilkosjelölt csónakos keresztezte utunkat, méterekkel a hajó orra előtt. Két óra múltával leváltottak, kollégám állt a kormány mögé, ő folytatta tovább a kormányzást.
Éjszakára megálltunk, horgonyt dobtunk a folyó közepén, ott vártuk ki a reggelt a továbbhaladáshoz. Pilotunkat elszállásoltuk a kabinjában, reggel hatra kért ébresztőt. Az ébresztőhöz reggeli is dukált, teát, tejet, pirítóst, vajat, s dzsemet kért, ezzel a tálcával a kezemben kopogtattam be hozzá.
– Come in! – hangzott az ajtó mögül. Az ágyban fogadott, intett, tegyem le a tálcát. Pillanatra végigmértem: haja a derekáig ért, kócosan, ahogy kiszállt az ágyból, szakálla is valahol a köldöke táján végződött, csak egy kis ágyékkötő fedte nemesebb szervét. Felcsatolta karperecét, még rákérdezett, minden rendbe van-e, készen vagyunk az indulásra? A tőlem telhető legjobb angolsággal válaszoltam, és siettem föl a hídra, hogy kéznél legyek. Félóra múlva megjelent őmaharadzsasága, toalettje immár tökéletes volt, üdvözölte a parancsnokunkat, majd intett, húzzuk a horgonyt, és ismét útnak eredtünk. A forgalom, ha lehet, még a tegnapinál is a kaotikusabb volt, közeledtünk a városhoz, de ez sem rendítette meg nyugalmát. Így érkeztünk a kikötő elé, az első zsiliphez. Ott várt már a másik pilot, aki a kikötőbe kalauzolt be minket. Az a révkalauz már nem volt maharadzsa, egy alacsony kis izgága ember volt, nélkülözve előző kalauzunk minden fenségességét. A két pilot hosszas beszélgetésbe bonyolódott, tették angolul, nagy meglepetésemre. Az volt a közös nyelvük. Hosszas és bonyolult manőver után – meg kellett fordítani a hajót, farral húztak be a vontatóhajók a kikötőbe álltunk part mellé ideiglenesen, míg felszabadul a rakpartunk. Itt köszönt el maharadzsánk. Barbánkkal kezet rázott, nekem csak egy biccentés jutott – némi folt esett fenségességén, mikor az ajándék karton Marlboró mellé még kért egy üveg whiskyt, majd mindkettőt bőröndjébe süllyesztve távozott, a bőröndje cipelését rám hagyva.
A parton ott várta egy ősöreg Hillman taxi, még visszaintett, és elhajtatott, mi meg indultunk tovább a rakpartunk felé, immár egy másik révkalauz irányításával.
Pilot = révkalauz
Barba = parancsnok
Half ahead = félerő előre
Stedy as she goes = így irány
Vhf = rádió adó -vevő
