Július 6. Csütörtök, Budapest, Duisburg. Elérkezett a várva várt nap, mert meg kell mondjam, hogy már igen vártam a behajózást. Kell a pénz, és ez a szerződés egy új kihívás. Egy kicsit bennem van a frász, de legyőzhető minden különösebb gond nélkül.
Taxival mentünk a reptérre,
A jegy rendben volt, megittunk az asszonykával két dobozos limonádét, és én egy kávét, ez mindössze 1250 Ft. volt. Csekélység…
Negyed egykor becsekkoltam, Encsike szokás szerint elpityeredett, szegény egyre nehezebben viseli a behajózásokat. Rendben indultunk.
Münchenben átszállás, Düsseldorfban kellemesen hűvös idő fogadott. S-bahnnal mentem Duisburgba.
Hajót keresek…
Sose ment még ilyen flottul az utazás.
Kerestem egy telefonfülkét.
Az ügynökségen senki nem vette fel, hasztalan tárcsáztam…
A hajó mobilja helyett, egy szőke dán hölgy mondogatta, hogy hagyhatok üzenetet. Kinek, és minek?
Most mi a fenét csinálok?
Kezdtem aggódni.
Aztán egy kicsit megijedni… Ugyanis még nem voltam ilyen helyzetben. Megpróbáltam szót érteni a taxisofőrökkel, de ők igen kedvesek voltak és törökök, s nem beszéltek a németen és a törökön kívül semmi nyelvet.
Ahogy Zümzümbogár mondja, a nehéz helyzetekben mindig jön valami frappáns ötlete az embernek, és ez természetesen most is így volt. Megkerestem a Bahn Polizait, akik megígérték, hogy segítenek, csak előbb elmennek egy kicsit őrjárni. Egy óra múlva itt vannak, ígérték, mintha ők lennének a Láng Vince. És kiderült, hogy valóban azok, mert nem voltak ott… de még nem tartunk ott.
Közben a várakozást elunva, sétálni kezdtem. Találtam egy utazási irodát, ha itt nem beszélnek angolul, mondtam magamnak, akkor Franciaországba megyek szinkrontolmácsot keresni az egyszerű nép közé…
De ahogyan gyanítottam, ha nem is beszéltek, de pötyögtek angolul. Annyira igen, hogy végül megértették, hogy akar a fene személyhajóval elmenni akárhova az irodán keresztül, mert van nekem egy jó kis Kambóm, és beszéd közben beugrott a nagy ötlet.
Csak annyit tegyenek meg, kértem, hogy hívják fel a Wasserschutzpolizait azaz a kikötői rendőrséget, és kérdezzék meg hol a hajó. És öt perc múlva a kezemben volt a cetli: „Ausserhafen, DBT (Duisburger Bulk Terminal)”. No, hát ennyi volt.
Visszamentem a vasútra, megállapítottam, hogy Láng Vincéék nem jötte vissza a beígért egy óra múlva, taxiba ültem, kirepesztettünk a megadott címre, és azonnal megláttuk, hogy nincs ott a hajó…
Tanácstalankodtunk egy kicsit a németül igen jól beszélő, nem török taxisofőrrel, s nekem közben olyan jelenetek játszódtak le a „lelki szemeim előtt”, hogy cepelem a csomagjaimat, és keresem a nagy büdös duisburgi éjszakában azt a francos Kambót. Aztán kifundáltuk, hogy elmegyünk a vízirendőrséghez, és kikérdezzük őket. Meg is lett az eredménye. Kiderült, hogy a taxisnak és a rendőrnek az Ausserhafen egészen máshol van… Kocsiba be, és azonnal megtaláltuk a hajót.
Oké…
Az első percek…
A hajó nagyjából megfelelt a várakozásomnak. Öreg, és kicsi, de szépen le van festve, néhol rozsdás, de amúgy masszív. Az első tiszttel találkoztam a parton, örömmel hozott fel a barbához.
Az első kérdések között szerepelt, hogy mikor akar hazamenni. Arra számítottam, hogy holnap. De nem.
– Amikor átadtuk és vettük a hajót, úgy elmegyek, mintha itt se lettem volna –, mondta.
Fél tízkor kezdtük, közben felhívtam Encsikét, aki már nagyon várhatta a hívást. Kiderült, hogy így van. Volt rossz hír is. Nimródtól tudtam meg, hogy a komputer baja végzetes, és formattálni kell a merevlemezt. Adtam néhány utasítást, hogyan csinálja, és most áldottam az eszemet, hogy megvettem a CD írót, így könnyedén ki lehet menteni mindent!
Az átadás-átvétel közben jött a régi főgépész, hogy a váltója részeg, mint az albán szamár… Nem tudja, hogy felfogja-e egyáltalán, amit mond. Na, szépen nézek ki ezzel a pasassal. A hazamenő egyébként a dán cégnél kapott állást, a gépészek intendánsa lesz, a Kambo is hozzá tartozik majd, ez viszont jó hír, mert állandó telefonkapcsolatban leszünk, és mindig tud segíteni az újnak, ha kell.
Innen ment minden, mint a karikacsapás, hamarosan, hajnali fél háromra, végeztünk is az átadás-átvétellel. Ezután Mariusz (a barba) zuhanyozott, csomagolt, felcihelődött, s elment. Fél négykor már le is feküdtem, de a fáradtságtól nem tudtam elaludni. Aki volt már nagyon fáradt, az tudja, hogy ez gyakran előfordul. Négykor még megnéztem az órát, aztán elaludtam. Húztam a lóbőrt egészen háromnegyed ötig, mert akkora kértem ébresztőt az első tiszttől. Öt perc kopogás után fel is ébredtem.
De ez már holnapi történet…
