Július 7. Péntek, Duisburg, úton. Mint az előbbiekből kiderült, korán keltem, mert azzal kezdtünk, hogy másik rakparthoz álltunk. Aztán megkezdték a kirakást, fél kettőkor végeztek, indulás.
Úgy gondoltam, délelőtt majd alszom egy kicsit, de átlagban negyedóránként csöngött a telefon. Meg én is hívtam Encsit. Nimród másolja az adatokat a komputerből.
Az indulás után négyig a hídon voltam, majd jött az első tiszt, hogy tegyem magam tisztába, vacsorázzam, és aludjak. Le is fürödtem (a fürdőt állandóan fűteni kell – sajnos nem lehet elzárni a csapját –, de ez kisebb baj, a nagyobb az lenne, ha olyan lenne, mint az első tiszté. Neki olyan van, hogy semmilyen. Ezen a hajón csak a parancsnoknak van fürdője – itt királyi kényelemnek számít –, a többi öt ember egy zuhanyzót használ az „alagsorban”, a közös WC mellett, ehhez a chiefnek két emeletet kell lemennie.) Alvásra már nem gondolhattam, mert hatkor az én őrségem jött, így hamarabb leváltottam az első tisztet, mert hosszú éjszakája lesz.
Azt hiszem, ezen a hajón nem tudnám azt csinálni, amit a chief. Ő az első tiszt, a fedélzetmester, és sokszor besegít a matrózoknak. Rohangál, intézkedik, a zsigereiben érzi a hajót. Van egy öreg matróz, és egy fiatal. Ő a chief fia…
Este fél hatkor felmentem a hídra szolgálatba.
A rajnai kormányossal szerencsém van. Legalább tíz év óta hozza viszi a hajót Rotterdam és német kikötők között, jobban ismeri a hidat, mint bárki más. Mindent megmutatott, elmagyarázta, hogyan viselkedik a hajó manőver közben, ez hallatlanul fontos a jövőre nézve. A hajó 1971–ben épült, tehát nincs orrsugárkormánya, a manőver hagyományos, ráadásul a magyar parancsnokoknak nem ismeretlen, mert mint az otthon gyártott „norvég” típusnak, ennek is „left handed”, azaz balra forgó (állítható szárnyú – pitch propeller) csavarja van. A kormány, a telegráf jó, könnyű kezelni a gépet. Nincs Inmarsat–C, csak rádiótelefon. URH és középhullámú. Ezen kívül egy mobil, szóval könnyű a kapcsolattartás, és nincs adminisztráció a táviratokkal. Ez jó.
A fentihez csak egy megjegyzés: 2000 – 1971 = 29. Ez egy igen egyszerű matematikai művelet. Nem tudom, a lengyel ügynökség olyan–e mint az anyósom volt szegény? Ő azt tartotta, amíg napra be nem tölti a 72. évét, addig 71–nek kell mondania magát. Ez lengyelül így hangzik: amíg a hajó be nem tölti a harmincadik évét, addig húsznak kell mondani…
Július 8. Szombat, úton – Rotterdam – úton. Fent voltam egészen háromig. Ugyanis akkor kötöttünk ki az Europort Mississippihavenben. Itt még nem voltam. Innen tíz perc alatt a nyílt tengeren vagyunk.
Egy laza nap
Úgy tűnt, ezzel végeztünk is, és mehetek aludni. De nem, mert már a gázolajat vételeztük, aláírás, stempli. Hamarosan meghozták az „alkoholtartalmú italokat”, aláírás, pecsét. Újabb teherautóval megérkeztek az élelmiszerek, stempli, aláírás… Négykor jöttek, hogy sajnos rossz helyen állunk, a hajót húsz méternyit hátra kell húzni. A marhái… Pedig ők irányították a kikötést, mutatták, hova álljunk. Félórás munka, ráadásul teljességgel felesleges, és ilyenkor mindenki berág, ha fáradt, és azt hiszem, nem volt friss ember a hajón. A matrózok éjfélkor kezdtek (az első tiszt tizenegykor), mert fel kellett szerelni a hidak miatt ledöntött árbocokat, antennákat, a két (egy tengeri, egy folyami) radarállványt, és végül a raktárt előkészíteni nyitásra.
Közben a chief állandóan rohangált jelenteni, mi a helyzet, szóval szépen elvoltunk.
Öt után eldőltem a szalonom szófáján. Közben eszembe jutott, hogy a kamera a hídon van, és láttam, hogy idegen emberek „lábai” mennek fel a lépcsőn (reggel kiderült, hogy az első tiszt, meg a rakomány- és draftsurveyor voltak). A szófáról, ha fekszem, az asztal alatt a folyosóra látok … Magamban motyogtam, hogy felmegyek, és elteszem a kamerát… most felkelek és felmegyek… akkor fel… flekelemegyek… igen, most, azonnal megye… és szinte elájultam.
Nyolckor felriadtam, fél kilenckor felkeltem.
Ruhástól aludni nem a legjobb, ha bent meleg van, kint meg hűvös, akkor az ember fázik, mint a kutya. Az otthoni kánikula után hűvös a tizenöt fok.
Már csak pár emelésnyi szén hiányzott. Aztán draftsurvey (a rakomány mennyiségének kiszámítása merülés alapján), és jön a chief, és mondja ékes lengyelséggel. Én bólogatok, ő mondja. Én vigyorgok, ő magyaráz.
Aztán megkérdeztem magyarul, hogy mennyi is a rakomány?
Nézett, mint a lőtt medve. Aztán a homlokára csapott, és elmondta angolul.
Azt hiszem, ő is fáradt, pedig este nyolctól tizenegyig aludt…
Fél tizenkettőkor indultunk. Most enyém az őrség 06–12 és 18–24 között. A legegyszerűbb az lett volna, ha átadom a chiefnek az őrséget 12:00–kor, de ezt ugye nem lehet csinálni (bár egy német parancsnok vagy Sz. B. minden szívfájdalom nélkül megteszi), tehát én adtam este nyolcig a szolgálatot.
Negyed hétkor az első tiszt riadtan jött:
– Sorry, Mr. captain… – és szabadkozott, hogy elaludt. Visszaküldtem, hát tudott aludni nyolcig!
Negyed kilenckor lementem, és meglepve tapasztaltam, hogy az ágyam tele van még cuccal, és a bőröndöm is rajta van. Ha jól gondolom, ez azt jelenti, hogy érkezés óta nem feküdtem még benne!
