A rakodást Laci felügyelte.
Nyolckor lefeküdtem, a manőverhez nem kellettem.

Július 24. kedd, úton. 

Szép napsütés, viszonylag sima tenger, csak mi billegünk, mert cinkércet viszünk, és ez rettentően "mozgékony" rakomány

Július 25. szerda, úton. 

Verőfény, meleg, nincs billegés, lehet, hogy nem is mi hajózunk erre... Éjfél után érkezünk.

Július 26. csütörtök, úton, Aviles. 

Fél kettőre már ki is rakták a hajót.
Négykor indultunk.
Látom, nem írtam, hogy hova megyünk. Nos: valahova. Nincs egyelőre rakomány, majd ha lesz, akkor megmondják. Így gazdaságos sebességgel Ushantot vettük célba.

Július 27. péntek, úton. 

Hajnalban az őrségátadáskor Hókiról beszélgettünk Lucóval. A helyzet nagyjából az, hogy mindent hajlandó vagyok elhinni, ami a németek, faragatlanságáról, műveletlenségéről szól, és Laci csak ilyen sztorikkal szolgált, a hajó német parancsnokáról.
Illetve nem jól mondom. Mert itt nem németekről, általában van szó, hanem a német tengerészekről. Biztos, hogy tudásban, intelligenciában nem vehetik fel a versenyt a magyarokkal!
Késő délután jött meg az order: Rekefjord (Falsund közelében levő norvég kikötő), innen követ szállítunk Cuxhavenbe, az elbai kikötőbe. Onnan átugrunk Brusbüttelbe, s cement klinkert (ez mi?) szállítunk a Temzén levő Dagenhambe.
Ahogy rátettem teljes fordulatra a főgépet lassan szállingózni kezdtek az urak, s kérdezték, hova megyünk, mi a hír?

Július 29, vasárnap, úton. 

Egy, kettõ, három, tudja valaki folytatni?

Legnagyobb meglepetésemre, egy kissé bizonytalan hang válaszolt:
- Hát... én tudnám...
Valami furcsa volt a válaszoló hangjában. A kölcsönös bemutatkozás után - Kovács Richárdnak hívták a fiatalembert -, elmondta, hogy kormányos egy svéd hajón.
Ez a kormányos szó szöget ütött a fejembe...
Szó szót követett, kiderült, hogy a szülei 1968-ban disszidáltak, ő Göteborgban született, s már tudtam, mit éreztem a beszédén: egy halvány idegen akcentust. Tökéletesen beszéli a nyelvünket, a szüleivel magyarul beszélnek, és a felesége is erdélyi magyar. Csak egyetlen furcsa szóhasználata volt: a gyakorlat helyett régiséget mondott. "Nincs meg a két év régisége"...
Egy bitumenszállító hajón dolgozik, a kormányos beosztás megfelel a mi második tisztünknek. Sokat beszélgettünk, meséltem neki a magyar hajózásról, kikérdeztem a svéd hajóról, legalább három órán keresztül szóval tartottuk egymást.
Jó szórakozás volt az őrség alatt, csak egy dolog nem fér a fejembe: az elején bemutatkoztunk, és mégis, egész idő alatt Farkasnak hívott...

A barba dicsérete

Július 30. hétfő, úton. 

Július 31. kedd, úton, Rekefjord, úton. 

Újabb szép norvég "kikötőt" tehetek el a fényképalbumomba. Ahány, annyiféle. Ez, a rekefjordi, nem a fjord mélyén van, hanem teljesen az elején. Az öböl nem nagy, hol van ez a Sognefjordtól? Mindössze másfél mérföld hosszú, a csücskében pár szép ház, ez a település. A kikötő követ exportál. Nagyon egyszerűen megy ez errefelé. Az ember toppant egyet a lábával, hogy itt akar kőbányát létesíteni, és mehet. Ha más nincs is Norvégiában, de kő dögivel! Tehát itt elkezdték lefaragni a tengerparti hegyet, s mivel jó kikötő is egyben a fjord, kőbányát létesítettek. Hetente tíz-húsz hajó fordul itt meg. Mi is csak "megfordultunk, mert reggel hétkor kikötöttünk, s háromra berakták a hajót. Kimenetelről szó se lehetett, mert se idő, se jármű nincs. A hajót óránként, félóránként shiftelni kellett, amíg be nem fejezték a rakodást. Három képet azért készítettem, amint a harminc méter hosszú "rakpart" mellett állunk.
Megpróbáltam apát felhívni, a tegnapi születésnapja alkalmából. Nem volt otthon, valahol a barátai ünnepelték.

Augusztus 1. szerda, úton. 

Jó sűrű napoknak nézünk elébe... Még azzal se lett szerencsénk, hogy a cuxhaveni érkezés este lett volna. Lekéstük a zsilip nyitását, ezért csak éjjel egykor mehetünk rakpart mellé, majd háromkor kezdik a kirakást, várható Herr Meyer, Brunsbüttel és Anglia között lesz egy utasunk, bizonyos Herr Pott, a 11 éves kisfiával, meglátogat Hóki, sztórt várunk, kirakunk, berakunk, kész bolondokháza lesz. És ehhez természetesen a hajónak csillogni-villogni kell, mindenki suvickol, Lucó kicsit fel van pörögve...
Engem különösebben nem izgat a dolog, csak az, hogy a tulajjal tudjak beszélni.
Remélem, ez sikerül...

Augusztus 2. csütörtök, úton, Cuxhaven. 

Reggel fél hétkor hívtam apát. Most sikeres voltam, tudtunk beszélni, kölcsönösen felköszöntöttük egymást, az õ születésnapja 29-én volt, az enyém holnap lesz. Jól vannak, jól érezték magukat Görögországban.
Egy óra körül megérkezett Herr Meyer, a tulaj. Kaját hozott, meg fedélzeti, gépházi anyagokat. Végre volt öt szabad perce, és így rá tudtam kérdezni, hogy mi a helyzet a Wotan körül.
Nem kertelt, megmondta, hogy nem tud alkalmazni. Megvan a két parancsnok, így nem akar ígérgetni, mert nincs lehetősége. Egyenes beszéd.
Nyilván úgy volt, hogy amikor eldöntötte, hogy abbahagyja a rendszeres hajózást, akkor eleve elrendezte a két parancsnokot, és az kényszermegoldás volt, hogy Brackhagent átszállította, az meg nem tudott róla.
Most az a reményem van, hogy Herr Pott, aki a cég egyik bennfentese, és két napot a hajón lesz, mert átjön Dagenhambe, talán tud segíteni a többi tulajdonost kikérdezve. De ehhez nem fűzök nagy reményeket, ez Gáti Lucó ötlete.
A következõ út egy nagy üzlet része. Még 8-10-szer csináljuk meg az utat. Remélem legfeljebb a felén leszek itt. Este még gyorsan átrohantunk Brunsbüttelbe. Kilencre érkeztünk.
Nem, még nem lehet aludni.
A parton várt Hóki, a német barba. Mindenáron el akarta vinni Lucót, hogy nézze meg az új házát. De előbb megérkezett a vizsgálat, és végszóra a vízirendőrség. Ez lett a mi Amerikánk. Mindent ellenőriztek, Gáti Laci nem győzte vezetni őket és megmutatni az okmányokat.
Ezalatt én a draft surveyorral foglalkoztam.
Fél tizenegykor távoztak a hivatalos személyek, Lucó inkább az ágyba ment volna, de nem lehetett Hókinak ellent mondani. Így szomorúan nézte, hogy lefekszem, ő meg mehet családlátogatni (és vissza taxival 60 márkáért!).