Kedvenc leányzómról lesz szó, kissé kiborítja az embert. Nem mondom, én két nővel élek egy háztartásban, a 20 éves nevelt lányom is ide számít, de még az én edzett idegeimnek is sok volt, amit művel, heveny pofozkodhatnékom támadt.

Történt, hogy Oleg Rotterdamban kiment vásárolni a terminálhoz közel lévő bevásárló központba. A közel alatt fél óra gyaloglás értendő. MD is kikéredzkedett, mondtam menjen Isten hírével, itt csak nem talál magának bulit, de arra megkértem, hogy este hatig találjon már vissza este hatig, mert a jó ég tudja, mikor indulunk, az ügynök nem. MD lelkesen eltrappolt, Oleg megvárta, együtt mentek.

Oleg kb. két óra múlva visszajött, mondta a leányzó leszakadt róla a bevásárló központnál, nem vártra, látta a kiscsaj merre kell menni, visszatalál. Hát nem talált, illetve talán nem akart. Este hatkor kissé megemelkedett a vérnyomásom, de mivel közben kiderült, hogy éjfél körül startolhatunk el, mondtam Olegnek, hogy szóljon nekem, ha az ügynök megjön az üzemanyag mintáért, ha addig nincs a hajón, jelentenünk kell. Nos, nem kellett, mert 10 körül hallottam, hogy megjött. MD a kabinja kulcsát gondosan bent hagyta a zárba, kívülről, amit én még gondosabban begyűjtöttem, Rotterdam nem a világ legbiztonságosabb kikötője manapság. Kereste a kulcsot mindenhol, nem lelte, naná. Jolly Joker megoldást választott, bekopogott hozzám, nyissam már ki a kabinját. Jó fej voltam, a kezébe nyomtam a kulcsot. Később Oleg elmondta, hogy rátelefonált úgy 9 körül, húzzon visszafele, mert lemarad. A csajszi vagy nem ismeri az órát, vagy nagy ívben tesz arra, amit mondanak neki; vélhetőleg az utóbbi eset forog fent.

Apropó kabin. Hát, én nem vagyok az a rendmániás illető, de azért a kabinomban olyan állapotok uralkodnak, hogy bármikor fogadhatok látogató, de MD kabinja olyan, mintha bomba robbant volna benne. A szokásos heti ellenőrzés során lemerevedtem. Ilyet eddig csak a fiam szobájában láttam, a padló egyenletesen van borítva ruhával, csokis papírral, nagy a kupi, nem lányos a környezet.

Vissza az eseményekhez, én bizony ott és akkor elhatároztam, hogy sehol nem fogom kiengedni, és Wilma is megkapja majd azt az e-mailt, amiben nemtetszésemnek adok majd hangot. És lőn. Megérkeztünk La Corunába, a rakodás kezdetéig volt három óra. A város séta távolságban, a maffia tagjai közül ketten mentek is ki vásárolni. MD szintén ment volna, de mondtam nem, én nem akarok rá várni induláskor, nem akarom a rendőrökkel kerestetni, maradjon csak a csinos kis fenekén. Na, neki állt duzzogni, majd a hogy jobban belelovalta magát, következett a hiszti első fokozata. Oleg megpróbálta a kabinjába vezetni,de csak azt érte el, hogy véresre lett karmolva az arca. MD elég gyorsan eljutott a második szintre, itt az irodában lévő széket kezdte el mindenhez odacsapkodni. Közben az én jellememről tartott értekezést, elég harsány hangon. Nem tudtuk megfékezni, úgyhogy az ősi módszerhez folyamodtam: nyakon lett öntve egy vödör hideg vízzel. Ettől megnyugodott. Én annyira nem.

Indulás után éppen nyugiban kávézgatok, kezdődött a normális őrségem. Ekkor betoppant a hídra és következett egy jó háromnegyed órás magánszám, monológ, hogy őt senki sem szereti, az apja egy genya . stb. Komolyan átnyálaztam a munkaköri leírásomat, de ez nincs benne.

De az igazi hökkenet akkor következett, amikor lecsoszogtam a hídról. Általában kívül megyek le, nem csapkodom a lépcsőház ajtaját. MD ott ücsörgött a lépcsőn szipogva, későn vettem észre, nem tudtam surranópályára kerülni. Megint következett egy 10 perces kismonológ, azért csak ennyi, mert közöltem, én inkább mennék aludni, ha nem. Baj. És itt jött a döbbenet, közölte, ő is jönne, de nem szeretne éjszaka egyedül lenni, aludhatna- e nálam?

Aki ismer, tudja, jóképűnek még a legnagyobb jóindulattal sem lehet nevezni, úgyhogy pöttyet megdöbbentem, majd kemény 2 másodperc után – ennyi kellett, hogy levegőt tudjak venni -, köszöntem szépen az ajánlatot, és magamra zártam a kabint.

Tanult kollégáim most biztosan mondják magukban, ezt a balfácánt, nem él a lehetőséggel. De köll a francnak, hogy esetleg hónapok múlva, mandinerből valami olyasmi jöjjön vissza, amit nem szeretnék. Nem mondom, a lány nem csúnya, főleg két hónap aszketizmus után, de tabu.

Azt viszont megfigyeltem, hogy a filippínók kerülik, mint a leprást Sevilla óta. Valahol sajnálom szegényt, de sajnos én nem tudok segíteni rajta. És most rettentően figyeljük Oleggel, nehogy hülyeséget csináljon. talán nem lesz baj, mert tegnap megint mosolygott.

 

                                                                          

Még annyit, hogy La Coruna felé menet, szombat este épp csak átvettem az őrséget, látom, van egy pici céltárgy a radaron. ahogy közelebb értünk, kiderült egy wafi (wind attended fucking idiot), vitorlák nélkül, a Vizcayai öböl közepén. Mondjuk szél semmi nem volt – azért ilyen ritkán van arrafelé-, így a vitorláknak semmi értelme nem lett volna. Ahogy néztem őket a távcsővel, mert az ilyenektől minden kitelik, látom veszettül integetnek egy mentőmellénnyel. Ez egyezményes jele a tengeren a segítségkérésnek, de nekem elég lassan esett le a papírtantusz. Na de akkor, Oleg, kápó, aki él és mozog, itten gáz van. Meglassítottunk, körbefordultam és szél alól odaálltunk jó 200 méterre a jachttól. De nem közelítettek, csak integettek, egy nőt és egy férfit láttam a cockpitben. Mondom ez így fura, de hát akkor tegyük le a rescue boatot (motorcsónak) és Oleg menjen át, hogy mi van, amúgy is kell tartanunk gyakorlatot. Elég gyorsan lerakták a srácok a csónakot, de Oleget majd seggbe kell rúgnom, mert mentőmellény nélkül indult neki a kalandnak. Látom, beszél valamit az emberrrel, majd átvesznek egy kötelet és elkezdik vontatni a jachtot. A motorcsónak ugyan nem erre van kitalálva, de azért megoldották. Csak éppen a rádióját nem kapcsolta be a drága Oleg, így meg kellett várnom, amíg visszaérnek.

Nos, egy francia, bérelhető jacht volt az bajba jutott, 4 fővel a fedélzeten, Hortáról tartottak Lorientbe. Már 14 (!) napja voltak úton és nem volt túl jó szelük, elég sokat motoroztak, reggel bedöglött a motor, gázolajuk sem sok van, azóta sodródtak. Vízből sem álltak jól, kajából sem. Azt meg nem is tudták, hogy olyan jó 80 mérfölddel délre vannak onnan, ahol sejtették magukat, mert az igen tisztelt úriembernek fogalma sem volt a GPS kezeléséről. Janusz gépész azonnal átszállt a jachtra, megnézni mit lehet tenni a motorral, mi meg előkészültünk, hogy adunk nekik vizet, gázolajat. 10 perc múlva hív Janusz a rádión, hogy a motorból nem lesz semmi, hengerfejes, úgyhogy a gázolajjal semmire sem mennek, viszont a másik két fő a jachton két kisgyerek, olyan 10 év körüliek. hogy mi van? Lerobogtam a hídról, hogy a saját szememmel lássam, és tényleg, két, abszolúte de csúnya kisgyerek volt a kabinban. Nézek a hombréra, hogy na, barátom, most mi legyen. Mondja, adjunk akkor csak vizet, meg valami kaját, majd megfejtik Lorientig. Hát, mondom az úgy nem lesz jó. Fogják a ruhájukat, a naplót, a gyerekeket és szépen szálljanak át hozzánk. A jachtot lezárjuk és vontára vesszük, reggelre La Corunában vagyunk. Én magukra nem hagyom őket, de körülbelül annyi idő, amíg valami mentőegység kiér hozzájuk, mintha vontán vinnénk. Erre a manus nekiállt, hogy de akkor ő elveszít valami biztosítékot, ami a hajóra van letéve, mert vontatás közben megsérül, meg hasonlók. Mondtam nyugi, csináltam már ilyet – persze, a Balatonon és kis motorcsónakkal, nem egy konténeres hajóval-, de ahogy Malay Tigris kollégámnak mondták nemrég, „végül az is csak egy csónak”(mondjuk ezt az MSC Fabiolára mondták, ami tényleg csak egy 366 méter hosszú csöppség :D ). De nagyon berágtam az ürgére, az a letétet félti, mikor ott a két gyerek, meg az asszony. Teljesen el volt kavarodva, motorja nincs, vize nincs, vitorlázni szemmel láthatólag nem tud. Felemeltem a hangomat, mondtam márpedig most azonnal felpakolnak, átszállnak, csinálják, amit mondok. Mondjuk ez így nem teljesen a könyv szerinti eljárás volt, de nem akartam otthagyni őket, a marhája még kinyírja a családot. Később annyit könnyítettem, hogy az ürge maradhatott a jachtján, adtunk neki egy rádiót, vizet, kaját, de a nőt és a gyerekeket átvettem. Szakács bácsi adott nekik enni, inni, a csoki készletem is le lett nullázva. :D  (Szőrszálhasogató jogászok éppen mondhatják, hogy erőszakkal kényszerítettem őket az átszállásra, eredeti úticéljuktól eltérítettem őket, nyílt tengeren ez kimeríti a kalózkodás tényét. – 5 hónappal az események után tett kiegészítés).

Közben beszóltam (írtam egy e-mailt) a La Coruna mentő- kutató állomásnak, hogy mi a stájsz, jövünk. Szépen bevontattuk a jachtot La Corunába. Az út alatt az asszonyka- kicsi a világ, lenyel nő- elmondta, hogy ők nem akarták ezt az utat de monsiuer Idiot erőltette. Ő is, a gyerekek is tengeribetegek indulás óta, mondjuk nálunk a betermelt csokoládé mennyiségéből ez nem látszott. Kérték a férjuramat, forduljon vissza, de ő nem, az életük árán is elmegy Lorientbe. Soha nem értek volna oda.

Az ürgének kész szerencséje, hogy a jachton maradt, mert Janusz nagyon szerette volna megruházni. Én ugyan nyugtatgattam, de őszintén megmondom, hogy szívesen rúgtam volna bele egy- kettőt. Ilyen felelőtlen barmok vannak, remélem a spanyolok megcsavargatták a tökeit.