Hűha! Régen posztoltam naplót... de most a Húsvét aktuális... Mindenkinek Boldog nyuszit és Kellemes Húsvétot kívánok!
Március 31. Húsvét vasárnap, úton. Ez nem igazság: se a gépész, se a matrózok nem dolgoznak szombat déltől vasárnap estig. (Ez nem a húsvét miatt van, hanem általában.)
Húsvét, a la Lys Carrier
Nagyon szép időben hajóztunk végig, Norvégiától a portugál partokig. Azt hiszem, számunkra ez volt a nyuszika ajándéka, mert a mi Viktorunk kissé megfeledkezett rólunk. Azt hiszem, el lehet róla mondani, hogy mint parancsnok, sült paraszt az emberi kapcsolatokhoz. Meg nem kínálna egy révkalauzt vagy hivatalos személyt, ügynököt egy kávéval vagy teával, netán sörrel. (Kénytelen vagyok mindig a saját Nescafémat feláldozni a pilotoknak) Ilyenkor ünnepek táján illene mondani valamit a személyzetnek, meg valami ünnepi kaját elrendelni... Nekem mondjuk annyit mondott, hogy ma nem lett volna szabad kitakarítani a hidat, mert Húsvét van. Amikor elmondtam, hogy túl sok volt a haj a földön, mert Leszek "megfodrászolt", akkor bólintott, hogy: az más.
Ha Heniu, a szakács, nem tett volna ki egy cukorka bárányt az asztalokra (saját pénzből...), nem jöttünk volna rá, hogy ünnep van. Meg a vacsorát megpróbálta Húsvétivá tenni: kétféle sonkát is szelt a hidegtálra, meg főzött kemény tojást. Ez Húsvéti vacsora lenne, ha az a fránya "ha" nem volna:
- ha a tojásra nem öntött volna fokhagymaszószt, ami amúgy elég ízetlen, német vegyészeti bravúr,
- ha a szemre tetszetős sonka nem emlékeztetett volna kísértetiesen a nedves fűrészporra,
- ha a másik sonkáról nem derült volna ki, hogy rakott, és legjobb esetben pikánsan hal ízű.
Borzalmas, amit a korszerű német és holland élelmiszeripar és -technológia az emberek asztalára képes tetetni. (Azért beszélek róluk, mert innen származó kajánk van.) Se íze, se bűze ételek, csak a külcsín számít, semmi más. Szép a csomagolás, szemre hússzíne van a virslinek, csak épp nincs benne hús, tetszetős a sonka, csak éppen olyan ízetlen, mint egy falat hungarocell, gyönyörű a kaliforniai paprika, csak éppen növényi rosttal dúsított, gyorsan romló zöld víz, és a paradicsom hiába szép piros, ha meg lenne cukrozva, akkor bambinak is elmenne, annyi köze van a paradicsom ízéhez. Szegény jövő nemzedék, amelyik majd ezek után nosztalgiázik, és szidja a saját kemikáliáit!
Holnap délben érkezünk Lisszabonba, este ötkor kezdik a kirakást, még nem tudni, hogy hova mehetünk, két variáció volt indulás után: Brake német, vagy Montrose skót kikötő.
ÁPRILIS
Április 1. Húsvét Hétfő, úton, Lisszabon. Megint kegyes volt hozzám a sors: kialhattam magam, csak fél egykor érkeztünk. Majdnem kettő volt, amikor kikötöttünk.
Mivel a kirakást csak ötkor kezdték, ezért kimehettem a városba. Pascal említette, hogy kijönne velem, ha vásárolni akarok. Oké, mondtam. Kávékor szólok Viktornak, hogy akkor kimennénk.
- Rendben, István, de kivel? - Pascal jelentkezik. - Csak a chief mondta, hogy ki akar menni, te még nem kértél engedélyt... - néz a barba a matrózra.
Pascal értetlenül néz a parancsnokra: - Tízkor mondtam, hogy kimennék!
- Igen, de még nem kértél hivatalosan engedélyt.
Hát, mit mondjak, ez nem az én stílusom.
Szóval kimentünk. Az Expo 98 nevű bevásárlóközpontba vitt a 28-as busz. Feladtam négy levelet, ez mintegy 40 perc várakozás után sikerült is. Később jól lejártam a lábam, de Scholl márkájú papucsot nem kaptam, pedig mást nemigen tudok hordani, így kénytelen kelletlen vettem egy 44-es Adidast. Azt viszont nem vettem figyelembe, hogy Portugáliában vagyunk, és úgy jártam, mint a Brazíliában vásárolt cipőimmel: egy számmal kisebbek, mint ami európai számozásként rá van írva. Van Szabolcsnak vásárfia, ha rámegy a lábára. Csak látnám most az asszony arcát, amikor e sorokat olvassa.
Taxival kellett visszamenni a hajóra, mert a 28-as fél óránként jár, s az orrunk előtt ment el. Ha visszamegyünk a hajóra, majd Manu megy ki, ezért Pascalnak, nekem meg a rakodás miatt kellett igyekeznem.
A kirakás már ment, amikor visszaérkeztem.
Nő a hajón?
Valami dolgom támadt a matrózokkal, megyek Manu kabinjához, az ajtó tárva-nyitva, nagyban bagóznak, a füstöt vágni lehet, s a széken egy bájos kis hölgy ücsörgött és sört ropogtatott.
- Boa tarde, senhorita - köszöntöttem, bár fogalmam se volt, ki fia-borja.
- Az elsőtiszt - mutatott be Manu, erre a hölgyike felugrott, odajött hozzám, puszi jobbról, puszi balról, és bemutatkozott, hogy ő Manu húga. Itt tanul, Coimbrában, az orvosegyetem negyedéves hallgatója, még három éve van hátra.
A dolog az dolog, a két fiatalembernek ki kellett jönni a deckre, így a kislány is kikísérte őket. Amíg a bátyja dolgozott, elmondta, hogy a Zöldfoki-szigetek kormány-ösztöndíjasa, mert egyébként nem tudná a család megfizetni az egyetemi költségeket. A papa vagyonára jelzálogot tettek, és ha nem térne haza Santiagóba, a fővárosba dolgozni, akkor elárvereznek mindent, hogy a pénzt visszafizessék. Egyébként tíz év alatt kell a keresetéből törleszteni, húsz százalékos kamattal. (Azért az otthoni rendszer jobb, már ami a visszafizetési feltételeket illeti.)
Amikor elment a bátyjával, megint kaptam két puszit, de nemcsak én, hanem mindenki.
Kedves, bájos teremtés.
Április 2. kedd, Lisszabon, úton. Ötkor fejezték be a munkát, fél hatkor indultunk. La Coruñába (Spanyolország északnyugati csücske, focibarátoknak: Deportivo la Coruña) megyünk, és ömlesztett kvarcot viszünk Thamshavnbe, Erikékhez. Nincs messze Muruviktól, mindkettő a Trondheimfjorban van.
Amint kiértünk a lisszaboni fok takarásából elkezdtünk veszettül lityegni. Az üres hajó alá vágnak hullámok, s ilyenkor az egész beremeg, de úgy, hogy a híd majd kiszakad a helyéből. A sebességet vissza kell venni, ez valamelyest segít, de nem túl sokat.
Szóval megyünk.
