Július 3. szombat, Algír. Elkezdték a garázs kirakását, és rögtön bele is fáradtak, hogy milyen sok az áru. Minek hoztunk ennyit, amikor alig van hely a raktárakban, kérdezte a stivador, de ez hülye kérdés volt, tehát válasz nélkül hagytam, mert ők rendelték.
Megint "mentan" van, mert megjött a veszélyes áru átvevője, vagy három órája közölte, hogy kirakják, azóta hírét se láttam, de legalább nem visszük újabb turistaútra a konténereket.
Őrült meleg van. Árnyékban 34, de a garázsban megreked, nincs levegő, öt perc alatt átizzadtam az overallomat. Nem is töltök ott többet, mint öt perc óráként. Lemegyek, megnézem, hogy mi a helyzet, aztán nyomás fel az irodámba. Körberakom magam papírokkal, és mindenki láthatja, hogy éppen nagy munkában vagyok...
Július 4. vasárnap, Algír, úton. Kiraktunk, beraktunk, elmentünk. Ez minden, ami történt... Jött egy telex, hogy Kaminski és Petrovic átszáll a Southern Traderre. Jó lenne, ha már rólam is esne némi szó, bár úgy tűnik, hogy csak az utolsó pillanatban aktivizálják magukat.
Július 5. hétfő, úton. Megyünk, holnap Genova, többet nem tudok elmondani a mai napról.
Július 6. kedd, úton, Genova. Valami rettentő fontos lehet a rakomány körül, mert mindenki izgul, ideges, kérik a rakodási tervet, csak tudnám, hogy minek? Alig viszünk valamit... A fedélzeten csak egy sorban lesz konténer, a raktárban 150 tonna vegyes áru, három trailer, slussz.
Na, mindegy, megcsináltam ebéd után, elküldtük faxon, most mindenki boldog lehet.
Fél nyolc után kötöttünk ki, azonnal hívtam Encsikét.
Július 7. szerda, Genova, úton. Ez a nap hülyén kezdődött. Hajnali fél kettőkor kopogásra ébredek. A melósok voltak, és reklamálták, hogy a darunk nincs bekapcsolva. Jópofa. Két okból is:
Az első, hogy parti daruval kellett volna dolgozniuk.
A második, hogy mindenki tudta: éjjel egykor kezdenek dolgozni, és senki se volt fent. Nekem kellett ébreszteni a második tisztet és a szolgálatos matrózt is. Utána elég sokáig nem tudtam elaludni. Viszont háromnegyed hatkor keltem, ami elég nehéz volt.
Délre befejezték a munkát.
Valami lappanghat bennem, megfázás féle, mert fáj a bokaizületem, megfigyeltem, hogy akkor szokott, ha levert vagyok, de most nem vagyok, és mégis, szóval nem ragozom tovább.
Manőver után kipróbáltam, hogy el tudok-e aludni, mit mondjak, nem kellett sokáig próbálkoznom, fél hatkor ébredtem.
A hídon a barba vigyorogva várt. Ennek ellenére rossz híre volt. Holnap el is jövünk Marseille-ből, nem várjuk meg a harminc konténert. Új rakományjegyzék érkezett faxon.
Mr. Osmonde azonnal felhívta a hajót, hogy megérkezett-e?
- Persze -, válaszolta a barba.
- Akkor jó, rögtön el is küldhetik a rakodási tervet.
- Azt nem lehet! - mondtam neki, vigyorgott Rumcájsz, majd folytatta: - ugyanis a chief alszik. Időnként szokott... Ma is hajnali egytől délután kettőig volt szolgálatban, de ha Mr. Osmonde-nak olyan sürgős, akkor megcsinálja a szolgálatában éjfélig, s hajnalban elfaxoljuk haza...
- Nem, annyira nem sürgős - tiltakozott Mr. Osmonde.
És a parancsnok megelégedetten somolygott.
Július 8. csütörtök, úton, Marseille, úton. Ez megint ilyen hülye napra sikeredett. Érkezünk, kirakunk, berakunk, és elmegyünk, csak azért, hogy kiteljen a napom reggel héttől éjfélig. Na, azért nem panaszkodom, mert kimondottam várom az ilyen napokat, ezek jól fizetnek. Ma például 56 dollárt kapok a túlórákért.
A franciák már csak nem változnak
Alapjában véve kellemes népség, kivéve Clemanceau-t. Barátságosak, segítőkészek, de legalább annyira utálják az angolokat, mint mi hajdanán az oroszokat (akarom mondani a szovjetek politikáját).
Ebből aztán az következik, hogy az angolt úgy beszélik, vagy csak sokkal gyengébben, mint mi az oroszt. Ezt ma is tapasztalhattam.
Rumcájsz kapitány azt tanácsolta, hogy menjek ki délelőtt, és utaljam haza a fizetésem. Azt is megtette, hogy felhívta az ügynököt, hogy érdeklődje meg, lehetséges-e? Örültem a lehetőségnek, sőt, kaptam rajta. Kilenckor ki is vitt a pasas.
Kedvesen megmutatta a kocsiból, hol a bank, és intett, hogy mehetek egyedül.
- Beszélnek angolul? - kérdeztem, mert rossz tapasztalataim már voltak, a jók pedig még valahogy nem jöttekek még össze...
- Hát persze... - volt az öntudatos válasz az ügynök részéről.
Hát persze, hogy nem, volt a tapasztalat.
- Good morning - köszöntem illedelmesen a bankban, mert ezt még otthon a lelkemre kötötték, hogy legyek jó és illedelmes. - Do you speak english?
Hát nem vagyok egy újkapu, de hölgyemény elég agg borjú lehetett az angolhoz, mert csak nézett rám, aztán annyit intett a fejével, hogy mi a francot képzelek?
Szóval egy kukkot nem tudtunk az ügyben tárgyalni. Azért a nyelv nem tudásnak is megvannak az előnyei, így nem értette, hogy mit mondtam - magyarul -, amíg távozóban voltam.
A következő bankban, Credit Lyonnaise, a kreol bőrű leányzó kissé szégyellte bevallani, hogy nem, mert a kérdésemre bólintott, és mondta is:
- Yes, I do.
Ezzel ki is jött belőle minden, amit angolul tudott, s innen már franciául folyt a társalgás. (Ez a különbség köztem és a franciák között: én csak azt tudom megmondani franciául - helyesen -, hogy nem beszélek franciául, s nem is. A hölgyike viszont csak azt tudja angolul, hogy tud, pedig nem). Mert ketten is voltak az ablaknál, és egymás között azt tárgyalhatták, hogy tulajdonképpen mi a fenét képzelek, hogy nem beszélek franciául?
Voltam egy harmadik bankban is, de nem írom le, hogyan ment a társalgás, mert unalmas lenne.
Soha az életben nem gondoltam volna, hogy Franciaország egyik legnagyobb városában, három bankban se lehet összeszedni egy angolul úgy-ahogy makogó tisztviselőt! Viszont marhára odavannak a műveltségükkel, pedig az angol tudása a bankszakmában minimális követelmény...
Azért nem volt eredménytelen a kimenetel. Egy virágboltban (ahol a két eladó ötven százaléka viszonylag jól beszélt angolul) rendeltem egy csokréta virágot Encsike közelgő születésnapjára. Remélem örömet szereztem vele!
Aztán, hogy mégse fáradjak hiába a pénz átutalással, bementem egy postára - ahol senki se tudott angolul, legfőképpen az a vörös hajú, szeplős kis hölgyike, akihez a sors küldött -, és kiderült, hogy van lehetőség az átutalásra. Persze a tárgyalás a következőképpen folyt: elővettem egy százdollárost, és megmondtam, hogy Hongrie, s a dollár berreget mint a repülőgép. Ez tisztára érthető volt, mert megmondta a csaj, hogy nem, azaz itt nem, máshol igen. Megkaptam a címet is: Corbeille.
Elindultam a megadott irányba, és nem akartam hinni a szememnek. Egy patikának volt ez a neve. Nem akartam elhinni, hogy ilyen ökrök legyenek, ténferegtem egy kicsit, és kiderült, hogy a környék neve ez, és a közelben megtaláltam a főpostát is. Piros pont a vörös hajú kislánynak.
Bementem, és lám: az információban levő fiatalember el tudta mondani érthető nyelven, hogy mi a teendő: A Western Union foglalkozik pénzküldéssel külföldre. Töltsem ki az űrlapot, kapok egy titkos kódot, azt telefonáljam meg Encsinek, adjak meg egy jelszót is, és fizessem be bármelyik ablaknál a pénzt. De előbb váltsam át frankra. Aztán megkapom forintban (kétszeres árfolyam és váltási veszteséggel). Bármelyik pénztáros megmondja, hogy van-e Pesten a Western Unionnak kirendeltsége. Meg ám, a jó anyjukat! Csak franciául... Ha kivártam a soromat... És veszettül drágán utalják át...!
Nem vártam ki a sort, odamentem az ablakhoz, mindenki nézett, hogy milyen illetlen vagyok, de nem érdekelt.
- Beszél angolul?
Hát még ezt se értették...
Ennyit a Főpostáról.
Bementem a hajóra.
Annyi vigaszom volt, hogy megjött apa levele.
Indulás előtt ment el Krzsysztof Kaminski, szállodába vonul két napra, s ha megjön a hajója, akkor beszáll. Az új matróz szép szál ember. Van vagy két méter, s legalább 130 kg. Krzsysztof, szegényes angol tudásával - bár nem francia - csak annyit mondott: chief, good man. És ez elindított egy "panaszözönt", a többiek is elkezdték mondogatni, hogy maradhatnék a hajón, sokkal inkább én, mint Marek, a volt-következő lengyel chief. Nem mondom, hogy rossz volt hallgatni.
Nenad is kiszállt, nem tudom mikor, valószínűleg, a berakás közben, és "nem volt ideje" megkeresni, hogy elbúcsúzzon... Ő nem érezte jól magát a hajón, sokat panaszkodott a lengyelekre. Mindig csak a lengyel adókat nézik a tévén, nem csatangolhatott kedvére a csatornák között. Bár az igazat megvallva, mindig ott ült a szalonban, és nézte a filmeket. Nem nagyon értem a panaszát, mert olyan mindegy, hogy a francia nyelvű filmet nem érti, vagy a lengyelt (és ez utóbbiból pár szót el tud kapni, hiszen azért ez szláv nyelv, akárcsak a horvát). A Southern Traderen jobban érzi majd magát, ott a gépszemélyzet horvát.
Az éjszakai őrség alatt leellenőriztem a rakományjegyzékeket, 8 lánctalpas bulldózer, egy kamion, és egy mafi nem szerepel rajta.
Elkezdtem olvasni apa naplóját, de nagy volt a forgalom, nem tudtam figyelni rá, inkább meghagytam holnapra.
