2007. Május
Május 31. csütörtök, Barcelona.
Folytatás...
Mégis lesz ciorba de burta!
Aztán a piacra értem. Nekem a barcelonai, a Rambla melletti piac marad egész életemben "A PIAC". Kezdő tengerészként ezt láttam, az itteni árubőség a szocializmusból szalajtott hajósinasnak maga volt a csoda, az isteni bőség, a hallatlan jólét megtestesülése. Minden a régi: a pultok roskadoznak, mindent kapni, mindenből csak szépet kapni, csudálatos még mindig! Célirányosan mentem, a húsosok pultjait böngésztem. Az egyiknél láttam valamit, ami hasonlított arra, amit kerestem:- Ez mi? - kérdeztem a fiatalembert. Megmondta. Dunsztom nem volt, mert ennyire nem terjedt ki a nyelvtudásom. - A spanyol azt mondja, hogy trippa (pacal)? - kérdeztem. Heves bólogatás, és szóban is megerősítette. - Hol árulják?
Megmutatta, a piac túlsó felén, természetesen. Nem bántam. Átverekedtem magam a tömegen, lefényképeztem a halasok pultjait, a csodálatos gyümölcshegyeket, a színpompás zöldséges árudákat. Végül megtaláltam, ahol a belsőséget árulták. Hegyekben állt a pacal. Kinéztem, vettem egy kilót (a drágábbikból, ez nem fehér, hanem barna volt, és az ára is 2 euróval magasabb) összesen 4,50-et fizettem egy kilóért. Még négy fej fokhagymát is vettem, mert a hajón nincs, és nagyon szeretem a sültekhez, húsokhoz harapni.Lassan bandukoltam a Rambla végéig, ahol kedves és nagyhírű kollégám, Kolombusz Kristóf szemléli magasból az érkező hajókat. A szobor is megunhatatlan ám! Körülötte az oroszlánok kedves ismerőseim, egy 1976-ban készült dián együtt vagyunk megörökítve. És persze aki teheti, ma is odaáll, hogy a férjuram, vagy a csoporttárs fényképezze le.
Nyújtogattam a nyakam, hátha meglátom a Santa Mariát, de nem voltam szerencsés, és annyira már nem akartam elkóricálni, hogy felkutassam.
Egyre keveredtem be a hajóra.
Dimitrij kissé zokon vette:
- István, ha máskor gyalog jössz be, előtte szólj. Már nagyon vártalak...
Azt hittem, hogy most komoly tárgyalásokba bocsátkozunk, vagy mond valamit, vagy mutat, vagy mit tudom én, de nem. Mondott valamit a komputerről, az időről, aztán elbocsátott, bement a kabinjába.
Hogy miért, az csak később derült ki, amikor hajlékony angolságával a következőket bírta kifejezni a fejéből:
- István, I came promenád... (István, jöttem promenád...)
Az angol-dimitrij nagyszótár szerint ez annyit tesz, hogy:
- István, I go for a walk... (sétálni megyek).
Vacsorára valami csuda finomság volt: muszakát készített Krisztián. Megmondom az őszintét, még sose ettem, de ez felséges volt. Persze, ez nem az eredeti görög recept szerint készült (ha lehet egyáltalán görögnek hívni, mert a balkánon, minden keresztbe-kasba van, de a neve görög, ez talán biztos), hanem tett még bele egy kis rizst, ami felszívja a kisült szutyákot, meg azt hiszem a gomba is hiányozhat ha Athén környékén teszik eléd. Ott viszont biztosan kaphatsz hozzá egy fél liter redzsinás fehérbort, a hajón csak lónyál van: narancslé. Megkaptam a receptet is, és remélem, holnap elkészül a ciorba de burta is, amire Ipswichben már keresztet vetettem.
Navigáció a Fehér-tengeren
Nyolc után megjött Dimitrij a promenádból, megint hozott mindenfélét. Többek között heringet, egy kis vödör paradicsomot sós lében, meg valami ukrán istenátkát, amit inni kell, mert alkoholos... Főzött krumplit, és az irodában megterített szépen, újságpapírral.
- István! - harsogta odaföntről. Próbáltam elsumákolni, de nem lehetett. - István meddig várjak? - hallottam, hát mentem.
A halat szépen megpucolta, tetejébe lilahagymát vágott, gőzölgő főtt burgonya, kész második vacsora.
Megkóstoltam, hát valami észveszejtően finom volt! Nem lehetett ellenállni. És nem is akartam.
- Akkor töltök! - nyilatkozta ki.
- De nem nekem! - emeltem fel a mutatóujjam. - Ugyanis antibiotikumot szedek! - mondtam, ellentmondást nem tűrő hangon. Na, erre mit talált ki? Úgysem fogod elhinni! Megbontotta a sós paradicsomot, és a levéből töltött a pálinkás pohárba.
- Proszit! A családra!
Ittunk a családra.
Ő szokás szerint a fülcimpáját húzogatta utána, nekem meg a fenekem is összehúzta, nemcsak a szám, olyan savanyú-sós volt az "italom".
- Proszit, a tengerészekre! - közölte azon nyomban, hogy gallér mögé küldte az első pohárral.
Ittunk. És ettünk. Hát, kérem, ez igazán finom volt! És jobban esett újságpapírról (persze kistányér volt!), mintha a Hiltonban terítettek volna.
Próbáltam kideríteni, miféle halat eszünk. Ízre hering volt, de ha az lett volna, biztosan mondaná, mert ez közismert halfajta.
- Mi a neve ennek a halnak?
- Oroszul szegy... - mondta, legalább én ilyesmit hallottam, és ez alapján lehet bármi...
- Angolul hogy hívják?
- Nem tudom (I not now) - mondta , de megnézem.
Megnézte.
- Valami hering - üvöltötte a kabinjából.
Aztán mesélt, mesélt, szórakoztatta magát, mert ugye érteni csak foszlányokat lehetett. De felvillanyozódtam, amikor elmesélte, hogyan navigáltak a Fehér-tenger halászai, illetve hogyan tanultak. Itt nem volt pardon: amit nem értettem, arra rákérdeztem, mert érdekelt a téma. Szóval, a családi hagyomány szerint (ő negyedik generációs tengerész), a közeli monostorban tanították a környék ifjait a halászmesterségre. (Tehát még a cár idejében volt így.) Amikor úgy gondolták, hogy elég a tudományból, jött a vizsga, imígyen:
A vizsgázó szemét bekötötték, és elővezették. Egy hosszú asztalon poharak álltak. A "vizsgabiztos" egyet odaadott a növendéknek. Az belekóstolt, és azt mondta, hogy "Krasznaja gutyimutyi" öböl, majd a következőbe ivott, ez a "Kavarszkoje juzsnoje" félsziget keleti oldala, a harmadik a "Visszárijonovics Razmoncsuk" sziget és így tovább. A növendékeknek ízről meg kellett tudni mondani, melyik terület tengervizét kóstolják! Ezen kívül a talajmintákat is fel kellett ismerniük. Gondolj bele: a múltban a hat hónapos éjszaka idején, amikor villanyáram és világítás nuku, hogyan tudtak volna tájékozódni? Az ég borult, nem látnak az orrukig se. De ízről és azt a talajmintával kombinálva halál pontosan meg tudták mondani hol vannak. A vizsgán egyszer lehetett hibázni. A második esetében újabb egy év tengervízkóstolásra volt kárhoztatva a delikvens.
Ez az, amit úgy hívnak: népi bölcsesség és tapasztalat. Amit aztán a gyakorlatban tökélyre visznek, egy icipicit mindenki hozzátesz, és a tudást továbbadják. És eszembe jutott a ma elterjedőben levő mondás: az életkor nem érdem, hanem állapot.
Pedig nem az állapotnak van élettapasztalata, hanem a kornak! És a tapasztalat igenis érdem. Csak a mai világ igyekszik tagadni, mert ez is eszköze a múlt teljes és totális lerombolásának, a modern rabszolgagyártás egyik rafinált eszköze.
Később Józsi úr is megkockáztatott egy kérdést:
- Captain, mióta isznak az oroszok?
- Nem értem, József, miért gondolják azt, hogy az oroszok ivósak. Ez egy óriási tévhit! Nézd, én például, tudom a mértéket, és általában egy üveggel iszom csak.
És ezután hosszasan fejtegette, hogy miért nem isznak az oroszok, és hiába próbál rájönni, hogy miért ez a félreismerés, nem tudja megfejteni.
Én meg elvesztettem a magyarázata fonalát, mert azonnal tudtam, honnan ered ez a tévhit. Bár még mondott érdekeseket, hogy a vodkát nagy Péter cár hozta be Európából Oroszországba, addig az oroszok csak mézsört ittak (na, ezt nem tudom elhinni, mert minden nép megtalálja a módját a gyors lerészegedésnek, és nem szabad az oroszokat ennyire élhetetlennek gondolni!).
Június
Június 1. péntek, Barcelona, úton.
Tegnap este háromnegyed tizenegykor meglógtam, szegény Józsi úr éjfélig szórakoztatta a kaftányt, pedig annyira hiányzott neki, mint a púp a hátára. Mielőtt eljöttem, azt mondja Dimitrij:
- Reggel szólj Iljának, hogy hordja le innen a szennyes edényeket.
Mivel szerintem a tengerész nem szolga, ezért a reggeli villanyoltás után levittem őket. Akkor már Krisztián feltette főni az ebédet, mert:
Ma ciorba de burtát, román pacallevest eszünk!
Egy nagy lábasban rotyogott a pacal. Annyi vizet tett rá, hogy ellepje, mellé két fej negyedekbe vágott hagymát és két sárgarépát darabolt fel. Nem sózta! Héttől fél tizenegyig rotyogott, a vizet pótolta, majd a pacalt kivette, apró csíkokra vágta, a főzővizet leszűrte, a hagymát és sárgarépát kidobta. A felcsíkozott pacalt beletette egy lábosba, majd jött a sűrítés: személyenként három tojást vett, csak a sárgájára van szükség. Belecsepegtetett kevés ecetet (ez azért kell, hogy ne álljon össze a tojás majd a levesben, egy evőkanálnyi volt), jól elkeverte, majd tejfölt adott hozzá, nyolc személyre fél litert számolt. Simára keverte, és lassan belemerte a levest, szintén állandóan kevergetve. Na, most lehet megsózni, és ráönteni a pacalra. Közben elkészítette az "arcot": egy sárgarépát finomra reszelt, olajon megdinsztelte, a répát kidobta, és a színes és ízes olajat majd a kimert leves tetejére önti, ezzel "arcot kap" a leves.
Összeállított egy fokhagymás lét: egy fej fokhagymát összezúzott, megsózta, vizet engedett rá, egy kiskanálnyi ecetet adott hozzá, elkeverte. Ezt a leves mellé adja, és kiki annyit használ, amennyit szeret, akar, amilyen az ízlése! Az asztalon volt még borecet és bors az ízesítéshez. Azt ajánlotta, hogy készítsek hozzá pirítóst, és azzal egyem.
Úgy ettem. Te jó ég, hogy ez milyen finom! Valóban kell bele az ecet és a fokhagyma is, meg is borsoztam, és két leveses tálkával bedörgöltem belőle. És tanultam valami mást is, de azt nem árulom el, mert azt otthon majd elkészítem. Aztán Krisztán "bevallotta", hogy ez "csak 75%-ban" valódi kaja, mert hiányzik belőle a borjúláb. Azt is kellett volna belefőzni, akkor az igazi! Hát kérem, csak tessék azzal is kipróbálni.
Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy Dimitrij nem volt túl lelkes, amikor jött föl az ebédlőből.
- Van valami furcsa íze - mondta, és erről nincs véleményem, mert ez totál szubjektív igazság. Az biztos, ha kihajózik, nem hívom meg hozzánk pacalt enni.
Hagyjuk a kaját.
Kérdés jött a hajóbérlőtől, mennyi üzemanyag kell az Alcanar - Tenerife - Setubal - Bassens útra? Szóval megvan a programunk, nagyjából június 2025-ig, és utána már azt mondom, hogy hamarost megyek haza! Jaj, de várom! Ilyen az élet. Hiába van most két hónappal rövidebb szerződésem, nem számít, a hazautazást az ember várja. Mert sose visszafelé tekintünk, hanem előre: nem azt nézem, hogy még "csak" két és fél hónapja vagyok hajón, hanem azt, hogy hat hét van a hazamenetelig, és ilyenkor az ember már kezd türelmetlen lenni. Hol vannak azok az idők, amikor majdnem sírtam, mert kilenc hónapra leváltottak, holott eszem ágában se volt hazamenni (a Hévízről, az első hajómról)!
A kirakás végén megint alkottam egy draft surveyt Dimitrijnek, ami 2 tonnával kevesebb volt, mint amit Ipswichben adtam át. Ugyanis ott többet írtam 4 tonnával. Hallatlanul boldog volt, hogy milyen jó kis eredményünk van, és dörzsölte a kezét, hogy majd a stivador orra alá dugja, mert majd reklamálnak rakományhiány miatt.
Megjött az ügynök.
- Captain, a mérlegelésünk szerint 350 kilóval többet raktunk ki, mint a szállítólevélen volt. - mondta elégedetten.
És ezért kell nekem itt draft surveykodnom, na, mindegy. A boldog parancsnok a jó parancsnok, még akkor is, ha jelen esetben a boldogsága az együgyűek boldogsága...
Szolgálati közlemények:
Ha asztali gépen vagy tableten olvasod a naplóm, akkor az oldalsávban találod az előző részek linkjét, ha mobilon, akkor görgess teljesen a lap aljára, ott vannak!
Hajós legendák, legendás hajósok ez az első kötet linkje. Ez nyomtatva már nem fog megjelenni, így ha érdekel, itt tudod megvenni!
Hajós legendák, legendás hajósok 2 a második kötet linkje. Ebből még van nyomtatott példány a Plimsoll Zrt. kiadásában.
Szavak a hullámok hátan ez az összegyűjtött tengerész, hajós, vitorlások szavainak gyűjteménye, ebből se lesz már nyomtatott kiadás, amit szintén a Plimsoll kft. szponzorált. Erről áprilisban egy tudományos konferencián fogok előadást tartani...



Ez a kiadó (Helma.hu) csak e-könyvet és hangoskönyvet publikál, így egyelőre nagyon kicsi az átfedés a papír alapú könyvek és az e- és hangoskönyvek olvasótábora között! El kell menni a kiadó honlapjára, és ott ki lehet választani, hogyan akarod megvenni, természetesen majd féláron, mint a nyomtatott könyv lenne.
Ha érdekelnek a könyveim és tengerész sztorik, lépj be a Fészbuk csoportomba Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban egyik könyvem sem kapható!
A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik:
- Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!! (Milyen érdekes, majd egy éve minden blogban megjelennek ezek a szövegek, és eddig senkit sem érdekelt, hogyan járt az unokám! )

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet. Ugyanis többször előfordul, hogy letiltanak egy csoportban, elvégre ezek a naplórészletek nem illenek tematikus csoportok profiljába. Hiába kérdezem meg, érdekli-e a csoportot, mindig vannak, akik kekeckednek...
Most is veszélyben van egy számomra kedves csoport...