Február 9. szerda, Úton Oran. Azt hittük, hogy csak holnap kezdik a kirakást. Ehelyett éjfélig dolgoztak. Mit mondjak, istenesen elfáradtam...
Február 10. csütörtök, Oran, úton. Este eljöttünk, ma is 14 órát dolgoztam. Lehet, hogy Encsi örül annak, hogy az elsőtiszti munka nem olyan felelősségteljes, de sokkal fárasztóbb. Úgy zuhantam az ágyba este negyed kilenckor...
Február 11. péntek, úton. Hajnalig húztam a lóbőrt. Úgy-ahogy kipihentem magam. Azt hiszem, a naplómon is meglátszik, hogy nincs túl sok időm írni...
Február 12. szombat, úton. Elromlott az idő, ami azt jelenti, hogy megjött a misztrál menetrendszerűen.
Február 14. hétfő, Marseille, úton.Közben megkaptam Szabolcs levelét, és a verseit.
Tetszenek.
Február 15. kedd, úton, Barcelona, úton. Expressz járat vagyunk. Háromnegyed kettőkor kötöttünk ki, és a pilotállomás nem akarta elhinni, amikor Maciej háromkor hívta őket, hogy indulásra készen állunk. Fél négykor már a tengeren voltunk.
Út végén megy haza a második gépész, nem örül neki, de a főgépész meg neki nem örül, így az erősebb kutya elve érvényesül. Elég lassú, és egyáltalán nem lehet vele beszélni angolul, mert semmit nem ért. Ez viszont azt is jelenti, hogy vele nekem is lengyelül kell beszélnem, igaz, csak a szűken vett szakmai társalgás erejéig. (töltse meg a ballaszt tankokat, indítsa be a darut, kapcsolja be a generátorokat, stb.)
Ránk jár a rúd. Marseille-be jövet elromlott a rádió adó-vevő, egész hétfőn itt volt a szerelő, a végén kiderült, hogy egy speciális - adatkábel - szakadt el, de mire kiderítette, szétszedett a pasas mindent. Ráadásul most elromlott a faxunk, így most egy jó hétig nyugtunk lesz a hajóbérlőtől. Csak kikötőben, az ügynökségen keresztül tudnak majd elérni a hosszú, rakományjegyzékkel.
Február 16. szerda, úton. Hála a hülye rendelkezésüknek, nem érkezünk meg ma. Lassú menetben megyünk, kreuzolunk egy kicsit, csak holnap reggel hatkor leszünk Mostaganemben.
Február 17. csütörtök, úton, Mostaganem, úton, Oran. Hiába volt minden, hogy elkerüljük a horgonydobást. Hatkor megjöttünk, ledobtuk a horgonyt, és vártuk a parti őrséget. Fél nyolcra kötöttünk ki.
A rakodás nem érdekes. Este nyolckor indultunk Oránba.
A dán parancsnok megrázta az arabokat
Az ügynök mesélte Maciejnek, én tőle tudom, hogy miért ez a változás.
Egy dán hajó érkezett januárban Mostaganem elé. Ledobta a horgonyt, és aludni tértek. A barba legnagyobb meglepetésére, éjjel kettőkor megjelent a parti őrség csónakja. Elég arrogánsak voltak, és követelték a "szokásos" öt karton cigarettát. A parancsnok felháborodott, először azon, hogy mit keres a "navy" ilyenkor a hajón, aztán a tarháláson.
Kikötéskor a szemtelenebb pilot vitte be őket. Én se tudtam lerázni, hiába kapja meg a Marlboróját, többet akar mindig, követelőzik, egyszóval szemtelen. Ezt tette a dánnal is. Ezután a vám következett. Hat karton cigit követeltek ki maguknak.
Ez már több volt a soknál.
A barba felháborodott hangú levelet írt a Kikötőkapitányságnak.
Algírból jött egy ezredes, és rendet csinált. A Coast Guard parancsnoka tíz évet kapott. A pilotot kirúgták, a vámosok vezetőjének megtiltották, hogy hajóra tegye a lábát, csak az irodában dolgozhat.
Hát ezért a változás Mostaganemben.
Kéne egy dán Oranban is...
Február 18. péntek, Oran. Annak ellenére, hogy arab vasárnap volt, dolgoztak. De legalább a vám szabadnapot tartott, így rakodni nem lehetett.
Laza nap volt. Tegnap jól elfáradtam, délután aludtam egy sort, így nem csoda, hogy este friss voltam.
Magyarok...
Már mindenki lefeküdt, így néztem az MTV 2 műsorát. Kerekasztal-beszélgetés volt arról, hogy milyen manapság a magyarok nemzettudata, milyen a nemzeti karakterünk. A témába sok minden belefér.
Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, egy viselkedés-szociológus, egy vajdasági szociológus, egy bizonyos Babarczy Eszter nevű "eszmetörténész" (ilyenről se hallottam, de a hölgy okos dolgokat mondott), s egy megjegyezhetetlen nevű török-magyar fiatalember, beszélgettek Feledy vezetésével.
Csak az érdekességeket mondom el:
Kiss Gy. Csaba szerint az utóbbi tíz évben megváltozott a magyarokhoz való viszonyuk és a magyarokról alkotott képük a horvátoknak, 100%-ban pozitív a vélemény az országról és a népről. Ugyanez a helyzet Bulgáriában és Szlovéniában is. A cseheknél is javul az ázsiónk. Elmondta, hogy a szlovákok nemzeti öntudatát mi böki (többek között): az, hogy a "nagy szlovákokat" elmagyarosítottuk, így Petőfit, Kossuthot, Mikszátot...
A vajdasági beszélgetőpartner is érdekes dolgokat mondott a megítélésünkről. Az egy dolog, amit a politikusok sugallnak, és egészen másképpen fest a helyzet. Egy megtörtént eset, még a békés Jugoszláviából:
Szlovéniában volt, és onnan barátaival Belgrádba utazott. Késő este érkeztek, szállodai szobát nem kaptak. Találkoztak egy idős szerb hölggyel.
- Szállást keresnek? - kérdezte. - Hova valók?
Megmondták, hogy szabadkaiak és ljubjanaiak.
- Na, ha magyarok és szlovének, akkor adok én maguknak szállást. De másnak nem... Tudják-e miért? Mert reggel négykor megyek munkába, a pénzt az asztalon kell hagyni, és a kulcsot a lábtörlő alá tenni.
Tehát a szerb néninek annyi elég volt, hogy magyar (és szlovén) a vendége, megbízott bennük, tudta, hogy a pénzt megkapja, és a lakását se kell féltenie.
A másik, ami jellemzi a magyarok helyzetét a volt Jugoszláviában (és ami siettette a beolvadást), hogy státuszszimbólum számba ment magyar vőt vagy menyt a szerb családban tudni. Tehát más a valóság, és más a politikusok mesterkedése...
Érdekes (és okos) dolgokat mondott a török-magyar filmrendező is. A szülei törökök, 1952-ben jöttek Pestre. Nyolc éves korában Németországba költöztek. Ott egy "adminisztrációs hiba" révén magyarnak tartották (hogyan történt, nem tért ki rá bővebben, de pl. Imre néven "lajstromozták"). Addig Magyarországon abban hitben élt, hogy ő török. De a németek benne a magyart látták, és ott, német földön lett magyar, mert gyermekként elfogadta a helyzetetét - nem is tehetett egyebet - és foggal-körömmel "védte" a magyarokat a németekkel szemben. Azt mondja, igen rövid időn belül elsajátította a "magyarság tudatot", mindössze fél évre volt szüksége.
Tavaly filmet forgatott Törökországban. Egy fiatal lány volt az asszisztense. Sokat faggatta a magyar-török viszonyról (tudjuk, hogy a törökök minket szintén török törzsnek tartanak a mai napig). Elmondta a gyermek mondókát: gólya-gólya gilice... ...török gyerek megvágta...
Meglepve vette észre, hogy az asszisztens kislány könnyezni kezdett, s sírós ajkakkal kérdezte:
- Ennyire gonoszak voltunk Magyarországon?
Egy megjegyzés Babarczy Esztertől, ami számomra fontos, mert némi reményt ad a kis népeknek a fent maradásra ebben az átkozott elamerikásodó világban:
Hiába az amerikai "kultúra" térnyerése, csak az adott nemzeti kultúrákra tud ráépülni, s a Disney mellett a hetvenhét magyar népmesén nevelkedett ifjúság megtarthatja a nemzeti tudatot. Adja Isten, hogy igaza legyen, bár félek, hogy túl optimista.
