December 4. szerda, Antwerpen. Reggelire van minden, ami szem szájnak ingere, és Jan a szakács azt készít, amit kér az ember. Ma nem kértem semmit, mert palacsintát sütött, és voltam olyan kedves, és elfogadtam. Kossi és Edmond tejbepapit reggeliztek, majd mindig ezzel kezdik a napot. Kossi jó sok cukrot tesz a tányérba, arra sürített tejet önt, elkeveri, és jöhet bele a tejbegríz, ami itt semolina névre hallgat. Ennek azt hiszem, nem sok köze van se az angol, se a német nyelvhez, de úgy tünik, mindenki érti, és használjuk, így elmondhatjuk magunkról: mi vagyunk az angol nyelvújítók...
Mivel azt ígérték, hogy ma nem dolgoznak, délelőtt a barbával beszélgettünk a hídon.
Világ életében ilyen kis hajókon szolgált, egyszer, még megboldogult matróz korában volt egy nagy hajón, és Ausztrália - Szingapúr vonalat jártak. Volt tíz év megszakítása: a katonaságnál intézett szállítási ügyeket, ezalatt az idő alatt megtanult mindenfajta jármüvet vezetni. Ennek később hasznát vette, mert kamiont és buszt is vezetett a hajózási szabadságai alatt.
Volt belvízi hajón is. Egy kotrón, később egy cementezőn. Erre nem találok jobb szót, mert ezen a bárkán volt egy hatalmas cementkeverő, és megállás nélkül nyomták a híg cementet a víz alá, ahova irányították őket. Hol egy elsüllyedt hajót cementeztek le, miután telehordták kővel, nehogy felússzon, máskor egy hullámtörő építésében vettek részt.
Aztán visszajött hajózni a tengerre.
Akkor éppen kiribati matrózok voltak a decken. Ki tudja, merre van Kiribati? Én se nem tudtam, és a fővárosát mind ez ideig nem találtam meg. Mondjuk nem is igen kerestem, mert ha megtalálom, a szakács akkor is csak egy szelet rántott húst ad vacsorára...
Amiket mesélt, a szokásos történetek: 17 hónapos szerződéssel jönnek a hajóra, de jóval többet maradnak, és dúsgazdagon mennek haza. (2022-ben utánanéztem, Dél Tavara a fővárosa, így mindenki megnyugiodhat, nem kell álmatlanul forgolódi az informácihiány miatt!)
Az egyikük bevásárolt Rotterdamban: vett két tévét, két videót, vagy ötszáz videokazettát, egy generátort, és nyitott a szigeten egy videós mozit. A generátor azért kellett, mert nincs villany a világnak azon a táján (a hír 1990-ből való, ha valaki nem hiszi, járjon Kiribatiba utána).
Egészen kávéig mesélt a barba. Ami számomra fontos, hogy barátságos fickó, nem kekec, nagyon jól ki lehet vele jönni.
Miután reggel azt ígérték, hogy ma nem raknak, tehát logikus, hogy ötkor szóltak: 425 tonna alumíniumot hoznak, és berakják. Háromnegyed nyolcra végeztek.
Edmond volt velem. Na, vele is többen voltam csak. Elküldtem, hogy kapcsolja be a raktárhidraulika szivattyúját. Fogalma se volt, hogy mit kell csinálnia. Nem baj, majd beletanul, elvégre ez még csak a második szerződése ezen a hajón... Viszont most nagyon ideges, és csak úgy számolja a napokat, mert szombatra van az asszony berendelve a kórházba, ahol Edmond szerint az a dolga, hogy két lány után végre fiút szüljön! Semmi család az nálukfelé, ahol csak lányok vannak! Szorítok én is, nem kerül semmibe.
December 5. csütörtök, Antwerpen. Nem kellett korán kelnem, mivel tegnap berakták a mára tervezett adagot. Illetve a ma hajnalit, hatra jöttek volna.
Egész nap arra vártunk, hogy a szemközti rakparton álló Gearbulk hajó (ugyanez a norvég cég bérli a mi hajónkat is) végezzen, s átálljon az alumínium rakodóra. Ez fél kettő felé következett be. Végre mi is manőverezhetünk, rájuk kötünk, s a 7-es raktárukból átvesszük a rakomány egy részét. Ezzel mi tele leszünk, rajtuk meg se látszik.
De szívesen lennék rajta elsőtiszt!
De nem én vagyok, hanem egy ukrán. A fedélzeten filippinek vannak. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindent megtesznek, és nem fárasztják magukat azzal, hogy belegondoljanak a dolgok mélyére. Amikor rájuk kötöttünk, el is játszották...
A feladat az volt, hogy mi átadjuk a köteleket, ők pedig felteszik a hajójukon található kikötőbakra. Ez nyilván túlságosan komplikált feladat, mert mindegyik úgy sunnyogott a fedélzetükön, mintha észre sem vennék, hogy mi éppen közeledünk. Rekedtre kiabáltuk a torkunkat, a barba már szinte folyamatosan nyomta a kürt gombját, minden zengett a környéken, mikor a filippin második tiszt "észrevett" minket.
- Jé, itt egy hajó... - olvastam le a pofikájáról a csodálkozást, pedig már kora reggel tudták, hogy ezért állnak ide, és mi azonnal rájuk kötünk.
Valahogyan kirimánkodtam tőle, hogy szervezze meg, jöjjön egy csapat matróz, aki elveszi a kötelünket.
Jöttek, átadtam, elvették, és olyan ijedten néztek rám, mintha most láttak volna először kikötőkötelet életükben. Láttam a tekintetükön, hogy ezt elvettek, de mit csináljanak vele?
- Tegyétek egy bakra... - kiabáltam.
Behúzták, és ha már mondtam, akkor kétségbeesetten keresni kezdtek egy bakot a decken. Pedig nincs. Ezt ők tudták, én nem. Végre megmutatták, hogy a murádára hegesztett kis kötélszarvakon kívül semmi sincs, a hajó teljes hosszában, amire rátegyék.
- Te jó ég! - kapartam meg magam, elvettem a kötelet, és felséges kezeimmel rátettem a hozzám legközelebb levő szarvra. Barátságosan vigyorogtak, és bólogattak, hogy nicsak!, megoldódott a helyzet.
Az orrkötélnél már rutinosabb voltam, és mutattam, hova tegyék. Azonnal a megfelelő helyre került.
Innentől kezdve nem érdekes, mert elkezdték a berakást, és raktak, raktak, megállás nélkül.
Amikor megmondták, hogy 24 órában dolgoznak, jött a barba:
- István, déltől tengerizünk.
Azaz nemcsak az enyém a teljes rakodási idő. Úgy látszik, tök civilizált hajóra kerültem.
December 6. péntek, Antwerpen, úton. Hajnali fél ötkor kijött a deckre a parancsnok, végigjártuk a hajót, és ötkor elküldött aludni. Úgyis felkelt ha kész a rakodás, mondta.
Ez fél tízkor következett be.
Átálltunk egy várakozó rakpartra, mert a Gearbulkhoz jött egy másik hajó rakodni. Ja, Brazíliából hozták az alumíniumot. Ilyenkor jó ott lenni, nyár van...
Tizenkettőkor indultunk a zsilipbe. Kikötöttünk, és jó sokáig bent ragadtunk, valami baj volt a zsilipkapuval.
Fél kettőkor már a Scheldén hajóztunk.
Azért ezek a ghánaiak nem egy maritim népség. Amikor Edmond meglátta, hogy a merülésünk 5,60 m. majd a frászt kapta. Azt mondta, hogy nem tud aludni, ha ilyen közel van a víz az ablakához. Egészen egyszerüen félti a kis életét. Fél délután fogta a fejét, óbégatott, s állandóan a vizet leste az ablakon. A barba persze állandóan cukkolja.
Ja, a Mikulás nem tojt semmit a cipőmbe.
Viszont egy nadrágom eltört, miközben Dzsozinak segítettem a rakományt kötözni. Törnie kellett, mert csak egy reccsenést hallottam, és éreztem, hogy friss szellő lengi körül a popsimat.
Majd elaludtam a hídon a délutáni szolgálat alatt.
Viszont a barba negyed hatkor leváltott. Gondolom nem lesz ez mindig így, most azért jött föl korán, mert Vlissingentől ő viszi a hajót, pilot nélkül.
Mindjárt hét óra, megyek aludni.
Jó éccakát gyerekek.
