Hajók, gépek, tengerészek

2007. Április

Április 6. Nagypéntek, Fos sur Mer, úton.

Aludni nem igazán tudtam, mert ha le is dőltem a szófára, egy óra múlva kelni kellett, hogy megnézzem, hogy állnak. Aztán hiába aludtam el mélyen, hiába marta a szemem az álmosság, ki kell menni, meg kell nézni, hogyan állnak. Fél háromkor előre küldtem őket, a Pjotrt kizavartam az ágyikóból ballasztolni, és háromtól ötig elmentem aludni.
Kilencre kész voltunk, utána rakománykötözés, majd, természetesen délben indulás, így aztán maradéktalanul kitöltöttem a délutáni őrséget a hídon.
Még az a szerencse, hogy a barbának most nem volt alkalma elaludni, mert hirtelen felindulásból átalakította fedélzeti irodát. Az asztalt kiszedték, elfűrészelték a lapját, illesztették, méricskéltek, fúrtak, szabtak asztaloskodtak Ivánnal (az ukránnal), és mit ad az ég, jobb lett mint volt. Szerintem előző életében Dmitrij hajóátalakító volt. De lehet, hogy már ebben az életében is, mert mint mondotta, az előző hajóján (Komáromban készült, a neve Komarno olyan, mint az Isartal vagy a Padua) is alapvető átalakításokat végzett, hogy legyen szanuájuk. (És lett. Kíváncsi vagyok, lesze nekünk?)
Fél hétkor már nyolc kilométer mélyen aludtam.

Április 7. szombat, úton, Piombino.

Délután öt körül érkeztünk volna, de az ügynök telefonált, hogy a rendõrség csak fél háromig van szolgálatban, és nem lesz partra lépési engedély, ha nem sietünk. A lovak közé csaptunk, nem kerültük meg Elbát (azért akarta a barba körbejárni, mert ha északról jövünk, akkor sok a jacht). Így háromra kötöttünk ki a gyárral szemközti rakparton.

Hol az Európai Unió és a hülyeség határa?

Jött az ügynök.
Meg a hideg zuhany.
Mert kiderült, hogy nemcsak az oroszok és az ukránoknak kell vízum, hanem a magyarok és a bolgárok se uniósok a helyi törvények értelmében. Nem értem, hogy lehetnek ilyen helyi rendelkezések? Fel kell jelenteni õket az ENSZ--nél, az UEFAnál és a Bin Ládennél.
Az ügynök meghozott egy csomagot, amiben néhány sürgős és fontos alkatrész, meg navigációs kiadvány érkezett.
- István, ellenőrizzétek le Józseffel, hogy mi érkezett - adta ki az ukázt a barba.
A csomag a fedélzeten. Kibontom. A tetején dobozok, süt róla - a feliratok alapján , hogy a gépnek jött. Pjotr, a "gépmester" ott téblábol.
- Ezek a gépbe jöttek... - mondom, és arra gondoltam, hogy fogja, elviszi, szól Józsinak, és megnézik, hogy mi jött.
Nem az én dolgom! - jött a meglepő és felháborítóan flegma válasz.
- Akkor keresd meg a gépészt! - emeltem meg a hangom.
Pjotor csodálkozva néz rám:
- Én?
- Miért, én keressem meg? - kérdeztem dühösen.
Látom, sértődötten elvonul, benéz a felépítménybe, visszafordul, benéz a gépházajtón, de be se lépett.
- Nem találom... - mondja szemtelenül.
Mit tehettem?
- Idióta... - mondtam félhangosan, és megkerestem Józsit. Ettől fogva ügyet se vetettem erre a marhára.
Jön Józsi később, amikor elintézte a dobozokat.
- Pjotr nem érti, hogy mi bajod vele? Mi rosszat csinált?
Te Jószagú Atya Úr Isten!
Most már értettem, miért mondták a srácok, hogy Pjotr egy speciális ember, nem hívják sehova, mert mire előkészül, már vége minden munkának.
Szóval, a hülyeség ma többszörösen feldúlta az idegeimet...
Este nagyot beszélgettünk Józsival. Nem kell bíztatni, ha beszélni kell, és amit mond, azt élvezettel hallgatom. Ő nyakig benne van az ezotériában, a transzcendális meditációban, meg mindenféle ilyesmiben, hát hagyom, hogy mondja, még akkor is, ha sok mindenben nem teljesen egyezünk.

Április 8. Húsvét Vasárnap, Piombino.

A parancsnok barbecue-t rendelt mára. Ez igen rendes tőle. Most reggel, amikor írom a naplót, remény sincs, hogy az ügynök behozza a partra lépési engedélyt.
És mit ad Isten, behozta (valaki, nekem Dmitrij mutatta diadalittasan).

Húsvét, po násomu...

Hát akkor gyerünk!
A kaftánnal indultunk ki, ő telefonozni akart (a fia ma Szentpétervárott tékvandózik, korosztályos, országos nyílt verseny). Elmentünk egészen a kapuig. Az első akadály itt tornyosult, egy díjbirkózó kinézetű kapuőr személyében. Mutatjuk a shorly passt.
- Ez így nem érvényes. Kell az útlevél vagy a fénymásolata. Abban fénykép van, és azonosítani tudom magukat... - mondta (olaszul).
Nem akartam kekeckedni, mert nyilvánvaló volt, hogy előrántja a revolverét, és Mr. Bush legnagyobb megelégedésére szitává lő, ha át akarom hágni a biztonsági szabályokat.
- De az útleveleket elvitte az ügynök - mondtam, ami teljesen fedte az igazságot.
- Igen. - állapította meg a cerberus (de még nem tudtuk, hogy mi "igen", azaz "yes", mert a tiszteletünkre átváltott angol társalgásra, és minden bizonnyal feltárta teljes szókincsét ezzel a yesszel).
Itt jobbnak láttam olaszul folytatni, nem érdekelt, hogy a barba nem érti, mit mondok.
- Nézze, Ön itt a munkáját végzi, és mi csak ki szeretnénk menni, nem tehetünk arról, hogy az ügynökünk feledékeny.
Ez vagy meghatotta, vagy belátta, hogy nem mindenki olyan lelkiismeretes dolgozó, mint ő, itt a kapunál, a demokrácia, az igazság és Amerika biztonságának érdekében. Fogta a mobilját és felhívott valakit, aztán még valakit, aztán még valakit, felderült az addig marcona pofikája, beírt a biztonsági naplójába, iktatott, pecsételt aláírt, és kimehettünk.
A személykikötő, ahova igyekeztünk, ott volt tíz méterre a kaputól.
De nem jutott el a barba a telefonig, mert Iván (az ukrán) hívta a talkiewalkien (vagy walkietalkie) szóval a hordozható rádión, hogy megjöttek a vámosok. Így megmutatta a főnök, hogy hol találok internetet, és visszament. A személykikötő igen szép, csak épp az internetet elbontották. Az újságos megmondta, hogy kedden hol találok a városban. Befelé menet megittam egy jó kis olasz kávét, meg ahogyan az a régi, szép, MAHARTos időkben volt, egy campari szódát is kértem hozzá.
- Fehér borral? Bele? - kérdezte a csapos.
Ha kérdezte, akkor nyilván sokan isszák így, és mivel még nem ittam, meg kellett kóstolnom. Nem rossz. Sőt, jó.
Délre értem vissza, addigra már sült az első adag a grillsütőn. A bejárati ajtónál levő búvónyílás tetejét alakítottuk át ebédlőasztallá, amit az egész legénység körbe tudott ülni. Volt minden: sült kolbász, rablóhús, sült csirke, amit előtte bepácolt Jankó, aztán sült hal, és sertéstarja is várakozott egy tálban. Hozzá paradicsom és franciasaláta volt. Egy negyvendekás bucit is felszeletelt a szakács, de nem fogyott el a fele sem.
Hozzá spanyol vörösbort ittunk, papírdobozost, egy euró hetven literje, bűn rossz, otthon keresve is nehéz találni ilyen lőrét, és ilyen drágán! (Már a minőséghez képest volt drága.) Össze kellett kevernem szőlőlével, és ez már iható jellegű moslékot adott. És mivel koccintani kellett elég sűrűn, bedörgöltem belőle vagy nyolc decit, ami másfél liter folyadékot jelentett. De az ember a társaság kedvéért mit meg nem tesz!
Fél háromig beszélgettünk, akkor már elég hűvös volt, és elég nehéz a fejem a bortól, hát eljöttem lepihenni. Hallatlan jót aludtam...
Amikor felkeltem (fél hatkor), kiderült, hogy Józsi és a barba kimentek a városba nélkülem, mert nem találtak. (Szerencsére a kabinomban nem kerestek, mert akkor meg lettem volna találva.) Nem bántam, nekem többet ért az alvás.

Értekezés némely általános és népszerű orosz szokásokról

Ma kissé jobban megismertem az orosz lélek rejtelmeit. Úgy kezdődött, hogy felhívott Dmitrij az irodába. Hozott sós mogyorót és egy literes, fekete címkés Captain Morgant. (Kezdők részére: jamaikai rumot, a legjobb fajtából.)
- Kértek valami üdítőt mellé?
Nem kértünk.
- Helyes. Ez finom ital, nem kell elrontani kólával.
Hozott három poharat, talán féldecisek se voltak. Töltött.
- Na zdarovje, egészségünkre...
Belekortyoltam. Igazán finom. Sűrű és sima, mint az olaj, nem mar, nem kapar, kimondottan kellemes. Józsi hasonlóképpen élvezte az ízét. A barba: zutty, a gallér mögé. Hát, nem tudom... így csak a hatást lehet élvezni majd az ötödiktől kezdve. Reméltem, nem kerül rá sor.
Beszélgettünk.
A baj csak akkor volt, amikor Dmitrij kérdezett. Ugyanis amíg ő beszélt, szaporán bólogattunk, hümmögtünk, igeneltünk, ő meg elvolt a speciális angoloroszmutogatós pidgin nyelvezetével, amit jó, ha hatvan százalékban értek.
- Van fiatok? - kérdezte, és ezt megértettük. - Akkor a fiainkra! - mondta a következő tósztot, és zutty, bele a nyelőcsőbe, hogy az íze ne zavarja. Meghuzigálta a fülcimpáját, és elégedetten hátradőlt. Megtudtuk, hogy az első feleségének az apja minden reggel megivott 3 cent vodkát, de többet az istennek se, hát ember az ilyen? Négy év után el is vált.
Szaporán bólogattunk, amit úgy értett, ahogyan akart.
- A feleségeinkre! - emelte a poharát a tószt után.
Ittunk, mindenki, ahogy szerette. Józsi csak megnyalta, közben szaporán tiltakozott, hogy neki nem kell ennyi jóság, én megízleltem, apró kortyokban elszopogattam, ő meg lazán bele a gyomrába, szerintem a nyelőcsövéhez se ért az ital.
- Szabotázs! - mondta, és mutatta Józsi poharát, ami félig volt csak üres.
- Miért? - kérdezte a gépészünk ártatlanul.
- Mert nem tudunk addig inni, amíg a poharadban van az előző töltésből...
Magyarázott mindenféle okosságot, amiből néha elkaptam valamit, például az okroska levest, amit én is szoktam készíteni otthon, és kiderült, hogy pontosan úgy kell, ahogy előadtam neki, és ezt igen nagyra értékelte. Itt van ez az István figura, az egzotikus és távoli Magyarországról, és tudja ezt ez igazán orosz levest... erre inni kellett, mégpedig a legénység égészségére, a tószt szerint...
Elmondtam, hogy lengyel azt mondja: strzemjonego, ha már eleget ivott, és menne a fenébe, haza.
Nem vette a lapot, hanem ittunk a családjainkra.
Töltöttem Józsinak is, hiába tiltakozott, mert ha nem segít be, akkor reggelig itt tósztolhatunk.
Megmagyarázta, hogy náluk valamiféle vándorbotot emlegetnek, de utána még 40-szer kell inni... Te jószagú! Soha ki nem ejtem orosz jelenlétében a vándorbotot! (Szerencsére nem is jegyeztem meg.)
Aztán ittunk a hajóra, a mi old ladynkre.
Aztán úgy tett, mintha velünk beszélgetne, s ezt követően ittunk a jövőre. Életemben nem ittam ilyen mennyiségű tömény jókívánságot, rummal körítve.
Nem részletezem, fél háromra fogyott le az üveg annyira, hogy azt kis jóindulattal üresnek lehetett mondani.
- Ezt benne hagyjuk, hogy ne mondhassák, hogy megittunk egy üveggel! - mondta az okosságot kifelé a fejéből, s közben a véreres szemeit meresztgette.

Szolgálati közlemények:

Megjelent a Hajós legendák, legendás hajósok első és második kötete, valamint a Szavak a hullámok hátán a Helma kiadónál! Az, hogy ez teljesen más kiadás mint a nyomtatott, azt a borítók is mutatják.

Hajós legendák, legendás hajósok ez az első kötet linkje. Ez nyomtatva már nem fog megjelenni, így ha érdekel, itt tudod megvenni!

Hajós legendák, legendás hajósok 2 a második kötet linkje. Ebből még van nyomtatott példány a Plimsoll Zrt. kiadásában.

Szavak a hullámok hátan ez az összegyűjtött tengerész, hajós, vitorlások szavainak gyűjteménye, ebből se lesz már nyomtatott kiadás, amit szintén a Plimsoll kft. szponzorált. Erről áprilisban egy tudományos konferencián fogok előadást tartani...

                  

Ez a kiadó (Helma.hu) csak e-könyvet és hangoskönyvet publikál, így egyelőre nagyon kicsi az átfedés a papír alapú könyvek és az e- és hangoskönyvek olvasótábora között! El kell menni a kiadó honlapjára, és ott ki lehet választani, hogyan akarod megvenni, természetesen majd féláron, mint a nyomtatott könyv lenne.

Ha érdekelnek a könyveim és tengerész sztorik, lépj be a Fészbuk csoportomba Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban egyik könyvem sem kapható!

A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: 
- Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!! (Milyen érdekes, majd egy éve minden blogban megjelennek ezek a szövegek, és eddig senkit sem érdekelt, hogyan járt az unokám! ) 

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet. Ugyanis többször előfordul, hogy letiltanak egy csoportban, elvégre ezek a naplórészletek nem illenek tematikus csoportok profiljába. Hiába kérdezem meg, érdekli-e a csoportot, mindig vannak, akik kekeckednek...
Most is veszélyben van egy számomra kedves csoport...