NOVEMBER
November 6. csütörtök, Hallstavik, úton.
Reggel meglehetősen búval bélelten, és spontán gyülekeztünk az irodában. Vova is háborgott, hogy mit mondjon majd a bérlőnek, közben a barba lemásolta az ímélt mindkettőnknek, hogy eltehessük szebb napokra. Amint kész van, ideadta az én példányomat. Nézem, nézem, aztán elvigyorodtam:
- Valerij, ez nem nekünk szól! - mondtam nagy megelégedetten.
- Hogyhogy...? - kérdezte a főnök.- A mi hívójelünk a másolat sorban van... a Janet hívójele van a címzettében!
Nézi a kaftán is, hát látom ám, egyre jobban simulnak a ráncai.
- Így van! Igazad van! - mondta lelkesen. - És az a logikus, hogy őket látogassa meg a hajóbérlő, hiszen ők Norvégiában, Bergenben rakodnak, míg azt, hogy nekünk mi lesz a következõ kikötőnk, senki se tudja, hát miért hozzánk jönnének, nem?
A gond azonnal megoldódott, illetve áthelyeződött a Janetra. Csak most már nem kell a fejünknek főni.
A kirakás jól elhúzódott, csak délután négy után lettek készen, indulás fél ötkor. Csak éppen nem tudjuk, hogy hova? Gotland szigetéhez húzunk, ahol aztán megvárjuk az ordert. Gondolom azért oda, mert az "központi" fekvésű, ha Szentpétervárra, Rigába, Helsinkibe, Ventspilsbe, Klaipedára, Gdanskba kellene menni áruért.
Küldtem sms-t Mikinek, hogy nem megyünk Stockholmba, de az asszonykámnak már nem tudtam, mert lemerült a telefonom. Rátettem a töltőre, és elzuhantam az ágyba. Háromnegyed tízkor csöngött, az asszony hívott, szegényke nagyon kétségbeesett, amikor megtudta, hogy felébresztett, pedig nem kellett volna, mert mindig jó hallani a hangját.
November 7. péntek, úton, horgonyon Gotland szigete mellett.
Vége a tükörsima víznek, délkeleti friss szél kelt kicsi hullámokat, de ez elég ahhoz, hogy ballasztban visszafogjon minket mintegy két csomóval. Így nagyjából kilenc csomós sebességgel haladtunk, és délután háromra horgonyra álltunk. Úgy tűnik, itt vagyunk egyedül a nagy svéd tengeren, de amint lehorgonyoztunk, és már radaron is látszik, hogy nem haladunk, azonnal megszólalt az URH rádió és jött a kérdés a svéd haditengerészettől:
- Johanne, mi a szándékuk?
- Utasításra várunk, ledobtuk a horgonyt.
- Rendben, ha indulnak, értesítsenek - mondta a láthatatlan, de éber megfigyelő.
Ettől kezdve figyeltem a Globe Wireless rövidhullámú vevőjét, amivel az íméljeinket vesszük, hogy jön-e utasítás, de semmi. Valerij beszélt a Lys Line-nal, de nincs rakomány. Talán majd Szentpétervárról lesz vas, de eddig nincs kötés. Én elvagyok itt, amíg jó az idő.
Beszéltem az asszonykámmal. Jelentkezett Novum Verlag Könyvkiadó, hogy elfogadták a Lelked rajta című kéziratot. Kiadják 3500 példányban, a bolti ár valami 4250 forint körül lesz, én eladott példányonként 420 forintot kapok, ami még tíz százalék sincs. Mondhatnád, hogy ezer példány után már négyszázezer forint üti a markomat, az nem semmi! Valóban, de mellesleg kérnek tőlem 750 ezer forintnyi nyomtatási "hozzájárulást" is. Magyarán, én fedezem a kiadást, és ha eladnak 1800 példányt, akkor visszakapom, amit befizettem. Ez nagyjából jóval több, mint amennyit egy könyvből manapság megvesznek, tehát nem is számíthatok arra, hogy visszajön a pénzem.
Ez nekem egyáltalán nem megoldás. Az efféle kiadáson nyilván kapva kap az ifjú, ám meg nem értett lángész, meg az elsőkönyves talentum, akit esz a frász azért, hogy egy könyv címlapján lássa viszont a nevét nyomtatásban, s akik hajlandóak a zsebükbe is nyúlni. Nekem családom van, meg Akám, ezekre szívesen költök, de könyvkiadásért nekem ez nem ér meg ennyit. Megmondom, mennyit vagyok hajlandó fizetni: egy fillért se. Ha a kiadó elfogadta, akkor nyilván jót írtam, van olyan jó a kézirat, hogy egy német könyvkiadó a nevét adja hozzá (a Novum Verlag német cég, Bécsben és Sopronban van leányvállalata). De mivel ők egy semmit sem kockáztató vállalkozás lehetnek, ezért a szerzővel fizettetik ki a könyvet, ők szerényen csak a marha nagy profitot teszik zsebre. Szóval átadom a helyem másoknak, fizessen más, akinek fontos a talmi hírnév.
Aztán egy másik, rosszabb hír, hogy az Akadémiai Kiadó visszalépett a tengerész szleng szótár kiadásától, mert a számításuk szerint több mint egymillióba kerülne a kiadás, és ez túl drága, még akkor is, ha viszünk szponzorokat. Akkor más kiadó után kell néznünk, és ez most H. Tamásra hárul, illetve ő elvállalta. Az biztos, hogy a győri Széchenyi Egyetem nyomdájában ki tudjuk nyomtatni, ennek semmi akadálya sincs. Az is lehet, hogy lesz majd másik könyvkiadó is, aki elvállalja. Ez számomra most sokkal fontosabb, mint a regény. Két szponzort már szereztem, ez a nyomtatási költségeket fedezheti nagyjából. Tamás is tud cégeket, és meg is van a pénz. No, meglátjuk, mi lesz...
November 8. szombat, horgonyon Gotland szigete mellett.
Semmi se történt, azaz minden csendes, nyugodt, a szél is alig fúj, elvagyunk, mint a zöld dióbefőtt az akai spájzban (ami történetesen a szobában van, hat falazóblokkra tett zsaludeszka képében...). Sokat jár az eszem rajta, és egyre inkább az a meggyőződésem, hogy jól tettük, hogy megvettük. Már látom, mi mindenre kell majd költeni, mit tudok magam elvégezni, mire kell mestert fogadni. És az is biztos, hogy most gyorsabban lehet majd haladni, mint nyáron, mert azonnal nekiállhatunk, ha hazaértem (és levizsgáztattam a kocsit, de azt is Kisbéren, mert ott olcsóbb).
Sokat gondolkoztam ám, a könyvkiadásokon is. Most nem a tengerész szótárra gondolok, mert az, teljesen más kategória. Az egy - mondjuk kissé fellengzősen - nyelvészeti munka, nem irodalom. A Lelked rajta amiről beszélek. Végül egyáltalán nem esz a fene azért, hogy megjelenjen. Persze minden alkalommal, amikor felfedezek egy kiadót, amelyik annak látszik, mint ez a Novum Verlag is, elküldöm, de pénzt nem adok rá. Lehet, hogy arra tart a könyvkiadás, hogy lassan mindenki fizet azért, hogy megjelenhessen. Persze vannak, és mindig lesznek nagy, tőkeerős kiadók, amelyek mindig kiadnak könyvet úgy, hogy fizetnek is a szerzőnek (valamit). De csak azoknak, akik már nevet szereztek. Akik benne vannak az irodalmi életben.
Azt nem írom, hogy akik tagjai az Írószövetségnek, mert abból politikai szervezetet csináltak azok, akik kiléptek a szövetségből (és talán megalakították a maguk gittegyletét, mert annyira nem érdekelnek, hogy nem is tudom mit csináltak...). Most aztán van két írói politikai tömörülés, amelyikből az uralmon levő kormány kiválaszthatja a maga liblingjeit, akiket díjaznak, akiket megfizethetnek a politizálásért. És ugye, akik az irodalomban szerzett nevüket politikai célokra odadobják, azok hát... tehetnek bármit, csak egyet nem: nem moralizálhatnak, és milyen író az efféle?
Szóval, nem tudom, ilyen körülmények között érdemes-e egyáltalán írnom? Mert egyik csoportból se kérek.
És amikor azt kérdem, hogy érdemes-e írni, akkor azt azért teszem, mert nagyon úgy látom, hogy teljesen megváltozott az irodalom szerepe. Miért érdemes írni? Kinek? Van olvasó? Az irodalom a 19. században és a 20. első kétharmadában virágzott. Akkor voltak olvasók. Akkor mindenki az volt. Az elmúlt harminc-negyven év hozott gyökeres fordulatot. Megváltozott minden körülöttünk, hát miért gondolná valaki is, hogy az irodalom körül minden olyan maradt, mint mondjuk a harmincas években volt?
Van más szórakozás is, mint a könyv. Van más is, ami leköti a volt olvasót. Meg aztán az új nemzedékek nem is tudnak olvasni. A jövő meg ennél is siralmasabb. Ha valaki nem tud olvasni és az olvasott szöveget értelmezni, akkor miért vegyen könyvet? Főleg valami "fajsúlyosabbat"? Hiszen vannak Balázsok, meg Havas Henrikek, akik ellátják a plebszet olvasnivalóval, meg vannak Júlia füzetek, meg Tiffany, és krimi, meg eksön, akkor minek Esterházy és társai? Az a néhányszáz példányban megjelenő irodalom teljes mértékben megfelel a fizetőképes keresletnek. A művészet élvezete úri huncutsággá válik, és egyre szűkebb réteg lesz rá vevő. És ahogyan egyre szorul ki az irodalom a mindennapokból, úgy értékelődik le az "íróság". Író vagy? Na, és? Az is csak egy foglalkozás. Mint az esztergályos (az is ritka szakma, lehet, hogy több író van, mint jó vasas). Gondold el, egy honlappal ma több olvasót lehet szerezni, mint egy tízezer példányban kiadott könyvvel! Nekem a honlapomra napi 250-280 látogató érkezik. Ennek a negyede olvasni jön hozzám, ez egyértelműen kiderül a látogatói statisztikából. És sokan vannak visszatérők. Akkor minek van értelme? Írni egy könyvet, ami szinte senkihez se jut el, mert 3500 példányból hányan vesznek meg? Ha ezerkétszáz elmegy, akkor nagy siker! Akkor inkább kiteszem az írásaimat a honlapomra, ahol egy hónap alatt többen jutnak hozzá, és kevesebbe kerül, mint a könyvkiadás! Ezért aztán nekem hiába jön egy kiadó is azzal, hogy fizessek a megjelenésért... Azt hiszem, megtaláltam a nekem legjobban megfelelő "publikálási" lehetőséget. És ebben az a jó, hogy senki nem szól bele, minden akkor és úgy történik, ahogyan nekem megfelel.
Ebből persze nem kell azt levonni, hogy irodalom, vagy könyvkiadás ellenes lennék. Egyszerűen tudom, hogy akikkel nem versenyezhetek, azokkal nem akarok ringbe szállni. Amit én írok, az nem az, amit modernnek vagy "fennkölt" irodalomnak lehet nevezni, amire a magas irodalmi körökben kereslet van. Akit pedig érdekelnek az írásaim, azok megtalálnak a világhálón, és ez így van jól. Persze mondhatnád, hogy a könyv mindenkihez eljut, honlap olvasásra pedig nincs mindenkinek lehetősége. Erre azt mondom, hogy nagyságrenddel többen olvasnak honlapot, mint valódi irodalmat! Ha nem lenne igazam, akkor ma is többtízezres példányban adnának ki irodalmat, de a valóság... siralmas és nevetséges. Ha azt akarod, hogy sok olvasód legyen, akkor írj szakácskönyvet. Arra van kereslet, pénz, kiadó, vevő. Jobban eszik, mint az irodalmat...
November 9. vasárnap, horgonyon Gotland szigete mellett.
Ha most azt akarnám taglalni, hogy mi is történik ilyenkor, horgonyon velünk, akkor, íme:
Éjfélkor fel a hídra:
- Jó reggelt.
- Jó reggelt, István, semmi hír, a horgony tart. Jó őrséget...
- Jó pihenést, jó éjszakát.
Őrség reggel hatig, majd:
- Jó reggelt István.
- Jó reggelt, Valerij, semmi hír, a horgony tart. Jó őrséget...
- Jó pihenést.
Alvás... Ebéd féltizenkettõkor... fel a hídra.
- Jó reggelt Valerij.
- Jó reggelt, István, semmi hír, a horgony tart. Jó őrséget...
- Jó étvágyat, jó pihenést.
Őrség... este hatkor:
- Jó estét István.
- Jó estét, Valerij, semmi hír, a horgony tart. Jó őrséget...
- Jó étvágyat, jó pihenést.
Vacsora... alvás... majd minden kezdődik elölről.
De szerencsére van más is, de a lényeg ez. Például, olvasok. Vagy térképeket javítok. Most ez utóbbi van soron, nyolcheti Notice-t kell feldolgoznom, és ez eléggé időigényes. De jól haladok, ma délután be is fejeztem. És ez után, jöhet a könyv. Ami persze az apámé. A Ketten az Isten tenyerén című kötetet vettem elsőnek kézbe, Temesi Tamásé lesz a következő.
A kötetben két kisregény van. A címadó és az Ágytól asztaltól című. Mindkettő szerelmi történet. Az első egy újságírónő hegyaljai egy hetét írja le. A történet "banális", mondhatni szokványos, de persze érdekes. Hogy miről szól, nem is igazán fontos, hanem inkább az, hogyan érintett meg? Mert szépen, érdekesen, olvasmányosan van megírva, nem is lehet letenni. A könyv olvasásakor az ember mindig belebújik a főhős bőrébe, és átéli az eseményeket, legyen az nő, vagy férfi. Eszembe jutott, mit írt Tarján Tamás ajánlásul Gerlóczy első kötetének hátlapján. Valami affélét, hogy az ember szeretne olyan lenni, mint a főhős.
Elolvasva ezt a történetet, nem tudtam azt érezni, hogy de jó lenne az efféle élet. Nem találom a báját az efféle "szerelemnek", de hát nem is szerelemről szól, hanem szeretkezésről, és elfuserált életről, csődbe ment házasságról, meg nős ember szeretőről, meg minden afféléről, amit magyarázni kell, amiért magyarázkodni szoktak, mert önigazolás kell, mert mindenki hibás az életem elrontásáért, csak én nem... Minden regény tükrözi az írót. Én ilyet nem tudnék írni, mert homlokegyenest mások az élettapasztalataim, és ez milyen nagyszerű! És az is jó, hogy olvasni kell, és nem egyetérteni. És az is jó, hogy ilyenkor az író páholyban van, elmondja mi a véleménye, hogy mit gondol, és nem kell megbeszélnie az olvasóval. Ám az olvasó leteheti a könyvet, és magában ellentmond. Illetve nem ellentmond, mert nincs mire, és miért, hanem sorra veszi az életét, és boldog, hogy neki más adatott. Hogy nem kell kitörnie a házasságból, hogy nem kell megalkuvó, hazug kapcsolatba belemenni, hiszen a jellemző: nős ember és szerető szereposztás mindig önámítás. Persze van fehér holló, és van olyan is, hogy valaki elválik a szeretője kedvéért, de nem ez általános.
A második részt holnap olvasom. Remélem, nem sietünk el innen.
Szolgálati közlemények:
Ha asztali gépen vagy tableten olvasod a naplóm, akkor az oldalsávban találod az előző részek linkjét, ha mobilon, akkor görgess teljesen a lap aljára, ott vannak!
Hajós legendák, legendás hajósok ez az első kötet linkje. Ez nyomtatva már nem fog megjelenni, így ha érdekel, itt tudod megvenni!
Hajós legendák, legendás hajósok 2 a második kötet linkje. Ebből még van nyomtatott példány a Plimsoll Zrt. kiadásában.
Szavak a hullámok hátan ez az összegyűjtött tengerész, hajós, vitorlások szavainak gyűjteménye, ebből se lesz már nyomtatott kiadás, amit szintén a Plimsoll kft. szponzorált. Erről áprilisban egy tudományos konferencián fogok előadást tartani...

Ez a kiadó (Helma.hu) csak e-könyvet és hangoskönyvet publikál, így egyelőre nagyon kicsi az átfedés a papír alapú könyvek és az e- és hangoskönyvek olvasótábora között! El kell menni a kiadó honlapjára, és ott ki lehet választani, hogyan akarod megvenni, természetesen majd féláron, mint a nyomtatott könyv lenne.
Ha érdekelnek a könyveim és tengerész sztorik, lépj be a Fészbuk csoportomba Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban egyik könyvem sem kapható!
A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik:
- Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!! (Milyen érdekes, majd egy éve minden blogban megjelennek ezek a szövegek, és eddig senkit sem érdekelt, hogyan járt az unokám!
)

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet. Ugyanis többször előfordul, hogy letiltanak egy csoportban, elvégre ezek a naplórészletek nem illenek tematikus csoportok profiljába. Hiába kérdezem meg, érdekli-e a csoportot, mindig vannak, akik kekeckednek...
Most is veszélyben van egy számomra kedves csoport...
- A mi hívójelünk a másolat sorban van... a Janet hívójele van a címzettében!



















































Elérkezett hát az utolsó út vége, letelt a mandátum, este elindulunk Nantes-ba. Ahhoz persze le kell zárni néhány dolgot, így reggel megjelent az SGS surveyor, aki a gépházban felméri az olajkészletet, aztán a rakodás befejeztével megnézzük a raktárakat, hogy esett-e valami kár, s jegyzőkönyvezünk mindent. Aztán mehetünk isten hírével. És megyünk is, bele a vakvilágba, mert sajnos a váltásról semmi hír, és ez számomra mindent bizonytalanná (és egyben érdektelenné) tesz. Így aztán nagyon nem érdekel Nantes, nem érdekel Leixoes, csak az, mikor és hova jön a váltóm, mikor és honnan mehetek haza? Rohadt dolog ám a bizonytalanság! És ugye az irka szerint csak 3 napom van, mert 15-ig szól a megállapodásunk. Ez persze megint olyan EU-s dolog, hogy a szerződés részemről kötelező, de a Marlow azt tesz, amit akar, nekik semmiféle felelősségük nincs.
Na, mindegy. Vágjunk jó pofát az egészhez, és röhögjük ki a Marlow-t, hogy milyen pácban vannak, mert váltót kell szerezniük számomra, és nem találnak, és ez milyen kellemetlen nekik, mert így világos, hogy szarul végzik a munkájukat, és ez most kiderül, és éghet a bőr a pofájukon! Hihi és haha! Úgy kell nekik! Nekem meg minden plusz nappal több a pénzem, mint amire számítottunk!
- Köszönöm, most nem megyek. - válaszoltam, mert minek? Nincs semmi fontos és halaszthatatlan dolgom, és csak azért adjak ki 2,5 eurót buszra, hogy ott legyek? Fél egykor kimentem, de csak egy sétára, Donibanéba. Ez egy hallatlanul aranyos kisváros, és most azt terveztem, hogy nem állok meg a városka végénél, hanem kimegyek a "felvégen" és felderítem a tengeri fokhoz vezető utat, hiszen állandóan látni ott valakit, ha nem késő éjjel jövünk-megyünk.
Rendes kiépített út visz, biztonsági korlát van, ahol veszélyes meredek van az út mellett, drótkötélhálóval van megerõsítve a sziklafal, ahol veszélyes törmelék hullhat a sétálóra. Úgy hiszem, ez természetvédelmi terület is lehet. Útközben legalább három forrás mellett mentem el, és a sziklafalon is sok a csurgó. A sziklák néha fantasztikus rajzolatot mutatnak, egyszer a rétegződést mutatva, máskor a homokkőrétegben furcsa, szél vájta mélyedéseket látni. Növények, virágok mindenütt... A sok-sok meredek szikla között hirtelen egy kis öböl fölött visz az út. Az öbölnek kavicsos a partja, és lassan mélyül, kiválóan alkalmas hely a fürdésre. Hamarost egy táblát találtam, és erről kiderült, hogy valaha mire használták ezt a helyet a lakosok. Akkoriban (a XVI. századról van szó) sok volt még a bálna a Vizcayán; most, az illendőség kedvéért így írjuk le:
Negyed négy körül értem vissza a hajóra, és hamarosan a kirakást is befejezték. Most, annak ellenére, hogy hét vége van, bulldózert is tettek a raktárba, és melósok lapáttal meg alkalmas eszközökkel kitakarították a raktárt, mert ugye ez az utolsó fuvar. A draft surveyortól megkaptam Haritz által készített DVD-t, így most kérem el vagyok látva baszk zenével, van vagy egy gigányi! Csak egyedül
A Kiszely kijelentés arra vonatkozik, hogy a magyar génállomány ma nagyobb százalékban van jelen, mint a tizedik században, és ez azt jelenti, hogy az őslakosok és a betelepültek: a svábok, rácok, oláhok, tótok, poncichterek genetikailag is elmagyarosodtak, nemcsak nyelvükben és viselkedésükben. A magyar génállomány a hunoktól a kunokig terjed, azaz a hunok, aztán az avarok, akik az első honfoglaló hullám voltak, aztán Árpád magyarjai, utánuk a jászok és a kunok. Akik utánuk települtek be, ők azok, akikre azt mondjuk, hogy elmagyarosodtak.
Laza délelőtt, mert az ügynökség csak 13 órára rendelte meg a berakást. Tízkor jött a surveyor, meg volt elégedve a raktárral, átvette, így már csak a berakás van hátra.
Ami viszont (kicsit) pozitív, hogy a Marlow érdeklõdik a leixoesi érkezés és indulás időpontjáról. Reményeim szerint oda jönnek a váltók (mert ugye Vologya is megy haza, nemcsak én).
Amúgy meg jól megfáztam tegnap este. Nem csoda, hiszen reggel hatkor néztem a hőmérőt, hát mindössze hat fok volt, az esti se több mint nyolc. A torkom kapar, erre a barba adott valami elszopogatós mycint, ami a torkomon segített egy pöttyet, de az orromat nem állította el. Na, ezt sikerült szalonképesen kifejeznem. A kaftány szerint Oleg, ha kész a berakás, készít nekem valami szörnyedvényt, amit meg kell innom, és utána ágyba, jót fogok izzadni, és mint aki újjászületett, úgy kelek majd fel éjfélkor. Felkeni mindenképpen fel fogok, az állapotom meg majd kiderül. Egy kefekúra is hasonló eredménnyel járhatna, csak akkor utána nincs éjféltől szolgálat, és amúgy se vagyok hozzászokva. (Az ifjabb olvasók kedvéért, a kefekúra a következő: fogsz egy üveg pálinkát, vodkát, whiskyt, megy egy hajszálat, és addig iszol, amíg a hajszálat kefének nem látod. Ez kihozza a náthádat gyökerestül, az biztos!)







Tegnap kitanáltam, hogy a hídon levő tévét lehozom a kabinomba. Vologya már el is készítette a megfelelő erősségű tartószerkezetet. Jó ám hogy ilyen friss vagyok, lehetett volna a szerződésem utolsó napjára is időzíteni! Na, majd ha visszajövök!
Aztán kérem öt negyvenkor jött a stopa (gépápoló), hogy életbevágó, hogy telefonáljon haza, mindössze fél óra kell neki, hogy elintézze. Kiengedtem.
Na, kérem hát, tessék megmondani, van nagyobb állat az alkoholistánál? Két hülye miatt az egész legénység "szenved". Mondjuk én nem, mert a meeting után lejöttem, és megbontottam az utolsó előtti boromat, egy riojai 2002-es évjáratú Sotonovillost. Ez nem ivás, amit én itten művelek, hanem kezelés, én ugyanis gyógyszerként fogyasztom, a koleszterin ellen. Az előző palack négy nap alatt fogyott el, tehát két deci se jutott egy napra. Miért nem elég más marhának is ennyi? Jó, ettől nem gabalyodik össze a nyelvem, nem okádom tele az ágyamat, és nem hugyozok bele a cipőmbe, mint az általános a menő alkoholistáknál.
Ez azért hülyeség! Kettőkor felébredtem, most írom a naplóm, hamarost megpróbálok újra lefeküdni. Teljesen meg vagyok keveredve ezzel, hogy így lerövidült ez a timecharter, és 12-én befejeződik. Mindent szépen megterveztem, naprakészen, mikor mit csinálok, most meg itt állok a teljes bizonytalanságban. Felháborító. Csak az ad némi vigaszt, hogy lehet, előbb otthon lehetek!
Kati...
A váltásommal kapcsolatban ímélt a barba Ciprusra, de nem válaszoltak. Gyanúsan kussolnak, más esetében ilyenkor már nyüzsögnek.










Korán keltem, ötkor már ébren voltam, fél hatkor felkeltem. Kipucoltam az MBT cipőt, mert kiverte a só, és nagyon nem szeretném, ha emiatt idő előtt tönkre menne. Kötve hiszem, hogy van rajtam kívül valaki, aki annyi gondot fordítana a melóscipője karbantartására, mint én itt.
Negyed háromkor megriadtam, hogy veszettül billegünk. Akkor már látszottak Bilbao fényei. Hétkor keltem, most másik rakparton állunk, ez egy hullámtörővel beljebb van, védettebb hely, és forgalmasabb is. Dunsztom nincs, mikor kezdik a berakást, mert mellettünk ezer teherautó üresen várakozik, és nyoma sincs annak, hogy bárki el akarná őket zavarni, vagy egy darut akarna a hajó mellé telepíteni. Viszont előttünk áll egy marha nagy dán hajó, több, mint kétszer olyan széles, mint mi. Mi ugye 13 méter vagyunk, ők 32!
Egyelőre ennyi, és megyek aludni, mert rám fér, lévén hajnali negyed kettő. Reményeim szerint legalább hat óra alvás jut, hiszen odaérünk, bemegyünk, satöbbi.
Ímél jött Madridból, miszerint a hajóbérlő képviselője eljön megnézni a hajót, és elviszi a főnökömet egy vacsorára (vagy ebédre, mert vacsorakor menni kéne már Bilbaóba). Tegye. De a bulkhedek akkor is maradnak, ahogyan a barbát ismerem. Ugyanis már megint az a gond, és az ímélváltások tárgya, hogy túl sok mozgatható válaszfalunk van, és miért nem a parton vannak? Megmondom őszintén, hogy az nekem is jobban tetszene, mert egyszerűbb lenne berakni a hajót.
Aztán másképp alakult, mert majdhogynem kiszívtuk a tankokat a berakás végére. Tizenkettőkor kész volt, és azonnal indultunk. A délutáni őrséget nem engedtem, hogy a barba csinálja végig, lezavartam pihenni, hiszen én aludtam az éjjel, ő meg kilencig talpon volt az egész éjszakai szolgálat után. Gyönyörűséges időnk volt, na, tetszik látni, kérem szépen, az ilyet szeretjük: húsz fok, sima víz, majdhogynem szélcsendes. Csak mire Pasajes elé értünk, beborult, szemerkélt, elkezdett a szél is fúni, és beindult a "hullámosodás".
A barba kiment Vologyával, és a hajónak "eszközölt" kézi vásárláson kívül vett magának egy DVD lejátszót, mindössze 29 euróért, olyat, ami mindent tud, mindent lejátszik, amit mi otthon csak számítógépen tudunk megnézni: filmet, fotókat, zenét (ez mondjuk fölösleges nekünk otthon).
Na, most jövök én: elkezdtem aggódni, azért, mert a parton csak van még rakomány, és mi gyanúsan telünk meg. Még jó, hogy jött a stivador, leállítottam a berakást. Már 100 tonnával túl voltunk rakva.
Aztán azt se szívderítő látni egy tengerésznek, hogy a hajójának a merülési mércéje teljesen víz alatt van, a plimsollból se látszik semmi, sőt a középső merülési mércéből se... Rossz érzés, még akkor is, ha tudom, hogy 70 centit fogunk kiemelkedni, és minden rendben lesz! Két óra szivattyúzás után olyan állapotban voltunk, megállapíthattam a rakomány súlyát, és indulhattunk. Az nem megy, amit a Haritz mondott, hogy azt írjuk a szállítólevélre, amit ő mond, mert hogyan néz az ki, hogy eljövünk 3000 tonna szénnel, és a parton maradt még négyszáz, ami nem fért már belénk? Így aztán a szokásos 4350 tonna körüli rakománysúlyt írta rá a főnök.
- Kormány teljesen balra!








Remélem a turistalátványosság megszűnt, már ami az irtózatos szelet illeti. A tévében mutogatták, hogy a helyi népek kint vannak a mólón, és fényképezik a dühöngő tengert. Most, fél hétkor, amikor beírtam a reggelt a naplóba, úgy tűnt, hogy jelentõsen csökkent.
Ötkor már megriadtam, fél hatkor hallottam, hogy Pjotr elkezdi a raktárt nyitni, háromnegyedkor felkeltem. Így legalább a maroktelefont az ébresztőkor, hétkor, gyorsan le tudom állítani. Viszont az időjárás még nem múlt el, most azt tanálták ki odafent, hogy havazzon Pasajesben! És ha odafönt így döntöttek vala, akkor idelent havazik vala. Na, de ebből elég! (Én is úgy zárom a "fejezeteimet", mint Anonymus a Gesta Hungarorumban.)
Hétkor elkezdték a kirakást, és folyamatosan ment. Időnként kinéztem, hogy rakodnak-e, de rakodtak, ezért nem kellett foglalkoznom velük. A délelőtti kávé után a barba kiment Vologyával, utána én voltam a soros. Elég sokszor voltam Pasajesben, de az első alkalmat kivéve mindig a kikötő másik oldalán. (Ez egy kétágú hosszú öböl, mindkét oldalán rakpartokkal, és megkerülni az öblöt gyalogosan esztelenség. Aki ide érkezett, az itt van, aki túlra, az ott van, és passz.) Szóval kimentem, azzal a céllal, hogy elmegyek majdnem a kikötőbejáratig, Pasai Donibane végéig. Ez az a kisvároska, amit bejövetelkor a baloldalon látunk.
Csuda kedves, egyutcás település, végig a tengerparton. Egy házsor homlokzata a tengerre néz, és a házak hátsó frontja, vagy az utcai bejárat a keskeny, macskaköves utcára.


Kellemes séta volt. Sok fényképet és videót készítettem. Kétórányi mászkálás után mentem vissza a hajóra. Fél ötkor vége a kirakásnak, jött a draft surveyor, a továbbiakban Haritz, mert ez a becsületes baszk neve. (Hogy az élet ne legyen komplikált, ezért a helyettesét is így hívják, ez egy igen megbecsülendő szokás errefelé, mert csak egy nevet kell megtanulni. Milyen klassz lenne, ha bevezetnék köztelezően: egy cégnél mindenkit Istvánnak kell hívni, és passz. Egy multi könnyen megcsinálhatná, mert nekik mindenütt nyalják a sggkt a kormányok.) Megcsináltuk, majd manőver és indulás. Kint rossz idő lévén csak a kijáratig hozott a révkalauz, ott megadta az utasításokat, és kiszállt. Kimentünk. Odakint nem volt olyan rossz, mint vártuk. Manőver után lementem.

















Reggel nyolcra ígérte magát egy darus, aki ki fogja szedni a búzát az egyes raktérből, és átteszi a kettesbe, mert - úgymond - a cég, ami intézi a kirakást, elutasította, nem hajlandóak ilyen keskeny raktárnyílás mellett dolgozni.
De egy dolog, hogy az ember mit is szeretne, és a másik, hogy mire van lehetősége. Mivel egy rövidnadrágot akartam venni, ezért elmondhatom, hogy volt lehetőségem az El Corte Inglésben egy igen jó minőségűhez jutni, potom 128 euróért. Tudom, sokan csodálkoznak, hogy miért nem kaptam rajta, de hát ez van. A reklámfeliratok hiába üvöltik, hogy: nahát, itt a tavasz, egy fia könnyű ruhadarabot nem kínálnak, télit meg nem akarok venni. Így aztán ma is hiába mentem. De nem adom ám fel, legkésőbb otthon veszek magamnak mindent, ami kell. És mi ebből a tanulság? Nyári ruhádat otthon ne feledd, még ha télre mész hajóra is!
Na, a katedrálist megnéztem, és utána mentem vásárolni.
Innen megkerestem a római kori színházat, a Gibralfaro erődítmény bejárata mellől jól rá lehetett látni. A gondom az volt, ha bemegyek az erődrendszerbe, elmegy az összes időm, mert hatalmas, a hegygerincre felkúszik, ha végigjárom, akkor biztosan szép a kilátás meg minden, de nem marad erő és idő a városra.
Megtaláltam a Szent Santiago templomot is, ahol Picassót keresztelték. Aztán újra a Katedrális, és a püspöki palota következett (videóra vettem a déli harangszót), és máris a személykikötő bejáratánál voltam. A városi parkon végigsétáltam, lementem a tengerpartra, Malaguetába. Már most is tömeg volt, hát mi lehet itt nyáron? Tömegnyomor a köbön! Keringtem egy sort, megtaláltam a Plaza de Torost, ahol a bikaviadalokat tartják. Gyönyörűséges plakát hirdette az érkezésünk napján (február 28.) tartott viadalt, és tíz méterrel arrébb grafiti: torreador = asassino, azaz torreádor = gyilkos.