Hajók, gépek, tengerészek

Hajók, gépek, tengerészek

Szuezi átkelés (Maláj sztorija)

2012. október 16. - Seafalcon
Kedves blogger kollégámtól, Malájtól "loptam" a bejegyzést:
A tegnapi szuezi átkelés kapcsán jutott eszembe… Bár viccesnek tűnhet, én hajlamos vagyok azt hinni, hogy igaz…., talán mert valami hasonló velem is történt az Ady motoroson….:-)
Akkor a(z) (igaz tengerész) történet:
Az Úr 19xx akárhányadik évének Szilveszter estéjén egy amerikai hajó készült átkelni a csatornán.
A Lykes lines társaságról csak annyit, hogy az egykoron  nagy nevű cég  végóráiban 20-30+ éves hajókkal operált, ehhez kiválóan passzoló legénységgel. A szóbeszéd szerint a legfiatalabb deckboy is közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez.
No, de kanyarodjunk vissza a történethez. Szilveszter ide, Szilveszter oda, üggyel, bajjal, de eljutottak a révkalauz állomásig, ahol a pilot minden gond nélkül be is szállt.
A szokásos udvariassági procedúra után nekivágtak és megkezdték a tranzitot.
A szuezi átkelés nem igényel különlegesebb kormányosi rátermettséget, hisz néhány kisebb, enyhe ívű kanyartól eltekintve, majdnem nyílegyenes.

Itt azonban már a kezdetek kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a quater master (kormányos) nem áll a helyzet magaslatán. Egy, majd egy újabb mandinerszerű manőver után a pilot ezt szóvá is tette.
A Barba azonban szótlanul járt le, s föl, mintha mi sem történt volna.
Amikor már sokadszorra fenyegette őket a partnak futás veszélye a révkalauz így szólt a barbához:
- Captain, vagy leváltatja a kormányosát, vagy ledobjuk a horgonyt a Keserű tavaknál és én kiszállok…
Erre a fenyegetésre már a barbának is reagálni kellett:
- Pilot, megértem az aggodalmát, de sajnos a jelenlegi problémánkra nincs megoldás - mondta. - Szilveszter lévén… a legénységem tök részeg… ez az úriember pedig az egyetlen, aki kormányozni képes jelenleg a hajón…. Ő... az első tisztem….
A tranzit végül is baj nélkül ért véget. Arra csak tippelni tudok, hogy hány karton cigijébe került ez a „mulatság” a barbának…. tapasztalataim alapján, gondolom nem kevésbe…
Az Adyn történteket nem taglalnám, hisz rombolná az imidzsemet... Még van vagy 15 évem amíg nyugdíjba vonulok... majd talán egyszer az emlékirataimban... addig  várjatok türelemmel...

Egy újabb igaz tengerész történet - de másképp

Jó régen nem jelentkeztem, de boldog szabadságomat töltöm, ilyenkor nincs miről írni. Amiről meg van, avval meg nem biztos, hogy dicsekszik az egységsugarú marinájó.  Mivel pár perce figyelmeztettek, hogy még igencsak tepernem kell, mire a Béla kaftán kitétel rögzül a köztudatba, hát billentyűzetet ragadtam s következzen ismét egy igaz tengerész történet. Ez egy újabb keletű sztori, néhány résztvevőjét ismerem, aki pedig mesélte, az jó barátom.

Előzetesen annyit kell tudni, hogy a történetben szereplő hajót futtató cégnél alapelv volt, hogy jó sok náció dolgozzon a hajón. Volt úgy, hogy a 23 fős crew 15 nemzet fiaiból állt. A másik, hogy én 3 évig hajóztam horvátokkal , de olyannal ez alatt nem találkoztam, aki nem közel 2 méter magas, és 110 kg lett volna. Valahogy úgy válogathatták őket, hogy aki átfér 1x2 méteres sablonon, alkalmatlan.

És akkor jöjjön a történet.

Egy konténeres hajó érkezett a savhannai pilot boarding ponthoz, az Úr akármelyik évének szilveszter éjjelén. Miután a pilot beszállt, a hajó megkezdte 6 órás útját a folyón felfelé a terminálhoz. Éjfélkor a hídon megtörtént a váltás, ezután pilottal a hídon a horvát parancsnok, a 2. tiszt és a bolgár kormányos matróz maradt. A legénység pedig folytatta az újév megünneplését, amiről sajnos a parancsnoknak tudomása nem volt. Miként arról sem, hogy az ünneplés elejéből alaposan kivette a részét az éppen kormányzó matróza. A horvát barba egyébként a fentebb leírt sztenderdeknek megfelelő méretű, meglehetősen halvérű tengerész volt, aki többnyire a parancsnoki székben üldögélt egész út alatt, láncdohányzott, és történeteivel szórakoztatta az ügyeletes tiszteket. Most is így volt, attól eltekintve, hogy a parancsnok nem mesélgetett, csak dohányzott. Miközben másodtisztje a pilot mellett állva figyelte a folyót, a bolgár kormányos pedig egyre jobban megroggyanó térdekkel próbálta végezni a munkáját. A parancsnok egyre többször pislogott a tőle két méterre álló, a kormányoszlopba egyre kétségbeesetten kapaszkodó, nem túl szomjas állapotát titkolni próbáló bolgárra, aki elkeseredett, ám vesztésre álló harcot folytatott az alkoholjába került vérrel, esetleg fordítva. Ám eljött a fegyverletétel ideje, és bolgárunk tudata feladta, bár teste még küzdött. A pilot kiadta az utasítást:

- Kormányt 20 fokkal balra- amit a másodtiszt és a kormányos is megismételt, ám utóbbi a korábban elfogyasztott frissítők hatására a kormányt jobbra 20 fokra térítette ki.

A hajó orra lassan, majd egyre gyorsulva lendült jobbra, a part irányába. A pilot és a másodtiszt rémülten fordult hátra és a következő látvány tárult a szemük elé: a parancsnok, székéből leszállva, a 2 méteres távolságot egy lépéssel áthidalva (de mindezt nem kapkodva, sietve, cigarettáját még mindig a kezében tartva) egy teli talpas rúgással távolította el a nála nem sokkal kisebb bulgárt a kormány mögül, aki ettől a híd ajtajáig repült. Majd a kormányt balra térítette és megálította, majd a helyes iránya fordította a hajó t. Mikor a hajó orra elkezdte a folyó vonalát követni és elmúlt a veszély, a még mindig döbbenten álló pilotra nézett.

- Minden oké, pilot.

Mikor a hajó maga mögött hagyta a kanyart, a parancsnok odaszólt a második tisztnek:

- Hívja a kormányos váltóját. (Kézi kormányzás esetén éjjel óránként, nappal két óránként váltják egymást a matrózok; a szerk.)Majd a még mindig a feltápászkodással küzdő bolgárra nézett.

- Nagyon fájt? Bocs.

A bolgár kissé tántorogva távozott a hídról, és érkezett váltója egy román matróz.

- Képes kormányozni?- nézett gyanakodva az érkezőre a barba, mert lelke mélyén feltámadt a sanda gyanú, hogy a személyzet minden kérés ellenére mégis elkezdte ünnepelni az újévet.

- Igen, captain- válaszolta az új versenyző, de a barba felé áradó alkoholgőz másról tanúskodott.

- Húzzon a fenébe- mondta a parancsnok és a másodtiszthez fordult- Hívja Krisnát.

Krisna az indai kadét beceneve volt, aki hindu vallásának köszönhetően nem evett húst, és nem ivott alkoholt. Mondjuk diétája következtében nem is volt túl sok mindenre alkalmas, viszont az adott pillanatban nagy téttel volt megfogadható, hogy ő volt az egyetlen olyan fedélzetis, aki nem állt alkoholos befolyásoltság alatt. Az már csak hab a tortán, hogy pilottal, manőver közben még nem kormányzott, de hát a kényszer nagy úr, így Krisna lehetőséget kapott.

Hogy élt- e vele, nem tudom, mert eddig a történet, de mivel a kikötés eseménytelenül lezajlott, valószínűsíthető, hogy igen. Én csak mellékesen jegyzem meg, hogy párszor összebotlottam hindu vallású indiaival (tisztjelölttel is), de olyannal nem, amelyik nem evett húst, vagy ne ivott volna. Mert mi mindenkit elrontunk. J

Egy kis kiegészítő történet: még az első hajómmal érkeztünk újév reggelén a célkikötőhöz, ahol horgonyt kellett volna dobnunk. Sajnos a műveletbe hiba csúszott, mivel a személyzet tagjai közül mindössze a másodtiszt, a rádiós, két kadét (az egyik én) és az antialkoholista hajóács volt hadra fogható. Így a meglehetősen háklis és embergyűlölő parancsnok az általa megvetett és lenézett kadétra volt kénytelen bízni a kormányzást, amit én minden hiba nélkül végre is hajtottam, mivel nem volt bonyolult. A manőver végén, amikor távozott a hídról azért odavetette nekem:

- Na, ez is jellemző, a mai generáció még arra sem képes, hogy tisztességesen megünnepelje az újévet. Tápszeres etemisták (egyetemisták).

Legközelebb valószínűleg saját kalózos történetemmel jelentkezem.

 

Kalóztámadás a magyar tengerészkapitány hajója ellen!

Tegnap kaptam ezt az ímélt, közreadom, tudom, sokak érdeklődésére számot tarthat:
Szervusz Pista bácsi!
A fotó csak illusztráció, egy panamax hajó
Most épp van egy kis időm, egy óra talán. Kínában rakunk vaskólikat, (steel coils – acéltekercsek) majd innen tizenkét óra lesz a következő kikötő. Úgy érzem magam, mint a kisparti hajózásnál, amikor huszonnégy kikötő volt egy hónap alatt. Azért ez, ezzel a nagy hajóval (panamax) egy kicsit zűrös.
Azt sem tudom melyik kikötőben fekszem le, és melyikben ébredek…
Ja, a kalóz sztori, amit ígértem!
A Bab el-Mandeb szoros
Hát ez 2010 április 8-án történt, amikor a barom nagy hajóval a Vörös-tengeren a déli partoknál haladtunk, közel a Bab el Mandeb szoroshoz, kb. harmincöt tengeri mérföldre. Naplemente előtt, öt kis gyors hajó közelített. Kettő jobbról, egy balról elölről, és kettő pontosan a naplemente előtt, illetve alatta.
Az érdekesség az, hogy bár teljes  kalózőrségben voltunk, nyolcan a hídon, jobboldalon két kormányos-matróz (AB), a bal oldalon másik kettő, a hídon az első tiszt, harmadik tiszt, no meg az épp váltó második és én.
Amikor az elölről jövő kis hajókat észleltük, irányt változtattam, tizenöt fokot jobbra, persze ettől a hajó sebessége le is csökkent – ellentétben a sok okos kapitánnyal, aki azt írja, hogy növelték a sebességet. Bullshit. Hazudnak. Egy száztízezer tonna vízkiszorítású hajónál te soha nem fogod megnövelni a sebességet!
Na a lényeg, hogy miután lecsökkent a sebességünk úgy 9 csomóra, a két gyors csónak jobbról-hátulról rohant felénk, nagyjából huszonöt csomóval. Miután elég sokat gyakorlatoztunk, az egész hajó legénysége tudta a hídon, mi a teendője. Az egyik AB átvette a kormányt, az elsőtiszt bekapcsolta a szivattyút a már előkészített vízsugártömlőkhöz, így szép kis vízsugár fogadta a látogatókat.
Mikor úgy 50 méterre jöttek közelebb láttuk, hogy hatan ülnek a csónakban és szép kis Kalasnyikovot tartanak a kezükben. Miután a kiképzés alatt, elrendeltem, hogy a híd mindkét oldalán helyezzenek el lejárt  rakétákat, szerencsére volt vagy 42 darab a hajón, elrendeltem a második és harmadik tisztnek, hogy kezdjenek lőni a levegőbe, majd a hajó körül. Közben felvettem a kapcsolatot a UKMTO bázissal, majd a hajótulajdonossal és a VHF 16-on a koalíciós hadihajóval. Egy amerikai hadihajó válaszolt is a segélyhívásunkra és ígérte, harmincöt percen belül küldi a rakétahordozó repülőgépet. Így tudtuk, nagyjából harmincöt percünk van kitartani, hogy a kalózok ne tudjanak közelebb jönni. Kormánymozdulatokkal tudtunk egy kis hullámot kelteni, a vízsugár és a sok vészjelző rakéta megtette a hatását, és bár szorosan mellettünk maradt a két kis csónak, nem tudtak közelebb jönni. Közben megérkezett az amerikai rakétahordózó és sűrű lövésekkel megbombázták a csónak környékét. Egyetlen egy sem ment a csónakba, csak a közelébe! Ezzel is mutatták, nem akarnak megölni senkit csak figyelmeztették a kalózokat, akik végül feladtak a harcot és eltávolodtak a hajónktól.
Még egy érdekesség, amikor a repülő közeledett a kalózok letették e fegyverüket és felkaptak egy-egy esernyőt, így a repülőről, csak tizenkét esernyőt láthattak ..
Hát ennyit erről. Persze később nekem volt kemény háromnapi papírmunkám és ezernyi ímélt kellett küldenem, amikor jelentettem az esetet az összes  érintett félnek.
Később, úgy jó egy hónap múlva a tulaj megjutalmazott minket xx ezer dollárral, miután megúsztuk a kalóztámadást.
Na most megyek vissza a raktárba, megnézni a kötözést
Szia: Zsolt

Miért kell vigyázni a maláj lányokkal - Kécza Sanyi mesél...

Tengerkék mesék

Tengerkék mesék 1.

Labuánban történt, Malájziában, ha már ragaszkodunk a helyszín megjelöléséhez. Mert helyére kell tenni a dolgokat, mind időben, mind helyileg. Kis szigetecske Borneó partjai előtt – ennyi talán elegendő azoknak, akik most atlasz ragadnak, netán a Google keresőbe billentyűzik be a nevet.
Nagyhajóval jártam arrafelé, a hajó neve nem lényeges, nem könnyítem meg azok sorsát, akik szeretnék beazonosítani a szereplőket. Fülledt trópusi nappalok és éjszakák, - ezzel le is tudtam az időjárási körülmények taglalását. Bődületes meleg volt, a páráról nem is szólva, egy-egy levegővétellel több gőz került az ember tüdejébe, mint oxigén. Ilyen éghajlaton a fehér ember csak bágyadozik, a nappal csak kínszenvedés a még oly sokat kibíró tengerészeknek is. Az élet így tolódott át a napnyugta utáni időszakra, mikor tűntek elő a rejtett energiák egy-egy hűs fürdő után, hogy azután vágyat ébresszenek a már nem annyira csüggedt marinájókba. Vágyat az ismerkedésre, vágyat a helyi kocsmák kínálatára, s vágyat a helybéli szépnem képviselői iránt. Szerencsés esetben e két dolog nem is járt olyan messze egymástól, az italok ősforrása helyet adott a helybéli hölgykoszorú tengerészekre specializálódó egyedeinek is. Kicsik, ferde szeműek és barnák, görbelábúak és karcsúk, szerelem- és pénzéhesek – ők várták fiainkat a fentebb említett üzemegységekben. És nem hiába várták őket, mert estére kelve – tudom, tudom, reggelre szoktak kelni az emberek, de én mondtam, ezek a fiú a hajóról szándékoztak a partra lépni, nem hasonlíthatók a normális, szárazföldiekhez, így engedtessék meg nekem ez a képzavar.
Így indultak hát fiaink a szűk utcácskáknak a sötétben, ősforrást keresve szomjuk csillapítására. A sötét fontos momentum, nem szabad elsiklani felette, jelentős szereppel fog bírni a későbbiekben. Nem kellett messzire menni, a móló végén már ott sorakoztak a különböző becsületsüllyesztők, a kis piszkostól kezdve a kivilágított, diszkó hangulatú puccos bárokig. Az idősebbje lehorgonyzott a családiasabb hangulatú szesz kimérésekben, a műanyag asztalok mellé telepedve rendelték a söröket, hogy kellőképpen megvitassák a világ és a hajó eseményeit, akár egymás szavába vágva is, ahogy szaporodtak az asztallapján az üres üvegek. A fiatalabbja másfelé nézett, lányos helyeket kerestek, hol a konnektor orrú szépségek bájaiban gyönyörködhettek, reményében annak, hogy hamarosan készséges hölgyek is akadnak gerjedelmük csillapítására. Volt ilyen hely bőséggel, keresni nem kellett sokat, s hamarosan maláj tündérek társaságában múlatták az időt.
Jómagam az őrségezők keserű kenyerét ettem, a hajójáróhoz szólított a kötelesség, meg a szolgálati beosztás. Folyt a rakodás, sokat nem kellett tétlenkedni, akadt teendő bőséggel a hajó raktárai körül, a rakodó daruknál. Jócskán múlt már éjfél – nem említettem, hogy a kutyaőrséget mérte rám első tisztünk kénye-kedve –, lassan kezdtek előtünedezni a csatákba belefáradt kilátogatók.  Tántorogók és egyenes léptűek sorjáztak fel egymás után a járón, és lám, voltak, aki többedmagukkal jöttek, a helybéli hölgykoszorú tagjaival tértek haza. Bizony, megvalósulni látszott az éjszaka kellemessé tétele a kabinokban! Jöttek a lányok, rám villantották mind a negyven fogukat, kedvesen mosolyogtak, és már tűntek el boyfriendjük karján a folyóson. Pincérünk – aki utolsónak tért vissza az expedícióból – egy formás, szoknyás leányzót tuszkolt fel a lépcsőn. Szemrevaló volt teremtés, bájos műmosollyal orcáján, már amennyit a sötét engedett láttatni belőle. Még bátorítottam is étkeink felszolgálóját, mondván, ez a legjobb csaj, aki lábát tette a hajóra. „Tudom, öreg! Ez nem akármilyen buksza!” – hangzott az öntudatos válasz, s máris eltűntek az ajtó mögött.
    De jaj, mégis csak ez a hölgyike lett sok baj okozója! Mert negyedórányi szünet után – ami időtartam elegendőnek tűnt a barátkozás első lépéseinek megtételéhez – hangoskodás szűrődött ki a felépítményből. „Vajh mi történhetett?” – tettem föl magamnak a kérdést, és jó watchmanként benyitottam a felépítménybe. A zajok az alsó szintről jöttek, de miután a kiabálás, erősödött, nyilvánvalóvá vált, hogy a hangoskodók hamarosan feltűnnek a lépcsőn. Így is történt. Elől rohant fölfelé az imént megdicsért hölgyike, tűsarkú cipellőit kezében szorongatva, s miközben lépcsőzött fölfelé, kétségbe esetten hajtogatta, „why, why (Miért? Miért?)?”Mögötte haladt, kettesével véve a fokokat a dühtől eltorzult az arcú pincérünk, káromkodva, sűrűn használva magyar nyelv nyomdafestéket nem tűrő szavait. Még próbálkozott egy-két rúgással is, hogy gyorsabb haladásra késztesse az elől haladót, de ez kísérlet hamvába holt, betudva barátunk alkoholos befolyásoltságának, illetve a hölgy fürgeségének. Tehát a lányka kecsesen elsiklott mellettem, kiugrott a nyitott ajtón, és már csattogott is le a járón. Barátunk követni szándékozott, de visszafogtam. A „nőszemély” megállt a rakparton egy pillanatra, felvette topánkáit, megigazította zilált hajzatát, és malájul intézett hozzánk pár keresetlen szót, amit bizonyára jobb volt, hogy nem értettünk. Ott szuszogott mellettem a felszolgálás mestere, és kérdés nélkül ömlött belőle a szó: „A kurva anyját!” – indított, és még ez a fonéma a finomabbak közé tartozott. „A rohadt dög! Hogy döglött volna meg az anyjában!” – tette még hozzá,  s fordult önmarcangolóan maga felé: „Hogy’ lehettem ilyen marha!” S köpött hegyeseket, miközben a száját törölgette. Csillapítottam a feldúlt tengerészt, és végre, kérdésemre, kielégítő válasz kaptam: „Lent voltunk a kabinban, nagyokat smároltunk, tapiztam, alányúltam, és egy akkora farokba akadt a kezem, amikor belenyúltam a bugyijába, hogy egy csődörnek is becsületére vált volna!” „Aha – világosodtam meg – barátunk egy tökös csajt szedett fel az éjszaka sötétjében!” „És még fogdosott is, harapdálta számat, mogyorózott! Na, erre lekevertem egy pofont neki!” – s törölgette közben a száját újfent. Megelőzte a kérdésem, mikor a bárhelység félhomályára hivatkozott, ami látásában korlátozta. „Rám szállt, egész este ment a nyálcsere, fogdosott, és közben csak itta a sörömet!” – foglalta röviden össze az est történéseit. „Még táncoltam is vele!” – csillapodott kissé haragja. „Még jó, hogy a pénzt nem adtam oda előre!” – derített némi fényt a sötét történetre. Egy röpke kurva anyjával távozott, s hagyott magamra. Jókat derülve a történteken tértem vissza felállítási helyemre. De ezzel nem szakadt meg a cselekmény, mert kisvártatva ismét nyílt az ajtó, és a főzőemberünk lépett ki, hogy megossza velem titkát. Csöndes, nyugodt ember volt szakácsunk, a béketűrőbb fajtából, most mégis idegesnek tűnt. Ő is egy kurva anyjával indított, ami meglehetően szokatlannak tűnt szájából. És ő is ajkát törölgette, amit felül egy jókora bajusz ékített. „Mondd, mi történt? – szegeztem neki a kérdést, kíváncsian várva az újabb fejleményt. „Én is lent voltam a kabinjában – és itt megnevezte a pincérünket, akinek nevét én most nem tárnám a nyilvánosság elé – tetszett is a csaj, és amikor – következett ismét a pincérünk neve … kiment hugyozni, megállapodtam a bukszával, hogy majd átjön hozzám is. És persze smároltunk is”.  Egy újabb kurva anyjával zárta le a története. Még hozzátette, hogy ne szóljak senkinek, amit tekintve, hogy ételeink főzőjéről volt szó, meg is ígértem. Pincérünk esetében ez már felesleges lett volna, mert már fennhangon mesélte a bent a felriadóknak, mily csúfság esett meg vele az imént.
Így történt.
Szolgált ez az eset tanulságul a többieknek, akik a későbbiekben az ismerkedést egy alaposabb lábközi vizsgálattal kezdték, ha éppen hölgy társaságra vágytak ott, a messzi Malájziában.
 

Szondamizéria az M/S Radnótin (Trifid sztorija)

Ezt a sztorit hozzászólásként kaptam, érdemes közkinccsé tenni:

MS Radnóti

Amszterdam, 1980. február, M/S Radnóti.

Éppen pár napja szálltam be, az első nagy hajóm volt, tátott szájjal bámultam, hogy Jézusom, ekkora bazi hajót!!! Aszi (gépápoló, lásd Szavak a hullámok hátán című szótár megfelelő szócikkét) voltam, és az első szoli után, ha nincs "idegenvezetőm", még ma is a kijáratot keresném a gépházból. Az egyik éjjel, mikor is tankoltunk, a jól megérdemelt alvókámat töltöttem, mikor is ébresztenek, hogy baj van, keljek, meló van. De hát én csak... Nincs semmi "dehát", menni kell. Mégis mi a gond? Majd meglátod! Csak gyere.

Ok. Kikászálódtam, magamhoz tértem, látom ám, hogy mindenki aki él és mozog az talpon, és rohadtul szitkozódnak, ránk gépészekre úgy néznek, mint a véres rongyra, meg tele a hócipőjük velünk, mert mindig a gépészekkel van a baj, stb... Jön az első tiszt, szól, hogy öltözzek át, keressek a vödröt, rongyot, stopát (lásd Szavak a hullámok hátán című szótár megfelelő szócikkét), amit csak találok, és irány a dekk (lásd Szavak a hullámok hátán című szótár megfelelő szócikkét). Szófogadó emberként mindent magamhoz vettem, irány a fedélzet. Hát amit ott láttam az elkeserített, nem kicsit, nagyon. A felépítménytől kb. a hajó feléig bokáig érő nehézolaj terítette be dekket. Azért csak bokáig, mert a felesleg szépen engedelmeskedve a gravitáció törvényének,a tengerbe csordogált a hajónk, és a tanker közé. Jézus Máriám! Mi a franc történt itt? Akik már elmerültek rendesen a fekete trutyiban, lapáttal, vödrökkel, meg mindenféle hadra fogható eszközzel próbálták visszatöltögetni a mézszerű olajat a levegőztető csöveken a nehézolaj tartályba. Úgy kb. +2 fok volt, el lehet képzelni, milyen állapotú ilyenkor a nehézolaj.

A lényeg, amiért az a kis incidens történt: az ügyeletes géptiszt felküldte az aszit, hogy szondázza meg az "x" tankot, és szóljon amikor tele, akkor átáll egy másik tankra.

(Az alábbi videó csak illusztráció, amit fényképezőgéppel készítettem amikor beszálltam a Johannéra Nyikolajevben - Seafalcon)

Ok. Az aszi persze úgy gondolta, hogy a tank üres, van bőven ideje mire megtelik, hát szépen beült a szalonba, kajálgatott, olvasgatott. Egyszer csak jön a géptiszt, hogy mi a fene van, az a tank már majdnem tele volt, csak egy keveset kellett rátölteni. Így aztán az a kevés elég sok lett, túl sok lett, mi meg nyakig ültünk a szarban, akarom mondai a nehézolajban. A hollandok persze a hajukat tépték, néhányan azonnali kötél általi halállal fenyegettek bennünket, de szerencsére megúsztuk. Azt nem tudom, hogy hány ezer dollárja bánta a cégnek, de nem kevés, az biztos. Napokig takarítottuk a rengeteg trutymót, még hónapok múltán is szivárgott a fedélzeti berendezések alól a fekete lé. Rémálom volt, persze azt hittem a Radnótin ez lesz legrosszabb, de tévedtem, volt ennél rosszabb "rémálmom" is. De az már egy másik történet. Üdv: 

Trifid

Szavak a hullámok hátán a Kossuth Rádióban

A tegnap esti Tetten ért szavak című nyelvművelő műsorban Balázs Géza nyelvész beszélt a szótáramról az Mr1. Kossuth Rádióban (2012.09.20).
Ha a linket követed, akkor a rádió hangtárába jutsz, és ott a műsor címére kattintva meghallgathatod. Sajnos trehányul rögzítették, ezért a Sportvilág utolsó blokkjának 1-2 perce van előbb a hegyi kerékpárosok olimpiai szerepléséről. Utána kezdődik, és mindössze öt percnyi, tehát igazán nem hosszú.
Vannak persze benne pontatlanságok, de ez annak, aki nem tengerész vagy nem ismer személyesen, nem tűnik fel.
Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam előre mikor beszél a Tanár Úr a könyvről a rádióban, így sajnos nem hallottam élőben. Még jó, hogy a keresztlányom hallgatta a Kossuthot és felhívott, különben "elkallódhatott" volna...
Jó lenne, ha valaki tudná "jutubizálni" a műsort, mert 15 nap múlva nem lesz már elérhető...

Egy igaz tengerésztörténet Malájtól

Már többször említettem a blogomban Malájt, aki a világ legnagyobb konténerhajójának a parancsnoka. Jelenleg is együtt töltik az idejüket, valahol Kínában járnak kikötőről kikötőre és terítik a konténereket. Az ő blogjából való az alábbi "igaz tengerésztörténet". Áthoztam, mert jó...
Az, hogy Izraelben kapott hajót második tisztként valóság, így a történet első kézből való!
Szóval:

Az alábbi bejegyzést, kollégám, barátom, pennatársam Székely Pista ihlette az egyik bejegyzése kapcsán a Facebook-on. A pennatársat tessék úgy érteni, ahogy van, nem kell találgatásokba bocsátkozni, ill. a magánhangzó cserével aljas, hozzánk nem méltó dolgokra gondolni. No, szóval Pistánkat is elkapta a gépszíj és celeb lett. A róla szóló újság cikkben nyert említést egy 11-12 erősségű hurrikán a Francia partok alatt. Hurrikán a francia partoknál?……ne mááááááá…..mé’ nem mindjárt tájfun????

1996-ban jobb dolgom nem lévén elporoszkáltam Izraelbe állás interjúra. Akkoriban arrafelé úgy működött a dolog, hogy az ember fia jelentkezett az állásra, s mikor minden rendben találtatott akkor jött a repülőjegy, s a meghívólevél. Az érkezés utáni másnap el kellett menni a Közlekedési Minisztériumba, ahol egy bürokrata és két-három aktív tengerész előtt kellett vizsgázni a szakmából. Sikeres vizsga esetén az embergyereke kapott egy szerződést, amit aláírt és másnap vagy harmadnap be is szállhatott. A cég elég „fair” volt, mert sikertelen vizsga esetén is állta a visszautat. Mit mondjak, megvegzáltak rendesen.
Mellesleg ez a vizsga megismétlődött, amikor az embert előléptették. Így volt ez esetemben is, mikor csúfmét lettem, függetlenül attól, hogy a Barbám külön írt nekik egy levelet miszerint nem kell engem b@szogatni, jó vagyok én úgy, ahogy vagyok. (kényszer váltás kapcsán előbb szálltam be, mint csífmét, majd csak az út végén kellett vizsgázni mennem, mikor visszaértünk Izraelbe)
Ashdod a térképen
És akkor az „igaz” történet:
Egyszer volt, hol nem volt egy izraeli harmadik tiszt, aki előléptetésre várt. Kérdi a vizsgáztató: „ a nyugat afrikai útja után megérkezik Ashdod elé, a rakpart foglalt, mit tesz Ön?” „Egyeztetek a kikötővel és a kijelölt horgonyzó helyen horgonyt dobok….” jött a válasz.
„Rendben” mondta a vizsgabiztos….”de az éjszaka folyamán a szél 4-5 erősségűvé válik, a hajó vonszolni kezdi a horgonyát, mit szándékozik tenni?”…. „Ledobom a másik horgonyt”….jött csípőből a válasz.
„Bonyolítsuk egy kicsit a dolgot” mondta a vizsgabiztos…..”a szél tekereg jobbra-balra…..7-8 erősségűvé válik,…..mit tesz ön annak érdekében, hogy elkerülje a láncok összecsavarodását?”……”ledobom a farhorgonyt”…válaszolt a harmadik tiszt rezzenéstelen arccal.
„Hmmmm”….”tételezzük fel, hogy a szél erőssége tovább fokozódik és eléri immár a hurrikán fokozatot…..ön szerint mit kéne tenni?”……Rövid csend után jött a válasz….”ledobom a negyedik horgonyt”.
Ashdod kikötője
A vizsgáztatót meglehetősen sokkolta a válasz….majd fennhangon ordítva kérdezte a tisztet, hogy: „….árulja már el honnan a pics@ból vesz maga elő egy negyedik horgonyt, mert én már a hármat is túlzásnak találom?”
„és maga honnan a pics@ból vesz hurrikán erejű szelet Izrael partjainál?”…..kérdezett vissza  nem kissé indignálódva a harmadik tiszt.
Hogy átment e a vizsgán vagy sem nem tudom…., de nem is ez a lényeg, mert valószínűleg ez is csak egy szakmai, városi legenda.  :-)
Nos, hogy igaz-e a történet, azt én is tanúsíthatom, mert Malájtól függetlenül hallottam. Nekem lengyelek mesélték, és az ő történetük kikötője Szczecin volt, ahova a vizsgabiztos hurrikánt varázsolt 

Ha már a kajákról meséltem, az esküvőről is

A férjem várom az esküvőnkre...  mondhatta a kis menyem a bukaresti ismerőseinek, mert jó pár nappal előbb utazott haza, hogy intézhesse a szükséges dolgokat.

A fiam velünk jött, és több éves együttélés ide, meglévő polgári házasságkötés oda, nem aludhatott a feleség-menyasszonyával, így egy kedves ismerősnél lettünk vele együtt elszállásolva.
Az esküvő nagy vonalakban persze azonos Európában mindenütt: polgári szertartás, templomi esküvő, végül vacsora.
Itt is így volt, de mégis más! És a nemzeti sajátosságok - és azon belül a helyi szokások - teszik igazán érdekessé!
Bukarestben a nap a vőlegény öltöztetéssel kezdődött. Hozzánk jöttek a vőlegény barátai, (szigorúan férfimuri!) hogy előkészítsék a fiamat az esküvőre. Más esetben szerintem a boldog ifjú gatyában várakozik, de most az ing és nadrág már rajta volt. Már a lépcsőházból hallani lehetett, hogy érkeznek, mert tangóharmonika szólt, s beléptek énekelve.

A fiam székre ültették, majd megborotválták: borba mártott virággal maszatolták szét az arcán a borotvaszappant, majd a legnagyobb konyhakéssel (persze a fokával) megborotválták. Közben volt évődés, mert hoztak egy kisbaltát, a borbély rajta köszörülte a kést, s választást ajánlott, melyikkel borotváljon. Bár a baltát választotta a vigyorgó vőlegény, a késsel - gondolom - könnyebb volt véghezvinni. Ezután a nyakkendőt kötöttek meg, rápróbálva a bokára, a csuklóra, majd hátra nézve, végül sikerült... a mandzsettagombok után a nadrágszíjat is megkapta, végül cipőt húztak a lábára... majd megkapta a zakót. Igazán fess vőlegény lett! Egy kis tánc is belefért még az időbe, a kis szobában horát jártak, a körbe a fiam is beállt.
Most a vőlegény a szüleivel és a barátaival el kellet, hogy menjen a nașékhoz, akik az esküvői keresztszülők. Természetesen ő is pap, abból a templomból ami a nászom vezetésével működik.
Itt egy kisebb "buli" volt, nagy svédasztallal. És persze tánc a tangóharmonikás vezérletével. Izgett-mozgott a lábam, de a térdem nyugit parancsolt, és szót kellett fogadnom (sajnos). Ezután mehettünk a menyasszonyért, most már a keresztszülőkkel megerősítve!
Ő már felöltözve várt. Ami hátra volt, hogy megkapjuk tőle a virág kitűzőket. A vőlegény hajtókájára, a keresztszülőkre, és a négy szülőre tűzte fel.
Utána hamarost átmentünk a templomba.
Az esküvői szertartás - tekintettel, hogy a templom első papjának a lánya ment férjhez - igazán nem szokványos volt de nagyon impozáns és számomra érdekes. Egy esküvőt egy pap vezet le, itt összesen huszonnyolc pap vett részt a szertartásban. A ceremónia fő részeit mind más pap végezte.
A gyűrűkkel való jelképes eljegyzést is más, az ifjú pár aranykoronával való megkoronázást is más, és  négyen mondtak beszédet is. Sajnos azután a koronát levették a fiam fejéről, rövidebb ideig volt megkoronázva, mint egy pünkösdi király! Viszont a hatása életfogytig szól...

Az ortodox templomban igen kevés az ülőhely, de az esküvőn "érdekeltek" mindegyike áll. Az apatársam (hogy a nászom helyett erdélyi kifejezéssel éljek) azonban mindkettőnknek szerzett egy karosszéket, lévén az én rossz térdem nem bír ki öt percnél hosszabb álldogálást, és az asszonykámat a bokája alaposan kínozta most is.
Így végül is az egy órás szertartás nem is volt hosszú, sokkal inkább fogadni a jókívánságokat, ez negyven percig tartott, közben helyben jártam, kis köröket mentem, izegtem-mozogtam...
A rokonok kint vártak, azzal a vagy harminc hölggyel, akik kardvirágot tartva virágalagutat képeztek a feltartott kezekkel, és tették ezt jó negyven percig türelmesen, amíg a gratulációkat fogadtuk. Kivonulás közben marokszám szórták a rizst az ifjú párra is, és mindenkire, aki közvetlenül követték őket. Ránk is jutott pár szem.

Hogyan blogoljak tovább...

... ha nem tudom megmutatni, mit főztünk, hogyan néz ki?

Elvesztettem a fényképezőgépem.

Sajnálom nagyon, mert ilyen jó gépet már nem engedhetek meg magamnak többé...

Nagyon sajnálom, mert a romániai utunk és az esküvői fotók mind odalettek!

Sírni szeretnék. De csak magamat okolhatom, miért tettem le "valahova", amit aztán azonnal elfelejtettem, merre van... volt...

De azért időnként majd kiteszek régebbi recepteket, amikhez vannak fotóim.

Pedig készítettem fotót a bukaresti esküvő minden fogásáról!

A hétféle előételről, amit egy tányéron hoztak: hortobágyi húsos palacsinta volt (a magyarok tiszteletére, olyan amilyen, a gesztus a lényeg, és valóban finom húsos palacsinta volt), rántott sajt, sült pácolt gomba, kis összetekert kolbászka pálcikával átszúrva, meg húsgombóc, hústekercs, meg még valami. Az első fogás hal orly módon, párolt zöldségekkel, egy rafinált mártásban, egyszerűen remek volt! Utána a sarmale (a nászasszonyom finomabbat készít). Később még volt egy húsos fogás... nem emlékszem, nem látom magam előtt... volt benne hústekercs, meg sült hús, meg sült burgonya. De hát a fogások között egy-másfél óra volt, közben meg a fehérboros poharam állandóan megtelt, ha kiittam, ugye... az utolsó fogás hajnali egy körül került az asztalra.

Pedig lefotóztam másnap a vidéki házban a ciorba de burtát (savanyú pacalleves) és a ciorba de perișoarét (savanyú húsgombócleves), a mamaligával (puliszka) tálalt tejfeles édes sajtot (a leghétköznapibb túró), az apró sarmalékat (töltött káposzta, de egészen aprók, olyan hosszú, mint egy cigaretta, és olyan vastag, mint egy szivar), amit a nászasszonyom szőlőlevélbe töltött, s lefotóztam a parázson grillezett sertést, amihez fokhagyma mártást kaptunk és frissen szedett hatalmas paradicsomot, no meg friss kenyeret.

Csak az vigasztal, hogy majd csak kapok képeket a román rokonoktól és a socru mic (kis após) barátaitól. És sajnálom azokat a képeket is, amit az "apóskínzáskor" készültek... Ez Buzau környékén élő lakodalmas szokás, a két apóst és a naș-t "megkínozzák".

Székre ültetik, mindenfélét öntenek a fejére, dögerős paprikával kipreparált sarmaléval etetik, ecetes bort itatnak vele, jéghideg vízzel locsolják le a "mezítlábát" (bár ez a kánikulában nem volt tortúra jellegű!), a végén talicskába teszik, és mindenfelé rohangálnak vele, végül kiborítják... .

Kezdték a kis apóssal (a lány apja), majd jöttem én, a socru mare (nagy após), végül a naș következik.

A NAș egy érdekes ortodox "intézmény". Náluk nem esküvői tanú van, hanem az ifjú pár keresztszülőket választ, románul: nașii. És azt is tudni kell, hogy a hagyományaik szerint az esküvői hierarchiában a legtekintélyesebb a SOCRU MARE, azaz a nagy após, a vőlegény apja (szerénységem). A menyasszony apja "csak" SOCRU MIC, azaz kis após...

Nagy volt a hangulat, sok dalt ismertem meg, de ami most a fülemben cseng az az, amiben valami ilyesmi van:

Multi ani trăiască, multi ani trăiască, la multi ani! - Sok-sok-sok boldogságot, éljen..., de ennek a helyességért nem kezeskedem, ne innen tessék román nyelvvizsgára készülni!

Szóval csak ezt akartam mondani az elveszett fényképezőgépen kapcsán.

És ismét Béla kaftán - avagy minden jó, ha végre itthon vagyunk

Már jó ideje nem jelentkeztem, aminek egyik oka, hogy nem volt miről írnom. A másik ok, hogy világhírű lustaságom győzedelmeskedett, továbbá meglehetősen kedvetlen voltam. Illetve az olimpia is most ért végett, azt meg kötelezően nézni kellett.
Szóval június horgonyon telt, amely csak kényelmesnek hangzik, valójában idegőrlő dolog, mivel nem lehet tervezni. Illetve tervezni lehet, csak minek? A napi rutinok unalmát csak a viharos idő, a viharos tenger s az ennek következtében szántó horgony törte meg. Annyi pozitívum volt csak a dologban, hogy a foci EB nagy részét interneten nyomon tudtuk követni. A döntőt pedig láttuk is! :D
A szántó horgony kellemetlen dolog, azt jelenti, hogy a horgony nem tartja a hajót, az a hullámokkal és a széllel sodródik. Ha horgonyzóhelyen sűrűn állnak a hajók, akkor ez izgalmakhoz vezet, mivel gép nincs, így a hajó irányíthatatlan. Az embernek két választása van: az egyik, hogy csak figyel, ne kerüljön túl közel valami akadályhoz (zátony, másik hajó, fúrótorony), vagy felhúzza a horgonyt és vasal (fel- alá cirkál, többnyire ugyanazon a nyomvonalon, alacsony sebességgel,így várja ki az idő javulását- a szerk.) . Az elsővel azt kockáztatja, hogy esetleg leszakad a horgony és végül belesodródik valakibe, a másikkal üzemanyagot éget, és mivel egy behatárolt területen teszi, időnként körbe kell fordulnia, ami kellemetlen mozgásokhoz vezet, közben nagy valószínűséggel vannak másik hajók is a környéken. Nekem 18 nap alatt háromszor kellett döntenem. Vasaltunk. Meg is kaptam érte a tulajdonostól, hogy égetem a drága üzemanyagot (700 US / tonna). Ha elvesztem a z egyik horgonyt az sokkal drágább lett volna.
Közben, hogy ne unatkozzunk, a „kedves" tulajdonos kb. heti rendszerességgel szórakoztatott olyan házi feladatokkal, hogy ballasztban mennyi idő alatt tudunk eljutni a leggazdaságosabb sebességgel valahová, ehhez mennyi üzemanyag kellene, úgy, hogy a lehető legminimálisabb üzemanyaggal érkezzünk meg.
A legminimálisabb üzemanyaggal való érkezés arra utal, hogy a hajó új tulajdonoshoz kerül, és nem akarnak vitázni az üzemanyag árán. Az első házi feladatban megadott kikötő pedig Aliaga volt. Ez, és egy pár kérdés(legjobb partra futási sebesség, trimm, merülés) arra mutatott, hogy a hajó szétvágásra kerül. Aliaga büszkélkedhet ugyanis a világ 5. legnagyobb hajóbontójával.
Aliaga a napok múltával Isztambulra módosult, különböző formában. Minden jel arra mutatott, hogy a tulaj eladja a hajót, a terveiket tudtuk már március óta. A hónap végére az is kiderült, hogy 5 hajót szeretnének eladni az idén.
Szóval jöttek a rossz idők, meg a házi feladatok felváltva. A nagy monotóniában Janusz a második géptisztnek esett, az meg volt olyan ostoba, hogy támadási felületet adott. Gyimának egyre nehezebb volt munkát találnia a fülöpöknek, hát festék, szerszám és alkatrész nélkül nehéz is. Olekszandr, a 2. géptiszt is nehezítette az életem, mert a felesége július első hetére várta első gyerekük érkezését, és Olekszandr mindenképpen otthon akart lenni. Mint kiderült, az előző hajójáról rosszul küldték meg az információt a kéréséről, hogy mikor akar otthon lenni, így később hajózták be. Én meg mivel volt rá időm, kibuliztam, hogy ne tekintsék már a saját hibájának a dolgot, és ne fizetessék ki vele a költségek egy részét. Igen ám, de a június végére tervezett váltásba belenyúlt a tulaj, Szólt a személyzetiseknek, hogy az elkövetkező két hétre tervezett váltásokat tartsa vissza; minden jel arra mutatott, hogy visszük a hajót az új tulajnak Isztambulba, július 10 körül itthon is lehetek. Na, ez 48 óra alatt nagyon megváltozott, én mégis itthon voltam június 10-re. Részleteket ugyan nem tudok, de azt csiripelik, hogy a tulaj mohó volt és így a már 99%-ban lefixált bolt kútba esett. Mi maradtunk Rotterdam előtt horgonyon, majd a hónap végén a szokásos kikötés üzemanyagért, vízért, élelmiszerért; a 2. géptisztet leváltották, a hajó eladását pedig A PD megfelelő osztálya vette át, hivatalosan is. Mivel semmilyen információ nem volt a jövőnkkel kapcsolatban, elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy július végén jövök majd csak haza. Hogy ez még sem így lett, annak oka, hogy a hajónak a PD talált ismét egy kis melót: Rotterdam – Cork – Southampton- Rotterdam vonalon, és ez lehetőséget adott, hogy előkészítsék Gyima, Janusz és az én váltásomat, valamint 3 fülöpét is. Azután Janusz esetében lette egy kis csuklás, mert az ukrán váltója nem kapott vízumot a megfelelő időpontra. Előszörre úgy festett, hogy Janusz marad, végül Southamptonból leváltották. 16 éve vagyok tengerész, másodszor fordult elő velem, hogy aki utánam szállt be, az előttem ment haza. De addig még történt pár apróság.
Először is ismét új bérlőnek dolgoztunk, az X-press Container Lines volt a munkaadó. A cég szingapúri, a tervezés Dubaiban, valahol még van is egy központjuk. Mivel a specialitásokat nem mondták el, ebből lett némi nem alvás, meg anyázás az íreknél, de előtte még gyorsan bedöglött az orrsugárkormány. Hurrá!
Három terminálunk volt Rotterdamban az elsőre történő érkezéskor levert a biztosítéka és azt mondta: sztrájk. Kicsit megizzadtam, a pilot is mert vannak váratlan dolgok manőver közben, e a bedöglő thruster (ez még mindig orrsugárkormány – a szerk.) a legkellemetlenebb kategória. Janusz rohant megjavítani, de hát nem sikerült. Így a 3 terminált thruster nélkül csináltuk végig, de reggel 5-re, amikor indultunk Rotterdamból annyira fáradt voltam, mivel egész éjjel próbáltuk megfejteni a problémát és végig fent voltam, hogy a két nagy konténeres közüli kiállást nem vállaltam vontató nélkül. Erről, a cég utasításának megfelelően értesítettem telefonon az illetékest. Hajnali 4-kor. Nem szerettek érte. Hogy mi volt a baja az orrsugárkormánynak? A szénkefék szó szerint széttörtek, ki kellett őket cserélni, csakhogy a tartalék keféket méretre kellett igazítani, illetve a tartójukat hozzájuk igazítani, majd a főbiztosítékon is igazítani valamit. Lényeg, Januszék megoldották, biztos doppingolta, hogy közben szóltak, megy haza Southamtonból vasárnap, oda akart érni.
Addig azért még volt egy probléma, csütörtök este balra 5 fokban beragadt a kormány. Ezt már eljátszotta egyszer, akkor mechanikai hibára gyanakodtak Januszék, de nem találtak semmit. Most azonnal rárepültek a dologra és fél óra alatt meg is találták az elektromos problémát, így teljes díszben, és minden működik jelszóval toppantunk be Corkba, hajnali 3-kor. Még délután megkaptam Hamburgból a flight detailseket (a be- és kihajózók repülőjegyeinek részletei- a szerk.) így azzal a tudattal adtam az esti őrséget, hogy el kell kezdeni készülődni az átadásra. Ezt éjfél előtt gyorsan elfelejtettem, mivel Dubaiból a planner megküldte a rakodási tervet, amit először én, majd a chief is (akinek éppen aludnia kellett volna) többször ellenőrzött, de csak két végeredmény lett belőle: először kb. 300 tonnával túl van bookolva a hajó, és felborul, mivel nincs stabilitása; ha meg is oldjuk valahogy ballaszttal a stabilitást, akkor kb. 35 cm-rel merülünk túl a megengedetten, ami nálunk kb. 650 tonnát jelen. Na, elkezdődött egy e-mailváltás az plannerrel, ami magban foglalta a mi javaslatunkat, kérésünket a rakomány egy részének törlésére, egy rapid „basic stability training course"-t (alapfokú stabilitási számítások oktatása, kb. – a szerk.) e- mailben bonyolítva, de a neve alapján indiai ember csak nem akarta megérteni, hol a probléma, mivel ő arra a hajóra, amit helyettesítettünk még ennél is több rakományt szokott bookolni. Na ekkor felhívtam, és elmondtam neki, kissé ingerülten, hogy hajó és hajó között különbség van, vegye figyelembe, hogy a mi konstrukciónk más, amit be akar rakni, azt még papíron sem tudjuk elvinni. Végül kibökte, hogy captain, ez csak előzetes terv, ebből 15-20 konténer nem lesz kész berakásra, úgyhogy kevesebb lesz a rakomány. Jaaaa, ezzel kellett volna kezdeni és akkor alszok pár órát a pilot és a manőver előtt.

Ekkor viszont Gyima lett ideges, mert kiderült, van egy booking list, vannak a rakodók, akik tudják melyik konténer hová megy és milyen nehéz, és ezt ők berakják, úgy, hogy a nehezek alulra. De rakodási terv az amúgy nincs, csak az, hogy melyik bay hová megy, így Gyima nem tudott előre kalkulálni stabilitást, merülést, akármit, nem tudott ballasztolást tervezni. Na ez az igazi feederelés, pajti, amikor csak kb. tudod, mi lesz, de majd csak a végén derül ki nagyjából, hogy mi van. Szerencsére nekem ebben van rutinom, Gyima meg tanult, mivel neki ez a második konténeres hajója, ilyet még nem látott. Először is benyomtunk minden dupla feneket, hogy legyen stabilitás, minden esetre, legfeljebb kirakunk rakományt, ha túlmerülünk. Majd a rakodás során minden berakott konténert a száma szerint kikerestünk a booking list-ről és annak alapján azonnal beraktuk stabilitást számoló komputerbe, így a rakodás végére tudtuk, kb. mi van a hajón. Azért kb. mert a konténeres hajókon megszokott módon volt kb. 180 tonna holt terhünk, ami azt jelenti, hogy a berakott rakomány ennyivel volt nehezebb a megadott súlyokhoz képest. A 2. gépész közel került élete végéhez, mivel az üzemanyag szivattyúk vészleállító szelepeit ellenőrizte, és véletlenül meghúzta a segédgép leállító karját. Így lett egy blackoutunk (áramszünet), és a rakodási szituáció is elveszett, mivel épp nem mentette Gyima. Lehetett visszanyomozni pár konténert, mit mondjak, délután3- kor már nem tapsoltunk miatta. De ha fáradtan is, időben, komolyabb gond nélkül elindultunk Corkból. Az indulási manőver természetesen szakadó esőben történt, aminek eredményeként bőrig áztunk, én is, a pilot is. No meg a fiúk is az prován (a hajó eleje, angolul forecastle- a szerk.)(tessék megvenni Székely Pista bácsi tengerész szógyűjteményét, mert az ilyen magyarázat beírkálás elrontja a története :D – ezt meg én írtam a Béla kaftán!), egyedül a pupán manőverezők élvezték a dolgot, mivel nekik konténerek nyújtottak fedezéket.
Southamptonba időben érkeztünk, bár szombaton eléggé szomorú volt az idő. Janusz távozott, Mikhalenko, az előző kápó érkezett, sajnos angol tudása nem javult. A váltóm, Adrian nem lesz boldog, mert a 2. gépész angolja sem jobb és csak Vologya marad itt neki nyelvnek, aki jól beszél ugyan angolul, de kissé furcsán és borzasztó akcentussal. Ez engemet sajnos nem nagyon tudott felizgatni, mivel hétfőn jön majd Adrian. Rotterdamnak szombaton megküldtem a várható érkezést, hétfőn 6:30- kor ott leszünk a pilotnál, az ügynök szerint 8- kor kikötés és 22- re már be is fejezi a hajó Rotterdamot, bérlet vége, horgony. A legrosszabb esetben is kedden otthon lehetek. Flight details-t ne változtassunk, az utolsó pillanatban bármi történhet. Mivel Southampton után nagyon pörköltünk, és hajnali 2-re is a pilotnál lehettünk, Dovernél visszavettem a sebességet, hogy a megadott időben legyek a Maas Centernél. Mint kiderült, akár pecázni is megállhattunk volna, mivel reggel 4:30- kor azzal keltett Vologya, hogy horgonyt kell dobnunk, a gépet már riasztotta és 6 mérföldre vagyunk a horgonyzóhelytől. Remek. Még remekebb, hogy a parthoz és a Maas Centerhez közel eső 5A le volt zárva, mivel kotorták, takarították, gyűjtötték az elmúlt tengerészes időjárás miatt leszakadt horgonyokat. Így az erősen zsúfolt 5B-n kellett horgonyt dobnunk. És várnunk, nekünk a hajón, a váltóknak Rotterdamban. Közben a DPA kissé feltoszta a végére a cukromat, mert reggel 9-kor küldött egy üzenetet, hogy gondoskodjak arról, hogy a kirakás végén tele ivóvíztankok, egy hónapra elég kaja, stb., stb., stb. legyen, mert kirakás után ismét hosszas horgony várható. Ezt én tudtam is, de: a gázolaj úgyis csak kettő hétre elég, akkor meg minek. vizet csak bárkával lehetne hozatni, kb. 20 tonnát, többe lenne a leves, mint a hús. Közben meg kitalálták, hogy a kirakás ideje alatt valami javítást fognak végezni a gépen. Az remek, mivel lesz pár shiftelés. Feldobtam: miért nem szereznek 3-4 napra egy rakpartot, ott kényelmesen el lehet végezni a javítást, el lehet végezni a hónapok óta esedékes éves szemlét és fel lehet tölteni a készleteket. Semmi válasz. De délután 3-kor isteni szikra a DPA-nál, és előadta nekem a saját javaslatomat, mintha az ő ötlete lett volna. Nem semmi zseni.
Közben tőlünk alig 3 kábelre (ebből nyilvánvaló volt, hogy német a parancsnok)horgonyt dobott a Sophia nevű hajó, szintén a tulajdoosunké, konténeres, kínai építés, viszonylg új, mert 2008-ban lett vízre rakva, fedélzetén Zsolti kápóval. Bal horgonyuk nem volt, mivel azt pár hete elvesztették a portugál partoknál, a chief pedig (régi barát, Danut Konstancából) nem kicsit volt megviselt állapotban. A hajó nem kicsit volt balszerencsés az utóbbi időben, mivel a horgony elvesztése melletta portugálok sikeresen kilyukasztották az egyik nehézolaj tankot, és 15 tonna olaj ömlött az egyik raktárba. Tessék elhinni, ez az egyik legrosszabb dolog, mai hajóval történhet: olajkiömlés. Szerencs, hogy a raktárba ment és nem a vízbe. Illetve szerencse ahhoz képest, hogy nem a vízbe ment, mivel a takarítása, az szívás. Főleg, ha a személyzetnek kell elvégeznie, ami a mi tulajdonosunknál nem meglepő gyakorlat, holott vannak erre szakosodott cégek, és ezt a biztosító állja. Természetesen a személyzet takarította ki a raktárt. Ez, és nehéz bérlő, az, hogy nincs planner, a hajót pedig állandóan túlbookolja a bérlő megviselte Dan-t, aki nem mai darab, közel az 55- höz. At hitte szegény, ha elkerüli a North Express-t, akkor viszonylag könnyű élete lesz. Nem lett.
Még délután bónuszként háromszor felhívtak a tulajtól, hogy jönnek a lehetséges vevők képviselői, ilyen meg olyan papírokat írassak velük alá, beszkennelve küldjem vissza, mikor kötünk ki, meg ilyesmi. Az utolsónál már kissé nyűgös voltam, érzezhette is Vilma, aki az irodában az egyetlen használható gondolkodású ember, évekig ő intézte a személyzetes dolgokat, illetve most is intézi, valamennyire. Kérdezte is, hogy gond van? Mondtam csak privát cucciális dolgok, ma barbaváltás van, meg csúfmét (ez még mindig az elsőtiszt- a szerk.), meg pár shiftelés, miazmás...
- Ó, captain, el is felejtettem, hogy maga most megy haza. Hiszen két hete lejárt a szerződése. Akkor kérem, tegyen meg mindent, amit lehet, hogy a dolgok simán menjenek (mintha erre engem külön figyelmeztetni kellene), és köszönjük a remek munkát. Jó pihenést, és viszont látásra legközelebb.
Tíz perc múlva visszahívott, hogy ha most megyek haza, akkor mikor tudok ismét beszállni, mert augusztus közepére engem terveztek a Sophiára. Mivel nem tudnak az én kis partizánakciómról, hogy Malay captain farvizén megpróbálok rendes managementhez kerülni, kitérő választ adtam.
Végül a Sophiával a nyomunkban este 6:30- kor felvettük a pilotot, és kikötöttünk. Érkezés után 20 perccel már ott is voltak a váltók, 5-en. Mondtam, gyors átadás / átvétel, mert éjfélre kértem a taxit, visz mindenkit a hotelba, nincs elég hely aludni. Kivéve engem, mivel a vevők képviselői miatt nem tudtam átadni a hajót Adriannak, csak az utolsó terminál befejezése után. Hajnali négykor intettem búcsút a Gudrunnak, annak a hajónak, ahol voltam első tiszt , ahol kineveztek parancsnoknak. Sok dolgot átéltünk együtt, többnyire szép emlékek maradtak bennem. Remek kis hajó, bár nem mai darab. Őszintén örülök annak, hogy nem nekem kellet szétvágásra elvinnem. Mert a hajó sorsa el lett döntve, négy másik társával együtt még az idén meg akar tőle szabadulni a tulajdonos. Egyfelől azért, mert az ilyen méretű konténeresek piaca nagyon beszűkült és túlkínálat van hajóból. Másrészt, hogy az újépítésű kínaiak által generált veszteséget fedezzék.
Most szabadságom közepén járok, októberben számolok behajózásra, remélem egy nagyobb, jobb, kellemesebb hajón. Carolin megígérte. Malay támogatja, én meg teperek érte. :D
Friss hír: A Gudrun augusztus 15-én átadásra kerül új, libanoni tulajdonosának. Tehát úszni, dolgozni fog még, egy darabig. Állítólag élőállat szállítására fogják átalakítani.

Mondd, hogy ötvenöt! 2. rész

Az a helyzet, hogy sikerült beszkennelnem az ominózus újságcikket, így aki szeretné, és nem jutott hozzá a Magazinhoz, most megteheti.
Klikkeléssel nagyítható


Szeretném felhívni szíves figyelmedet egy tévedésemre, ami a cikkben szerepel. Amit a tengerész képesítések elnevezéséről mondok, jelesül, hogy a szovjet mintát vettük át, az csak részben igaz, és a felhozott példáim rosszak. A nagyparthajózási és hosszújáratú tengerészkapitány elnevezés eredete más. Ugyanis Hartványi Tamás , aki a kötet vitorlás szavainak zömét gyűjtötte, és a tengerész témájú könyvek kiadványok gyűjtője, egy fénymásolatot küldött, miszerint ezek az elnevezések az olasz hajózási nyelvből kerültek hozzánk.
Ezt is közzéteszem:

Magyar Tengerészeti Évkönyv 1899. évre.
Egy bizonyítvány




Hűvös van

Persze a vályogházban.

A paraszti észt dicséri... én csak hobbiparaszt vagyok, de azért volt annyi sütnivalóm, hogy vályogházat vegyünk.

Ülök bent a hűvösben, és azon gondolkodom, hogy hova lett az emberek józan esze? Fel tudtam úgy nőni, hogy soha nem volt hőségriadó. Persze mi tudtuk, hogyha a nap éget, akkor nem célszerű kimenni. És ez úgy volt nyilvánvaló, mint az, hogy az éjszakára nappal jő... És nem volt millió faktoros naptej. Sőt semmilyen sem. Jó buli kozmetikumokkal foglalkozni...

Megmutatom, hogy memmeg minő szép virágaink vannak már megint:

Nagyon szeretjük őket.

 Az első sor első virága bíbor kasvirág (Echinacea purpurea), halványlilás, rózsaszínes a szirma. A mellette levő az Bouganvillea, vagy magyarul: murvafürt. Alatta a hosszú képen: jázmintölcsér, vagy mandaville. Mellette szarkaláb. Alul: fehér som, cickafark, és sásliliom (Hemerocallis 'Cherry Point')..

Megérkeztünk Jebel Aliba - 27. rész

A kabin és az iroda egyben...


Csütörtök, augusztus 8. Ádeni-öböl. Féltem, ha kiérünk akkor a délnyugati monszun hatására dülöngélni fogunk. Teljesen sima a víz...
Elmúlt a hőség, ma már csak harminckét fok van árnyékban, és egy kevéske menetszél is van. Már egészen kellemesen hajózunk.

Hogyan tovább, kapitány úr...?

Nagyon sokat gondolkodtam az első osztályú kapitányi vizsgán. Neki is kezdtem a szakdolgozatomnak, az emlékezetes kukorica rakományról írtam volna, de azt hiszem nem ez az igazi, a helyes út. Minek csináljam meg itthon a vizsgát, amikor a Magyar Közlekedési Főfelügyelet csak öt évre szóló papírt ad?
Sokkal egyszerűbb utat választok: megcsinálom Lengyelországban. A lengyel diplomának respektje van, nem forgatják, nem csodálkoznak rá világszerte mint a magyarra. Ismerik és elfogadják mindenütt. Ráadásul nincs lejárati ideje. Egyszer megszerzem, és le van a gond róla. És azonnal megkapom a parancsnoki oklevelet, nem kell egy évet még első tisztként hajóznom - kényszerből. Mert lehet, hogy nem kapok parancsnoki beosztást utána se, de nem azért, mert nincs meg az oklevelem. Ha itthon szerzem meg, akkor csak elsőtiszti papírt kaphatok, és egy év, azaz 12 hónap első tiszti hajózás után adják meg a First Class Master Certificate-et. És ezt úgy, hogy abszolút semmi segítséget nem kapok a hivataltól. Nincs semmi tanfolyam, semmi oktatás, csak a kiadott tematika szerint levizsgáztatnak. 
Míg Lengyelországban egy két hónapos tanfolyam keretében elég sok mindent megtanulhatunk, és remélem tanulunk is. És mindenképpen ki kell mennem, mert az ARPA (speciális radar) tanfolyamot, ami a parancsnoki beosztáshoz kell, azt csak Lengyelországban tudom elvégezni. Tehát csak ez lehet a helyes út. Még akkor is, ha a magyar valamivel olcsóbb. De az is lehet, hogy nem valamivel, hanem jóval kevesebb, de akkor is megéri kimenni!

Valami nagyon gyanús!

A váltások körül érzek gubancot, nem tudom miért. Talán azért mert Mr. Bott olyan, amilyen: magasról nem érdekli semmi ami a személyzet körül történik, és captain R. nem úgy küldte el a táviratot ahogy én ajánlottam!
Tehát: én azt mondtam, hogy hangsúlyozza ki, a hegesztők hazamennek, csak Eduardónak kell váltó. Ha Mr. Bott most is olyan figyelmes mint máskor, akkor könnyen előfordulhat az a helyzet, hogy küld két hegesztőt no meg egy pincért, és akkor mi lesz...? A fedélzetmester fia és negyedik géptiszt felesége - miután a mentőcsónak befogadóképessége határozza meg a hajón tartózkodók számát -, utazhatnak haza Jebel Aliból. Ebből világra szóló botrány lehet!

Péntek, augusztus 9. Ádeni-öböl. Ma nem írok naplót, mert irtózatosan rollázunk (dülöngélünk), délkeleti holthullámzásban hajózunk. Ezt teszi a vasrakomány... A lányok vízszintesen élvezik az újdonságot. Ebédre aranygaluska volt, megettem két tányérral, utána két órán keresztül csukott szemmel figyeltem, hogyan fogyok... 104.8-ról 106.2-re sikerült is... Holnap este viszont pupaparti, ökörsütés, barbecue lesz, az elnevezés kinek-kinek ízlése szerint.

Szombat, augusztus 10. Arab-tenger. Megjött a monszun, félhátulról kapjuk, már nem himbi-limbizünk annyira, hogy kiessünk a cipőnkből... De annyira igen, hogy a pupapartit elhalasszuk. Nem szeretnénk olyan vallási fanatikusok lenni, akik izzó parazson grasszálnak jó dolgukban. Holnapra megígérte a barba, hogy megtartjuk. 

Vasárnap, augusztus 11. Arab-tenger. Napok óta nem mértem magam. A mérleg nem hajlandó működni, ha a hajó egy picit is mozog! Kellett nekem elektronikus mérőeszcájg...
Reggel nyolckor kiderült, hogy a pörgettyűs tájoló (gyrocompass) leállt. Nem romlott el, de amíg újra felpörög, és beáll az északi irányba, kézzel kell kormányozni. Így a fiam is kipróbálhatta frissen szerzett tudományát. Kellett neki buzgólkodni!


A második pupabuli

Délután nem dolgoztattam a fedélzeti csapatot, hanem a Catering szolgálat (élelmezés, ellátás) rendelkezésére bocsátottam őket... Előkészültek az esti pupapartira! Ami elég jól sikerült. Persze, mint mindig a chief nélkül kezdődött. Én a hídról videóztam... Aztán lementem, és behoztam a két óra hátrányomat. Megsütöttem, és bekebeleztem két halat, három szép szelet tarját, és két szelet bélszínt akartam, de kiderült, hogy két-két szelet összetapadt, így aztán mind a négyet megettem... Három vagy négy doboz sört is letoltam, most aztán nem merek a mérlegre állni, amíg valami jó kis kifogást, vagy magyarázatot nem találok. 
Mindenki élvezte, Ninó is - ő csak nyolc szelet húst evett meg, de nem volt közte hal, így kalóriáját tekintve közel azonos volt a termelésünk... Fél tíz felé lehozták a gitárt, és Béla játszott nekünk. Milyen érdekes: a magnón sokkal jobb minőségű a zene, jobb torkú az énekes, és mégis őt hallgattuk, neki volt nagyobb sikere!
Én nem hallgathattam sokáig, eltűntem, mert hajnalban szolgálat, és az nem szívesség!

 Hétfő, augusztus 12. Arab-tenger. Húsz éves házasok vagyunk! Ezt - a jubileumit - se tudjuk egymással tölteni. Ez a mi sorsunk... Még ha magunk is választottuk, nem jó. Mindig akad, akadt valami, ami miatt nem lehettünk együtt. Pedig tavaly nyáron nagyon reméltem, hittem, hogy együtt leszünk! (Mindig ezt emlegetem: tavaly nyáron, a tavalyi nyár, de csoda-e, hisz olyan nagyszerű volt!) Még kilencvennégyben is: augusztus 13-án mehettem haza a Wittsandról.   
Asszonykámnak is van tehetsége a verseléshez! Nem is tagadom, Szabolcs tőle kapta meg a lökést a versírásra. A tehetséget nagy valószínűséggel nagyapjától örökölte (s ki máson keresztül mint rajtam!), de sokkal később bukott volna ki belőle a versfaragó hajlam, ha nincs Encsike, aki annyit szavalt a fiaimnak, annyi verset mondott... Akkor hiába a tehetség, ha nincs aki megszerettesse a verset az emberpalántával. És Weöres Sándor versmuzsikáit dalolta...
A tegnap esti pupabűli feltűnően jól sikerült, este tizenegyre már vége lett, nem verte meg senki Edut, senki se ugrott össze, és különösebb berúgás se ütötte fel a fejét...

Keresztelő...

Nem olyan rettentő komoly, de keresztelő volt. Semmi jelmez, meg hetes előkészület. Nem volt Neptun, nem volt csillagász, és nem voltak szerecsenyek se. Nem volt rohasztott spenót és tojás, amit szét lehet kenni a delikvens orcáján... Nem volt kaloda, ahova a bűnösöket bezárják, nem volt ponyvából készült cső, amin végig kell kúszni, miközben elölről és hátulról tűzoltóvízzel spriccelik a keresztelendő áldozatot... Három pogány lett megkeresztelve: Szomszédok Fruzsina, Éva és Székely Nimród. Jellemző, Nimródnak nem volt fogalma egyedül arról, hogy mi készül.
Mentőcsónak riadót tartottunk, és a végén a két hölgy és a fiam két tűz közé lett szorítva, és tűzoltó vízzel jó bőven megöntözve. Fruzsinak biztosan elmondta Zoli, minek néz elejbe, mert "hősiesen" végigcsinálta. Persze nem nagyon kellett, mert csak a ginnek álcázott tengervíz megivásához kellett némi lélekjelenlét... Ninó arcán láttam, hogy egy cseppet meghökkent, de aztán lehúzta ő is. Később a Metaxát is, de azt már egy hajtásra! Az igazsághoz tartozik, hogy Éva tengervizét Fruzsina itta meg, mert Éva úgymond: gyógyszert szed, és nem ihat gint... Ez egy kicsit gubancos, mert ha szeszt nem ihat, attól tengervizet igen, tehát nem igazán értem, miért kellett az övét eloroznia Fruzsinak.
Most Zsolt csinálja az okleveleket, Ninó is kap egy szépet! Lám, nekem nincs otthon, mert nekem nem csináltak a Hévízen! De valószínűleg hamisítok majd egyet magamnak...
Sajnos a video, amit arról csináltam, hogy koccintanak a barbánál, nem sikerült. Nem tudom miért, de valamilyen jel mindig ott volt a képernyőn, és este Ninóval vissza akartuk nézni: semmit nem vettem fel!

Lesz váltás!

Estére megjött a barba által olyan nagyon várt hír: érkezik az új parancsnok. Kiházasította a fiát, arra is volt ideje, hogy nászútra menjen velük, most már semmi akadálya, hogy a Humberre beszálljon! 1974-ben - majdnem azt írtam hajóztam vele - voltunk együtt a Hévízen. Velencei javításkor szállt be, én indulás előtt kihajóztam. Jön két magyar pincér, az egyik a bosun nevelt fia lesz! A szakács mellett egy kormányos matróz is behajózik. A fedélzetmester hajózott vele az M/V Malin Sea-n. Sajnálom P. Lacit, mert valóban jól dolgozik, csak az a rohadt ital... A latin matrózok is mondták, ne menjen haza, mert szeretnek vele dolgozni, és ne küldjenek egy másikat, aki nem iszik, de lusta.

Kedd, augusztus 13. Hormuzi szoros. Dög meleg volt egész nap, érdekes, tegnap huszonhárom fok volt délben, ma harminchat! Ki hinné, hogy itt, ahol a madár se jár, ilyen szélsőségek lennének egyik napról a másikra... Persze mi tettünk meg közben mintegy ötszázötven kilométert!

Szerda, augusztus 14. Hormuzi szoros, Jebel Ali. Hajnali fél egyre kikötöttünk. Hatalmasnak tűnő kikötő, kevés hajóval, nagy rend, ami nem arab vonás, angol pilot, a vontatón sárgák szolgálnak, a mooringmanek feketék. Ebből látszik, hogy gazdag, pénzes ország mint Szaud Arábia. Valószínűleg itt is csak pénz van... Majd meglátjuk...
Borzasztó a meleg. Mindenki csurom vizes, nincs kedvem lefeküdni, mert csak izzadok. De muszáj! Ráadásul mindenféle apró bajaim vannak: belerúgtam a fémküszöbbe, a nagylábujjam körme hosszában felszakadt a bal lábamon, a kezemen a körmök alatt berepedt a hús, nem tudom felnyitni a sörösdobozt!
Reggel korán megjöttek a draft surveyorok, aztán a melósok, saját daruval rakunk ki, és nem mindegyik működik, kicsit botrányszagú a dolog, de minek idegeskedni, attól semmi sem lesz jobb...
Negyed kilenckor felhívtam Encsit. A telefonközpontos panaszkodott, hogy otthon esik, az asszony is mondta, hidegfront jött, én meg ott izzadtam a 36 fokban a telefonfülkében! (A kabinomban 32 fok van, de megy a légkondi...) A hírek: 
- Beindult a gázszerelés.
- Holnap megpróbálom apát is felhívni, bár most vannak Sopronban nyaralni, remélem mire a kirakással végzünk, egyszer tudok velük beszélni! 
Azt mondta az ügynök, ki lehet menni Dubaiba, 50 kilométer taxival, a baj csak az, hogy 8 km-t kell gyalogolni a kikötőkapuig! Bár mindenre van megoldás, biztosan lehet szerezni valamilyen járművet a kikötőn belül is. Most nem megyek ki, Zsolttal hozatok 20 darab képeslapot, és megvárom a beszámolójukat, hogy érdemes-e egyáltalán törni magamat a kimenetellel. Ők jegygyűrűt akarnak venni... Számunkra itt van két tengerészklub is, oda kell menni! 11-kor nyit, 24.00-kor zár, van úszómedence, bár, étterem, bolt. A másikban kínai konyha van - ez van messzebb.
Jó hely Jebel Ali. Ugyanis indiai, pakisztáni vendégmunkások vannak kapcsolatban a hajóval, egy helybéli se dugja ide az orrát. Milyenjó...!

Aqaba, 1975... (tengerész sztorik...)

 Az alábbi rövid történet a Bonzsúr Indonézia című könyvemből való. A nevek költöttek, de a sztori szóról szóra így esett meg a Székesfehérvár motoroson. Ezen a hazajárón 1975-76 között hajóztam, tehát valamikor akkor.

 

– Dög meleg van – állapította meg Francia Róbert.

– Az… – mondta Csáki. – Nem is megyek napra, jobb lesz bent a konyhában. Nem akarok úgy járni, mint Aqabában, vagy húsz évvel ezelőtt…

– Na, mesélj, hadd halljuk…!

Klára megérkezett, csinos fehér sort feszült rajta, és szellős fehér, ujjatlan blúzt vett hozzá. Fehér volt a papucsa is. Férje mellé ült, ránevetett, és elkérte a sörösüveget. Aprót kortyolt, majd visszaadta.

– Hát, mint mondtam, Aqabában jártunk a hazajáróval – kezdte Csáki a beígért sztorit. – Tudja, Klárika abban a jordániai kikötőben, dög meleg tud lenni… Megszorul a levegő a hegyek között, a sziklák csak úgy izzanak, tűz a nap, szenved az ember, ha nincs légkondicionálás a hajón.

– Melyik hazajárón volt eredetileg légkondi…? – kérdezett közbe Csóka. – Egyiken se, csak jóval később szereltek be a szalonokba. A kabinok borzalmasak voltak – adta meg saját magának a választ.

– Szóval végzek az ebéddel, ki is osztottam a csirkét, merthogy vasárnap volt –, magyarázta a szakács. – A vacsorával nem kellett vacakolnom, a hidegtál nem nagy dolog, tehát gondoltam, felmegyek egy cseppet napozni. Nézzetek rám: szeplős vagyok, fehér bőrű, vigyáznom kellett volna. De én olyan jól éreztem magam, hogy elaludtam. Csak késő délután ébredtem fel. Vagy három órát feküdtem a krumplisláda tetején. Hát ahogy megriadok, és felülök, érzem ám, hogy húzódik a bőröm. Végignézek magamon, Uramisten! Vörös vagyok, mint a főtt rák. Borzalmasan néztem ki, elképzelhetitek! Akkor még nem voltak ilyen kenceficék, mint mostanában, napozás utáni krém, meg felégés elleni, meg mit tudom én, hogy mifélékkel védekeznek manapság. Mert napozni azóta se járok. Lementem a kabinba, hűsöltem, de hamarosan mindenem fájt. A hasam, a combom, a karom, egyszóval minden, amit a nap ért. Éjszaka borzalmasan éreztem magam. Aludni nem tudtam, szenvedtem… És mindezek mellé jött a napi munka. A tűzhely mellé állni! Azt tudjátok, hogy ilyenkor, a felégett test nagyon fáj, ha meleg éri. Rettegve gondoltam a másnapra. De előbb fel kellett volna valahogy öltöznöm. A reggelit még kiadtam, sortot vettem, olyan lazán hagytam, hogy éppen nem esett le. De nem sokáig bírtam. Az alsónadrág hozzáért a felégett combomhoz, szenvedtem. A sort dörzsölte a lábam, borzasztó volt. Amikor az ebédre palacsintát sütöttem, megdühödtem, és levettem mindent. Ott álltam anyaszült meztelenül és úgy főztem. Ha egy KÖJÁL-os öreglány meglát, szívszélhűdést kapott volna, az biztos! És a barbától is rettegtem. Harapós volt az öreg. Mániákusan ellenőrizte a konyhát. Így aztán kénytelen voltam az ügyeletes matrózt a folyósóra állítani, aki azt figyelte, hogy nem jön-e? Ha meglátta, akkor én uzsgyi, ki a hátsó ajtón. Csak attól féltem, hogy nehogy forró zsír csöppenjen az „öcsi” fejére –, nézett a nadrágjára Csáki. – Na, hát ezért nem járok a napra.

– Miért öreg? Legfeljebb vörös fejű fiad született volna… – röhögött Tatai.

Csak annyit az öreg tengerészeknek, hogy lássák, nem a levegőbe beszéltem, amikor „harapós” barbáról írtam, az öreg Madarász volt, az isten nyugosztalja.

Pelyhecske - Béla kaftán sztorizik (2)

Igaz tengerész történet 2.

 
Pelyhecske.
 
Ezek a kisebb történetek velem estek meg, még az első hajómon. Jobban mondva a történetek Pelyhecskéről szólnak. Emlékszem rájuk a mai napig, ahogy emlékszem Pelyhecskére is.
Pelyhecske kormányos matróz volt. Nevét csekély termetéről kapta. Túl volt a 100 kilón és a 2 méteren, hatalmas kezekkel, félelmetes erővel. Ehhez mérhetetlen türelem és jóindulat párosult. Tőle tanultam meg dobót dobni, piombálni, a matrózmunka fogásait. A tisztek is respektálták, tartottak tőle, pedig nem volt rá okuk. Igaz, elég volt a hangját felemelnie, már az is mérhetetlen respektet szerzett neki. soha, senki nem szólította a nevén, mindenki, még a parancsnok is Pelyhecskének hívta.
Erejéről csak annyit, hogy valami orosz rakodómunkás nem akarta csinálni, amire kérve lett. Pelyhecske fogta a húzócsavarok megfeszítésére használt, betonvasat, és minden erőlködés nélkül meghajlította. Nem szimplán, hanem egy hurkot hajlítva a vasba. Lett tekintélye, a rakodás körül meg mindjárt rend.
Az első kis sztori a nevével kapcsolatos. valamelyik tiszt felesége a hajón utazott. Éppen a Boszporuszon hajóztunk keresztül, a személyzet nagy része a kanizsela (Pista Bácsi! Így kell írni? :D Nem két l-el: kanizsella :D) alatt álldogált, köztük a hölgy is, Pelyhecske is. Pelyhecske nekem mutogatta Isztambul nevezetességeit, amikor a minket hallgató hölgy hozzá fordult és megszólította:
- Mondja csak, Lepke Úr, honnan ismeri ilyen jól ezt a várost?
A második tiszt, aki Pelyhecske ballján álldogált, szó szerint sikkantott és ugrott egyet, majd bemenekült a hajóirodába röhögni. A személyzet többi tagja nem volt ennyire udvarias, harsány, percekig röhögtünk. Onnantól kezdve, időnként mi is Lepke Úrnak szólítottuk.
 
*
 
A második történet Bombayben (Mumbai) esett meg. Egy hónapig rakodtunk India nem éppen gyöngyszemnek nevezhető városában. Ez az én véleményem, nem tetszett India. Rengeteget jártam ki a városba, nézelődni, mivel a tisztjelölti fizetésem másra nem igazán volt elég. Azért szerettem volna valami emléket hazavinni, ki is néztem magamnak egy boltban faragott állatfigurákat. Nem egyet, hanem egy egész készletet, ami elefántokat ábrázolt, apró kis szobrocskák voltak. A bolt arab tulajdonosa – a jó ég tudja, miként került Indiába – darabonként akarta eladni a szobrokat, én viszont az egészért nem voltam hajlandó többet fizetni, mint 15 dollár. Rutinom nagyon nem volt az alkudozásban, az arab meg látta, hogy nagyon szeretném a szobrokat, nem akart annyit engedni az árból, hogy nekem megérje. Pedig többször is visszamentem a boltba, alkudozni, és tudtam, hogy kollégáim hasonló szobrokért mennyit fizettek, az általam kínált ár igen tisztességes volt. Pelyhecske látta logó orromat, megkérdezte, mi a bajom, majd kijelentette, holnap együtt megyünk vásárolni, és meglesznek a szobrok.
Másnap munka után együtt léptünk be az arabboltjába. Pelyhecske már előre elkérte tőlem a vásárlásra szánt pénzt, s a lelkemre kötötte, meg se szólaljak. A boltban csak rámutattam a faragásokra, Pelyhecske meggusztálta őket, majd kijelentette, ezekért 10 dezső is elég lesz, és odafordult a vigyorgó arabhoz:
– Szervusz, Ali! How much?– mutatott a szobrokra.
­ 30 dollars, mister – válaszolta az arab.
Pelyhecske csettintet egyet a nyelvével, összefogta és a kezembe adta a szobrokat.
– Too much, Ali.
– Oké, mister, 25 dollars – vigyorgott továbbra is az arab és kinyújtotta a kezét a pénzért, látván, ebből bolt lesz.
Pelyhecske ingatta a fejét, a zsebébe nyúlt a pénzért, kivett egy 10 dolláros bankót, és az arab kezébe csapta.
– Ennyi, Ali. Na, minden jót – ezzel megfordult és kituszkolt a boltból.
Alapvető szabály, ha az áru a vevőnél, a pénz az eladónál van, az üzlet megköttetett. Persze nem teljesen ilyen formában, de Pelyhecske rövidre zárta a tárgyalást. Hozzáteszem, a kollégák sokkal szebb és nagyobb faragásokat vásároltak, közel hasonló áron, tehát az eladó nem lett átverve. Az arab másodpercekig állt, döbbenten, mire utánunk rohant, ordítozva, a pénzt lobogtatva, mi már jóval odébb, az utcán jártunk. Én megrémültem, mi van, ha ránk uszítja az utca népét? Esetleg megvádol minket, hogy loptunk? Felesleges volt aggódnom, az arabot ugyan megbámulták, de senki nem foglalkozott velünk, még a többi bolt tulajdonosai sem. Persze Ali utolért minket, és belekapaszkodott Pelyhecskébe, aki jóindulatúan lenézett rá, mert a fickó úgy nagyjából a mellkasáig ért. Lefejtette magáról az arab kezét, majd a gallérjánál fogva megemelte, és békésen így szólt.
– Te, Ali. Megkaptad a pénzed. Amíg meg itt rikoltozol, addig kipakolják a boltodat.
Mindezt magyarul, ahogy a két angol mondaton kívül minden szó magyarul hangzott el. Kétlem, hogy arab barátunk beszélt volna magyarul, de valahogy megértette a dolgot, mert a fejéhez kapva, kiabálva szaladt vissza a boltjába. Én pedig boldogan tértem vissza a hajóra a vásárfiával.
Még annyi tartozik a történethez, hogy pár nap múlva visszamentem a boltba, mivel némi extra pénzhez jutottunk, és úgy gondoltam, hogy még veszek valamit. Az arab mosolyogva fogadott, és jó 20 percnyi alkudozás után megvettem a kinézett ládikót, és annyit fizettem érte, amennyit rászántam. Pelyhecske szerint ugyan kissé drágán vettem, de tény, semmi gondom nem volt Alival, mosolyogva fogadott és alkudozott velem.
Nem tudom, hogy mi van Pelyhecskével, merre vetette az élet. De ezekre a történetekre, és még jó párra emlékezni fogok. 

Béla kaftán levelei - 14-2 rész

...amin hülyére röhögtem magam!

Na, az FSC inspektor egy külön történet. Az ilyen inspektorok, surveyorok egykor hajóztak, de amint abbahagyták és sikerült egy ilyen buli állást kicsípniük, rögtön elfelejtik, hogy milyen volt hajózni, és azt tartják szem előtt, hogy valamit rá tudjanak írni a jelentésre. mindegy mit. Eleve rosszul indított nálam a manus, mert előző nap felhívtam, hogy ekkor és ekkor érkezünk Europortba, jöjjön érkezésre és a shiftelés előtt elintézhetjük a dolgot, a pihenő időm is meglesz a szabályok szerint. de ő nem akar jönni este, mert már programja van, jön reggel 6-ra, a hajó okmányait hagyjam csak az ügyeletes tisztnél, majd vele elintéz mindent. Aha, szép is lenne, ha a hajó okmányait csak úgy otthagynám valahol, én aludnék, míg a csúfnak – akinek FG jóvoltából lett izzadni és rohangászni valója – otthagyom a dolgot: küzdjön meg vele. Na, nem az én stílusom. Elkezdődött az ellenőrzés, papírok rendben, híd rendben, térképek úgy- ahogy rendben. Mivel más nem volt elérhető, kénytelen voltam FG-re bízni a mandrót, mert körül akart nézni a decken, közben felrúgtam Januszt, aki szintén sokat aludta az éjszakai manőver és a bunker következtében, hogy kipihent csóka van itt, le akar menni a gépházba. Elküldtem az elküldendő reportokat , megválaszoltam az ostoba kérdéseket, amikor beviharzik a hídra az inspektor, hogy: „Captain, nem működik a vészhelyzeti tűzoltó szivattyú, a gépházban meg áll az olaj.”

Majdnem infarktust kaptam, előző nap tartottunk riadót, akkor még működött a szivattyú, a gépházi fenékkút meg száraz volt az este, nemhogy olajos. Valamit eltoltak a srácok a bunker közben? Közben a csóka lobogtat valami papírt, hogy hát itten van, a hajó híres arról, hogy állandóan olaj van gépházi fenékben, meg hogy ő két éve is feljegyezte, a szivattyú nem működik, a gépház olajos, stb. Meg azt, hogy a dirty bilge water tanknak (az olajos fenékvíz tárolására szolgáló tank . a szerk.) dedikált tankban sludge (az üzemanyagból visszamaradó olajos szennyeződés – a szerk.) van. És hogy az összes PSC jelentésen ott vannak ezek a hibák. Vakartam a fejem, mert az utolsó két PSC-n semmi ilyesmi nem volt rajta, egy hónappal korábban meg itt Rotterdamban volt egy ellenőrzésünk, ahol a helyi hatóságok semmi másra nem mentek rá, mint a gépházra, és minden rendben volt. Közben nézem a lobogtatott papírt, hát azon bizony nem a mi hajónk szerepel, hanem a testvérhajónk. Mondom a manusnak, hogy ácsi, fennforgás van, mert összekever minket valakivel, nézzen már rá a hajónévre. Teszem elé az elmúlt évek összes jelentését, ahol sehol nincsenek ilyen hibák. A fickó gondolkozott pár másodpercet, majd kijelentette, hogy akkor is, ő ezt találta, továbbá rengeteg a szivárgás a gépházban (angolul leaks, a szónak még jelentősége lesz!). Kértem adjon 10 percet, hadd kérdezzem meg a kápót, mégis mi ez a szivattyúval, az olajjal, stb. Jön Janusz, nem kicsit idegesen, ugyanakkor szakad be az ajtón a chief is, hogy a fenékkútból dől be a víz az 1-es raktárba, csináljon a kápó valamit. Hát a következő történ, pontokba szedem, mert legszívesebben megvertem volna az inspektort. Türelmes ember vagyok, mint FG esetéből látható, de ez a belga kihozott a sodromból. Tehát:

  1. A tűzoltó szivattyú. Ez egy nagyon fontos berendezés, mindig készenlétben van, és ki is szoktuk próbálni. Nem a legjobb az állapota, mert 18 éves, mert régi konstrukció, mert az 1-es raktár fenékvizét csak ezzel lehet szívni, de alkatrész nincs hozzá, viszont működik. Két helyről indítható. a hídról és a szivattyú mellől. Ehhez a szivattyú melletti kapcsoló szekrényen van egy választó kapcsoló az indításra: távolról (híd), vagy helyből . Ez mindig távolról indításra van kapcsolva. FG lemászott ugyan a faszikával a szivattyúhoz az orrban (mert ott van elhelyezve), de csak szemlélte, ahogy az arc nyomogatja a start gombot, utána meg elkezdett mindenféle szelepeket tekergetni, hogy azok mozognak- e. Természetesen a szivattyú távirányítás módban volt, tehát nem indult, viszont a szelepeket sikerült úgy összenyitnia, hogy azokon keresztül a víz elkezdett a rendszerből szépen befolyni a raktárba. hurrá. Kérdeztem a jóembert, arra ki adott neki engedélyt, hogy bármilyen berendezéshez a hajón hozzányúljon, esetleg veszélyeztetve a biztonságos üzemeltetetést? A válasz hallatán dobtam egy hátast. neki erre nem kell engedély, ő itten egy surveyor, azt csinál, amit akar. A kedves feleségeddel talán, de nem a hajón. erről fel is homályosítottam, és megígértem, hogy jelentem az antiguai hatóságnak, hogy ténykedésével veszélyeztette a hajó biztonságos üzemét. amúgy meg, megmutattam neki, hogy innen, a hídról elindítottam a szivattyút, és mivel Janusz már elzárta a szelepeket, és légtelenítette a rendszert, 5 másodperc múlva jött a víz a tűzoltó szelepeken. Ez annyira nem érdekelte.
  2. A gépházi fenékkútban meg nem volt olaj. A gyönyörű orr trimmnek köszönhetően a sarkokból, innen - onnan, amihez nem nagyon lehet hozzáférni amúgy, összefolyt jó 30 liter víz, ami nem volt olajos, de a sötétszürke festésnek, meg annak, hogy a fenékkút nincs megvilágítva, a folyadék sötét, ő ezt olajnak titulálta. Janusz mondta, hogy egy pneumatikus pumpával épp most szívta át az aszi ezt a vizet a szennyolaj tankba. Ez sem érdekelte a fickót.
  3. Az említett fenékvíz tank 18 éve van rosszul feltüntetve a hajó tervein, semmi összeköttetése nincs a fenékkel. Mivel azonban a regiszter előírja, hogy kell ilyen tanknak lenni, ez lett kinevezve erre a célra, és a fenékvizet elvileg ide kellene átpumpálni, majd innen a szennyolaj tankba, de ezt a gépészek rögtön oda pumpálják. A szennyolaj meg azért van a tankban, mert az üzemanyag szeparátorokból a mocsok gyárilag oda folyik, így lett a hajó megépítve. Innen pedig hetente átpumpálják a szennyolajtankba. Ha ki is takarítjuk, megint piszkos lesz, naná. Felhívtam a figyelmét, hogy alig egy hónapja vizsgálta át a holland hatóság a gépházat és mindent rendben talált. A válasz: akkor át kell építeni a hajót. A hollandok meg rosszul végezték a dolgukat. Na itt már nem bírtam tovább, kiröhögtem. Arcból arcba, és megmondtam neki, hogy fogalma sincs arról, amit beszélt.
  4. A szivárgások. Igazából van egy, a kenőolaj előmelegítőből pár csepp olaj csöpög, ha fel van kapcsolva a szivattyú, de az nem volt felkapcsolva, így nem volt szivárgás. Ennek ellenére a jóember ráírta a jelentésre így: „Engine room – plenty leaks”. Kértem ezt most itt és azonnal részletezze, a jelentésen is, hogy el tudjuk őket hárítani. Ezt nem tudta, mivel ugye nem volt mit részletezni. Viszont nekem majd intézkednem kell, hogy ne legyen plenty leaks, majd jól leküldöm a szakácsot, szedje össze őket (leaks = saláták).

Mondanom se kell, hogy ezek után a jelentése nem festett valami szépen. Kitöltötte, én meg közöltem, jó, hova írhatom az én megjegyzéseimet.

Hát ahhoz nekem nincs jogom, az ő jelentéséhez én nem fűzhetek hozzá semmit. Rendben, akkor én meg nem írom alá a papírt, mivel a megállapításaival rohadtul nem értek egyet. Feltelefonáltam a műszaki felügyelőnket, szombat reggel, biztosan örült neki, és elmondtam, mi a helyzet, én nem értek egyet a surveyor megállapításaival, nem vagyok hajlandó aláírni a papírt. A DPA megkérdezte a surveyor nevét, röhögött egy jót, azt mondta, nyugodtan írjam alá, majd küldjek neki és az antiguai hivatalnak egy másolatot a megjegyzéseimmel. Ismerik a mandrót, állandóan gondjuk van vele, valamiért rettenetesen fúj a tulajdonosra.

Így aláírtam a papírt, kirúgtam a csávót, megmondtam neki, hogy záros határidőn belül  jelzem az érdekelteknek a ténykedését, soha viszont nem látásra.

Meg is tettem, mi több, a levélhez mellékeltem a testvérhajónkról általa egy éve kiállított jelentést, amiben szóról szóra ugyanezek a hibák voltak felsorolva, kétségbe vonva a manus jóhiszeműségét, kompetenciáját, és jeleztem azt is, hogy ténykedése veszélyeztette a hajó biztonságos üzemeltetését és akár rakománykárhoz is vezethetett volna. Továbbá kértem a hajó reinspekcióját, elfogulatlan személy által. Ehhez némi hátteret adott a másnapi, Tilburyben végrehajtott PSC, ahol két idősebb, vérprofi, elfogulatlan MCA tiszt, nézte át a hajót. Az egyik egykori parancsnok, a másik egykori gépüzemvezető, rangidős kerületi tisztek Suffolkban. Találtak hibákat. A papírunkában. Olyan hibákat, amiket 10 perc alatt korrigáltunk. Annyira profik, hogy megkérdezték, a PSC megzavarta- e a pihenőidőmet, mivel igen, és két óra múlva indulnunk kellett, ezért kiállítottak egy igazolást, hogy a nem megfelelő pihenőidő ellenére engedélyezik az indulást, és felmentést kapok a pihenőidő betartása alól, azzal a feltétellel, hogy az elkövetkező 24 órában maximum 8 óra szolgálatot teljesítek. A szivattyú, hát az pöccre működött, a gépház teljesen rendben volt, hibapont nélkül. Na erre mondja az okostojás, hogy az MCA nem végzi rendesen a dolgát!

Az antiguai hivatal köszönte szépen a levelemet, elnézést kértek a kellemetlenségért, gondoskodnak egy elfogulatlan személy által végrehajtott reinspekcióról. Sajnos, mint írták, előfordulnak ilyen esetek, a surveyort figyelmeztetik majd, és gondoskodnak róla, hogy a mi hajónkat, illetve a tulajdonos többi hajóját a jövőben ne ellenőrizze. Szereztem magamnak egy ellenséget. :D

Közben véget ért a rövid munkánk, ismét itt lógunk a horgonyon Rotterdam előtt. Nem is bánom, senkinek nem jutott túl sok pihenés az elmúlt három hétben. Még annyit, hogy FG tényleg érik a kirúgásra. A hajó orra ejtése után, az FSC által felidegesítve nem akartam indulatból dönteni, a chief is azt mondja, mit változtatna, ha hazazavarnánk, lehet, még rosszabbat kapnánk helyette. Egyszerűen írjunk róla nagyon rossz jelentést. Csakhogy ha a 2. tiszt, a navigátor felvési az útirányt a térképre, hogy 183 fok, majd behúzza a vonalat, ami meg 173 fok lesz, és ezt még akkor sem veszi észre, amikor megkérdezem tőle, hogy mégis szerinte mi lehet a hiba… Nem jött rá.

Egyébként ugyanúgy járunk majd, mint Janusz az új géptiszttel, aki egy vicc, mert bár beszél angolul, az 99%, hogy hamisak a papírjai, fogalma nincs a hajógépekről, rendszerekről, csak éppen ezt nehéz bizonyítani.

Béla kaftán levelei - 14-1 rész

 Igazából nem tudom megmondani, hogy mikor fejeztem be az előző részt, ha jól emlékszem valahol ott, hogy akkor mi most nyertünk magunknak egy rövid chartert, ez olyan lett, mint a hatvani személy, minden cseresznyefánál megálltunk jóformán.

Korábban vigyorogtam Malay sztoriján, hogy volt olyan időszak, hogy csak ülni mert a nagy fehér porcelánistenen, mert nem tudta, hogy végül is mit szeretne, és safety first. Hát most megtudtam. Amikor 24 óra alatt van három kikötő, ebben benne foglaltatik 6 óra egy folyón pilottal, meg két zsilip, és 14 óra múlva ott a következő pilot... Hát én még a nevemet sem tudtam. Sőt azt sem, milyen nap van.  Alvással sok gondom tényleg nem volt, nem jutott rá idő.

Történtek érdekes események, internal audit (a hajó biztonságos üzemeltetését és a cég üzemeltetési előírásainak betartását ellenőrző éves audit – a szerk.), flag state control (a lobogó szerinti ország éves ellenőrzése, amely során ismét azt ellenőrzik, hogy a hajót biztonságosan üzemeltetik – a szerk.), és egy port state control is (adott ország hajózási hatósága ellenőrzi, hogy a hajó berendezései működőképesek, a nemzetközi szabályok be vannak- e tartva – a szerk.). Ezt így egy laza két hétbe sűrítve, mert ez nekem jár. Bár a PSC-ért hálás vagyok, mert írásos bizonyítékom van, hogy az FSC surveyor egy rosszindulatú droid, és még hüJJe is.

No, de kezdjük ott, hogy elkezdtünk pattogni a Rotterdam – Tilbury – Felixstowe – Teesport – South Shields – Immingham – Rotterdam vonalon, de nem ám egy megtervezett menetrend szerint, neeeeeem. Éppen ahol volt rakomány, oda be kellett menni. A csúf volt planner (magyarul a rakománya rakodási tervet ő készítette, nem a partról – a szerk.), hát ette a cigit. Mert kaptam egy telefont, hogy Teesportban szabad a rakpart, toljunk egy kanyart, és rakjunk be: 22 x 40’ full, 12 x 20’ full és 35 x 40’ empty (Így, hogy egyem a zúzáját az okosnak) konténert. Az üresekkel semmi baj, de a „full”, az jelenthet 5 tonnától 33 tonnáig bármit. Tervezzél ezeknek megfelelően rakodást. Gyimának szemmel láthatóan kevesebb a haja most.  A végén pedig átzavartak minket 295 üres dobozzal az Északi tengeren, Bremerhavenbe. A hajó 501 TEU-s, most elvittünk 490-et. Majdnem ballaszt állapotban. Azután Bremerhaven előtt hozzám vágtak egy e-mailt, hogy onnan csoszogjunk le Rotterdamba, és ott ende, koniec, vége a charternek. Amiben az a jó, hogy egy héttel korábban adtak nekünk 100 tonna nyálat, hogy 26-ig dolgozunk nekik, még lesz három utunk az angol kikötők között. Hát nem lett. Gyanítom ebben benne van az is, hogy mindenhova révkalauzt kell bérelniük, és az nem „teszkógazdaságos” megoldás. Meg amúgy is egy állandó hajójukat helyettesítettük, amíg az ki volt dokkolva. Meg az is benne lehet, hogy egy vasárnap délutáni, teesporti érkezés sokba lett nekik, 14 konténer kirakása miatt. Közeledve a révkalauz állomáshoz a mi Funny Guy-unk kissé késve ébredt meg és hívott a hídra. Mire felmentem, teljes sebességgel vágtattunk e a horgonyzó hajók közé. És egy elegáns, 5 fokos dőléssel a szélnek köszönhetően. FG úgy 12:15- kor, amikor én lementem a hídról, bevette a lesz@rom tablettáját, és úgy nagyjából fogalmam sincs, mit csinált, gondolom térképet javított. Közben azért nem nagyon nézett fel belőle, számára elég volt, hogy a hajó rajta van az általa megálmodott rottán. Az, hogy ott előtte horgonyzó hajók vannak, az apróság, majd félreugranak. A szél sem fontos, hogy egy gyenge 2-es szélből alig egy óra alatt lett egy jó 8-as erősségű, amiről semmilyen előrejelzést nem kaptunk. Nekem nem kell szólni, gondolta, úgysem tudom lecsillapítani a szelet. Az lehet, de akkor több időm lett volna a teesporti megállót lefújni. Szóval nem egy órával érkezés előtt értem a hídra, hanem amikor már csak 5 mérföldre voltunk a tengerbójától. Megint, a gépészek kapkodhattak a segédgépre átállással, én meg ezzel az idiótával is elfelejtettem ordítani, mert mással voltam elfoglalva. Kérdeztem a forgalomirányítást, milyen a szél a rakparton, ráfújó 45 csomó, 55-ös pöffökkel (szélroham). Ehhez nekünk volt 4,2 méter merülés, a raktártetőn majdnem mindenhol 4 magasan az üres konténerek, 1490 négyzetméter szélfelület, ami egy ekkora hajónak, ilyen merülésnél rengeteg. Kérdezem a kikötőt, hova akarnak minket állítani, hát a szűk öböl leghátsó sarkába, ahová hátrázva kellene bemenni. Ez még nem lenne baj, de az egyik oldalon épp akkor kötött ki egy másik konténeres, a másik oldalon meg két bulker (ömlesztett áruszállító hajó) van kikötve, a sarokban meg egy ro- ro. Mondtam a VTS-nek (forgalom irányítás – a szerk.), én ezt vontató nélkül nem vállalom, sehol egy takarás, úgy fog a szél odavágni a rakparthoz, hogy csak úgy csattog. Semmi gond, jött a válasz, egy vontató mindenképpen lesz, mert épp most segít az előttünk kikötő konténeresnek. Ami egyrészt kissé nagyobb vas, másrész 6,5 méteres merüléssel, erősebb orrsugárkormánnyal, és egy farsugárkormánnyal van felszerelve. Hűha, ha nekik is vontató kell, akkor én eggyel nem biztos, hogy megoldom, mivel ők orral előre álltak be, ami egy egyszerűbb mutatvány. Mondom a VTS- nek, hogy ne küldje a pilotot, beszélnék az ügynökkel, bérlővel, ha lehet, akkor törölném ezt a kikötést, hadd menjek el a következő kikötőbe, majd ott kirakunk mindent, és megfejtik a dolgot. És akkor megint szembesültem azzal, hogy vasárnap senki nem dolgozik. Hívtam az ügynök ügyeletes, 24 órán át bekapcsolt mobilját, sikerült is üzenetrögzítővel beszélnem. Hívom a bérlő 24 órás ügyeletes mobilját, sajnos ott meg a rotterdami boarding agent (az ügynökségnek az az embere, aki bemegy a hajóra a papírokkal, beszél a parancsnokkal, intézkedik erről, arról az adott kikötőben) vette fel, aki viszont ilyen kérdésekben nem dönthet. Azaz miközben én ott próbálok nem rásodródni a horgonyzó hajókra, nincs, aki döntést hozzon a kérésemet illetőleg, hogy ne kössünk ki, oldják meg másképp. Előhalásztam egy másik ügynökségi mobil számát, azt sem vették fel, közben a VTS szólt, hogy úton a pilot, az ügynök nem törölte a kikötést, bemegyünk, kapunk egy vontatót. Itt lehetett valami félreértés, mert én nem tudtam beszélni az ügynökkel, persze a VTS-nek lehetnek mágikus számai. Na, megjött a pilot, mindjárt kettő, mert ilyen időben truváj a junior pilotnak tanulni. Előadom a hajó jellemzőit, a senior pilot meg kijelenti, kell egy vontató. Mondom, ja lesz, kértem egyet, épp asszisztál egy másik hajónak, mi vagyunk a következő ügyfél. Nem, captain, kell még egy vontató, már meg is rendeltem. Ezzel a rakománnyal nem tudjuk megoldani egy vontatóval. Hoppá mondom, hadd telefonáljak, 14 dobozt köll partra tenni, ezért nem éri meg 2 vontatót fizetni. És ismét senki nem veszi fel a telefonokat. Gyorsan lepötyögtem egy e-mailt, hogy jó lenne, ha valaki válaszolna, döntene, mert ez így drága dolog lesz. Elküldtem. Öt perc múlva hívott a helyi ügynökség vezetője, hogy egy vontató oké, jöjjek csak. Mondtam neki, hogy ez rendben, de a pilot nem vállalja, csak két vontatóval, és ő ismeri a kikötőt. Az drága lesz, szisszent fel az ügynök. Ezt gondoltam én is, töröljük a kikötést, én megfordulok, és majd lejátsszák a következő kikötővel, hogy miként kerülnek ide a konténerek. Ez megint nem jó, mert fontos lenne, hogy a konténerek ma kirakásra kerüljenek. Közben a pilot elkérte a telefont és elmondta, még két vontatóval is kockázatos a manőver, meg amúgy is, megrendelte a másodikat, ha használjuk, ha nem, ki kell fizetni. Így abban maradtunk, hogy kikötünk, az indulást meg majd a kikötés tanulságaiból levezetve eldöntjük. Hát kikötöttünk, mint a nagyok, két vontató, de azért közben használtuk rendesen anyanyelvünk vulgárisabb szavait. A már kikötött konténereshez olyan közel mentünk el, hogy a deckről a két személyzet tagjai vidáman váltottak egymással pár szót, gond nélkül. A hídon meg a német barba sápadtan szemlélte, ahogy elmegyünk mellettük, amikor átintegettem neki, hát ő sem göthei németséggel nyilvánult meg, le tudtam olvasni a szájáról az s betűs német szót. A tanulság: kikötöttünk, de amíg ez a szél dudál, addig innen két vontató nélkül nem megyek sehová. A vontatók elég rendesen dolgoztak, hogy ne zúduljunk rá a rakpartra, a szél a rendelkezésre álló felület minden négyzetcentijét kihasználta, hogy megnehezítse az életünket. Úgyhogy szépen megvártam, amíg kissé alábbhagy a szél és akkor indultam el, vontatók nélkül, de begyűjtve 12 óra kését. Ez van, nem a Manchester City bajnoki győzelmét kell nézni a tévében, és akkor lehet spórolni. Mondjuk a 12 óra várakozás nem azt jelentette, hogy végig alhattam, mert két óránként kérdeztem rá a szélre meg az előrejelzésre a VTS- től, mivel ha olyan a helyzet, akkor 2 órával később tud jönni a pilot. Ezt meg nem bízhatom a Funny Guy-ra.

Apropó a Funny Guy. Azért az nem semmi, amit a faszikám előadott Rotterdamban, szerintem Guiness rekord lehetne. Az üres hajót, amibe csak beraknak, 1,3 méteres far trimmről képes volt 2,5 méteres orr trimmre ejteni 1 óra 40 perc alatt. Azért ehhez már kell tudni valamit. Reggel 6-kor kelek, mert várom az FSC inspektort, de valahogy, valami fura volt. Négy óra alvás után kissé le voltam lassulva, nem tudtam hová tenni a dolgot. megyek le a csúf szentélyébe (cargo office), de már a lépcsőn hallom, hogy ordít valakivel. Hát FG- vel. Aki ott ül a szofán,szenvtelen arccal hallgatja a dolgot és dohányza. Kérdem, mi van? Erre FG: hát, csináltam egy kis hibát a ballaszttal és van egy kis orr trimm. Erre Gyima nekiállt ordítani? Hogy kicsi? 2,5 méter te xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx (a szavak nem tűrnek billentyűzetet).

Hát kiderült, hogy mivel esett az eső, FG úgy döntött, a hídon fog dolgozni és majd rádión, meg telefonon levezényli a rá eső őrséget. Világos, a hídról nagyon jól le lehet olvasni a merülést. Ebben az a szép, hogy a csúf leírta neki egy papírra, hogy mikor és mit ballasztoljon, bár ehhez nem kell sok ész. Ha a hajó elejét rakják be, akkor oda nem ballasztolok, amíg be nem fejezték, nehogy orra essen. Ha két daru rakodik, akkor logikusan felváltva ballasztolok. Ha mindkét daru elől rakodik, akkor meg oda semmiképpen nem töltök be vizet. Csakhogy FG elhagyta állítólag a papírt, és séróból akarta megoldani a dolgot, az viszont neki nem megy. Sikerült őrületbe kergetnie a ballasztot végző aszit, és 6 órakor fogalma nem volt, melyik tankban mi van. Arra kérdésre meg, hogy most mit tegyünk, az volt a válasza: állítsuk meg a rakodást, amíg korrigáljuk a trimmet a ballaszttal. Minden elismerésem azoknak, akik nemhogy tiszti patentet, de még chief bizonyítványt is adtak ennek a fószernak. Úgy hirtelen belém villant a gondolat: itt a remek alkalom a dismissalra, de pont megérkezett az FSC inspektor, így az intrikus balra el.

(folyt. köv. ez a rész túl hosszú, ezért kettévágtam Béla kaftán utólagos beleegyezésével.) 

Az igaz tengerész történet… - Béla kaftán sztorizik

 Így kezdődik: becsületszavamra mondom, hogy így történt. Bevallom őszintén, nagyon szerettem hallgatni ifjú titánként az „öregek” – néhányuk alig pár évvel volt idősebb nálam – meséit, történeteit a kávék, vagy egy-egy esti sörözés alkalmával. Volt olyan történet, amit többször, több hajón is hallottam, érdekes módon az előadó mindig ott volt, amikor az esemény megtörtént. Volt olyan történet is, amelyet esetleg három mesélőtől hallottam, mindhárom jogot formált arra, hogy vele történt meg.

Teljesen mindegy, hogy kivel történtek meg az elmesélt események, hogy sokszor már annyira ki voltak színezve, hogy valótlannak tűntek. Mindannyian tudtuk, hogy bizony van valóságalapjuk, megtörténtek. Nem úgy, ahogy el lett mesélve, de megtörténtek. Jó volt hallgatni őket, nevetni rajtuk, és nem volt fontos, hogy már sokadszorra halljuk. Szárazföldi emberek számára ezek a történetek nem sokat mondanak, mivel nagyon soknak olyan előzményei voltak, amelyek a magyar tengerhajózás berkeiből nem kerültek ki. De ezeknek a történeteknek köszönhetően én, a legifjabb, és sajnos úgy fest, hogy legutolsó magyar tengerészgeneráció tagja, olyan emberekről hallottam, mint Iszap, Százujjú, Mazsi kápó, Lucskos, Légy (speciel vele hajóztam, és mivel hallottam róla pár történetet, nem tudott megviccelni J), Róka és sorolhatnám. Noha személyesen nem találkoztam velük, azért amikor kávénál a mesére került a sor, akkor azért a nevek elhangzásakor tudtam, kikről van szó, a kollégák szemében milyen emberek voltak, és úgy hallgattam a történeteket, mintha a saját ismerőseimmel történtek volna meg. Olyan helyekről, kikötőkről hallottam, ahol soha nem fordultam meg, soha nem jártam és valószínűleg soha nem is fogok, de tudom, ha hallok róla, hogy ki volt a Mari, milyen volt a Nyuzsnyíj, milyen voltak az éjszakák Réniben. Természetesen ezek a történetek nem mindig voltak szalonképesek, de a mesélő előadásmódja tizedszer, huszadszor is nevetésre ingerelt minket.

Talán le kellene jegyezni ezeket a történeteket, szalonképes formában, hogy ne merüljenek feledésbe úgy, ahogy a magyar tengerészet lassan a feledés homályába vész, azzal a tudással, ami egykoron felhalmozódott. Nem én vagyok hivatott rá, mivel nem sok történetet tudok felidézni a hallottak közül, és nem is vagyok egy jó mesélő, de kezdetnek álljon itt egy, amit még az első hajómon, a Radnótin hallottam, és évekkel később az eset egyik szereplőjével együtt hajóztam.

A történethez ismerni kell az egyik szereplőt, az Iszap „fedőnévre” hallgató matrózt. Bocsánatot kérek előre is, ha magára ismer, ha esetleg sértő lenne számára a történet, soha nem találkoztam vele, a róla szóló történetekből ismerem csak.

Szóval Iszap, egy végtelenül jóindulatú, ugyanakkor kissé lassú mozgású és felfogású matróz volt. Innen is kapta a nevét, mert képes volt úgy”megülni”, mint az iszap. Éppen a fedélzeti őrséget látta el este, járta körbe a hajót. A hajó valahol a Távol-keleten, egy igen erős sodrású folyón horgonyzott, egy „baráti szocialista ország” területén. A part és a hajó közötti közlekedést kis csónakokkal oldották meg, amely még a nem túlfizetett magyar marinájóknak is olcsó volt. Az ital sem volt drága és a fiúk szívesen mentek ki a partra építeni a szocialista kapcsolatokat. A hajóra való visszatérés emiatt kissé bonyodalmas volt, jobb volt nem egyedül végrehajtani.

Iszap országos cimborája, B., aznap este mégis egyedül kísérelte meg a dolgot. B-vel hajóztam is együtt később, ahogy mondtam, és tőle is hallottam a történetet. Szóval B. még a délután partra ment, hogy valami szuvenírt vásároljon. Ez a vásárlás a helyi jellegű italok fogyasztásával fejeződött be, és B. bizony nem az a fajta kolléga volt, aki kihagyja a helyi italokat. Így nem szomjas állapotban szállt be a csónakba, ami a hajóra volt hivatott őt visszavinni. Egy jókora csomag is volt nála, benne a vásárfia, amivel kissé ingatag helyzete miatt birkózott rendesen. A birkózás folyományaként pedig az erős sodrású folyóba pottyant. Azt nem tudni, hogy a csónakos látta-e, hogy utasa a vízbe esik csomagostul, de a helyi erők mentalítását ismerve, ha látta is, nem sokat foglalkozott vele, elfordította a fejét, segíteni meg sem próbált, a viteldíj ugyanis előre volt fizetve.

B. szerencséje az volt, hogy az eset a folyó hajó fölötti szakaszán történt, így a sodrás tulajdonképpen a hajó irányába vitte, csak a csomagot volt kénytelen elengedni. Minden reménye megvolt arra, hogy a hajó közelébe érve ki abálni kezd, és ezt a kiabálás meghallva a watchman majd segítő kezet, illetve kötelet dob neki, valahogy a fedélzetre kecmereg.  Igen ám, de watchman Iszap volt, a jóindulatú, ámde lassú felfogású iszap. B. látta is alakját a fedélzeti lámpák fényében, kiabálni is kezdett, „Iszap, hé Iszap”  és megpróbált a hajó irányába úszni, közben hevesen integetni, hogy segítséget kapjon. Sajnos a folyó sodra erősebb volt, de azt még látta, hogy Iszap a korláthoz lép és felemeli a kezét.

Iszap meghallotta a kiabálást, oda is lépett a korláthoz és a lassan sötétségbe burkolódzó folyón megpróbálta kivenni a kiabálót. Meg is látta B.-t, aki hevesen integetett. Iszap felemelte a kezét és visszaintett. Majd leballagott a legénységi szalonba, hogy igyon valamit. A szalonban a kora esti órákban ott üldögélt a fedélzetmester, két matróz, néhány gépész és az első tiszt is. Néhány üveg sör társaságában beszélgettek. Iszap töltött magának egy pohárral a trópusi védőitalként rendszeresített lónyálból.

– Iszap, minden rendben odakint? – kérdezte a fedélzetmester.

– Persze, stromo, nem raknak, még csöpög az eső – válaszolta Iszap. Majd egy perc után hozzátette:

– B. meg itt úszott el a hajó mellett az előbb.

– Hogy mi történt? Ki úszik? Hol? – ugrott fel a chief.

– Hát B. elúszott a hajó mellett. Felkiabált nekem és még integetett is.

– És te mit csináltál?

– Hogyhogy mit? Visszaintegettem.

A matrózok, a fedélzetmester és a chief egymást lökdösve rohantak ki a szalonból, fel a fedélzetre, hogy a bajba került B-nek segítsenek, esetleg az egyik mentőcsónakot letéve induljanak a keresésére. Mert az Iszap kivételével mindenki számára világos volt, hogy B. nem jókedvéből úszik az amúgy meglehetősen mocskos folyóban.

B. a szerencse fia volt aznap este, mivel a hajótól nem messze egy halász a csónakjába vette és visszavitte a hajóhoz. Szerencsés, mert azt senki nem tudja, hogy mennyi idő telt el aközött, hogy B. elsodródott a hajó mellett és Iszap szólt a szalonban, hogy B. úszkál a folyóban. Az egyik jelenlévő matróz szerint, akitől a történetet először hallottam, talán ha 6- 8 perc. Évekkel később B. nekem azt mondta, hogy legalább egy órát küzdött a folyóban, amíg a halász kihúzta a vízből. Teljesen mindegy, mert a vásárfia elvesztésén kívül kár nem esett, a történeten pedig nagyot nevettünk a kávék alkalmával.

Csak Iszap dörmögött még hetek múlva is, hogy mire volt jó a felhajtás.

Hát ilyenek az igaz tengerész történetek. Kár, hogy már évek óta nem hallottam egyet sem egy- egy kávé alkalmával. Igaz évek óta vagy egyedül iszom a kávémat, vagy az ügyeletes tiszttel. 

Elveszett a Vitéz, Rakonczay Gábor óceáni kenuja

Elveszett a Vitéz.
Rakonczay Gábor hajóját Szeremley Huba fogta vontatókötélre. És a tenger megint bizonyított. Bizonyította amit Petőfi is tudott, de sokan nem akarják felfogni, megérteni az igazát: "... azért a víz az úr!" Mindegy hogy ki vagy, fanatikus vagy milliárdos... erőtől duzzadó fiatal vagy tapasztalt vén róka... A tenger elveszi, ami neki kell. Ez most a Vitéz volt.
Fa Nándor azt mondta, elsüllyeszthetetlen.
Nem is süllyedt el, egyszerűen felborult, és a viharban horgonyként fogta vissza a borász hajóját. Ha haladni akartak, le kellett vágni, és a sorsára hagyni a kenut. Szegény Vitéz, már nem valószínű, hogy fogadja a sok-sok hódolót, akik országszerte elzarándokoltak volna megnézni, hiszen több helyen is ki akarták állítani.
Eddig a Vitéz "csak egy csónak" volt.
Most lépett egyet a ranglétrán: amióta levágták előlépett (ha annak lehet nevezni) "a hajózást gátló, akadályozó tényezővé".
Mit is jelent ez annak, aki tudja és ismeri a GMDSS rendszer idevágó rendelkezéseit? Aki tud egy, a mások számára ismeretlen hajózást veszélyeztető vagy akadályozó körülményről, annak azt azonnal az adott körzetben hajózók számára el kell mondani VHF rádión keresztül, valamint a körzet Navarea koordinátora tudomására kell hoznia. Ennek több módja is van, ezt Szeremley navigátorai tudják (mert tudniuk kell). Ha ezt megtették, akkor az illető koordinátor majd a következő EGC Safetynet adás anyagába beteszi, és az adott Navarea körzetben hajózók számára ismert lesz, hogy fokozott figyelemmel hajózzanak, ne ütközzenek bele a Vitézbe.
A kérdés az, hogy vajon megtették-e?

Miért írtam ezt a bejegyzést? Mert kicsit hányingert kaptam attól, amit a Rakonczy-kételkedők Fészbukos csoport üzenőfalán olvastam (illetve előbb hozzám ímélben jutott el, csak utána mentem oda elolvasni). Volt egy bizonyos BL (aki azóta elkotródott erről az oldalról, de még a Fészbuk oldalát is törölte), aki arrogáns hangon követelte, hogy mondják meg neki, hogy Szeremleyék megtették-e a kötelező bejelentést? Ha nem, akkor feljelentéssel fenyegetőzött... Persze nincs hol feljelentést tenni... Ne is foglalkozzunk ezzel az alakkal.

Még azt mondom el, hogy én "szépen profitálok" Gábor kalandjából, és a körülötte zajló "háborúból". Amikor oktatom a GMDSS keretén belül a tengeri vész- és biztonsági kommunikációt bizonyos alkalmakkor őt hozom fel példának, és rajta keresztül mutatom be a rendszer bizonyos pontjait.

Ebben a bejegyzésben megmutatom azt az üzenetet, amit a hajók kaptak, amikor Viktória kerestette, hogy kapcsolatba lépjenek vele, és elmondom, hogy miért nem lehet az ilyen keresés sikeres.

Felhasználom azt az infót, hogy a Tűzhangyával vittek EPIRB-et, amit kölcsön kaptak, majd visszaadták az ukrán tulajdonosnak (ez persze egy laikusnak semmit se mond, de aki Tudja mi az MMSI szám, annak mondom, hogy a készülék kapja és nem a hajó.)

Felhasználom azt a sok csacsiságot amit az EPIRB kapcsán mondtak többen is, akik azt állítják, hogy a hajóba beömlő bizonyos mennyiségű víz hatására bekapcsol...

És természetesen ezt a Vitéz elvesztést is, már megírtam azt a Navare/EGC Safetynet üzenetet, amit le kellett, hogy adjanak Szeremleyék, és felhasználom az oktatásban.
Remélem, nem kell több bejegyzést írnom.

Ja, és még egy nüansz. A mostani tanfolyamon van egy hallgatóm, aki nem akar levizsgázni, neki csak a tudás kell, mert horvát bizonyítványai vannak.
Értsen mindenki belőle, aki ott szerezte be a hajózási képesítéseit.

Béla kaftán levelei 13. rész

Vlagyimir, az Átok.

Ezt a címet is lehetne adni ennek a résznek. Mert, gyenge kezdés után erősen visszaesett a mi Vologyánk. Ugye kénytelen voltam kiosztani neki 48 órán belül két figyelmeztetést, ami per pillanat azt jelenti, hogy a következőnél van egy repülőjegye hazafelé. Fékezem magam, bár Dimitrij, a chief igen csak rágja a fülemet, hogy osszuk már ki neki a harmadikat is. Amúgy ő csak Funny Guy-nak hívja a második tisztet.

Vladimir azzal szállt be, hogy ő itten majd jól ki lesz nevezve chiefnek. Merthogy neki otthon ezt ígérték. Adrian is javasolta őt kinevezésre, én nem tudom, két hónap alatt mit látott benne. A tengerészt, azt biztos, hogy nem.

Elsősorban nem képes maga körül rendet tartani. Az, hogy a kávéfőző környéke úszik a darált kávéban, a neszkávéban, és tele van kávéfoltokkal minden őrsége után, a legkevesebb. Az, már bosszantóbb, hogy négy óra alatt képes öt kávéskanalat szertehagyni a mi nem túlságosan báltermi méretű hidunkon, azért már némi tehetségre vall – csak nem tudom milyenre. Valamelyik nap egyenesen a számítógép billentyűzetén találtam egy kiskanalat, alatta egy sárga post-it lap, mert a kanalakat mindig arra teszi le. Erős dohányos, de arra még mindig nem tudtam rávenni, hogy égő cigarettával nem megyünk a térkép közelébe. Őrsége végén a híd úszik a hamuban, az egyik szék huzatát is kiégette már. A legszebb, amit a ceruzákkal művel. Dolgozik valamit, leteszi, és utána nem találja. Egy héten belül a harmadik ceruzát kellett applikálni, mert az őrsége után nem találjuk. Tegnap végignéztem, hogy miként tervezi az útvonalat számunkra. Három ceruzát is használt egyszerre, ma reggelre egy sincs belőle a térképasztal környékén.  Nem arról van szó, hogy nem dolgozna, vagy nem akarna dolgozni, de a csírája sincs meg benne a gondos tengerésznek, nem tud maga körül rendet tartani a munkájában, így nem alkalmas első tisztnek. Az IMO eszeseinek el kellene gondolkodni azon,  tényleg remek ötlet volt- e az, hogy felsőfokú végzettség + 12 hónap gyakorlat + egy tanfolyam után már tiszti bizonyítványt lehet szerezni, és utána az első tiszti patent megszerzése sem egy nagy ügy néhány országban. Onnantól pedig már csak a barba tud keresztbe feküdni a kinevezésnek, és a rutintalanabbja, mint én, ezt nehezen lépi meg. Én személy szerint emlékszem még, milyen nehéz volt előre lépni, senkit nem akarok elvágni, de van amikor nincs más mód.

Vlagyimirnál pedig meg kell tenni, mert ne szidják a mamámat, hogy kineveztettem. Meg kell tenni, mert a legfrissebb akciói miatt égnek állt a hajam. Kezdődött azzal, hogy Rotterdamban szombaton kivitték a partra a tűzoltó felszereléseket, lélegeztető készülékeket, palackokat éves szervizre, feltöltésre. Vissza is hozták őket két nappal később – mi közben megfordultunk Tilbury és Rotterdam között -, a chief meg előszólított Vladit, hogy akkor jól nézze meg, mit kap vissza. Kiderült, hogy a levegő palackok osztódással szaporodnak. Nekünk van 25 darab, valahogy 26 jött vissza, de ez a mennyiség komoly gondokat okozott neki, egyszerűen egy óra alatt nem tudott eljutni odáig, hogy ezt most hogy. Egyszerű, kipakoltak a furgonból egy másik hajónak szánt palackot. (Marha nehéz ezt így legépelni, mert soha életemben nem használtam ezekre a dolgokra a magyar szavakat, még akkor sem, ha magyarokkal voltam együtt). Számolta előröl, számolta hátulról , de nem akart neki egyezni. Végül Gilvin, a tiszti kinevezésre váró KAB (rangidős matróz, Key AB – a szerk.) elunta, odament és rámutatott a szemmel láthatóan más típusú palackra, mondván: ez nem a miénk. Így a kérdés és Vladimir is nyugvópontra jutott. A következő dolog, amivel kiakasztott, az manőver közben történ. Ránk szakadt a monszun. Olyan eső volt, hogy nem láttam az első árbocot, és mivel két bára közé kellett beállni, kértem Vladit, szóljon, ha a hajónk orra „tiszta” a bárka farától, azaz nem ütközünk neki manőver közben. Hátrázunk, hátrázunk , egyre közeledünk a mögöttünk rakodó bárkához, de semmi. Rákérdezek a rádión, hogy mi a helyzet elől, mekkora a távolság, erre jön a válasz: 20 (litván) méter. Ó drága barátom… Gondoltam én mindet, csak kedveset és szépet nem. Utána ülök a chiffel a cargo office-ban (első tiszt irodája), jön a Funny Guy (copyright Dimitrij), valahol összezsírozta a kabátja ujját. Ezt szépen végigkente a folyosó falán, meg az irodaajtón. A második gépész rászól, hogy: hélló, nézd már, mit csinálsz, erre felkap az asztalról egy papírt – történetesen a veszélyes rakomány jegyzékét – és nekiáll vele törölgetni a kabátját. Illetve egyenletesen elkente a zsírt válltól csuklóig. Utána elkezdte maszatolni a falat. A chief is, a gépész is úgy meghökkent, hogy fél percig csak bámultak, majd a Dimitrij elkezdett vele oroszul ordítani, egyrészt mert ekkora balfék senki nem lehet, másrészt azok ott a rakomány papírjai! Az ész megáll és ácsorog.

Mára rá kellett jönnöm, hogy útvonalat sem tud tervezni. Eddig itt nem volt rá szüksége, mert bejáratott útvonalon jártunk, „tollal volt a rotta meghúzva”, most szembesült a feladattal. Türelmesen segítettünk neki összeszedni a szükséges térképeket, összeírni azokat, amik nincsenek, majd amikor megjöttek, megmutattam neki, merre szeretnék menni. Így- úgy össze is rakta az útitervet, bár két részletesebb térképet kihagyott, biztos nem akarta rongálni őket. A fejemet akkor vakartam, amikor egyik térképről átlépve a másikra nem ugyanott volt a rotta. Hoppá, hamar rájöttem, hogy a srácnak fogalma sincs olyanról, hogy átviteli pont, fogta és húzott egy vonalat a térképen. Tehát azzal sincs tisztában, mi a második tiszt feladata. Ezek után azon már meg sem lepődtem, hogy az Öcsibocinak fogalma sincs róla, hogy Felixstow-hoz hol van a pilot boarding ground (az a terület, ahol a révkalauz beszáll- a szerk.), pedig az elmúlt 8 hónapban legalább10- 12 alkalommal járt már itt; a doog egyenes folyamányaként rosszul adta meg az érkezési időnket és nekem is, a gépésznek is késve szólt, erősen redukálni kellett a sebességet. És mi sem természetesebb, hogy amint átveszem tőle az irányítást, ő csak úgy van a hídon, pozíciót nem rak, a kommunikációban nem segít, fogalma sincs, mi történik körülötte. Kész kalandpark a dfazon.

Van egy -2 fokos tájolóhibánk, ezt tudjuk nagyon jól, drága barátom mégis vígan kiszámolt nekünk + 0,4 fokot. Kértem, ezt a számolást mutassa meg nekem. Megmutatta. Valami számítógépes izé, ami állítólag hú de pöpec, de valójában nem, mert nekünk ugye ott a tuti hiba. Mielőtt lebaltáztam volna Funny Guyt, azért elvégeztem én is egy ellenőrzést vele. Nekem is azt dobta, hogy én vagyok a hülye. Mivel a hagyományos mosópor kihozta a foltot, azaz a kőkorszaki kézzel számolós szerint is van -2 fok hiba, mondtam a programnak, hogy ő a hülye és nyomtam egy uninstallt. Másnap FG (rövidítem a nevét, mert lusta vagyok; a maffia egyébként Balu mate-nek hívja) pánikrohamot kapott, hogy hová lett a progija, de mára megoldotta, visszatette. Én megint töröltem. Azt hiszem, elleszünk így egy darabig.

A Tilbury kanyar viccesre sikerült, mivel olyan tengerészes lett az idő, hogy Rotterdam induláskor a pilot elengedte a kezemet Rozenburg magasságában, mehettem kifelé egyedül. Nem volt egy nagy dolog, mivel a szombatra való tekintettel sehol egy bárka, befelé csak egy komp jött, a parti radaron meg árgus szemekkel figyeltek minket. Viszont az idő miatt a Temze révkalauz szolgálata is szünetelt, azt írta az ügynök, dobjak horgonyt és várjak. Könnyű azt mondani. Nálunk nagyobb vasak is ott kóvályogtak a horgonyzóhely közelében, mivel nem tudták leküldeni a görbe vasat. A Temze forgalomirányító pedig feltette nekem a 20 milliós kérdést, amikor bejelentkeztem: miért nem megyünk el Dover alá és vesszük ott fel a pilotot? Azt lehat? Persze, csak az ügynök „elfelejtette” megemlíteni nekem, mert óránként 100 fontba van a révkalauz szolgáltatás, Dovertől meg jó két órát utazik csak a pilot. A forgalomirányító volt olyan kedves és felkeltette az ügynököt, mondván hogy vagy elmegyünk Dover alá a pilotért, vagy minket felejtsenek el éjfélig, mert addig nem lesz jobb az idő, horgonyt viszont nem tudunk dobni, kénytelenek leszünk kint cirkulálni és égetni a drága bunkert. Öt perc alatt megjött az instrukció, hogy mars Dover alá révkalauzért. Én még boldoggá tettem a helyi erőket, mert a 22- 30 csomós eltartó szélre hivatkozva kértem egy vontatót. Most én, a múltkor bosszús voltam miatta, de most bizony kellett.

Érdekesek ez a bérlő, mert egyrészt repi keret nincs, így én senkinek nem adok cigit. Másrészt olyan jó spórolós, az összes angliai kikötő ügynöke arra kíváncsi, hogy van–e nekem PEC (Pilot Exemption Certificate – azaz révkalauz engedély, amely mentesít a pilot igénybevételétől, mivel a kapitány a pilot; a szerk.) . Nincs, de ha lenne, akkor sem mondanám meg. Azért próbálkoznak, mert vannak olyan kiskapuk, ahol spórolhatnánk. Szerencsére ezt a döntést még nem vették ki a kezünkből. A következő telefonbeszélgetés hangzott el köztem és a bérlő között még Rotterdam előtt.

- Captain, Europortban lesz egy shiftelés (rakpartváltás), meg kellene oldani mooringmen nélkül (a kikötőkötelet partra húzó élőerő) az összes manővert.

- Sajnos az én legénységem nagyon alulképzett, nem tudnak repülni.

Tudni kell, hogy Europort a nagy konténerszállítók számára épült, amikor odaállunk a part mellé, majd két métert kéne átlépniük a skacoknak, lendület nélkül. Tavaly négy alkalommal potyogott a vízbe crew ilyen akcióból kifolyólag, per pillanat mindegyik barba a holland BV vendégszeretetét élvezi.

- Hát jó, de a shiftelést meg kellene oldani pilot nélkül.

A szabályok megengedik, rajtam áll vállalom- e. A kacifánt ott van a dologban, hogy a folyami bárkák, amikből van bőven, nem jelzik a mozgásukat, angolul mg nem nagyon kommunikálnak, az én hollandom meg piszok gyenge. bambira, vagy ilyesmi….

-Hááááát, nézze uram. Elég nagy a forgalom ott, komplikált lehet, nem beszélek hollandul, igen kockázatos. De némi ösztönzésellenében…

- Captain, sajnos erre nincs lehetőség, nincs rá keret, nem tudjuk elszámolni.

- Hmm. Akkor tudja mit, rendeljen pilotot. Én nem szeretnék felesleges kockázatot vállalni. (Főleg ingyen nem, ugye? – a szerk.)

Ebben maradtunk. Cserébe viszont két shiftelésünk volt az éjjel, az alvással nem volt gondom, mivel túl sok idő nem jutott rá. Mire reggel leindultunk, én már kissé mosott rongy voltam, de lesz ez még így se, mert a jövő hétre eléggé autóbusz jelleget ölt majd a járat: South Shields – Teesport – Immingham. Ezek macskaugrásnyira vannak egymástól, mondjuk az első kettőnél nem sok a révkalauzzal megtett táv, de Immingham a Humber folyón van, odáig kell egy kis idő, ráadásul zsilip, erős áramlat, hurrá. De csak 14-ig kell túlélni, mert addigra visszavárják a javításról azt a hajójukat, amelyiket mi most helyettesítjük. Egyébként jó üzlet lehet ez a feederelés, mert ahogy nézem, 5 hajót járatnak (lehet, hogy többet, de kétlem), de a rotterdami fő irodájukban van 12 ember. Azért ennyi embert eltartani, az ügynök céges autója meg egy Totoja hibrid, az sem kettő euró.

Nemsokára következik Rotterdam, utána meg a menetrendi buszjárat, hurrá, de a jövő hét végével ismét csendre számítunk. Én személy szerint azt vártam, hogy ilyenkor már otthon leszek, mivel eladják a hajót, de úgy fest, egyelőre semmi nem történik. Azt sem bántam volna, momentán így is jó.

 

Folyt. köv. 

Térjen ki a világítótorony! - Costa Concordia

Minárik Laci megosztotta a Fészbukon az Index cikkét. Amikor elolvastam, csak néztem kifelé az okos kis fejemből, és azon gondolkodtam, hogy kérem szépen, most ki itten a hülye? Mert amit leírtak, az annyira ésszerű, mint a "térjen ki a világítótorony!".

A Costa Crociere felborult hajója

Az első tippem az volt, hogy mindenki...
A második, hogy az Index újságírója, aki nem tud elégé angolul, de ez nem lehet...
A harmadik: az Index újságírója, aki lusta utána nézni a nem ismert szavaknak, a számára nem értelmezhető kifejezéseknek, ami nagyon valószínű, hiszen bulvár, és ott bármi leírható, ami jól hangzik.
Erről a cikkről van szó. De ha elolvasod, akkor itt bizony te, kedves laikus nem veszed észre a csacsiságot. És nyilván az Index laikus újságírója se.
Ami észveszejtő, ez a mondata: "Fontos újítás az eddigi szabályzathoz képest, hogy ezentúl a hajó tiszti karának több tagja is kiadhat utasításokat olyan fontos és speciális manővereknél, mint a kikötés."
Hogyan kell ezt elképzelni? Nyilván aki leírta nem gondolt bele, mert halvány, ibolyaszínű fingja nincs arról, hogy mi az a kikötési manőver, és valójában hogyan csinálják!

Hogy milyen értelmes ez, álljon itt az egyik fészbukos csoportban egy bejegyzés, amit Garay Béla tengerészkapitány írt, aki most éppen hajón van:
 
"Nnnnnnna. megpróbáltam lemodellezni a Costa cég legújabb agyszüleményét. Megalakítottam a tanácsot, és megszavaztattam a tiszteket, meg a KAB-t, hogy legyen- e manőver. Majd előreküldtem a Funny Guy-t azzal, hogy ha szerinte nem jó a 2+1, akkor nyugodtan adjon ki kötelet úgy, és oda, ahová jónak látja. Továbbá a Janusz gépésznek mondtam, ha nem ért egyet a stop engine-vel, csak járassa teljes előrében, majd megoldjuk.
Nem működik. Már ott megakadt a dolog, amikor mindezt előadtam, mert azt hitték, részeg vagyok. Mivel ez sajnálatos módon nem állt fent, elgondolkoztak azon, hogy orvost kellene hívni hozzám, mert megártott a négy stráf."
 
Ez persze humor, mert ilyet meg se próbál egy normális parancsnok.
És azt hiszem, hogy egy hajózási cég se hozna ilyen rendelkezést.
Akkor most olvasd el az eredeti cikket itt, és nézzük az ominózus kifejezést. Nyilván arról van szó, hogy lusta volt utána nézni, és a pulling into the port kifejezést nem igazán tudván értelmezni, kikötési manővernek fordította a cikk szerzője. Ugye az igazság az, hogy a kikötőbe való bevontatása egy barom nagy személyhajónak valóban a kikötési manőver része, de ez a kisebb halmaz. És a részre nem lehet az egész nevét ráhúzni. Igazából én azt sem tudom elképzelni, hogy mennyire lehet önállóságot adni a vontatásban részt vevő beosztottaknak, mert nem vezényeltem kikötést vontató segítségével. Azt azonban tudom, hogy a kikötésben résztvevő tisztek nem látják át a helyzetet, így nem is szabad jogot adni az önálló döntésre. Ám akinek számít a véleménye vontatás ügyben, az mind elképed ezen a rendelkezésen (illetve azon, ahogyan a bulvársajtó közreadta).
Ha ezt valóban elrendeli a Costa Crociere, és ami nonszensz, meg is valósítják, akkor igazán veszélyben lesznek az utasok, ahelyett, hogy növelné a cég a biztonságot.
Hozott a társaság más biztonsági intézkedést is: a parancsnok nője nem lehet a hídon manőver közben. Ezt én a magam nevében nevetségesnek tartom, és tipikusan a szocializmusra jellemző eszetlen, védd a segged elvtárs típusú rendelkezésnek. Ez csak és kizárólag látszatintézkedés, nehogy bedőljön bárki is annak, hogy a Costa cég ezzel a biztonságot növeli. Ez a tipikus "íróasztalrendelkezés", amit egy túlbuzgó, de hozzá nem értő bürokrata hozhatott.
Én valójában abban bízom, hogy ez a rendelkezés egyáltalán nem azt takarja, amit nekünk három szóban hírül adtak, hanem egészen más az igazi tartalma.
Egy valamit azért nem tudok megemészteni: a hajózásban a parancsnok az egyszemélyi felelős. ha döntéshozatali jogot adnának másnak is, akkor ki viseli a felelősséget?

A Farbi, avagy volt egyszer egy MAHART... 7. rész

Egy rádióstisztről öt percben

Elöljáróban egy anekdota:

A diploma után 1981. augusztus elején hajóztam be a Tatára, kezdő harmadik tisztként. Nem sokkal később végeztek egy rádiós-gazdasági tiszti tanfolyam hallgatói is. A Tatára behajózott az egyikük. Povi Gyurival sokat beszélgettünk. Egyszer kifejtette nekem a "tutit":
- Pistám, az elképzelhető, hogy a matrózok munkája egyszer felesleges lesz, mert a technika olyan fejlődést hoz, de hogy rádiósra mindig szükség lesz, az biztos!
És a sors fintora, hogy 1999. február 1-én megszűnt a rádiózás (morze) a tengeren, szélnek eresztették a rádiósokat.
Gyurival együtt végzett Farbi, azaz Farbinger Tamás.
Érdemes megnézni az öt perces videót, mert Farbi csinált valami különlegest: épített egy világítótornyot a telkén, ahol évente egyszer sok tengerész összegyűlik a Világítótorony partira. És összegyűjtött sok mindent, kis házi múzeumot is berendezett.
 

süti beállítások módosítása