NOVEMBER
November 21. péntek, Balti-tenger, úton.
Még a tegnap hajnali őrségben elkezdtem hallgatni édesapám rádiójátékait. A hetvenes évek elején elhangzott a Kossuth rádióban vagy tizenöt hangjátéka. Időrendben megyek, elsőbb a Móra Ferencről szólót, utána az Ezeres kapitányt, és végül az Ezüstkardot első részét. Ma az első őrségben folytattam az Ezüstkard második részével, majd jött a Kaftános fejedelem három részben. Ez annyiban is érdekes volt, hogy amíg az Ezeres kapitányban Petneházy Dávid kapitányt alakítja Kállai Ferenc, addig a Kaftános fejedelemben Thököly Imrét. Azt tudni kell, hogy Petneházy Thököly huszárkapitánya volt, aki később átállt a császáriakhoz (miután Thökölyt a török rabláncra verte Váradon és Belgrádba szállítatta). Egyébként az nem derül ki teljesen (az első rádiójátékban), hogy miért halt mag a kapitány, megétették-e vagy se? Van rá egy utalás, de nincs határozott válasz, és sejtetni se engedi eléggé ahhoz, hogy azt mondjam: megmérgezhették. Érdekes: először tudom úgy hallgatni, ahogyan egy mezei rádiózó tenné, most először hallom úgy, hogy nem az jár a fejemben: apa írta... Kár, nagy kár, hogy a magyar rádió feladta a közszolgálatot, mára már csak MR1, és nincsenek hasonló történelmi rádiójátékok, hangjátékok, ha pedig hébe-korba elhangzik egy, az a hatvanas, hetvenes évek felvétele. Délután már az Erdély köpönyegében címűt is meghallgattam. Ehhez a regényhez nekem egy nagyon "kellemetlen" élményem fűződik. Amikor apa a kezembe adta, akkor persze "kötelességtudóan" elolvastam, de semmit, hangsúlyozom: semmit nem tudtam megjegyezni belőle, szinte nem is értettem, amit olvastam! Nem tudom, minek köszönhetem, a nyelvezetének, vagy annak a rettenetes, szinte elviselhetetlen gátlásnak, hogy ez az apám könyve, és nekem ezt el kell olvasnom... És persze ott volt a tudat: apa meg fogja kérdezni, hogy elolvastam-e, és mit fogok mondani majd? Mert ezt a terhet mindig rám rakta. Pedig a nyelvezete nem az, amit ifjúsági regénynek szoktak nevezni. Ezt egyszer ő is felrótta a kiadóknak, hogy ifjúsági kategóriába skatulyázzák, pedig a könyvei a felnőttekhez szólnak. És milyen igaza volt! Azt hiszem, a következő hajómra lehozom, és újra elolvasom. És ezt teszem majd a Kaftános fejedelemmel is, mert ezekhez ugyanilyen élményeim fűződnek. Meg aztán ma már úgy vagyok, hogy nagyon izgat a kornak a történelme is, hát el kell olvasnom újra, gátlások nélkül, a magam gyönyörűségére.
Délben egy ímélt elküldött a barba, és ettől kezdve csend honolt. A barométer továbbra is rettentően alacsony, de ennyi... Késő este lesz Holtenau, ahol váltás: megy haza Ljosa, Jurij és Ruszlán, és meg kell jönnie Ruszlánnak és Anatolijnak meg Anatolijnak. De ez csak holnap...
November 22. szombat, Balti-tenger, Holtenau, Kieli-csatorna, Brunsbüttel, Elba, Északi-tenger.
Még leírni is sok... Holtenauban beszálltak az érkezők, mindenki megjött, akit vártunk. A kiszállókat átvittük Brunsbüttelbe, ahol olajat is veszünk. Most úgy oldottuk meg az őrséget, hogy a barba volt, amíg be nem álltunk a zsilipbe, fél kettőkor mentem fel a hídra, és egészen negyed nyolcig én adtam az őrséget. A kaftánt nem kellett keltenem, jött, amikor felébredt. Utána én mentem aludni, volt reggel nyolc, amikor ágyba kerültem.
Persze délben nem kellett ébreszteni, működik a beidegződés. Ebéd, aztán fel a hídra. Az irodában hivatalos urak a főnökkel. Kérdem Vovát, kik ezek, bár láttam a karjukon az emblémát, hogy ők a policáj. Aszondja a gépész:
- Port State Control.
Na, még csak ez hiányzott! Hát ezek nem hagynak nyugtot nekünk? Addig fűnyíróztam velük, amíg el nem mentek.
- A Wasserschützpolizei volt - mondta Valerij.
Az persze más. Hogy ez a Vova a frászt tudja hozni rám. Persze már régen itt állunk kikötve Brunsbüttelben, de sehol semmi olaj... Viszont, jönnek a hivatalos emberek, hogy rosszul vagyunk kikötve, addig nem adnak olajat, amíg meg nem kötjük magunk rendesen. Ó, hogy az a jóságos mennybéli... hát miért nem tudtátok érkezéskor kikötni úgy a hajót, hogy jó legyen? A kikötőköteleket meg kellett cserélni, és ebben igazuk volt, mert így biztosan nem fogunk csúszkálni a rakpart mellett, ha elhalad egy hajó. A rakpart persze nagyképű túlzás. A hivatalos neve is: olajozóhíd, ami azt jelenti, hogy van egy 20 méter hosszú móló, és ehhez vagyunk kikötve, vízben levő kikötőbakokra tett kötelekkel. A vége az lett, hogy megkaptuk az olajat, aztán el kellett hagynunk a rakpartot, mert várt a következő hajó, de kimenni nem tudtunk, mert olyan zsúfoltság volt, hogy másfél óra sodródás után tudtunk csak beállni a zsilipbe. De az már nem az én őrségem volt.
November 23. vasárnap, úton, Elba, Északi-tenger.
Szidhatja az ember, ahogyan akarja ezt a randa világot, de tetszik, nem tetszik benne élünk, és ha már muszáj, akkor ki is használom, adottságaimhoz képest a lehetőségeket. Egy ilyen az iPod. Még tavaly vettem egyet behajózáskor, Nizzában, kétgigás, szóval van befogadóképessége. És mint említettem, rátettem apa rádiójátékait, és most azokat hallgatom. Egyszer már végighallgattam mindet, és már a második "kört" csinálom. Aranyosak a mesejátékai, a Tápéi szatyorszentelés, a Legkisebb halász, a Bűvös papucs, vagy akár a Csalikorsó. Ezek vannak nálam, egy lemez otthon maradt, és azon van a Szindbád nyolcadik utazása (ha jól emlékszem a címre). Nagyon szeretem ezeket. Akkor, amikor elhangzottak, csak a Szindbádot hallgattam, hallhattam élőben. És ha többször meghallgatod sorban, akkor felfigyelsz apróságokra: a rádió- és hangjátékok nagy része a török hódoltság korában játszódik, és mivel a darabokat többnyire más és más összetételű rádiós csapat készítette, nyilván véletlen, hogy ugyanaz a kísérőzene (török síp) két hangjátékban is elhangzik.
És így, egyszerre hallgatva tűnik fel igazán, hogy mi az a kapocs, ami az Ezüstkardot, és a Kaftános fejedelmet összekapcsolja: vak Bottyán kardja, amit tőle Ocskai vett el párbaj során, nem sokkal utána lett csak Bottyán apánk kuruc, és Ocskai brigadéros áruló. A felirata mindkettőben elhangzik: "Honestum pro patria morir", azaz a hazáért meghalni dicsőség.Aztán vannak dolgok, amire az ember önkéntelenül is felkapja a fejét, felfigyel: Lőrinc Ilona (dédanyám) a Csalikorsóban, ahol a kutyájuk neve Kócos (apa kutyája), vagy a nemzetes Lőrincz família a Legkisebb halászban. De miért hiányoznak a Tápéi szatyorszentelésből? És legalább egyben benne kellett volna, hogy legyen a kispárna, amit az utazó mindig magával visz (ahogyan az apám viszi magával mindig...), légyen a hős Balassi Bálint, vagy Bocskai László...
A mesék nagyon szépek. Ha nem figyelsz rá, észre se veszed, hogy verses elbeszélést hallgatsz. És olyanok, amilyennek egy mesének kell lenni. Mert én azt hiszem, hogy a legnehezebb irodalmi műfaj ez. Majd ha Esterházy letesz egy efféle jó mesét, akkor elhiszem, hogy író... (persze e nélkül is az, de ha írna egyet, még inkább az lehetne). Lilázni könnyű - annak, akinek van hozzá tehetsége, mert ehhez is kell, persze. A mese a legnehezebb, és a legfelelősségteljesebb műfaj! Nincs nagyobb bűnöző annál, aki rossz mesét ad a gyermekeink kezébe. Mert az a lelket gyilkolja, az annyit tud ártani, amit egy életen át nem lehet helyrehozni. Alávaló gazember az, aki az óvodában, a rádióban, az esti mesében "modern, időszerű" mesével "baszogatja" a picinyeket! Igazi mese kell, olyan, mint a népmese, amiben a népünk, nemzetünk lelke, tartása, viselkedése, hitvilága benne van. Nem az Andersen vagy Griff testvérek meséire van szükség, és nem a spanyol - vagy bármely más nép - népmeséjére (persze megvan azoknak is a helyük). Magyar kell, amitől a gyökerek szívósak lesznek, és tartást ad a felnövekvő, égig érő fáknak, mert minden gyermekben benne van a lehetőség. Amiben a jó a legkisebb, amiben a jó győz, amiben a jó igazmondó, és amiben a kicsi mindennel szembeszáll, és győz. (Ezeknek a követelményeknek tökéletesen megfelel a Gyűrűk Ura trilógia, azért is gyönyörű mese és film). Győz az igazság, az igazmondás, az erkölcs, a tartás, amiben ma oly nagy hiány van ott, ahol a példamutatásnak kellene székelni...
Olyan hit és példamutatás kell, mint a legkisebb halászban van, olyan lelemény és furfang, mint a tápéi harangozó fiában, olyan eltökéltség és hit, mint amilyen a szegedi papucsos legénykéé, aki még a szultántól is elragadja kedvesét, és nem azon kesereg, hogy (a magyar) nem képes... (a magyar) ilyen... (a magyar) olyan...
Az idő nem a legjobb. Sőt, mondhatnám, hogy ramaty. Viszont tökéletes arra, hogy gyakoroljuk, hogyan lehet felvenni a túlélőruhát, amikor a hajó billeg, bukdácsol. A drill elég jól sikerült, mindenki beöltözött (én is), de a legszebb a szakács volt, aki majd elveszett a hatalmas méretű ruhában. Persze ugyanakkora az övé, mint Makszimé, neki viszont alig sikerült felerőltetnie... vidám gyakorlat volt.
November 24. hétfõ, úton, Angol-csatorna.
Jó viharos időben megyünk, de megyünk. Sorra hagytam le a kisebb hajókat, azok nagyjából 2-4 csomóval araszoltak, mi megtettük a hat és fél, hét csomót. Amikor átadtam az esti őrséget, már viszonylag nyugodt volt a háborgó tenger.
Mindenki be van tojva, hogy jön majd a Port State Control. Ennek az egyik alapja az, hogy ott székel az ördög, ebben a festői városkában, azaz a Port State Control központja és központi számítógépe itt van. Nem tudom igazán, hogy ettől miért kellene, hogy bejöjjenek, de mindegy. Még a cégnél is figyelmeztettek, hogy legyen rendben minden, ha esetleg ellenőrzést kapnánk. Nem attól vannak rendben a dolgok, mert ők figyelmeztetnek, és nem azért, mert ők ennyire szívükön viselik a hajó sorsát...
.
Szolgálati közlemények:
Ha asztali gépen vagy tableten olvasod a naplóm, akkor az oldalsávban találod az előző részek linkjét, ha mobilon, akkor görgess teljesen a lap aljára, ott vannak!
Hajós legendák, legendás hajósok ez az első kötet linkje. Ez nyomtatva már nem fog megjelenni, így ha érdekel, itt tudod megvenni!
Hajós legendák, legendás hajósok 2 a második kötet linkje. Ebből még van nyomtatott példány a Plimsoll Zrt. kiadásában.
Szavak a hullámok hátan ez az összegyűjtött tengerész, hajós, vitorlások szavainak gyűjteménye, ebből se lesz már nyomtatott kiadás, amit szintén a Plimsoll kft. szponzorált. Erről áprilisban egy tudományos konferencián fogok előadást tartani...

Ez a kiadó (Helma.hu) csak e-könyvet és hangoskönyvet publikál, így egyelőre nagyon kicsi az átfedés a papír alapú könyvek és az e- és hangoskönyvek olvasótábora között! El kell menni a kiadó honlapjára, és ott ki lehet választani, hogyan akarod megvenni, természetesen majd féláron, mint a nyomtatott könyv lenne.
Ha érdekelnek a könyveim és tengerész sztorik, lépj be a Fészbuk csoportomba Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban egyik könyvem sem kapható!
A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik:
- Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!! (Milyen érdekes, majd egy éve minden blogban megjelennek ezek a szövegek, és eddig senkit sem érdekelt, hogyan járt az unokám!
)

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet. Ugyanis többször előfordul, hogy letiltanak egy csoportban, elvégre ezek a naplórészletek nem illenek tematikus csoportok profiljába. Hiába kérdezem meg, érdekli-e a csoportot, mindig vannak, akik kekeckednek...
Most is veszélyben van egy számomra kedves csoport...
Még leírni is sok... Holtenauban beszálltak az érkezők, mindenki megjött, akit vártunk. A kiszállókat átvittük Brunsbüttelbe, ahol olajat is veszünk. Most úgy oldottuk meg az őrséget, hogy a barba volt, amíg be nem álltunk a zsilipbe, fél kettőkor mentem fel a hídra, és egészen negyed nyolcig én adtam az őrséget. A kaftánt nem kellett keltenem, jött, amikor felébredt. Utána én mentem aludni, volt reggel nyolc, amikor ágyba kerültem.
Aztán vannak dolgok, amire az ember önkéntelenül is felkapja a fejét, felfigyel: Lőrinc Ilona (dédanyám) a Csalikorsóban, ahol a kutyájuk neve Kócos (apa kutyája), vagy a nemzetes Lőrincz família a Legkisebb halászban. De miért hiányoznak a Tápéi szatyorszentelésből? És legalább egyben benne kellett volna, hogy legyen a kispárna, amit az utazó mindig magával visz (ahogyan az apám viszi magával mindig...), légyen a hős Balassi Bálint, vagy Bocskai László...










- A mi hívójelünk a másolat sorban van... a Janet hívójele van a címzettében!



















































Elérkezett hát az utolsó út vége, letelt a mandátum, este elindulunk Nantes-ba. Ahhoz persze le kell zárni néhány dolgot, így reggel megjelent az SGS surveyor, aki a gépházban felméri az olajkészletet, aztán a rakodás befejeztével megnézzük a raktárakat, hogy esett-e valami kár, s jegyzőkönyvezünk mindent. Aztán mehetünk isten hírével. És megyünk is, bele a vakvilágba, mert sajnos a váltásról semmi hír, és ez számomra mindent bizonytalanná (és egyben érdektelenné) tesz. Így aztán nagyon nem érdekel Nantes, nem érdekel Leixoes, csak az, mikor és hova jön a váltóm, mikor és honnan mehetek haza? Rohadt dolog ám a bizonytalanság! És ugye az irka szerint csak 3 napom van, mert 15-ig szól a megállapodásunk. Ez persze megint olyan EU-s dolog, hogy a szerződés részemről kötelező, de a Marlow azt tesz, amit akar, nekik semmiféle felelősségük nincs.
Na, mindegy. Vágjunk jó pofát az egészhez, és röhögjük ki a Marlow-t, hogy milyen pácban vannak, mert váltót kell szerezniük számomra, és nem találnak, és ez milyen kellemetlen nekik, mert így világos, hogy szarul végzik a munkájukat, és ez most kiderül, és éghet a bőr a pofájukon! Hihi és haha! Úgy kell nekik! Nekem meg minden plusz nappal több a pénzem, mint amire számítottunk!
- Köszönöm, most nem megyek. - válaszoltam, mert minek? Nincs semmi fontos és halaszthatatlan dolgom, és csak azért adjak ki 2,5 eurót buszra, hogy ott legyek? Fél egykor kimentem, de csak egy sétára, Donibanéba. Ez egy hallatlanul aranyos kisváros, és most azt terveztem, hogy nem állok meg a városka végénél, hanem kimegyek a "felvégen" és felderítem a tengeri fokhoz vezető utat, hiszen állandóan látni ott valakit, ha nem késő éjjel jövünk-megyünk.
Rendes kiépített út visz, biztonsági korlát van, ahol veszélyes meredek van az út mellett, drótkötélhálóval van megerõsítve a sziklafal, ahol veszélyes törmelék hullhat a sétálóra. Úgy hiszem, ez természetvédelmi terület is lehet. Útközben legalább három forrás mellett mentem el, és a sziklafalon is sok a csurgó. A sziklák néha fantasztikus rajzolatot mutatnak, egyszer a rétegződést mutatva, máskor a homokkőrétegben furcsa, szél vájta mélyedéseket látni. Növények, virágok mindenütt... A sok-sok meredek szikla között hirtelen egy kis öböl fölött visz az út. Az öbölnek kavicsos a partja, és lassan mélyül, kiválóan alkalmas hely a fürdésre. Hamarost egy táblát találtam, és erről kiderült, hogy valaha mire használták ezt a helyet a lakosok. Akkoriban (a XVI. századról van szó) sok volt még a bálna a Vizcayán; most, az illendőség kedvéért így írjuk le:
Negyed négy körül értem vissza a hajóra, és hamarosan a kirakást is befejezték. Most, annak ellenére, hogy hét vége van, bulldózert is tettek a raktárba, és melósok lapáttal meg alkalmas eszközökkel kitakarították a raktárt, mert ugye ez az utolsó fuvar. A draft surveyortól megkaptam Haritz által készített DVD-t, így most kérem el vagyok látva baszk zenével, van vagy egy gigányi! Csak egyedül
A Kiszely kijelentés arra vonatkozik, hogy a magyar génállomány ma nagyobb százalékban van jelen, mint a tizedik században, és ez azt jelenti, hogy az őslakosok és a betelepültek: a svábok, rácok, oláhok, tótok, poncichterek genetikailag is elmagyarosodtak, nemcsak nyelvükben és viselkedésükben. A magyar génállomány a hunoktól a kunokig terjed, azaz a hunok, aztán az avarok, akik az első honfoglaló hullám voltak, aztán Árpád magyarjai, utánuk a jászok és a kunok. Akik utánuk települtek be, ők azok, akikre azt mondjuk, hogy elmagyarosodtak.
Laza délelőtt, mert az ügynökség csak 13 órára rendelte meg a berakást. Tízkor jött a surveyor, meg volt elégedve a raktárral, átvette, így már csak a berakás van hátra.
Ami viszont (kicsit) pozitív, hogy a Marlow érdeklõdik a leixoesi érkezés és indulás időpontjáról. Reményeim szerint oda jönnek a váltók (mert ugye Vologya is megy haza, nemcsak én).
Amúgy meg jól megfáztam tegnap este. Nem csoda, hiszen reggel hatkor néztem a hőmérőt, hát mindössze hat fok volt, az esti se több mint nyolc. A torkom kapar, erre a barba adott valami elszopogatós mycint, ami a torkomon segített egy pöttyet, de az orromat nem állította el. Na, ezt sikerült szalonképesen kifejeznem. A kaftány szerint Oleg, ha kész a berakás, készít nekem valami szörnyedvényt, amit meg kell innom, és utána ágyba, jót fogok izzadni, és mint aki újjászületett, úgy kelek majd fel éjfélkor. Felkeni mindenképpen fel fogok, az állapotom meg majd kiderül. Egy kefekúra is hasonló eredménnyel járhatna, csak akkor utána nincs éjféltől szolgálat, és amúgy se vagyok hozzászokva. (Az ifjabb olvasók kedvéért, a kefekúra a következő: fogsz egy üveg pálinkát, vodkát, whiskyt, megy egy hajszálat, és addig iszol, amíg a hajszálat kefének nem látod. Ez kihozza a náthádat gyökerestül, az biztos!)







Tegnap kitanáltam, hogy a hídon levő tévét lehozom a kabinomba. Vologya már el is készítette a megfelelő erősségű tartószerkezetet. Jó ám hogy ilyen friss vagyok, lehetett volna a szerződésem utolsó napjára is időzíteni! Na, majd ha visszajövök!
Aztán kérem öt negyvenkor jött a stopa (gépápoló), hogy életbevágó, hogy telefonáljon haza, mindössze fél óra kell neki, hogy elintézze. Kiengedtem.
Na, kérem hát, tessék megmondani, van nagyobb állat az alkoholistánál? Két hülye miatt az egész legénység "szenved". Mondjuk én nem, mert a meeting után lejöttem, és megbontottam az utolsó előtti boromat, egy riojai 2002-es évjáratú Sotonovillost. Ez nem ivás, amit én itten művelek, hanem kezelés, én ugyanis gyógyszerként fogyasztom, a koleszterin ellen. Az előző palack négy nap alatt fogyott el, tehát két deci se jutott egy napra. Miért nem elég más marhának is ennyi? Jó, ettől nem gabalyodik össze a nyelvem, nem okádom tele az ágyamat, és nem hugyozok bele a cipőmbe, mint az általános a menő alkoholistáknál.
Ez azért hülyeség! Kettőkor felébredtem, most írom a naplóm, hamarost megpróbálok újra lefeküdni. Teljesen meg vagyok keveredve ezzel, hogy így lerövidült ez a timecharter, és 12-én befejeződik. Mindent szépen megterveztem, naprakészen, mikor mit csinálok, most meg itt állok a teljes bizonytalanságban. Felháborító. Csak az ad némi vigaszt, hogy lehet, előbb otthon lehetek!
Kati...
A váltásommal kapcsolatban ímélt a barba Ciprusra, de nem válaszoltak. Gyanúsan kussolnak, más esetében ilyenkor már nyüzsögnek.










Korán keltem, ötkor már ébren voltam, fél hatkor felkeltem. Kipucoltam az MBT cipőt, mert kiverte a só, és nagyon nem szeretném, ha emiatt idő előtt tönkre menne. Kötve hiszem, hogy van rajtam kívül valaki, aki annyi gondot fordítana a melóscipője karbantartására, mint én itt.
Negyed háromkor megriadtam, hogy veszettül billegünk. Akkor már látszottak Bilbao fényei. Hétkor keltem, most másik rakparton állunk, ez egy hullámtörővel beljebb van, védettebb hely, és forgalmasabb is. Dunsztom nincs, mikor kezdik a berakást, mert mellettünk ezer teherautó üresen várakozik, és nyoma sincs annak, hogy bárki el akarná őket zavarni, vagy egy darut akarna a hajó mellé telepíteni. Viszont előttünk áll egy marha nagy dán hajó, több, mint kétszer olyan széles, mint mi. Mi ugye 13 méter vagyunk, ők 32!
Egyelőre ennyi, és megyek aludni, mert rám fér, lévén hajnali negyed kettő. Reményeim szerint legalább hat óra alvás jut, hiszen odaérünk, bemegyünk, satöbbi.
Ímél jött Madridból, miszerint a hajóbérlő képviselője eljön megnézni a hajót, és elviszi a főnökömet egy vacsorára (vagy ebédre, mert vacsorakor menni kéne már Bilbaóba). Tegye. De a bulkhedek akkor is maradnak, ahogyan a barbát ismerem. Ugyanis már megint az a gond, és az ímélváltások tárgya, hogy túl sok mozgatható válaszfalunk van, és miért nem a parton vannak? Megmondom őszintén, hogy az nekem is jobban tetszene, mert egyszerűbb lenne berakni a hajót.
Aztán másképp alakult, mert majdhogynem kiszívtuk a tankokat a berakás végére. Tizenkettőkor kész volt, és azonnal indultunk. A délutáni őrséget nem engedtem, hogy a barba csinálja végig, lezavartam pihenni, hiszen én aludtam az éjjel, ő meg kilencig talpon volt az egész éjszakai szolgálat után. Gyönyörűséges időnk volt, na, tetszik látni, kérem szépen, az ilyet szeretjük: húsz fok, sima víz, majdhogynem szélcsendes. Csak mire Pasajes elé értünk, beborult, szemerkélt, elkezdett a szél is fúni, és beindult a "hullámosodás".
A barba kiment Vologyával, és a hajónak "eszközölt" kézi vásárláson kívül vett magának egy DVD lejátszót, mindössze 29 euróért, olyat, ami mindent tud, mindent lejátszik, amit mi otthon csak számítógépen tudunk megnézni: filmet, fotókat, zenét (ez mondjuk fölösleges nekünk otthon).
Na, most jövök én: elkezdtem aggódni, azért, mert a parton csak van még rakomány, és mi gyanúsan telünk meg. Még jó, hogy jött a stivador, leállítottam a berakást. Már 100 tonnával túl voltunk rakva.
Aztán azt se szívderítő látni egy tengerésznek, hogy a hajójának a merülési mércéje teljesen víz alatt van, a plimsollból se látszik semmi, sőt a középső merülési mércéből se... Rossz érzés, még akkor is, ha tudom, hogy 70 centit fogunk kiemelkedni, és minden rendben lesz! Két óra szivattyúzás után olyan állapotban voltunk, megállapíthattam a rakomány súlyát, és indulhattunk. Az nem megy, amit a Haritz mondott, hogy azt írjuk a szállítólevélre, amit ő mond, mert hogyan néz az ki, hogy eljövünk 3000 tonna szénnel, és a parton maradt még négyszáz, ami nem fért már belénk? Így aztán a szokásos 4350 tonna körüli rakománysúlyt írta rá a főnök.
- Kormány teljesen balra!








Remélem a turistalátványosság megszűnt, már ami az irtózatos szelet illeti. A tévében mutogatták, hogy a helyi népek kint vannak a mólón, és fényképezik a dühöngő tengert. Most, fél hétkor, amikor beírtam a reggelt a naplóba, úgy tűnt, hogy jelentõsen csökkent.
Ötkor már megriadtam, fél hatkor hallottam, hogy Pjotr elkezdi a raktárt nyitni, háromnegyedkor felkeltem. Így legalább a maroktelefont az ébresztőkor, hétkor, gyorsan le tudom állítani. Viszont az időjárás még nem múlt el, most azt tanálták ki odafent, hogy havazzon Pasajesben! És ha odafönt így döntöttek vala, akkor idelent havazik vala. Na, de ebből elég! (Én is úgy zárom a "fejezeteimet", mint Anonymus a Gesta Hungarorumban.)
Hétkor elkezdték a kirakást, és folyamatosan ment. Időnként kinéztem, hogy rakodnak-e, de rakodtak, ezért nem kellett foglalkoznom velük. A délelőtti kávé után a barba kiment Vologyával, utána én voltam a soros. Elég sokszor voltam Pasajesben, de az első alkalmat kivéve mindig a kikötő másik oldalán. (Ez egy kétágú hosszú öböl, mindkét oldalán rakpartokkal, és megkerülni az öblöt gyalogosan esztelenség. Aki ide érkezett, az itt van, aki túlra, az ott van, és passz.) Szóval kimentem, azzal a céllal, hogy elmegyek majdnem a kikötőbejáratig, Pasai Donibane végéig. Ez az a kisvároska, amit bejövetelkor a baloldalon látunk.
Csuda kedves, egyutcás település, végig a tengerparton. Egy házsor homlokzata a tengerre néz, és a házak hátsó frontja, vagy az utcai bejárat a keskeny, macskaköves utcára.


Kellemes séta volt. Sok fényképet és videót készítettem. Kétórányi mászkálás után mentem vissza a hajóra. Fél ötkor vége a kirakásnak, jött a draft surveyor, a továbbiakban Haritz, mert ez a becsületes baszk neve. (Hogy az élet ne legyen komplikált, ezért a helyettesét is így hívják, ez egy igen megbecsülendő szokás errefelé, mert csak egy nevet kell megtanulni. Milyen klassz lenne, ha bevezetnék köztelezően: egy cégnél mindenkit Istvánnak kell hívni, és passz. Egy multi könnyen megcsinálhatná, mert nekik mindenütt nyalják a sggkt a kormányok.) Megcsináltuk, majd manőver és indulás. Kint rossz idő lévén csak a kijáratig hozott a révkalauz, ott megadta az utasításokat, és kiszállt. Kimentünk. Odakint nem volt olyan rossz, mint vártuk. Manőver után lementem.