Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy...

A mesék így kezdődnek. De ez nem mese, bár a kezdet számomra igazán mesébe illő.

Tehát egy fiatalember évek óta arra készül, hogy világot láthasson, tengerész legyen. Honnan az ötlet, a késztetés?

Gyermekkoromban faltam a Verne regényeket (többek között), s bizonyára eljátszottam a tizenöt éves kapitányt, kerestem én is gondolatban Grant kapitányt a gyermekeivel együtt, nagyon intenzíven átéltem az olvasmányaimat, s alakítgattam magamban egy világot, amiben nyilvánvalóan a tenger, a végeláthatatlan víztükör előkelő helyen szerepelt.

Amit biztosan tudok a kezdetekről az, hogy másodikos gimnazista voltam, és a kezembe került egy IM, a korombéli olvasók biztosan emlékeznek az akkoriban népszerű, képes havi folyóiratra, az Ifjúsági Magazinra. Ott olvastam egy riportot magyar tengerészekről.

Ez az! Ez kell nekem!

Elővettem az IM-et, kinéztem a szerkesztőség címét, s megfogalmaztam egy levelet. Megírtam, hogy minden vágyam, hogy tengerész lehessek, igaz, anyám azt szeretné, ha agronómus lennék, de tessék szívesnek lenni és megírni, hogyan lehet valaki Magyarországon tengerész?

A válasz:

Kedves Barátunk!

Magyarországon egy hajózási vállalat van a Mahart, náluk lehet tengerésznek jelentkezni. Alant mellékeljük a címét.

De ha szabad ajánlanunk, akkor inkább válassza a mezőgazdaságot, az szép hivatás, ebben mindenképpen egyetértünk az édesanyjával.

A levelet eltettem, talán el is vesztettem, akkoriban mindent elvesztettem, semmit se sajnáltam, mindent lehet pótolni, nem tudom mi történt vele, de az biztos, hogy jól megjegyeztem: a Mahart az én lehetőségem.

Az biztos, hogy amikor befejeztem a gimnáziumot, s kezemben volt az érettségi bizonyítvány, boldog voltam, azt hittem, enyém a világ, mindent megvalósíthatok, amit csak akarok. Tehát felvételiztem Fertődre, a Felsőfokú Mg. Technikumba, gyümölcstermesztőnek. Ezt persze nem én akartam, hanem az édesanyám.

– Kisfiam, tőlem azt csinálsz, amit akarsz, de először szerezz egy normális szakmát – mondta. S mivel valóban éreztem valamiféle kedvet a mezőgazdasághoz, hát beadtam a felvételi kérelmet a fent említett iskolába.

(A fertődi kastély bal szárnya, ebben volt a technikum !)

Egy fertődi délutánra élénken emlékszem. Strandon voltunk, vagy a focipálya szélén hevertünk, egyre megy, a lényeg, hogy Szaca mesélt. Tengerészekről, parancsnokokról, hajókról, fedélzetmesterekről, városokról, lányokról, kalandokról, ivászatról, mindenről. Én meg hallgattam, hallgattam, hallgattam.

A két év hamar elrepült. „Tanultam” a magam választotta szakmát. Mindent elkövettem, amit nem szabad, ha az ember diplomát akar szerezni egy felsőfokú intézményben: hátul ültem, nem jegyzeteltem, órákon ultiztunk a vizsgaidőszakban teniszeztünk, a gyakorlatokat ellébecoltam, este leültünk kártyázni és két napig egyfolytában kanasztáztunk. Gitároztunk, fociztunk, néha talán tanultam is. Persze ennek is volt jó oldala, mert később mindent tudtam, mit kell másképp csinálnom, ha tengerésztiszti diplomát akarok szerezni.

Legjobban persze azt szerettem, ha Szaca mesélt. Ittam a szavait, és már előre fogalmaztam a levelem, amit el kell küldenem a Mahartnak:

Tisztelt Mahart!

Már gyermekkorom óta tengerész szeretnék lenni. Tessék megírni, hogyan kell jelentkezni?

A levél 1968 nyarán ment el, amikor már a kezemben volt a gyümölcskertész diploma.

Nagyon vártam a választ. Lestem a postást, minden nap kérdeztem:

– Nem jött levelem a Mahartból?

Lassan őröltek a hivatal malmai. Nem tudták, nem tudhatták, mennyire fontos a válaszuk. De ami késik, nem múlik, még akkoriban is így volt. Egyik nap kék fejléces, hivatalos levél jött Csehipusztára, személyesen nekem címezve. Remegő kézzel nyitottam ki a borítékot. (Sokáig ez a levél is megvolt, de nagytakarítás...)

Tisztelt Jelentkező!

Vállalatunkhoz írt levelére az alábbiakat válaszoljuk:

Tengerész forgalmi állományba csak katonaviselt fiatalokat tudunk alkalmazni. Katonai szolgálatának letöltése után levélben jelentkezzen Személyzeti Osztályunkon.

Aláírás, dátum.

Majdnem elsírtam magam, s hogy ez mégse esett meg, az annak tudható be, hogy a levél nem elutasítás volt, hanem csak halasztás. Mi az a két év, ha eddig vártam, azt is kibírom!

Katonaság. Ez egy külön regény. Lehet, hogy egyszer sor kerül rá, de nem most.

Leszerelés után ment a következő levél, hova máshova, mint a Maharthoz:

Tisztelt Személyzeti Osztály!

Világéletemben tengerész akartam lenni, A tanulmányaim befejezése után azt a választ kaptam, hogy a katonaság letöltése után jelentkezzem felvételre Önöknél.

A levél elment, s én újra izgultam.

A kisnyárádi postást minden nap lestem.

– Gyurka, jött-e levél Pestről? A Maharttól várok.

– Nem jött.

– Nem jött.

– Nem jött.

Hetek teltek el, s nekem valami állás után kellett néznem, ha nem akartam, hogy a katonaság ideje elvesszen a szolgálati időmből. Akkoriban három héten belül kellett munkába állni, másként nem számított bele a szolgálati időbe a nyugdíjszámításnál.

Már megvolt a munkahelyem a Pécsi Volánnál (ha tengerész nem, akkor kamionos leszek, volt az elhatározás), amikor megjött a kurta válasz:

Sajnálattal közöljük, hogy Vállalatunknál két évig létszámstop van, nincs tengerészfelvétel.

Két év Pécsett, fél év a Volánnál, másfél a Mecsekvidéki Pincegazdaságnál, elfogadták a fertődi diplomát.

Nem hagytam magam. Újabb levél ment tengerészékhez, immár 1972 késő őszén, november utolsó napjaiban: letelt a két év, itt vagyok, tengerész szeretnék lenni.

A válasz december elején érkezett: jövő év január 11-én jelentkezzen orvosi vizsgálaton a Merényi úti kórházban. Cím, egyéb utasítások.

Azt hittem, nem jól látok. Csak így egyszerűen, jöhetek, illetve mehetek, tengerész lehetek!

Hurrá, hurrá, hurrá!

Nem fértem a bőrömbe! Nem tudtam megülni a fenekem Pécsett. Fel kellett mennem Pestre, hát irány a Rákosligeti TSZ szőlészete, januártól, gyalogmunkásság.

Metszés, permetezés, semmiség, mindent tudtam, jó haverok voltak, eltelt az idő. Egyik nap hívat a főnök.

– A BM-ből érdeklődtek maga után, miért?

– Fogalmam sincs.

– Csak nem keveredett valamibe?

– Semmibe.

– Mindegy, jó véleményt adtam magáról. De ugye tényleg nincs semmi disznóság a dologban?

Két nap múlva:

– Itt akar hagyni minket?

Nem tudtam, honnan fúj a szél. Csak a vállamat vonogattam.

– A BM szerint a Maharthoz akar menni, tengerész lesz.

Úgy elkezdtem vigyorogni, hogy tudta, ez bizony így van! Na meg, ha nem is árultam volna el magam, a BM-től úgyis megtudta. Ekkor már kezdett közelinek tetszeni a tengerészet. Főleg, amikor az egyik márciusi hétvégén hazamentem, s édesanyám is azzal fogadott, hogy:

– Itt voltak a rendőrök, és utánad érdeklődtek. Csináltál valamit? Azt állították, nem tudják, miért kell utánad érdeklődni…

– Tengerész leszek, anya! – mondtam boldogan. – Csak tudnám, hogy mikor mehetek már!

Bizony még kellett várnom. Innen is, onnan is hallottam, hogy rendőrök kérdezősködnek utánam. Már tudtam, miről van szó, hát nem izgatott a dolog, illetve annyira igen, hogy érnének már a végére!

Ez is bekövetkezett. Augusztus elején levelet kaptam: menjek be felvételem ügyében, 1973. augusztus 8-tól a Mahart forgalmi állományú dolgozója leszek tanulómatrózi beosztásban a Tengerhajózási Igazgatóságnál. (Illetve, azt hiszem, akkor még a Detert-nél, de lehet, hogy csak a tengerészek nem tudtak rászokni a hosszú, újmódi megnevezésre, mert nekünk mindvégig Detert – Duna-Tengerhajózási Részvénytársaság – maradt.)

Felvettek!

Tengerész lettem.

(A képen az MS Herend, amelyik a második hajóm volt, az első ennek a testvérhajója az MS Hévíz, az un. norvég típusból, természetesen magyar építésű.)