Na, akkor itt vagyok ismét, hónapokig tartó szünet után. Mentségem nincs, csak kifogásaim:

- amerre jártunk nem fértem internet közelébe

- a hazajövetel után pedig a blog a legutolsó helyre szorult; mea culpa, mea maxima culpa.

Igazából pedig nem is volt miről írnom. Kivételesen jók voltak a tisztek, a 3. és 2. tiszt is, az őket váltókkal sem volt gondom, de erre visszatérünk, így aztán nincs miről írni. Most inkább arról, hogy elhagytuk a kies Perzsa- öböl térségét és beálltunk egy Karachi – Pipavav – Bombay  – Colombo – Szingapúr – Laem Chabang – Szingapúr járatra. Több okból nem volt kellemes: India és Pakisztán nem azok az országok, amiket a szívembe zártam, több okból. Elsősorban hihetetlen szervezetlenség, másodsorban a tarhálás királyai. Ezt olyan szintre vitték, hogy még csak manőverezési helyem sem volt, ha nem adtam a követelt mennyiségű cigarettát és piát, akkor kellemetlenkedtek. Karachiban 30 karton cigaretta, Pipavav 35, Bombay 50, és ez csak a vámosoké és csak Malboro. Illetve egyszer „véletlenül” nem volt Malbi, csak az olcsóbb Rothmans, de abból is elvittek ugyanannyit, sőt a következő körben már azt kérték és csalódottak voltak, hogy csak Malbi van. Hiába, a Rothmans jobb cigi (ez itt a reklám helye).

Az utolsó kanyarban meg megpróbáltam, hogy minimum cigivel érkezem és az indiai vámosok jóindulatát feszegetem: osztozzanak meg 50 kartoncgin, Karachiban meg széttárom a kezemet, sorry az indián tesóitok vittek mindent. Nem jött be, mert a rotációt menet közben megváltoztatták, először Karachiba mentünk, így már Pipavav kikötőjében nem volt elég gyarmatárú. Természetesen ez nem zavarta a vámost, elvitte a maradékot, meg még a kínai borból is jó pár üveggel, a darabszámnak meg kell lennie. Meg kellett volna nézni a Bombay-i vámos csalódott arcát, amikor meglátta az üres vámszekrényt. Csak némi kínai bor és kínai cigaretta marad, kénytelen volt beérni azzal.

Apropó, kínai cigi és bor. A hajó ugye egy éve került a céghez, még az előző managementtől maradt meg kínai cigi, amelynek árát nem tudtuk, tehát ez kb. könyveletlenül lett a vámosoké. Nem kár érte, kapadohánynál rosszabb minőség volt. Viszont a bor. Ahhoz volt ár rendelve. 7,50$ üvegenként. Jófajta bor, kár, hogy szőlőt nem látott, még közelről sem. ehhez képest a Kiskunsági Tablettás díjnyertes gurmant bor. Az árról meg, az Egri Bikavér került az Emirátusokban 18 dodóba.

Izgalmat tulajdonképpen ezúttal semmi nem okozott, illetve csak az, hogy a kápó, a 2. és a 3. tiszt mikor és honnan tud hazamenni. A zavart a bérlő állandó jelleggel változó menetrendje okozta, de a pár nap késéssel mindenki hazament.

És jött Zsolti kápó. Minden gépüzemvezetők gyöngye. Ő is megszabadult a Draxl nevezetű cégtől és átkerült PD logó alá. Mondjuk a hajót nem köszönte meg, mert ennyit már régóta nem kellett güriznie, de hát nagy hajó, nagy gépház, nagy gond. Behajózása után pár nappal rájött, miért nem tudjuk 82 fölé vinni a csavar fordulatát a hűtés elégtelenségén kívül. Az ok: a 3. henger mindig hátrában maradt, így a fordulat emelésével olyan erők ébredtek a főtengelyen, amelyek annak a töréséhez vezettek volna. Aljas egy hiba, mert a 96-ban épült hajóban semmi nem jelezte a z úgynevezett missfiring hibát, amíg el nem értük a 80-as fordulatot. Miután a hiba okát elhárította, Szingapúrban kivette a kipufogó szelepet, amelynek tányérja már körbe volt repedve. Ha ez leszakad, akkor hosszú és kellemetlen főgép javítással ér véget a szerződésem. Zsoltinak hála, nem így lett.

Na, de hogy legyen egy vidám történet is: Laem Chabang a kies Thaiföld kikötője, Pataya Beach-ez 10 perc autóútra. Thaiföld a templomairól híres, és arról, hogy a csendes meditációra vágyók ide utaznak. Ja, nem, az másik ország. Mondjuk ki kereken, Thaiföld többek között a lányairól és azok barátságosságáról híres. Mi is partra szálltunk, de az éjféli indulás előtti délután, tehát aki itt most szaftos történetre vágyik, az akár abba is hagyhatja az olvasást. Még sört is annyit ittunk, amivel lehűtöttük a „nem csípősen” elkészített thai kajákat. A sarki ivóba, ahová később bevettük magunkat, nézte is az ír asztaltársaság a tápos fehér kollégákat, akik üdítőztek. A bár leányai is nézték, és nem nagyon akarták érteni, hogy mi van. A nem csípős ételekre visszakanyarogva, olyan éttermet kerestünk, ahol nincs kiírva érthetően az étlap. Találtunk is, csak ott épp az angoltudásunk kevés volt. Azt még csak- csak eltáncoltuk, hogy én nem kérek tengeri herkentyűket, de az már nem ment át a tűzfalon, hogy ne legyen csípős. Konkrétan két napig csípett. hogy mit ettem? Nem tengeri étel volt, de azon túl nem is akarom tudni.

De a történet folytatása. Indulunk vissza a hajóra, sétálunk végig a bárok utcáján a taxisunkkal történő találkozási pontra. A bárok akkor nyitnak, amikor mi indulunk melózni, a lányok állak az utcán, zene, a szingli és többnyire hímnemű túristák hangoskodnak. Mi is gusztáljuk a felhozatalt, mert hűséget fogadtunk, nem vakságot. Egyszer csak Zsolti kápó megtorpan, mert két, valóban gyönyörű szép thai leányzó integet nekünk az egyik bár előtt. Messze a legszebbek, akiket láttunk. És magasak. Nem vagyok ugyan daliás termet, de olyan magasak, mint én. Zsolti közelebb is lépett, hogy szóba elegyedjen velük, majd visszafordul:

- Béla, nincs még egy fél óránk, csak egy italt igyunk velük.

- Nincs, Fater. Lépjünk.

És felmutattam a bár táblájára, ahol a név alatt diszkrét betűkkel állt:

Ladyboys.