Június 14. hétfő, Algír, úton. Elment Jerome, oda a marhaság! Így aztán megint nyugis napunk volt. A berakást negyed tizenkettőkor fejezték be, és négykor indultunk. De kettőig arra vártunk, hogy egy mafi árut vámkezeljenek, de aztán itt hagytuk, mert nem győztük kivárni. Elképzelem, hogy cpt. Costagliola mit összecseszegetett volna, hogy miért nem tudom, hogy mi a helyzet, mikor rakják be, mikor indulhatunk, mi van már, hát én semmit se tudok? Ehelyett Rumcájsz kapitány vigyorogva közölte, hogy ez jellemző az algériaiakra, és no problem, legalább van időnk megkötözni a rakományt rendesen, s arra nem kell várni. Minden csak nézőpontkérdése.
Visszatért a gyermekkorom...
Tegnap a szomszédos hajóról kiraktak négy kamion tehenet. Szegény állatok a rekkenő napon majd hőgutát kapnak, de ki kell várniuk nekik is a vámkezelés egyáltalán nem villámgyors procedúráját. Délelőtt legalább egy órát tébláboltam a kamionok között itt álltak a hajónk mellett , és szívtam magamba a tehenek leheletét.
Olyan volt az illat, mint hajdanán nyáreste, Nagyszékelyben, amikor jött haza a gulya, egy-egy tehénlepény felverte a lágy, szinte folyós port, s az állatok maguktól mentek be a szélesre tárt kapun, s álltak be az istállóba. Hallottam, ahogy a tehénpásztor nagyokat durrant az ostorával. Azt én is megtanultam, tudtam fonni sudarat is rafiából. Nem ám három fonatút, mint a lányok copfja, hanem két szálból, megpödörve, s elkötve a végét. Eleinte nehezen ment a kezelése, főleg a hosszú ostor megpörgetése, és a visszavágáskor sokszor veszélyben volt a szemem is... De később már célba vettem a tyúkokat, s megcsippentettem az ostorommal a lábukat is, ha akartam! Aztán gondolatban elmentem Földesiékhez, akiktől a tejet hordtam háromliteres, alumínium fedeles kannában, s amíg a sváb néni fejte a tehenet, én az istálló ajtajában bámultam. Nemigen merészkedtem az állatok közé. Nem voltam valami nagy hős, kicsit tartottam a tehenektől és a lovaktól is. Mezítlábasan, klottgatyában néha azért bemerészkedtem, felmérve a távolságot, ahova biztosan nem tud már rúgni a magyar pampák vad bikája (pedig csak tehenek, ökrök voltak), s onnan figyeltem, hogyan csurran a habos tej a sajtárba. Metsző hangon vágott bele a bádogedénybe a tűhegyes tejsugár, s lassan-lassan emelkedett a szintje, ahogy a fejőnő gyakorlott ujjai kimasszírozták az állat tőgyéből.
Fantasztikus volt ott mászkálni a kamionok között... Belebámultam az állatok szemébe, azok odahajoltak, rám lehelték a gyerekkorom elfelejthetetlen illatát. Nagyokat pislogtak, s nyáladzó szájjal bökdösték a kamion rácsát. Szegények szomjasak lehettek, alattuk a széna (nem szalma, nem tévedés, széna volt az alom, s azt is ették...) is csupa mocsok volt már. Sajnáltam szegényeket, annyira nem illettek a kikötő forgatagába, nyüzsgésébe.
Vajon mi lesz a sorsuk? Biztosan nem vágóhídra viszik, mert akkor fagyasztva érkeztek volna, hűtőhajón. Mindegyik fülében ott volt valami jelölés, egy-egy szám, ki tudja miféle, valószínűbbnek tartom, hogy tenyészállatok lehettek...
Június 15. kedd, úton. Semmi különös, megyünk, és élvezem, hogy az új captain teljesen normális.
Június 16. szerda, úton, Genova. Este megérkeztünk, tízre kikötöttünk. Negyed tizenegykor már Encsikével beszéltem. Nagy újsággal fogadott.
Új Mahart vezérigazgató: Szalma Boti
Azt akarta, hogy kibarkohbázzam, de erre nem volt idő. Valóban, majdnem leejtettem a kagylót, amikor megmondta, hogy Botika nyerte mag a pályázatot. Gratulálok neki, bár ez nem sokat ér egy naplóban... Remélem, majd gatyába rázza a vállalatot. És azt hiszem, hogy nem lesz rajta, hogy legyen tengerhajózásunk. Utoljára, amikor beszéltünk, ez volt a véleménye, az is lehet, hogy akkor dolgozta ki a pályázatát, és erre a következtetésre jutott.
Apa közölte a hírt Encsivel. Rögtön felhívta az asszony Itha nénit, Boti anyukáját, és gratulált. Az új vezérnek is kijárt a gratuláló telefonból...
Arra azért kíváncsi vagyok, hogy kik repülnek majd?
Megjelentem. A Svédcsavar című írásomat tette be Tabák András a lapba. Újra csökkentették a honoráriumot, már csak 2000 forintot fizetnek érte.
Vajon mi lesz a többi írásommal, amit átadtam? Nem hinném, hogy a Mba Mba megjelenik... Apát fel akarom hívni Marseille-ből, hogy megtudjam, megjelent-e már a CÉH, és mi lett a sorsa a Szuburbánus dekameronnak?
Az asszonyka megkapta a levelemet.
Ma beszéltem a barbával, hogy mi a véleménye arról, hogy írni akarok a személyzeti vezetőnek, s kérni, hogy a cégnél dolgozhassam. Megadta a nevét, s bíztatott, hogy adjam oda, elküldi.
Június 17. csütörtök, Genova, úton. Reggel felhívtam apát. Nagyon megörült a hívásomnak. Ha másra nem, hát erre jó a világkártya (hívhatok mindenkit, a saját költségemre, és nem kell megkérdeztetni, fizetik-e a hívásomat?).
Mindkét könyve megjelent, és jövőre tervezi a Zrínyi a vársorozat folytatását. Nem beszéltünk túl hosszan, várom a Naplót, és benne az otthoni híreket.
Nem érzem magam jól. Lehet, hogy a légkondiban egy kicsit megfáztam, semmi különös, csak egy kis fejfájás és levertség. Tízre befejezték a berakást a garázsban, teljes nyugi van, a fedélzeten délután három körül lettek készen.
Az ilyen hajót szeretem
Jó hajó a Petra. Szakmailag sokkal többet nyújt, mint egy német coaster. Itt első tiszt vagyok, míg ott egy kezdő harmadik tiszt is fél kézzel elvégzi a teendőket.
Itt van mit csinálni, használhatom az eszem, megtervezni egy berakást, amikor a hordképesség küszöbén van a hajó, és sokféle rakományunk van, ez igazi feladat. És élvezem is csinálni. Jó, van hozzá komputer, de fejlesztettem saját programot is, Rumcájsz kapitány csak nézett, amikor megmutattam.
Jó lenne, ha az Orbigny-nél végre meggyökerezhetnék.
Úgy számolom, hogy elég szépen összejön a túlóra ebben a hónapban (600$ körül). Ebben az is szerepet játszik, hogy egy állami ünnep is volt, és legalább háromszor fordult elő, hogy reggel érkeztünk, este indultunk, és ez 17-18 órát jelent egy nap.
Megírtam a levelet capt. Papelard-nak, az Orbigny személyzetisének, most aztán várom a válaszát. Holnap küldi el a barba.
Június 18. péntek, úton, Marseille, úton. Úgy letelt az egy hónap, ahogyan az elő van írva. Május 18-án 10.30-kor kötött ki a Petra, s ma szintén fél tizenegykor kötöttünk ki!
Délelőtt az ügynök azzal a hírrel jött, hogy délután egytől este kilencig dolgoznak, mert holnap nagy népi banzáj lesz Marseille-ben, s nem akarják, hogy a hajó maradjon. (Én viszont szeretném, s ebben nem vagyok egyedül, még a parancsnok is ezen a véleményen van.)
De persze mindez mit se ért, mert úgy elmentünk este fél tízkor, ahogyan az "meg lett mondva". Délután ötkor kimentem telefonálni, de senki se volt otthon. Utána már nem tudtam, mert fél nyolckor fejezték be a berakást, és
Rumcájsz kapitány
irtóra tudott aggódni a stabilitás miatt, ezért át kellett számolnom az egészet. Addigra negyed tíz lett, s az indulás miatt nem tudtam kijutni a telefonfülkéhez.
Egyébként a barba nem egy angol professzor, Jerome sokkal jobban beszélte a nyelvet, de ez legyen a legnagyobb baj a parancsnokkal. Délután sikerült zavarba hoznia Nenadot.
A második gépész éppen aludt, amikor a barba a stabilitás miatt kezdett aggódni. A lényeg az volt, hogy folyassák túl a teli ballaszttankokat, hogy biztosak lehessünk benne, hogy tele van (ez egy olyan különleges német építésű hajó, hogy nincsenek szondacsövek, a tankok szintjelzői pedig nem működnek, így csak a teli és üres állapotot ismerjük).
Tehát Rumcájsz bekopogott Nenadhoz. A horvát véreres, kialvatlan szemmel nyitott ajtót. A barba felnézett a magasba, s megszólalt:
- Captain speaking... (a parancsnok beszél)
Erre Nenad körülnézett, hogy van-e valaki más parancsnok is, aki szintén beszélhetne Rumcájszon kívül, de én hallgattam, mint a csuka, tehát nyilvánvaló volt, hogy csak a barba beszélhet. Hogy ezt minek szóban is megerősíteni? (Egyébként az én titulusom ezen a hajón nem a chief officer, hanem a seconde capitain másodkapitány, a franciák így mondják az első tisztet).
Rumcájsz nyilván összetévesztette Nenadot a telefonnal, mert akkor szokás így kezdeni a mondatot.
Valószínű, hogy élvezi a parancsnokságot, még nem szokta meg...
Utána elmondta, hogy mit akar, Nenad felfogta, és nem töltötte meg a négyes twindeck tankot, hanem csak azt, amit kellett...
Az időjárás jelentés rossz időt (misztrál) adott. Északnyugatról zúdul a Lion-öbölre, s felkorbácsolja a vizet, 7-9-es erősségű, és általában két három napig tart. Érdekessége, hogy a francia-spanyol határnál megszűnik, mintha elvágták volna...
Rumcájsz a hídon mutatja, hogy milyen időjárás-jelentés érkezett. Aztán elmagyarázta, hogy merre megyünk: - A part mellett, másfél, két mérföldnyire megyünk, aztán délnyugatra fordulunk, és San Sebastian után fordulunk csak Algír felé. Első, és a legfontosabb, hogy jól aludjunk. Aztán a rakomány is fontos, meg a hajó is, de a döntő, hogy a legénység ne szenvedjen a rossz időtől. Ha jól alszanak, másnap jól dolgoznak!
