Június 12. szerda, úton. Az idő szép, a szél, ami állandóan erős volt a kikötőben, elmúlt. Az öreg, elkeseredésében, ahogyan a hajója kinéz, egész nap nagynyomású vízsugárral mosta a rákötött cementet, de ez a festék jelentős részét is lehozta, minek következtében, most sokkal rozsdásabbak vagyunk, mint annak előtte.
Június 13. csütörtök, úton, Garrucha, úton. Hajnalban felhívott a pilot, hogy horgonyra állunk, s így ki tudtam aludni magam hattól délig. Lassítottam, hogy nyolcra érkezzünk, Laci gyorsított, hogy fél nyolcra. Herr Meyer egész délelőtt a hídon boldogította Lucót. Szétszerelték a plafont, kibelezték a kábelcsatornát, az öreg megszüntetett egy "készüléktelen" antennát, de mindezt olyan kecsesen, mint egy elefánttal keresztezett bivaly. Feltrappolt a térképasztalra, megragadta a vezetékeket, s Laci alig tudta megakadályozni, hogy az Inmarsat C kábeleit ki ne tépje egy rántással...
Délután kettőkor volt a manőver.
Háromkor megjöttek egy elevátorral, mire befejeztük a kiballasztolást, beraktak a hajóba 3150 tonna gypsumot (hidratált kalciumszulfát, aki ezt jobban érti, nekem csak csillogó kavics).
Herr Tulaj nem ment a gépbe dolgozni, mert nagy a zaj, helyette a kémény egyik merevítőjét szerkesztette újjá.
Vacsora után kiment, mert nem hitte el, hogy tíz előtt indulhatunk.
Már a pilot is hajón volt fél kilenckor, mire visszaette a fene a városból. Én ezt csak félálomban hallottam, mert nyolckor elvonultam csicsikálni.
Így azt se tudtam, hogy milyen kalandokon mentek keresztül.
Az öreg indulás előtt valahol beverte a fejét, és nem különösebben zavarta, hogy vérzik, időnként letörölte, és kész. Ettől teljesen Gorbacsov fazon lett. A szakács társaságában vonult ki, elvégre kell valaki, aki társ a bárokban, mert ökör iszik magában, és Herr Meyerre ezt nem lehet mondani. Végigjártak vagy hat kocsmát, mindegyikben lenyomtak egy-egy sört, mire végül találtak egy bankot, ahol volt ATM, pénzkiadó automata, a szokásos: kódolt ajtó, kis kotricában elhelyezve a pénzkiadó masinka. Az öreg elővette a négy kártyája közül az egyiket, benyomogatta a PIN-jét, de eltévesztette, a vége az lett, hogy az automata elnyelte a kártyát. Az öreg nem szívta mellre, jó helyen van, bankban, senki se használhatja, mondta.
Június 14. péntek, úton. Sajnos párás volt az idő, amikor Gibraltárhoz értünk, így nem tudtam igazán jó képeket készíteni, kivéve az öreg fénylő feje búbját, amikor Gyuszával mosta a raktártetőt.
Itt állok mindenféle focihír nélkül, és nem tudom, hogy az olaszok (az én titkos favoritjaim) és a portugálok (Szabolcs fiam kedvencei) hogyan végeztek a csoportmérkőzéseken? Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy ez skandallum. És lám, az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna.
Június 15. szombat, úton. Vége a jó időnek, fúj a szél, a hajó enyhén lityeg.
Június 16. vasárnap, úton. Délben sűrű köd fogadott. A matrózok az öreg vezetésével a raktártetőt festették. Készítettem két fényképet, amin jól látni, hogy a tenger nem látszik.
Végre délután láttuk (akik lent voltak, én csak öt percet, amíg kávét töltöttem magamnak) a Spanyolország - Írország meccset 3-2. Estére egy órás "mondial" műsort ígért a BIC kereskedelmi tévé, de csak a botránnyal foglalkozott, mert a portugálok nem vették a kötelező akadályt, és kiestek a további küzdelemből. Joao Pintot kiállították, mert bedarált egy koreai játékost, aztán valamit mondott is az argentin bírónak. A csapat nem mert Lisszabonba érkezni, az utolsó pillanatokban úgy döntöttek, hogy Portóban szálljon le a gép, de itt is várták őket nem éppen köszöntő transzparensekkel: Joao Pinto szégyelld magad, állt az egyiken.
Június 17. hétfő, úton. Ma is ködös nap volt, ez minden.
Június 18. kedd, úton, Brest. Délután érkeztünk. A pilottal vagy másfél órát jöttünk, a város egy igen jó természeti adottságokkal rendelkező öbölben van, szinte teljesen zárt, csak egy keskeny szoros vezet a nyílt tengerre. Nagy hadikikötő. A szoros két oldalán erődítményt láttam, megkérdeztem a pilotot, a németek bázisa volt?
- Az még Napóleon idejéből való - válaszolta. - Az angol flotta ellen építették, a partokról kereszttűz alatt tarthatták a bejáratot.
A nyugati kikötő, az Arzenál - hadikikötő - nyugati végében még állnak a németek által épített, lerombolhatatlan tengeralattjáró-bunkerek.
A kikötőbejárattal szemben, ahol a Penfeld folyó torkolata van, egy vár áll, ami a mai napig a haditengerészet kezelésében van. Tengerészeti Múzeum is van benne.
Vacsora után mindenki tette a dolgát. Fürge és az öreg eszüket vesztve rohantak a gépházba, s nekiestek a generátornak. Én lezuhanyoztam, és kimentem. Vittem magammal a kis digitális fényképezőgépet, meg némi eurót. A hajó mögött egy hatalmas szárazdokk van, a második legnagyobb volt Európában a II. Világháború idején, most nem tudnám besorolni. A németeknek volt még egy ekkora, s itt akarták a Tirpitzet kidokkolni, ha hinni lehet Fürgének, a gépészünknek.
A dokk mögött már a város van.
Elsétáltam a személykikötőig, majd egy keresztutcán felmentem a városba. A várhoz vezető sétányra jutottam. Vagy tíz percre megálltam, és próbáltam megfejteni a franciák golyójátékát, mert négy férfi lelkesen dobálta a maroknyi acélgolyókat, és latinos lelkesedéssel vitatkoztak egy-egy dobás után.
A várhoz fél hétkor értem, épp akkor zárt a múzeum, így nem engedtek be. Azt persze nem tiltották, hogy lefényképezem. A vár mögött egy nyitható hidat láttam, elsétáltam odáig, s át is mentem rajta. A híd alatti folyószakaszon apró hadihajók állnak kikötve. Mivel már hét óra körül járt, kerestem egy kocsmát, ahol tévé is van, mert Setéből emlékeztem, hogy ekkor kezdődik a VB napi összefoglalója.
Éppen az olaszok "tragédiája" volt műsoron, akik 1-0 után kikaptak az egyik házigazda, a koreaiak ellen. Nem hittem a szememnek! Így a legjobb nyolc között négy "kiscsapat" van: Szenegál, Törökország, Dél-Korea, és az USA. Ez a VB, úgy látszik, új értékrendet hoz a labdarúgásban.
Fél kilencre értem be a hajóra, megnéztem a képeimet, nem vagyok túlzottan feldobva tőlük, mert sajnos felhős volt az idő, s egy tengerész akkor készít képet, amikor ott van, nem akkor, amikor szép az idő, s jó a megvilágítás.
