Március 14. kedd, Oran úton. Már azt hittem, hogy elmarad az esős évszak. Ma esett először, amióta Algériába járok a Petrával. Ez sajnos nem akadályozta őket abban, hogy befejezzenek, és szokás szerint egy nap alatt kirúgjanak minket.
Pedig ma a két műszak nem is volt elég. Este tíz után fejezték be. Az ok, ahogy Milud elmondta, az volt, hogy holnap nem lehet melóst szerezni a holnaputáni ünnep miatt. Ugyanis 15.-én mindenki birkát vesz (családonként egyet), hogy legyen a 16.-i ünnepre. Ahogyan Milud angol-spanyol keveréknyelvével elmagyarázta (még jó hogy eléggé ismerem a Bibliát), ezen a napon az összes muzulmán országban Ábrahámra emlékeznek, aki már feláldozta volna a fiát Istennek, amikor az közölte, elég lesz egy birka is... Nos erre emlékeznek, de hogy az ünnep miben áll, azt majd Hadzsitól kell kikérdeznem legközelebb.
Elég az hozzá, hogy éjfél előtt öt perccel kezdtük a manővert.

Március 15. szerda, Oran, úton. Ebben legalább annyi jó van, hogy pénteken nem érhetünk Marseille-be a reggeli munkakezdésre.
Este nyolc után az MTV2 előtt gubbasztottam, vártam, hogy adjanak összefoglalókat az ünnepségekről.
Azt azért elmagyaráztam a polyákoknak, hogy miért viselem a kokárdát - ugyanis magam, és nem mások miatt, a lelkemnek van rá szüksége. Amiért említésre érdemes a dolog, az az, hogy mindezt lengyelül el tudtam mondani...

Március 16. csütörtök, úton. Tegnap délelőtt Adam elkérte a komputert, és megcsinálta a nem hajló zsanért. Igaz, kissé át kellett alakítani, s ezáltal nem piacképes, de nekem jó. Már azon törtem a fejem, hogy vennem kell egy újat, mert nem tudom lehozni a hajóra, de úgy látszik, ebben szerencsés voltam. Nem szép, de funkcionálisan hasznos.

Március 17. péntek, úton, Marseille. Éppen megérkeztünk munkakezdésre. Azt hittem, hogy ez rekordjavítás lesz, mert egy műszak elég lett volna, hogy berakják a hajót. Szerencsére csak holnap megyünk el.

A kikötőben szocializmus van...

Rettenetesen kiakadtam. A melósokra. A viselkedésük olyan, mintha a létező szocializmusban dolgoznának. Borzalmas! A sok félhülye, analfabéta, vadbarom azt csinálhat amit akar... Nincs az a hatalom, aminek engedelmeskednének.
Egyszerűen nem voltak hajlandók úgy berakni a garázst, ahogyan kell. Egy csomó helyet vesztettünk miattuk. Nem hajlandók megkötözni a rakományt. A kikötői előírások szerint hat lánccal kell megkötniük egy munkagépet - persze ez is kevés, és ezért a hajóbérlő külön fizet a matrózoknak, hogy a rakomány biztonságban legyen a tengeren -, de még ezt se voltak hajlandóak megtenni.
Panaszra mentem a műszakvezetőhöz.
Tipikusan szocializmusbeli eljárás következett.
A műszakvezető nagy hangon kiadta az utasítást a brigádvezetőnek, hogy hat lánccal kell megkötni minden berakott gépet. Részéről a dolog el volt intézve, hiszen láthattam, hogy "mindent megtett, ami tőle elvárható". A műszakvezető megpróbált velük beszélni, halkan motyogott valamit, a melósok meg úgy elküldték a kis főnököt a francba, ahogyan az illik. Persze nem tettek fel egy láncot se...
Hát szükség van szocializmusra? Ebben az egyszerű demokráciában százszor több joga van a munkásnak, és ezerszer több a juttatásuk, mint valaha is bármelyik volt szocialista országban! Hol adtak otthon a melósnak minden műszakban új melós kesztyűt? Mikor kaptak megerősített papírból készült, egyszer használatos overallt műszakonként? (Amit a munka végeztével szerteszét dobálnak, a bosun összeszedi, és odaadja az algériai melósnak, aki ezért mindent megcsinál, ja, persze ott népi demokrácia van, még mindig.) Hol kaptak két óránként negyedóra kávészünetet, nyáron kétféle üdítőt, télen forró kávét és kakaót korlátlanul? Műszak felénél szendvicset és dobozos üdítőt? Soha nem loptak a melósok annyit otthon, mint itt ezek. Ha valamilyen használható árut viszünk, akkor sokszor csak az üres kartonokat rakják be. Szemérmetlenül elhordanak mindent. Szinte nincs egy gépkocsi, amiben rádió lenne. Az a lüke Hadzsi, Oranban, meg csak írja a kárjelentéseket, s a hajóbérlő fizet(ne, ha én nem írnék hasonló jelentést, s ez alapján a kárt át lehet hárítani.) Csak egy maffia szakszervezet kell, és már nem lehet kirúgni a sok disznót, aki csak ül (22.000 frankért havonta - be kell szorozni 42-vel, hogy kijöjjön a melós havi keresete forintban), nem dolgozik, és fel van háborodva, ha a fedélzetmester megmutatja, hogy mit csináljon...
Hétkor fejezték be a munkát a garázsban.
Nyolcig dolgozott a két ügynök, hogy megpróbáljanak helyet csinálni a maradék rakománynak, mert szólni nem mertek a melósoknak, hogy rosszul rakták be a hajót. Így se biztos, hogy befér az egy trailer és négy vontató-kamion.
S ha emiatt kevesebb rakományt vihetünk, csak megrántják a vállukat, és röhögnek...
Utálom az egész bandát.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy legtöbbször egészen normális melósok jönnek, akikkel lehet beszélni... Végül is nem az emberek a rosszak, hanem a rendszer, amelyik megenged nekik mindent. Csak nekem kell velük dolgoznom... S ma ilyen banda jutott...
Ma volt valami jó is...
Felhívtam Encsikét.
Éppen akkor érkezett meg Dobó Marci temetéséről, illetve a gyászmiséről. Szegényke le volt törve, éppen jókor hívtam.
Kérdeztem a március 15.-i eseményeket.
Nimród és Szabolcs elmentek a fáklyás felvonulásra, ahogy az már nálunk szokásos. A délutáni díjátadás nem a legjobban sikerült. Mondjam azt, hogy amolyan demszkysen... Az ünnepség után egy másik színpadon rendezték meg, de az egész szervezetlen volt. Nem találták meg a pályázat értékelését, ehelyett próbálták eljópofáskodni. Ami jó volt: sokan voltak a Móriczból, és amikor kiszólították a fiam, lelkes ovációba csaptak!
A pályázatot Varró Dániel bírálta el. Tehetséges ifjú költő. Az "Irodalom visszavág" című folyóiratban olvastam róla és a "Sárkányfű" folyóirat kapcsán.

Február 19. szombat, Oran, úton. Korán, délután ötkor eljöttünk.

Február 20. vasárnap, úton. Meglepő kijelentést teszek: egész nap jöttünk, és este megérkeztünk, dög fáradtan kerültem ágyba.

Február 21. hétfő, Marseille, úton. Kellemes utunk volt, és nyugodt, mivel -, mint valahol említettem - a faxunk elromlott, tehát nem küldözgette a hajóbérlő a kilométer hosszúságú faxait. Ezért reggel hajrá volt, egy óra alatt el kellett készítenem a rakodási tervet, nem egyszerű feladat...

Genovába megyünk.

Február 25. péntek, úton, Mostaganem. Amint látszik, a naplóm teljesen elnyagoltatott.

Délután érkeztünk, egy nyugodt éjszakának nézünk elébe, és gyanítom, két hosszú napom következik.

Február 26. szombat, Mostaganem, Oran. Hamarabb végeztek, mint gondoltam. Délelőtt kiraktak 63 konténert, ráadásul egy geng! Késő este értünk Oranba.

Február 27. vasárnap, Oran, úton. Hétkor kezdtek, és este hétkor kész volt a hajó. Több mint kétszáz konténer ki és berakása, a vegyes áru és a gördülő rakomány, ráadásul hat héliumot is beraktunk.

Ha azt mondom, hogy úgy dolgoztak, mint Hollandiában, akkor nem túlzok! Soha nem hittem volna el arabokról (algériaiakról), hogy ilyen teljesítményre képesek!

Hadzsi, az ügynök azt mondja, hogy tegnap hajnalban itt volt a Planet nevű hajó, a Sudcargos legújabb bérleménye, s Marseille, Genova, Alger utat járja. Hogy miért érdekes? Mert teljes magyar személyzete van.

Ezentúl minden őrségben hívom őket, egyszer csak összejövünk valahol (Leginkább Marseille közelében van rá esély.)

Március 2. csütörtök, úton, Marseille. Legalább 100 km/h-s szélben volt a manőver. Melegen felöltöztem, de így is átfáztam. Nem volt egyszerű manőver... Vontatót is kértünk, mégis nekivágódtunk a rakpart sarkának, szerencsénkre nem történt semmi kár.

Fél hatra kikötöttünk, a délelőtt folyamán megkaptam a Gudrun kefelevonatát, így ezen az úton kijavítom, s mire hazamegyek, kész lesz a könyv.

A szerencséhez tartozik az is, hogy csak egy munkásbrigád jött, a fedélzeten nem tudtak dolgozni a hatalmas szélben, így a garázst ki- és berakták, majd elmentek. Csak holnap indulunk. Végre egy éjszaka Marseille-ben.

Távirat jött Mr. Andrieux-től. Eltörte a lábát. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy megint variál. A legújabb, hogy április első hetében megyek haza, s június elején visszajövök.

Március 4. szombat, úton. Az a helyzet, hogy teljesen leültem. Nem tudok naplót írni. Végül is nincs miről.

Március 5. vasárnap, úton, Mostaganem. Délután megérkeztünk, úgy néz ki, hogy ez a kanyar jól jön ki. Azért, mert ma is, meg holnap is lesz egy nyugodt esténk.

Este Adammal beszélgettünk. Tulajdonképpen szót se érdemelne, ha nem lenne ugyanazon a véleményen, mint én (ami a politikát illeti)

Március 6. hétfő, Mostaganem, úton, Oran. Teledurrant a hócipőm az ügynökkel. Mindent a hajó legénységével akar megcsináltatni, és azzal fenyegetőzik, hogy besmúzol a franciáknál, hogy nincs megfelelő összhang.

Március 8. szerda, úton. A reggeli őrség alatt, mint már annyiszor, beleszóltam a rövidhullámú rádióba:

- Egy, kettő, három, ki tudja folytatni?

- Na, itt vagyok, ki vagy? - jött a meglepő válasz.

A Planet barbája válaszolt, Fekete Laci. Tudott rólam, amikor Oranban voltak, Hadzsi említett, de csak azt, hogy a Petra parancsnoka a magyar Mr. István. Ugye tudjuk: a hír igaz, csak nem ebben a formában...

Wessels hajón van (én a Presidenten voltam).

Genova - Fos - Barcelona - Casablanca járaton szállítják a konténereket.

Március 10. péntek, Marseille. úton. Bolondokháza volt, a szokásos Marseille-ben. Azért befejezték a munkát negyed nyolcra, és eljöttünk.

Március. 11. szombat, úton. Hideg van (14-15 fok), de szépen süt a nap. Kell-e több, ha a víz sima?

Elkezdtem írni az elsőtiszti átadás-átvételre egy komoly ismertetőt, mert új chief jön. Hazamenetel előtt a teljes napot a hajón töltöm majd, hogy mindent, amit lehet bemutathassak az utódomnak.

Március 12. Vasárnap. úton. Tegnap egy kicsit elengedtem magam... Ledörgöltünk két üveg whiskyt, igaz voltunk rá vagy heten. Előbb a szalonban, azután Kaziu Formella (olasz eredetű család lehet?) kabinjában. Későn aludtam el, korán keltem, és mégse tudtam délután pihenni. Végignéztem a Lurkó kupa meccseit, abban reménykedtem, hogy kis Attilát láthatom majd... Nem volt olyan szerencsém, hogy dicsekedhessek vele.

Március 13. hétfő, úton Mostaganem, Oran. Rossz hírt kapott Maciej. A papáját (75 éves) kórházba szállították. A vérnyomása 50/0! Pár óra múlva jött a telefon, meghalt.

Sokat gondolkodott mit csináljon, hazamenjen-e a temetésre, de Algériából nem lehet, így hosszas vívódás után úgy döntött, marad.

Ha hazament volna, akkor az számomra nem a legjobban jött volna ki.

Hosszú nap volt. Kiraktunk, beraktunk, eljöttünk.

Az oráni érkezés előtt kis gubanc támadt. A rakpartunk foglalt volt, így egy másikra mentünk. Úgy álltunk part mellé, hogy a konténereket a garázsból ki tudjuk rakni saját daruval, ez viszont nem felelt meg a kikötőnek, hosszas huzavona, aztán belenyugodtak a helyzetbe. Ugyanis a daru teherbírása 35 tonna 17 méteres kinyúlással, 25 tonna 24 m.-ig. Tehát úgy kellett kikötni, hogy a daruink a part felőli oldalon legyenek, mivel a hajóbérlő nem akarta a nehéz konténereket mafira tenni Marseille-ben. Így most fizetheti az átállás költségeit...

De ez legyen a legnagyobb problémánk. A Sudcargos-nak rengeteg kidobni való pénze van, náluk ez nem számít...

Február 9. szerda, Úton Oran. Azt hittük, hogy csak holnap kezdik a kirakást. Ehelyett éjfélig dolgoztak. Mit mondjak, istenesen elfáradtam...

Február 10. csütörtök, Oran, úton. Este eljöttünk, ma is 14 órát dolgoztam. Lehet, hogy Encsi örül annak, hogy az elsőtiszti munka nem olyan felelősségteljes, de sokkal fárasztóbb. Úgy zuhantam az ágyba este negyed kilenckor...

Február 11. péntek, úton. Hajnalig húztam a lóbőrt. Úgy-ahogy kipihentem magam. Azt hiszem, a naplómon is meglátszik, hogy nincs túl sok időm írni...

Február 12. szombat, úton. Elromlott az idő, ami azt jelenti, hogy megjött a misztrál menetrendszerűen.

Február 14. hétfő, Marseille, úton.Közben megkaptam Szabolcs levelét, és a verseit.

Tetszenek.

Február 15. kedd, úton, Barcelona, úton. Expressz járat vagyunk. Háromnegyed kettőkor kötöttünk ki, és a pilotállomás nem akarta elhinni, amikor Maciej háromkor hívta őket, hogy indulásra készen állunk. Fél négykor már a tengeren voltunk.

Út végén megy haza a második gépész, nem örül neki, de a főgépész meg neki nem örül, így az erősebb kutya elve érvényesül. Elég lassú, és egyáltalán nem lehet vele beszélni angolul, mert semmit nem ért. Ez viszont azt is jelenti, hogy vele nekem is lengyelül kell beszélnem, igaz, csak a szűken vett szakmai társalgás erejéig. (töltse meg a ballaszt tankokat, indítsa be a darut, kapcsolja be a generátorokat, stb.)

Ránk jár a rúd. Marseille-be jövet elromlott a rádió adó-vevő, egész hétfőn itt volt a szerelő, a végén kiderült, hogy egy speciális - adatkábel - szakadt el, de mire kiderítette, szétszedett a pasas mindent. Ráadásul most elromlott a faxunk, így most egy jó hétig nyugtunk lesz a hajóbérlőtől. Csak kikötőben, az ügynökségen keresztül tudnak majd elérni a hosszú, rakományjegyzékkel.

Február 16. szerda, úton. Hála a hülye rendelkezésüknek, nem érkezünk meg ma. Lassú menetben megyünk, kreuzolunk egy kicsit, csak holnap reggel hatkor leszünk Mostaganemben.

Február 17. csütörtök, úton, Mostaganem, úton, Oran. Hiába volt minden, hogy elkerüljük a horgonydobást. Hatkor megjöttünk, ledobtuk a horgonyt, és vártuk a parti őrséget. Fél nyolcra kötöttünk ki.

A rakodás nem érdekes. Este nyolckor indultunk Oránba.

A dán parancsnok megrázta az arabokat

Az ügynök mesélte Maciejnek, én tőle tudom, hogy miért ez a változás.

Egy dán hajó érkezett januárban Mostaganem elé. Ledobta a horgonyt, és aludni tértek. A barba legnagyobb meglepetésére, éjjel kettőkor megjelent a parti őrség csónakja. Elég arrogánsak voltak, és követelték a "szokásos" öt karton cigarettát. A parancsnok felháborodott, először azon, hogy mit keres a "navy" ilyenkor a hajón, aztán a tarháláson.

Kikötéskor a szemtelenebb pilot vitte be őket. Én se tudtam lerázni, hiába kapja meg a Marlboróját, többet akar mindig, követelőzik, egyszóval szemtelen. Ezt tette a dánnal is. Ezután a vám következett. Hat karton cigit követeltek ki maguknak.

Ez már több volt a soknál.

A barba felháborodott hangú levelet írt a Kikötőkapitányságnak.

Algírból jött egy ezredes, és rendet csinált. A Coast Guard parancsnoka tíz évet kapott. A pilotot kirúgták, a vámosok vezetőjének megtiltották, hogy hajóra tegye a lábát, csak az irodában dolgozhat.

Hát ezért a változás Mostaganemben.

Kéne egy dán Oranban is...

Február 18. péntek, Oran. Annak ellenére, hogy arab vasárnap volt, dolgoztak. De legalább a vám szabadnapot tartott, így rakodni nem lehetett.
Laza nap volt. Tegnap jól elfáradtam, délután aludtam egy sort, így nem csoda, hogy este friss voltam.

Magyarok...

Már mindenki lefeküdt, így néztem az MTV 2 műsorát. Kerekasztal-beszélgetés volt arról, hogy milyen manapság a magyarok nemzettudata, milyen a nemzeti karakterünk. A témába sok minden belefér.
Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, egy viselkedés-szociológus, egy vajdasági szociológus, egy bizonyos Babarczy Eszter nevű "eszmetörténész" (ilyenről se hallottam, de a hölgy okos dolgokat mondott), s egy megjegyezhetetlen nevű török-magyar fiatalember, beszélgettek Feledy vezetésével.
Csak az érdekességeket mondom el:
Kiss Gy. Csaba szerint az utóbbi tíz évben megváltozott a magyarokhoz való viszonyuk és a magyarokról alkotott képük a horvátoknak, 100%-ban pozitív a vélemény az országról és a népről. Ugyanez a helyzet Bulgáriában és Szlovéniában is. A cseheknél is javul az ázsiónk. Elmondta, hogy a szlovákok nemzeti öntudatát mi böki (többek között): az, hogy a "nagy szlovákokat" elmagyarosítottuk, így Petőfit, Kossuthot, Mikszátot...
A vajdasági beszélgetőpartner is érdekes dolgokat mondott a megítélésünkről. Az egy dolog, amit a politikusok sugallnak, és egészen másképpen fest a helyzet. Egy megtörtént eset, még a békés Jugoszláviából:
Szlovéniában volt, és onnan barátaival Belgrádba utazott. Késő este érkeztek, szállodai szobát nem kaptak. Találkoztak egy idős szerb hölggyel.
- Szállást keresnek? - kérdezte. - Hova valók?
Megmondták, hogy szabadkaiak és ljubjanaiak.
- Na, ha magyarok és szlovének, akkor adok én maguknak szállást. De másnak nem... Tudják-e miért? Mert reggel négykor megyek munkába, a pénzt az asztalon kell hagyni, és a kulcsot a lábtörlő alá tenni.
Tehát a szerb néninek annyi elég volt, hogy magyar (és szlovén) a vendége, megbízott bennük, tudta, hogy a pénzt megkapja, és a lakását se kell féltenie.
A másik, ami jellemzi a magyarok helyzetét a volt Jugoszláviában (és ami siettette a beolvadást), hogy státuszszimbólum számba ment magyar vőt vagy menyt a szerb családban tudni. Tehát más a valóság, és más a politikusok mesterkedése...
Érdekes (és okos) dolgokat mondott a török-magyar filmrendező is. A szülei törökök, 1952-ben jöttek Pestre. Nyolc éves korában Németországba költöztek. Ott egy "adminisztrációs hiba" révén magyarnak tartották (hogyan történt, nem tért ki rá bővebben, de pl. Imre néven "lajstromozták"). Addig Magyarországon abban hitben élt, hogy ő török. De a németek benne a magyart látták, és ott, német földön lett magyar, mert gyermekként elfogadta a helyzetetét - nem is tehetett egyebet - és foggal-körömmel "védte" a magyarokat a németekkel szemben. Azt mondja, igen rövid időn belül elsajátította a "magyarság tudatot", mindössze fél évre volt szüksége.
Tavaly filmet forgatott Törökországban. Egy fiatal lány volt az asszisztense. Sokat faggatta a magyar-török viszonyról (tudjuk, hogy a törökök minket szintén török törzsnek tartanak a mai napig). Elmondta a gyermek mondókát: gólya-gólya gilice... ...török gyerek megvágta...
Meglepve vette észre, hogy az asszisztens kislány könnyezni kezdett, s sírós ajkakkal kérdezte:
- Ennyire gonoszak voltunk Magyarországon?
Egy megjegyzés Babarczy Esztertől, ami számomra fontos, mert némi reményt ad a kis népeknek a fent maradásra ebben az átkozott elamerikásodó világban:
Hiába az amerikai "kultúra" térnyerése, csak az adott nemzeti kultúrákra tud ráépülni, s a Disney mellett a hetvenhét magyar népmesén nevelkedett ifjúság megtarthatja a nemzeti tudatot. Adja Isten, hogy igaza legyen, bár félek, hogy túl optimista.

Február 4. péntek, úton, Marseille. Elmaradtam a naplóírással, de ez néha bocsánatos mulasztás, főleg, ha tudom, hogy úgyis pótolom. És megírom minden nap eseményét, nem hagyok ki lehetőleg egyet se, legfeljebb önhibámon kívül. Aki nem próbálkozott vele, az úgyse tudja, hogy milyen igazam van: olyan ez, mint a narkó. Nem lehet abbahagyni. Annak, hogy két napja nem ültem a szövegszerkesztő elé, nyomós oka van: nem volt időm.
Most fel kell, hogy idézzem a pénteki eseményeket.

Érkezés

Negyed hétre kikötöttünk. Igazán nem értem, hogy M. Guyon miért visítozott annyit tegnap, hogy mikor érkezünk már? Azt hittem, hogy fontos ki- és berakni valójuk van. Csak annyira fontos, hogy amikor bejött az ügynök, nem tudta megmondani, mikor végzünk. lehet, hogy holnap... Megérkezett tíz körül M. Le Tallec. (Innen érdemes figyelni!) Éppen elküldtem a táviratot, amiben kérdeztem, hogy mi lesz Marekkal, ugyanis hétfőn kezdődik a kapitányi tanfolyama.
Elpanaszoltam, hogy a Sudcargos-t magasról nem érdekli a feltevésem, hogy potyautas lehet az egyik konténerben, mert érkezéskor az ügynök nem is tudott róla, pedig távirat ment a "témában". Persze a pasas mellettem volt, mert ami a parancsnoktól elvárható, azt megtettem, bármi történik, innen az a hajóbérlő sara... Említette, hogy M. Andrieu Toulonban van, a Clipper Carabies-on, és délután átjön. (A régi hajóm megy Djiboutiba a katonai rakománnyal.)
- Ezek szerint nem kaphatta meg ma a táviratot, amiben kérdeztem a chief hazautazásáról?
- Nem, nem hiszem.

Szervezkedem...

De M. Le Tallec egy belevaló szivar, és azonnal felhívta M. Andrieu-t, s megérdeklődte, hogy mi az ábra? Át is adta a telefont, beszéltem a személyzetisünkkel, éreztem a hangján, hogy egy kicsit szemrehányó, hogy nem jeleztem korábban az elsőtiszt váltási kérelmét.
- Csak a következő út végén tudom váltani, captain - mondta.
Értesítettem Marekot. Rohant telefonálni a feleségének, hogy ne várja. Milyenek ezek a nők: azonnal bőgni kezdett. Nem tudom megérteni, mert én sose láttam, hogy Encsi sírna... (Oké, a hajóról elég nehéz hazalátni, és a verebek mást csiripelnek.)
Azt mondja, hogy Barbara (a feleség) beszélt Maciejjel, aki készenlétben van otthon, és el nem tudja képzelni, hogy miért nem kell utaznia (azon morfondírozik magában, hogy talán a Cégnek már nincs rá szüksége? A kisnyúl és a medve szindróma...)
Mire visszajött, telefonált Andrieu, hogy értesítette Pyziket, hogy nézne már Maciej után...
Fél óra múlva e-mail jött Párizsból, hogy Maciej holnap délben érkezik, de "meg-e felel-e" Mareknak, ha holnap este indul, az éjszakát Varsóban tölti, és csak vasárnap reggel megy tovább Gdyniába? Mit gondol ez a Carole (új hölgyike a CMO-nál), hogy Marek visszautasítja? Naná, hogy jó volt. Így aztán két óra alatt elintéződött, hogy holnap befejezem a parancsnokságot, elesek tíz napi barba keresettől. Viszont nem orrol meg Maciej, és Marek is boldog, és akár hisszük, akár nem, ez is sokat jelent a számomra.

M. Andrieu hírei

Előre bocsátom: újabb jó pont a franciáknak, két héten belül a második, nem lesz ez egy kicsit sok?
Mielőtt megérkezett, összeírtam, amit meg akarok vele beszélni. Utoljára hagytam, hogy feltegyem a kérdést a jövőmet illetően a cégnél.
Ezzel kezdte: - Captain, meg vagyunk magával elégedve. (Jó pont, még akkor is, ha ez nyilvánvaló.)
Aztán elmondta, hogy lobogócserék következnek, és hamarosan (másfél éven belül) hat "nem francia" parancsnokra lesz szükségük. Az első lobogócsere április végén, május elején esedékes a M/V Rappelen. Maciej lesz a barba, hiszen kétszer is volt elsőtiszt a hajón.
- Maga, pedig captain Szcekeli - így ejtette a nevemet - visszajönne május elején, ha elég az egy hónap szabadság.
Ha már így kérdezte, akkor nyilván azt mondtam, hogy nem. Jobb lenne másfél. Megegyeztünk, hogy március második felében kiszállok, és visszajövök, mint stabil parancsnok a francia cégnél!
Kicsit égett a pofája, amikor bevallotta, hogy Carole a titkárnő mondta, hogy napokkal előbb érdeklődtem Marek hazamenetele után, csak ő bizony nem nézte meg a beérkezett táviratokat (lehet, hogy jön a francia szocializmus, mert a munkamorál a CMO-nál már kezd hasonló lenni, mint a Mahartnál volt...)
Ahhoz képest, hogy tavaly májusban kezdtem a cégnél, de úgy, hogy akit váltottam, annak voltak parancsnoki esélyei - ám a ló Krzysztof Trebicki nem jött le karácsony és 2000 szilvesztere előtt. Ráadásul, szeptemberben a kérésemre, hogy szeretnék visszajönni, azt a választ kaptam, hogy egyelőre nincs kilátásban semmi a számomra, gyors volt az előmenetelem.
Még Marekra is számítanak a franciák, igaz, nem ebben az évben.
Délután kiraktuk a fedélzetről a konténereket. 

Február 5. szombat, Marseille, úton. Marek egyre vidámabb volt az idő haladtával, és a whiskyje fogyásaval...
Mint az őrült, úgy dolgoztam egész nap, hogy ugyanúgy adhassam át a hajót, ahogyan átvettem, tehát minden naprakész legyen. Fél háromkor csörög a telefon:
- Maciej vagyok. A repülő a köd miatt nem tudott Marseille-ben leszállni, most Montpelliere-ből beszélek. Hamarosan indul a buszom, átvisznek Marseille-be.
- Oké, értesítem a taxisofőrt, a hajóbérlőt, ne izgulj, megvárunk.
Marekot alig tudtam kiverni a hajóról, olyan "vidám" volt, és irtó jól érezte magát, mindenkit ölelgetett, puszilgatott - én is kaptam -, csak Armand, a taxisofőr volt dühös, mert neki el kellett még érnie Maciejt is...
Az új-régi parancsnok ötkor a hajón volt, fél hatkor már manővereztünk.
Leadtam az őrséget (16-20 között és 05-10 között leszek, mint elsőtiszt), majd átadtam mindent.
Captain Kraus nem örült a hírnek, miszerint a Rappelra tervezi a cég. Már kezdtem elszontyolodni, hogy beletojik a levesembe, amikor jó híre is volt: valószínűleg capt. Kloman elmegy a CMO-tól, így most csak két lengyel parancsnok van, tehát biztos lehet a helyem. (Csak igaza legyen!)
Kicsit furcsa volt az elsőtiszti dolgokkal foglalkozni. De belejövök...

Február 6. vasárnap, úton, Barcelona. Megjöttünk, és ledobtuk a horgonyt. Kár, mert vasárnap lévén az egész nap túlóra lehetett volna...
Annyira azért nem volt csendes nap, mert este tizenegykor manőver, a helyünkre álltunk, és az éjszakát part mellett töltöttük. Legalább nem kellett ötkor kelnem, csak fél hétkor. Igaz, nem aludtam túl sokat, mert éjjel negyed kettőig pezsgőztünk a második tiszttel és Adammal az elektrikussal. Még én tettem félre az italt szilveszterről. Igaz, nem rossz a száraz pezsgő, de ezzel ugyanúgy vagyok, mint apa, az édest szeretem, de a minimum a félédes.

Február 7. hétfő, Barcelona, úton. Tizenegykor befejeztük a berakást. Furcsa volt újra azzal a programmal dolgozni, amit még tavaly készítettem, az viszont jó érzés volt, hogy mindenki dícsérte, hogy milyen jó...
A kabinomban még harctéri állapotok uralkodnak, és megint nyakamba szakadt a nyugi: Marek virágai. Még nem száradnak "elfele", de ahogy magam ismerem, majd elkezdenek...

Február 8. kedd, úton Valencia, úton. Sok a dolgom, rendet kell tennem a kabinban, sok a papírmunka. Délelőtti érkezés, utána rakodás, az őrségem kezdete előtt indulás, megvolt a tizenhat óra munkaidőm...

Február 1. kedd, Oran, úton. 
Nemcsak a daru romlott el, hanem az egyes generátor. Remélem, Marseille-ben megint lesz legalább egy nap pihenőnk...

Marek, a monoton...

Este nyolckor indultunk.
Csendes az idő, kellemesen beszélgetek manőver közben a pilottal, amikor megszólal Marek a hordozható rádióban:
- Istvan, itt Marek... Találtunk egy potyautast.
Nyeltem egyet. Mondom a pilotnak, hogy van egy potyautasunk. Nézett rám, mint a lőtt medve. Azt hiszem, nem értette, mi az a "stowaway". Mire lelibegett a papírtantusz, kikerekedett szemmel kérdezte:
- Do you have one algerian man?
Már mondtam volna, hogy igen, de megszólalt Marek:
- Istvan, itt Marek! Már kettő van.
Tehát azt válaszoltam a révkalauznak, hogy:
- Nem egy, kettő...
Azonnal értesítette a kikötőkapitányságot. Rögtön küldik a Parti Őrséget, mondták. Közben Marek újra hívott:
- Istvan, itt Marek... már három van.
Ilyen monoton tud lenni az elsőtisztem...
Kiderült, hogy Ryszard lement az élelemtárba valamiért, és a folyosón levő kartonok gyanúsak voltak. Hát hogyne, amikor azt integették neki, hogy menjen el... Nem szokásos viselkedése az élelmiszeres dobozoknak.
A három potyautast, amilyen lököttek a matrózaim, a hajókorlát mellett őrizték. Amíg a pilot kiszállt, addig kettő meglépett. Szép fejest ugrottak a vízbe. Kellemes fürdést, fiúk (15 fokos a víz.) Mit volt mit tenni, felhívtam a Kikötőkapitányságot, hogy elég lesz kis csónak is, mert kettő meglépett.
A hívás után kimegyek a külsőhídra, hogy ledobjam a horgonyt. Megszólal Marek:
- István, itt Marek... Már nincs potyautas, ez is kiugrott.
Így a Parti Őrségnek átadtam a jelentésem, kezet fogtunk, és elmentek.
De Mareknak nem volt ám igaza!
Tizenegy körül (20-24 között enyém az őrség) hallom, hogy valaki marhára dörömböl az egyik konténerben. Tehát még is van egy potyautasunk, csak nem tudjuk, hogy hol. Mert a matrózok egy órán át keresték, de nem találták, gondolom a pasas elunta a dörömbölést, és elhallgatott.
De mi lesz, ha nem találjuk meg, és valami baja esik? Ez már nem vicc!

Február 2. szerda, úton. Reggel azzal fogadott a főgépész, hogy hatkor ébredt, mert valaki éktelen zajt csapott a konténerek körül. Ez a potyautasunk lehetett.
Délelőtt táviratot küldtem a Társaságnak, leírtam a tegnap este történteket.
Utána felküldtem a matrózokat a konténerekre, hogy dörömböljenek, talán válaszol a pasas. De néma csend volt. Lehet, hogy éjszaka a társai segítségét várta.
Így délután újabb üzenet a társaságnak, hogy valószinüleg van még egy kéretlen utasunk. 

Február 3. csütörtök, úton. Eddig szép időben jöttünk, de az időjárás-előrejelzés 8-9-es vihart jósol a Lion öbölben és a francia partok mentén. Éppen most közelítettük meg Cabo Creus-t, ahol az időjárás-zónahatár van. A szélcsendben a víz felszíne olajsima volt, csak a holthullámok emelgették lassan a hajót. A fényes vízfelszínt a távolban éles vonal határolta. Hamarosan odaértünk, és ott elkezdett a szél fújni. Fél óra múlva már elég hullámos volt a víz, és fel kellett venni a hosszúnadrágot, s estére valószínűleg fűteni is kell. Sose tudom megszokni a tenger ilyen gyors állapotváltozásait, és mindig csodálattal tölt el. Nem csoda, ha a régmúlt idők tengerészei oly babonásak voltak, hiszen a tengereket járva, s nem ismervén a helyi körülményeket, joggal gondolhatták, hogy az istenek kénye-kedvének vannak kitéve...
Ha minden igaz, holnap lejár a mandátumom. Azért mondom, hogy "ha minden igaz", mert eddig semmi hír arról, hogy mikor jön Vissza Maciej, s arról se kaptunk értesítést, hogy Marek mikor megy haza. Pedig itt az ideje.

Január 27. csütörtök, Marseille, úton. Három hónapja érkeztem a Clipper Caraibes-ra, tehát a szerződésem felénél tartok.

A Duna tévét néztem...

Délelőtt érdekes tudósítás volt a Duna TV-ben. Persze csak számomra. Esztelnekről szólt, a ruhagyárról, de a kolostor rendfőnöke is beszélt (csak ketten vannak, az átlagéletkor 74 év). Mindez azért érdekes, mert Bíró András is Esztelnekről származik, és az eddig megjelent két kötetben sokat ír a faluról.
Délután egy műsort ismételtek meg, az olvasási szokásokról kérdezték a nézőket, miközben szociológusok, írók beszéltek.
Az aranyos az volt, amikor két utcaseprőt kéredztek. Valószínűleg azt akarták kihúzni belőlük, hogy a téli táj milyen gondolatokat ébreszt bennük.
Az első válaszadó őszinte volt. Azt mondta:
- Semmi. Megmondom őszintén, semmi nem jut eszembe a téli tájról.
A másik "műveltebb" volt.
- Nekem Ady. Tudja, az a vers, amiben a szemfedőről ír, meg hogy a sír fejfájára rakatja...

Január 28. péntek, úton. Szép az idő, tehát a lehető legrövidebb útvonalat választottam, hogy lehetőség szerint megérkezzem este hat előtt.

Január 29. szombat, úton, Mostaganem, Csendes időben jöttünk, rekordot javítottunk, az 510 mérföldes utat 46 óra alatt tettük meg.
Valami változás van, mert a Coast Guard bekeményített. Ne vegyek ki cigarettát legközelebb, annyi legyen a vámszekrényben, amennyi van. Ez azt jelenti, hogy senkinek se tudok adni, amíg a vám ki nem nyitja.
A vám pedig kis levélkét kért, amiben kérem, hogy nyissák ki a vámszekrényt, hogy cigit adhassak a legénységnek.
Na, mindegy, legközelebb úgyis Maciej vezérletével jövünk, az ő gondja lesz, hogyan oldja meg a problémát.
Este a tévében a Halál egyenes adásban című francia filmet néztem meg. Mint minden európai film, magasan veri az amerikaiakat.

Január 30. vasárnap, Mostaganem, - úton - Oran. Jókor érkeztünk, még este bevittek, nyugodt esténk volt.

Gálaest a Nemzetiben

Láttam a Magyar Művészetért Díjak díjkiosztó gálaműsorát a Nemzetiből. Sajnos, közben hatósági vizsgálat érkezett, és a 10 díjazott közül csak ötöt láttam: Cserhalmi Györgyöt és Sára Sándort mindenki ismeri. Posztumusz díjat kapott Wass Albert. Péterffy László szobrászművész volt a következő (a sárospataki Művelődési ház előtti szobor, a Paksi katolikus templom oltárának alkotója, és ő készíti majd el a piliscsabai katolikus egyetem udvarán felállítandó Szent István szobrot). Volt egy kedves népdalénekes parasztbácsi, aki elnézést kért "kedves mindanyiójuktól", hogy talán a dal nem lesz a legszebb, de most épült föl hosszú betegségből, és a hangja megsínylette. A végén "Isten áldja meg magukat" köszönéssel búcsúzott. Aki legjobban tetszett, az Lajkó Félix, szabadkai hegedűművész volt. Sajnos itthon majdhogynem ismeretlen a huszonéves fiatalember, külföldön elismert művész. Hja, kérem, sem rokona, sem boldog őse nincs azok között, akik a felkapott médiapojácákat ajnározzák és egyengetik útját. Pedig a hangszerén csodálatosan játszik. Kimondottan kedves volt, ahogy kiállt, kócos, sehogyan se áll frizurával, és mély átéléssel adta elő a produkcióját.

Szibéria

Tematikus este volt a tévében hét óra után, Szibériáról. Minden dokumentumfilm (hármat vetítettek) a szibériai sámánokról szólt.
A Bajkál tó partján élő burjátok sámánjaival beszélgettek először. Számomra azért is érdekes volt, mert ahogy a nyelvüket meghallottam, azt hittem, törökök beszélnek. De ez nem csoda, hiszen magukat a hunok leszármazottainak tartják, és minket rokonaiknak.

Érdekességek:

Megalakították a Szibériai Sámánok Szövetségét 1995-ben, de addig szigorúan tilos volt még beszélni is erről. Pedig az ott élő népek vallása a sámánizmus, a szovjetek ugyanúgy nem tudták kiirtani az ősi hitet, mint ahogyan egyetlenegy egyháznak, vallásnak sem volt komoly (mondjuk inkább úgy: sikeres, mert ők komolyan harcoltak a hit ellen) ellenfele a marxista-leninista ideológia.
Jó példa rá az egyik legsikeresebben működő sámánasszony. (Tudni kell, hogy a sámánok ugyanazon nemzetség tagjai voltak, a képességet születéskor magukkal hozták - hitük szerint reinkarnáció útján.) Tehát a kislány 1948-ban megszületett, és a nagyanyja - híres sámánasszony - szigorúan felügyelte, és "mágia útján" rejtve tartotta a képességeit, főleg a veje miatt, aki a KGB magas rangú tisztje volt. A leány felcseperedett, feleségül ment egy űrkutató mérnökhöz, aki Bajkonurban dolgozott. Maga is értelmiségi... Közben állandóan küzdött az előtörni akaró sámánképességével. S 1995 után teljes erejéből elkezdte a gyógyítást, és a különböző szertartásokat. A férje előbb bolondnak nézte, aztán csak dühös volt, és ma már mindenben segíti, ugyanis a "tények" meggyőzték az űrkutató fizikust. (Gondoljon mindenki, amit akar.)
Levetítették a Derszu Uzala című szovjet filmet a hetvenes évekből. Nem véletlenül kapta meg a legjobb külföldi filmnek járó Oszkárt... Ez a véleményem, még akkor is, ha a díjat semmire se becsülöm, már leírtam, hogy miért, egyedüli rangja szememben csak a külföldi filmeknek járónak van, pontosan azért, mert az nem amerikai...

Január 31. hétfő, Oran. Reggel megijesztettek: töröltek a berakó listáról 90 konténert, és helyette kilenc héliumtartályt veszünk fel. Így ma elmehettünk volna, de (hála Istennek) délután elromlott a 2. daru, így csak holnap indulunk. Még egy nyugodt este... A hírek szerint: Orbán meghízott: Kövér lett a Fidesz elnöke... 
Tegnap láttam a Meseató c. régi magyar filmet (giccsparádé, de ha Rejtő a magyar kultúra része, akkor ez a film is. Kabos még mindig meg tud nevettetni sajátos, hebegős-habogós humorával, a Chaplinhez hasonlítható kisember alakításaival!)

Azért a cím nem teljesen igaz, de akkor is, jó volt hallani!

Január 23. vasárnap, úton, Valencia. Szerencsénk van, jó időben hajózunk. Délben megnéztem a filmet, aztán telexet küldtem az asszonynak, hogy este 6 után hívhat. De mivel vacsora előtt nem csengett a mobil, ezért felhívtam.

Hiába no, azért még van mit tanulnia tőlem is...

Éjjel horgonyt dobtam, nincs információnk a kikötésről.

Január 24. hétfő, Valencia, úton. Délben kötöttünk ki, és este jöttünk el. Úgy látszik, nincs fontos dolgunk.

Kimentem a városba.

Hiába töltöttem itt több mint két hetet a hetvenes évek végén a Cegléddel, nem ismertem rá Valenciára. A várost átszelő folyót eltérítették, a medrében park, játszóterek vannak, azelőtt véges végig focipályák voltak. Egy órát sétáltam, aztán visszabandukoltam a kikötőbe.

Január 25. kedd, Barcelona, úton. Egyre érkeztünk, nyolckor eljöttünk. Attól tartottam, ha túl hamar végzünk, akkor túl korán érkezünk Marseille-be. Éjjel keleti szél kerekedett, és ez visszafogott.

Megkaptam a táviratot, hogy törölték a hadianyag-szállítást Djiboutiba. 

Január 26. szerda, úton, Marseille. Érkezéskor Adam Zalewski, a régi-új elektrikus a parton várta a hajót. Hangos "szervusz"-szal köszönt.

Adam a hajón

Este megittunk egy whiskyt a kabinomba. Elmondta, hogy tudta, hogy én vagyok a parancsnok, mert találkozott Maciejjel, aki megkérdezte tőle:

- Tudod-e ki a kapitány a Petrán?

- Nem ismerem én az összes francia parancsnokot... - felelte Adam.

- Nem francia, hanem magyar - vigyorgott Maciej, és Adam rögtön kapcsolt. Azt nem is mondtam, hogy első dolga volt, hogy gratulált az előlépésemhez.

Aztán azzal folytatta, hogy emlékszem-e Szergejre, a 2. tisztre. Hát hogyne...

- Amikor hazamentem, a feleségem azzal fogadott, hogy hívta valaki tengerész, akivel együtt hajóztam a Petrán még nyáron. De nem tudta megmondani, hogy ki. A kiejtés alapján külföldinek gondolta az asszony, meg vétett egy-két apró hibát is, de kiválóan beszélt lengyelül. De mivel Szergej hamarosan meglátogatott, és kiderült hogy nem ő volt a hívó, csak te lehettél.

Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor Varsóból felhívtam Adamékat, és a feleségével beszéltem, előtte szépen megfogalmaztam a mondanivalómat, s magam is csodálkoztam, hogy milyen gördülékenyen tudom elmondani.

Ott folytattuk, ahol abbahagytuk

Utána egy kis történelemórát tartottunk, mert kiderült, hogy otthon tanulmányozta a lexikonokat, hogy minél többet megtudjon a magyarokról, de nem teljesen kristálytiszta, amit a "nevem" magyarázatánál talált. Kiderült, hogy a székely népnévről volt szó, elmondtam röviden amit tudni kell róluk és a hunokról meg Attila királyról (megjegyeztem, hogy Bics Bozse lengyelül az Isten Ostora, ezt persze tudta, és érdekes, hogy Marek is és Krzysztof is tisztában volt vele). Levezettem az Árpád-házi családfát Mao Tuntól kezdve - aki az i.e. 300-ban alapított hun birodalmat Ázsiában - Mundzuk-Attila-Irnik-Kovraton keresztül végig Ugekig aki, mint tudjuk(?), Álmos apja volt. Azt is elmondtam, hogy mindezt kínai, bizánci és német évkönyvekből tudjuk, mert nomádok lévén, nem maradtak fent írásos emlékeink. És persze azt is hozzátettem, hogy ez mennyire tuti...

Odaadtam neki fénymásolásra a családfát, mert a feleségének ez a hobbija. A magyaroké nincs meg, és igen örült neki, amikor megtudta, hogy a férjura megszerezte.

Közben bejött Marek is, aki már nagyjából tisztában van az Árpád-házi királyainkkal, hiszen már több mint egy hónapot töltöttünk együtt. Megbeszéltük, hogy az első lengyel király 966-ban kapta a koronát, de nem a pápától, mint Szent István, hanem Ottó német-római császártól, tehát a polyákok a németek hűbéresei voltak, nem úgy mint a magyar királyság, mely kezdettől fogva független volt, és a bajorok csak ácsingóztak az országra, de sose tudták elfoglalni, vagy hűbéresükké tenni (annak ellenére, hogy sok Árpád-házi trónkövetelő német segítséget kért).

Közben a whisky elfogyott.

Adam híre szerint Maciej az út végén jön vissza, ahogyan számítottam is.

Január 20. csütörtök, úton, Mostaganem. Azt hiszem, mondanom se kell, hogy egész nap ezeken rágódtam. Ugyanis igazam van, de ki hogyan viszonyul hozzá? Legfőképpen a cég véleménye érdekelt!

Délutánra már teljesen berágtam, összevesztem mindenkivel, olyan alapon, mint a kisnyúl a medvével, amikor elindul hogy kölcsönkérje a fűnyíróját, és közben azon morfondírozik, hogy a medve miért nem adja oda, s a végén, amikor megérkezik a medvéhez, kifakad: Medve koma, cseszd meg a fűnyíródat... (Beszúrás 2016-ból: azóta polgárjogot kapott az itthoni beszédünkben, hogy fűnyírózom, ha magamban vitatkozok valakivel.)

De nem lett szükség rá, hogy teljesen felhergeljem magam, mert e-mail jött capt. Papelard-tól, hogy teljes mértékben egyetértenek a kommentárommal, s a hajó katonák nélkül teszi meg az utat, erre 25-én visszatérnek.

Tanulságok

Azt hiszem, hogy ez valójában jó lecke volt számomra. Két okból is. Az első nem is lecke, hanem az a bizonyosság, hogy a cég mindenben mögöttem áll, s ez feltétlenül jó érzés.

A leckét a szocializmusban nevelkedett bikkfa agyam kapta. Azt hiszem, túlságosan is bennem van, hogy a főnöknek nem lehet nemet mondani, hiszen egész életemben ezt láttam. Hallani persze azt, hogy "elvtársak, mindenki bátran mondja meg a véleményét", csak olyan, aki el is mondta valóban azt amit gondolt, az ritka volt, mint a fehér holló, magányos Don Quijote a szocializmus szélmalmai között. Sajnos, de igaz, ez a "főnök szava parancs" belém ivódott. S nem mertem kerek-perec elutasítani a Sudcargos "kérését". Ugyanis nem tudtam, hogy milyen összefonódások vannak a CMO - a cég - és a hajóbérlő között. Mára tudom, hogy van, de nem számít. Nem tudtam, hogy francia és francia kéz "mennyire mos kezet", ki melyik oldalon áll?

Amikor Guegannak, a főgépésznek elmondtam a bajom, a leghatározottabban kijelentette hogy az ég világon semmi bajom nem lehet abból, ha a legénység jogaira hivatkozom, ugyanis a normális élettér és elhelyezés a hajón minimális emberi jog, s nemcsak a szerződés miatt van igazunk, igazam.

És valóban, amióta elküldtem a levelet a hajóbérlőnek, hogy elutasítom a kérését, nagy kuss van a részükről. Valószínű, hogy azonnal telefonálhattak capt. Papelardnak, aki erre fel küldte a telexet, hogy mindenben egyetért velem.

Egy jó pont a franciáknak, rájuk is fért már a sok fekete mellett. Ezt a gondolkodásmódot mindenképpen el kell tanulnunk (tanulnom) a demokratikus hagyományokkal rendelkező országoktól.

Így most határozottan jól érzem magam.

Csak az az egy bajom van, hogy - ha megyünk - a djibouti utat már Maciej parancsnoksága alatt tesszük meg, addigra visszajön. Pedig élveztem volna a küzdelmet a Szuezi-csatornában a hatóságokkal, nem beszélve arról, hogy egy hónapos út lévén, annyival hosszabb lenne a barba beosztásom.

Január 21. péntek, Mostaganem, úton, Oran. Tegnap este horgonyt kellett dobnunk. Nem értettem a dolgot, de a vizsgálatnál kiderült, hogy a Coast Gard este hét és reggel hat között többé nem jön ki a hajóra.

Teljes holdfogyatkozás

Negyed hétkor keltem, a hajó készen állt horgonyhúzásra, a pilot és a parti őrség éppen akkor érkezett, így dicséret illeti az elsőtisztet, hogy milyen optimális időben ébresztett. Ráadásul a teljes holdfogyatkozást is láttam. Sajnos a tavalyi teljes napfogyatkozást nem láttam, de a felvételekből tudom, hogy a napra vetülő holdárnyéknak éles a kontúrja. Itt a földárnyék (valószínűleg a Föld légköre miatt) széle kissé világosabb volt.

Lehet, hogy az ilyesféle természeti jelenség kissé megzavarja az emberek józan gondolkodását, de a parti őrségét bizonyosan. Adtam nekik három karton cigarettát, és ebből kettőt visszaadtak! Pedig arabok!

Sajnos, ezt senki tengerész nem hiszi el otthon, ha elmesélem...

Gyorsan kikötöttünk, kiraktunk, és ebéd előtt már úton voltunk Oranba.

Érkezésnek 16.15-öt adtam meg, hiába érkeztünk háromnegyed négyre, egy nagy szakállú, sasorrú, szúrós szemű (tisztára Khomeini pofa) pilot pontosan negyed ötkor érkezett. Kikötés után megköszöntem a manővert, és adtam egy karton Marlborót.

- Köszönöm captain, nem dohányzom -, mondta és visszaadta.

Aztán a vám elvitt hat karton cigit a szokásos négy helyett.

Mondom, hogy a holdfogyatkozás megzavarta az agyakat...

Január 22. szombat, Oran. Tegnap este megnéztem az Olsen banda sínre kerül c. filmet. Utána egy francia film volt, a címe: Medence. Alain Delon és Romy Schneider volt a két főszereplő. Ha francia, akkor csak jó lehet, megnéztem, s a feltevés igaznak bizonyult.

Azt hiszem, a Duna TV egyedülálló a maga nemében. Ideális a műsor, nincsenek amerikai szemetek, nincsenek "multi" reklámok, az elmúlt hónapban egy Peugeot hirdetéstől eltekintve csak magyar árukat ajánlanak, és a műsorok nézhetők. Sok a magyar értékeket bemutató dokumentumfilm, de sajnos, ezt kell ismernem, hogy az átlagember számára ez a típusú televízió nem versenyképes a kereskedelmi adókkal. Pedig van "szappanopera" is, azt hiszem, nem minden nap, de ez legalább nem az erkölcsromboló általánosan jellemző szemét.

Hogy a régi magyar filmekről ne is beszéljünk... Igaz nem nézem őket - ugyanúgy, ahogy Szabolcsot is untatja a hatvanas évek filmjei -, de még élnek azok, akik nosztalgiával ülnek a tévé elé, és ők is nézők. Persze nem fizetőképes fogyasztók az idős nyugdíjasok, tehát nekik nincs semmi keresnivalójuk a TV2-3-RTL előtt.

Szombat délelőttönként van egy műsor, 6-12 éves gyerekeket kérdeznek az élet fogós kérdéseiről (ma például a dohányzásról). Meg kell őket zabálni, olyan aranyosan mondanak butaságokat, és felnőtteket megszégyenítő módon mondanak ki igazságokat. Jó páran persze azzal küszködnek, hogy még nem tudják elmondani a gondolataikat, de van néhány okos kislány és kisfiú, akik igen világosan kifejezik magukat, és valóban helyes értékítéleteik, egyéni gondolataik vannak.

Persze ilyen kérdezgetős műsort láttam én a TV2-ben is. Fiatalokat (15-20 éveseket) kérdeztek a magyar történelemről, s a kérdező szándékosan hülyét csinált belőlük. Teszi ezt az a televízió, amelyik még egy másodpercet se áldozott a történelmünk felidézésére...

Este az Ármány és Szerelem sorozat egyik hat részes filmjének a befejező részei mentek. Mivel láttam az előzőeket, felvettem videóra, ugyanis késő este fejeztük be a rakodást Oranban. Majd holnap megnézem.

Előtte azonban volt egy beszélgetés Mezei Andrással. Megemelem a kalapom előtte. Senkit nem hallottam még ilyen szépen vallani a magyarságáról az anyanyelv kapcsán, mint az ősz költőt.

Január 17. hétfő, Marseille. Hamarabb elkészült a darumotor, mint gondoltuk. Este hatra el is készülhettünk volna, ha az elektrikus nem fordítva(!) köti be, s ezzel megtréfálta a hidraulika motort, mert fordítva akarta működtetni. Így is elindultunk, igaz, éjfélkor. 
Randa szeles időt adott a meteorológia. Több mint 120 km óránként a sebessége. André telefonált a hajóbérlőnek, hogy a kikötőben maradhassunk éjszakára.
- Természetesen -, volt a válasz, de egy óra múlva telexet kaptam, hogy ha kész a daru, teljes sebességgel irány Barcelona, mert nagyon várnak. 

Január 18. kedd, úton. Reggelre 8-9-es lett a szél, délben már 10-es erősségű dühöngött. Azért hét csomóval haladtunk. Délután telex a hajóbérlőtől: csökkentsük a sebességet, és csak holnap reggelre érkezzünk. Hát így vártak minket Barcelonában.

Január 19. szerda, úton, Barcelona, úton. Pontosan hatkor érkeztünk. Így ki tudom számítani az érkezést. Persze ebben van egy kis turpisság: az érkezés azt jelenti, amikor vége van az útnak, és lassítok. Na, és azt írok be, amit akarok, úgy fél óra tűréssel. Igazából már fél hatkor itt voltunk, és tízkor már eljöttünk.

Újabb dilemma...

Délután telex jött a hajóbérlőtől, hogy február negyedikén egy Toulon - Djibouti - Toulon utat csinálunk, és hat katonát szállásolnak be.
Ez már a második eset, hogy erre kérnek. Először beleegyeztem, de valójában nem értettem, hogy a precedens utat miért tette meg Maciej. Ugyanis szeptemberben volt egy útjuk Toulon - Alexandria között, és egyszer már leírtam, hogyan helyezte el az embereket, hogy a katonai kísérőket fel tudja venni. A matrózok szerteszét a hajón, a földön aludtak, egy még az ő kabinjába is jutott.
Este a matrózok elutasították a Sudcargos kérését, hogy elhagyják a kabinjukat egy teljes hónapra, ráadásul trópusi körülmények között tesszük meg az út felét. Éjjel egy hosszú telexet fogalmaztam meg, de még nem küldtem el, akartam rá aludni egyet.
Közben a CMO-tól táviratot kaptam, hogy magyarázzam el, hogyan akarom a katonákat elhelyezni. Elfaxoltam a nyers telexet.
Nem normális, amit kérnek, és nem tudom, hogyan utasítsam el. Elmondtam Andrénak, hogy mi a gondom. Az ő véleménye az volt, hogy nonszensz, amit a Sudcargos kér. Nincs egy francia, aki megtenné, hogy a kabinjába enged valakit, kérje akár az atyaúristen is. Közben megemlítette, hogy cpt. Papelard mindig a parancsok mögött áll, még nem fordult elő, hogy ne védte volna meg, legyen akár olyan barom, mint Jerome Costagliola volt.
Így aztán úgy döntöttem, hogy határozottan visszautasítom a kérésüket. Ráadásul nevetséges összeget - ezer dollárt - ajánlottak fel a személyzetnek, ha össze-vissza költöznek.
Az azért izgatott, hogy mi volt az oka, hogy Maciej megtette, amit tett? Elővettem az archívumból a szeptemberi táviratokat, és végigböngésztem. Nos, a Sudcargos bungalóban akarta a fedélzeten elhelyezni a katonákat, csak amikor kész volt a berakás, és meghozták a lakókonténereket, a katonák kapásból elutasították, hogy azokba beköltözzenek. Ezért, hogy el tudjon a hajó indulni, Maciej megtette, hogy beköltöztetett egy matrózt a saját kabinjába, egyet a chief irodába, és egyet az eü. kabinba. Tehát valóban "vészhelyzet" volt, és baráti szívesség a hajó részéről.
De úgy látszik, ezt most már természetesnek veszi a hajóbérlő.
Úgy döntöttem, hogy a sarkamra állok, és egyszer mindenkorra elutasítom. Van két hetük, szerezzenek be olyan lakókonténert, amit elfogad a hadsereg. Ha pedig nekik nem jó, ne gondolják, hogy a "kelet európai" személyzetnek, vagy a szuezi pilotnak jó lesz.

Január 20. Úton, Mostaganem. Alig aludtam az éjjel. Már reggel fél ötkor fent voltam, ezen a rohadt Vörös tengeri úton rágódtam, Reggel aztán elküldtem a telexet Mr. Cardinak, a Sudcargos főnökének.
Most közzéteszem a levelem hiteles fordítását:


FM: PETRA
TO: SUDCARGOS
ATT: Mr. Cardi
RE: Katonák elhelyezése.


Jó reggelt, és hasonlókat a munkatársainak.


Tegnap elküldtem egy telexet: "El tudom fogadni a katonák elhelyezését", de a személyzet nem egyezik bele, hogy elhagyják a kabinjukat.
A következő az érvelésük:
1. Capt. Kraus úgy tájékoztatta a személyzetet, hogy az előző hadianyag szállítás Dikheilába, az ismert körülmények között egyszeri kérése volt a Sudcargos-nak. A parancsnok úr ugyancsak tájékoztatott engem is, hogy azért tette meg ezt a szívességet a hajóbérlőnek, mert "sürgős és különleges" helyzet volt. De elmondta, hogy csak egyszer tette meg, és a jövőben elzárkózik a hasonló helyzet ugyanilyen megoldásától.
2. Az út hossza minimum egy hónap (kétszer annyi, mint az előző volt). Egy hónapon keresztül matracokon aludni a földön, nem fogadható el. Az időjárási körülmények is mások: a Vörös-tengeren ilyenkor is igen magas a hőmérséklet, ennek ellenére a legénységnek dolgozni kell, tehát jogos az igényük a megfelelő pihenésre.
3. Az elhelyezés kényelmetlen, nemcsak a matrózoknak, hanem az elektrikusnak és a gépmesternek is, mivel össze kell költözniük. Egy matróz lenne az elsőtiszti irodában (a 2. gépész zuhanyzóját és WC-jét használva), egy az eü. kabinban mosdó nélkül, és egy matróz volt a parancsnok kabinjában, a mosdóját és toalettjét használva. Nem beszéltem a szakácsról, aki plusz hat főre kell, hogy dolgozzon, a szerződése értelmében folyamatosan csak a személyzetre köteles főzni.
4. A munkaszerződés kimondja: A munkaadó köteles a tengerészt ellátni megfelelő mennyiségű és minőségű élelemmel ellátni, valamint kielégítő elhelyezést nyújtani minden tekintetben.
Az adott körülmények között minden ellentétes a szerződéssel.
Magam is megváltoztattam a véleményem. Tegnap gondosan tanulmányoztam a szeptemberi telexeket, mert kíváncsi voltam, hogy miért szervezte meg capt. Kraus ezt az elképzelhetetlen elhelyezést a személyzettel? Találtam egy táviratot, mely szerint Toulonban berakás közben a francia hadsereg határozottan elutasította, hogy beköltözzenek a hajóbérlő által hozatott bungalow-ba. Hogy ezt a kellemetlen helyzetet elhárítsa, a parancsnok - baráti segítségként a Sudcargos-nak - a fent említett módon helyezte el a személyzetet.
Most nincs "sürgos és különleges" helyzet. Jelenleg és a jövőben is az egyedüli megoldás: lakókonténer a hadsereg rakomány kísérői számára.
Ha szabad kérnem, a jövőben ne tervezzen senkit elhelyezni a parancsnok kabinjában, legyen bár francia, lengyel vagy magyar.
Szívélyes üdvözlettel a parancsnok.
Aláírás.

Január 14. péntek, Marseille. Előbb úgy terveztem, hogy kimegyek a városba, de a délelőtt papírmunkával telt, ebéd után felhívott cpt. Papelard, hogy Szuezi-csatorna bizonyítványt keres. Hát ilyen nincs, mondtam. A hívás után elkezdtem kutatni a szekrényben, és a lejárt, régi papírok között megtaláltam az eredetit - még 1983-ból, amikor a PETRA Hamburgban volt bejegyezve. Ezt átadtam az ügynöknek, nagyon meg voltak elégedve. Gondolom újat csináltatnak, csak tudnám, hogy miért?
Két oka lehet: vagy fuvar lesz Yambuba, Szaud Arábiába, vagy Mr. Baaboud (aki december. 17-én volt itt megtekinteni a hajót) megveszi, és szükséges az adás-vételhez. André mondott valami olyasmit, hogy márciusban lehet, hogy eladja a Valman a hajót (a névleges, bahamai tulajdonos, amely az SNCM (francia cég, a Franciaország és Korzika közötti komphajójáratokat üzemelteti) tulajdona.

Történelmi focimeccs

Végül nem mentem ki, mert végre rendesen tudok tévézni, és megnéztem este az Olsen bandát, majd a FIFA Klubvilágbajnokság döntőjét a Vasco de Gama és a Corintians között.
A bajnok, a Corintians győzött egy kissé unalmas meccsen. Egy két fantasztikus egyéni villanás volt, nem a sztárok csillogtak (Romarió, Edmondo, Marcelinho), hanem a Corintians kapusa Dida, aki zsinórban négy tizenegyest fogott a selejtezokön, és a mindent eldöntő büntetőkből is megfogott egyet. A legnagyobb élmény a közönség volt. Elképzelhetetlen méretű transzparenst feszítettek ki, a kapu mögötti teljes szektort befedték vele, és úgy éltették a Paulista (Sao Paolo állam) és brazil bajnok győzelmét. Éjjel fél háromkor feküdtem.

Január 15. szombat, Marseille. Ebéd után kimentem. Azt terveztem, hogy sétálok egy nagyot, és este egy vendéglőben megvacsorázom. Ezer frankot vittem magammal, mert mit lehet tudni, hátha veszek valamit.

Szerencsés délután

Nagyot sétáltam, az Operához vezető sétálós utcában bolt hátán bolt, üzletek, áruházak. És irtózatos tömeg, mindenki vásárolt. Ma kezdődött az árleszállítás. Az ing, amit csütörtökön vettem 200-ért 149 volt...
Rettentő furcsa érzés volt a bámészkodás, és a vásárlás...
Olyan márkaneveket olvastam és boltok voltak körülöttem mindenütt, ami otthon csak a legdrágább üzletekben és körzetekben van: Pierre Cardin, Mark and Spencer, La Fayette, Dior... Furcsa látni, ahogy az emberek szinte ölték egymást az olcsó" áruért. A 200 frankos ingeket vitték mint a cukrot, turkáltak, a leesett árun tapostak, mindenütt eldobált számlák, őrült tömeg a pénztáraknál, a próbafülkéket nem is használták, a ruhatárolóknál öltöztek, vetkőztek a vevők.
Végül vettem egy igazán szép, sötétkék, kötött gyapjú kardigánt, a vállán és a könyökén finom bőr betéttel. Nem volt olcsó, a márkája Mark and Spencer, és nem is volt leárazva.
Az úgy van, hogy sokan gyűjtenek ezt-azt. Bélyeget, érmét, könyvet... Úgy látszik, én bőröndöt. Vettem egyet, azt hiszem írtam, hogy a táskám, amivel leutaztam elszakadt. Valami kell, amivel hazautazom. Ez most nem olyan marha nagy, mint a legutolsó, amit Alexandriában vettem. Kerekes, fogantyús, nem kell cipelni, és ez fontos, ha Lengyelországba megyek, s cipekednem kell. Encsike csak kicsit szörnyülködött, amikor elújságoltam, csak még azt nem tudja, hol tároljuk majd...
Amikor elhatároztam, hogy veszek egyet, megszámoltam a pénzem. Ötszázötven frankom meg némi apróm volt. A bőrönd 555-be került. Megvettem, utána összeszámoltam a maradékot, és kiderült, hogy 6,45-öm van. A buszjegy 9 frank. Na, most mit csinálok? A világ végén állunk, a hármas kapunál, nem tudok gyalog bemenni. Nincs más hátra, taxit kellett fognom.
Nem egyszerű zuhogó esőben. Már a személykikötőnél jártam, amikor sikerült találnom egyet.
És milyen jó volt, hogy nem maradt buszra! A hármas kapu zárva volt, a négyesig kellett elmenni, ami legalább két kilométer, majd ugyanannyit vissza a kikötőben! Mit csináltam volna, ha busszal jövök?

Január 16. vasárnap, Marseille. Csendes, nyugis nap, a matrózok lefestették a hajó part felőli oldalát. Egész nap tettem-vettem, közben a Duna TV állandóan bekapcsolva.
Meg kell, hogy mondjam, hogy sokkal jobb, mint bármelyik kereskedelmi adó. Nincs kultúragyalázás, jól készítik a műsort, nem szigorú nemzetközi szabvány szerint, fogyasztóknak.
Ma este megnéztem a Két Bólyait, valamelyik határon kívüli magyar színház előadásában - egy színészt se ismertem, ezért gondolom, hogy nem itthoni színházból közvetítették. Nagyszerű darab...

Nem vállalom a rokonságot...

Még azt a halvány, nyelvit se, a finnekkel...
Egyszerűen lehetetlen, hogy "ezeknek" valami közük lehetett valaha a magyarsághoz. Ugyanis akkor valami életvidámság kellett volna rájuk ragadni, rólunk!
Az esti film egy finn művészi alkotás volt. Eleinte csak fél füllel figyeltem, de aztán a tévé elé ültem, mert érdekelt.
A film egy házaspárról szólt. A férfi buszsofőr, az asszony főpincér. A férfi elveszti munkáját, az éttermet, ahol a nő dolgozik, egy bank csődbe viszi, s az alkalmazottakat elbocsátják. Így mindketten munkanélküliek lesznek. A férfit alkalmaznák, de az orvosi vizsgán elbukik, sőt, még a jogsit is elveszik tőle - fél fülére alig hall. A nő se talál munkát.
A történet nem vígjáték, ez nyilvánvaló. Sőt, igen szomorú.
De ez még nem ok arra, hogy az egész filmben még csak el se mosolyodik senki. Faarcú, hideg-rideg-hűvös pasasok, fanyar-savanyú-életunt "nők" (azért idézőjelben, mert mindegyik olyan randa, hogy az már csuda!). Nem volt egy bágyadt "hi-hi" se, nemhogy kacagás, viháncolás. Pedig ok az lett volna rá. A film végén a bank által csődbe juttattot étterem tulajdonosnője kölcsönöz az asszonynak, éttermet nyitnak, a férje is ott dolgozik, sőt, az összes régi (citromharapós, Savanya Vendel arcú) alkalmazottat visszaveszik. És az első nap, igaz délelőtt nincs vendég, délután megtelik az étterem, sőt, a birkózó válogatott 30 főre foglaltat helyet.
Hát ha más nem, ez ok lenne az örömre, az ölelkezésre, a boldogságra. Ehelyett az asszony faarccal, halál unott pofával bólint:
- Jöhetnek - és úgy néz az ajtófélfára, mintha a kivégzőosztag lenne.
Hát ilyen vidám népek ezek.

Január 7. péntek, úton. Tízkor távirat jött, hogy a következő út: Toulon - Ploce - Thesszaloniki - Toulon. Katonai rakományunk lesz.

Megint Pierre...

Pierre erre teljesen bezsongott, és mindenáron telefonálni akart capt. Papelardnak, a cég főnökének, hogy maradni akar az útra. Az fel se merül benne, hogy sokkal nagyobb szükségem van Gaugenre, mint rá, és azt hiszem, hogy a cég is ezért küldi most Andrét Pierre helyett. 
Miután kérte a telefont, azt nem mondhattam, hogy nem adom, de azt már megtehettem, hogy olyan időpontot mondjak partközelre, amikor már nem tud beszélni (éjjel kettő, tizenegy helyett). 
Ez az út egyébként szemétség a hajóbérlő részéről. 
Ugyanis hat katona jön a hajóra a rakománnyal. Helyet kellene nekik biztosítani, ami azt jelenti, hogy az elektrikus átmegy a szerelőhöz, a három matróz közül az egyik a betegszobában a földön, a másik a chief irodában a földön, a harmadik még nem tudom, hol a földön fog aludni két héten keresztül (igaz, fejenként kapnak 300 dollár külön pénzt ezért a kényelmetlenségért). 

Január 8. szombat, úton, Oran. Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen csendes időben jöttünk. Tökéletes szélcsend volt, a tenger sima, mint az olaj... 
Ma minden összejött, mert tizenegykor érkeztünk, és éjfél előtt már kikötöttünk. Csak a kikötő-kapitányságról a harcsabajszú jött be cigiért, nem sok vizet zavart, alig időzött, öt perc alatt elkotródott. 
Érkezés előtt telezuttyant a hócipom Pierre-el. Éppen egy hajónak tértünk, és kerestük az irányt a kikötőbejárathoz, amikor felrohan a hídra, hogy elment a kép a tévén, és most nem tudja az utolsó lottószámot... Azt hiszem, amikor meglátta az értetlen arcunkat, akkor rájött, hogy van fontosabb is a telelottónál, főleg érkezéskor. Elkezdett valamit motyogni, hogy jól van, na, meg excuse me, és eloldalgott. 

Január 9. vasárnap, Oran. Reggel azzal jött az ügynök, hogy ma este, vagy holnap délelőtt lehetünk kész. Napközben kiderült, hogy vagy holnap... 
A munka végeztével beszélgettem Marekkal. Megittunk két whiskyt, mesélt magáról, a családjáról. Elmondta, hogy mi a hobbija. Filozofikus mondásokat gyűjt egy könyvbe. Már vagy tizenöt kötete van otthon. Amióta befejezte a líceumot, megszakítás nélkül gyűjti. 
Megkérdeztem, hogy hány könyve van a fiókjában? Meghökkent, aztán megmondta, hogy kettő. Erre megmutattam a Tisztást, és beszélgettünk az irodalomról, és a vége természetesen politizálás lett. 
Este megnéztem a Dunán a Kaméliás hölgy c. lengyel filmet. Milyen jó, hogy nem az amerikaiak készítették... 
Lékó lemosta a sakk világbajnokot egy páros mérkozésen 4,5-1,5 az eredmény. A világbajnok nevére nem emlékszem, de azt hiszem, nem érdemes megjegyezni, úgyis Lékó lesz az hamarosan... 
Már feküdni akartam (a tévé állandóan be van kapcsolva, ha fogható...), amikor egy amerikai film kezdőpdött. A magyar címét nem tudom - éppen a fürdőben voltam -, az eredeti: Mindwalk, azaz agyséta. Fantasztikusan jó film volt. Régen láttam ilyen jó amerikai filmet. Igaz, nem történt benne az égvilágon semmi: három amerikai, egy választáson megbukott elnökjelölt politikus, egy New Yorkból elmenekült költő, és egy Bostoni kutatóintézetben dolgozó, szabadságon levő fizikusnő találkozik Bretagne egyik piciny, de festői szigetén, és az élet értelméről, a politikusok és a környezet, a mindennapi élet és a modern fizika kapcsolatáról beszélgetnek. 
Ilyen filmeket csinálnak, és akkor azok a seggfejek a Titanicnak adják az Oszkárt. Hát ezért nincs értéke a szememben ennek a díjnak. 

Január 10. hétfő, Oran, úton. Nyolckor keltem, délelőtt rakodás. Soha nem gondoltam volna, hogy a Larousse enciklopédiát franciául olvasom egyszer. Ez persze csak böngészés, csemegézés, de elég sokat megértek belőle, főleg, mert olyan dolgok érdekelnek, amiről egyébként tudok: Magyarország, Lengyelország, Franciaország földrajza, történelme. Tegnap a Kaméliás hölgy kapcsán vettem elő, mert képtelen voltam Pierre-nek megmagyarázni, hogy milyen film lesz este a TV-ben. 
Jellemző a francia agyára, hogy amikor leírtam magyarul, csak nézett, mint a lőtt medve, még akkor is, amikor megmagyaráztam, hogy a hölgy "la femme". (Marek a magyar név kapcsán azonnal mondta, hogy a "Dama Kameliowa" című filmről van szó.) Csak amikor megmutattam az enciklopédiában a kamélia virág nevét, akkor kapcsolt, hogy minden bizonnyal a "La dame aux Camélias" című regényre gondolok. 

Január 11. kedd, úton. Jól bedurrant az idő, és ami nem gyakori, most északkeleti volt a szél, így nincs hova elbújni, menni kell, ha lassan is. Alig öt csomóval bandukoltunk egész nap, kivéve a késő estét, amikor megjavult az idő. A hajóbérlő ideges, mert reggel azt adtam, hogy 13-án érkezem, valamikor délután. Ilyen helyzetben egyszerűen nem lehet kiszámolni az érkezés idejét.

Már megint a lengyelek...

Egész éjjel azon törtem a fejem, hogy hol tévedtem 500 frankot, mert ennyi hiányzik a kasszából? Reggel rájöttem, mikor kínomban, más ötletem nem lévén, elkezdtem az ital és cigaretta számlákat böngészni. 
Karácsonykor, 27-én más sört hoztak, mint a szokásos. De mivel a doboz nagyon hasonló volt, fehér, és piros betűvel, csak a karton színe volt más, azt hittem, hogy a karácsonyra való tekintettel, ünnepi csomagolást adtak a sörnek. Ám nem így volt, mindig helyi sört - a legolcsóbbat, 44 FF egy karton - szoktunk rendelni. Ez most export volt, és 71 FF az ára. De átvételkor nem néztem az árat, csak a mennyiséget - ilyenkor amúgy is bolondok háza van, és a shipi egyébként abszolút korrekt és megbízható. (Most szabadságon volt, és egy fiatal kollégája intézte az ügyeket, aki nem ismeri a hajó igényeit.) 
Tehát én a kantinban a 71 frankos sört 44-ért adtam. Ez húsz karton esetében közel 500 frankot tesz ki. Megvolt az ok, megnyugodtam. Az más kérdés, hogy egyáltalán nem örültem. Reggel mutattam a számlát Mareknak, és elmondtam, hogyan jártam. Persze azt is, hogy gond egy szál se, én voltam a hibás, mert nem ellenőriztem le az árat, és nem javítottam ki a kantin árjegyzéket. 
Délután megjelent 250 frankkal, hogy nem tudják, ki mennyit rendelt ebből a sörből, de itt a károm fele, ezt összedobták. Hiába erősködtem, hogy nem fogadom el, rámtukmálta. 
Nem mondom, jól esett. Azt hiszem, ez magyar hajón nemigen történt volna meg (és sok lengyel parancsnokkal se). 
Most jövök majd én, és a kétszázötven frank erejéig kikötőnként adok nekik egy üveg whiskyt, azt viszont ők nem utasíthatják el. 

Január 12. szerda, úton. Reggel leadtam, hogy holnap hajnali ötkor érkezünk. Így a hajóbérlő boldog lehet, csak mi veszítettük el az éjszakát Marseille-ben. 

Január 13. csütörtök, Marseille. Korán érkeztünk. Fél hatra kikötöttünk. Fél tizenegykor kimentem, először, amióta a hajón vagyok.
Amiért kimentem, nem tudtam elintézni.
Bánatomban vettem egy inget, és megettem egy zöld valamit, valószínűleg spenótos, sós süteményt, meg egy sonkás, tojásos szendvicset. A baugette jó száraz volt...

Pierre óriási mázlija

Fél tízkor megérkezett Guegan, az új főgépész. Pierre hamarosan elment.
Amikor beértem a hajóra, azzal fogadott Józef, az egyik matróz, hogy leégett a kettes daru. Azért a rakodás ment, igaz, parti daruval.
Most, hogy gond adódott, bejött Mr. Cardi, a Sudcargos főnöke, és élénken érdeklődött, hogy mikor tudunk elmenni?
- Ha kész a motor... - mondtam, mert ugyan mi mást lehet mondani?
- De hajnalban megjön a De-Kastri - egy másik Sudcargos hajó -, és kell a hely.
- Átállhatunk egy inoperatív rakpartra, ha kell - mondtam.
Így is történt.
Ötkor elvitték a kiszerelt motort. Fél nyolckor pilot, és egy óra múlva már a hullámtörőn voltunk kikötve.
Mr. Le Tallec telefonált, hogy a műhelyben azt mondták, hogy hétfőn délután tudják leghamarabb beszerelni a motort.
Elképzelem, mi lett volna, ha Pierre van még a hajón. Az utolsó, de valóban a legutolsó pillanatban húzta el a csíkot.
Este megnéztem egy filmet a 60-as évekből (az elejét nem láttam), Koncz Zsuzsáról, az Illés együttesről, és az Omegáról. Aranyos film, és milyen unalmas zene! Pedig hogy élveztük hajdanán! Nem sokkal később felhívott az asszony. Szabolcs is bele-bele nézett, de unta (elhiszem).
Jelentem, benne vagyok az újságban. A Marin című lap hozta, hogy: Petra, parancsnok cdt. Szekely.

Január 4. kedd, úton - Valencia - úton. Hát, elég hamar eljöttünk Valenciából, de azért sikerült kimenni két és fél órára a városba.

Bevásároltam

Azaz nem is a városba, hanem egy hatalmas shopping centerbe vitt ki az ügynök, amikor elpanaszoltam a búmat, hogy csak az a "téli" ruhám van amit most hordok, amiben leutaztam Trinidadba. Megjegyezte, hogy nagy tömegnyomorra számíthatok. 
- Persze, hiszen a karácsony utáni árleszállítás van - mondtam, nagy mindentudóan. 
- Dehogy, captain... - mondta mosolyogva. - A karácsony nálunk nem olyan nagy ünnep, mint a Háromkirályok. Nálunk most van a bevásárlási láz. Tudja, az ajándékozás... 
- A gyerekek karácsonykor nem is kapnak ajándékot? 
- Dehogynem... 
- Itt jó gyereknek lenni, kétszer ünnepelni... 
- Hát, csak a gazdagok engedik meg maguknak, hogy kétszer adják az ajándékot. A szegényebbek most, január hatodikán. 
Igaza volt. Hatalmas tömegnyomor, hosszas keresgélés után találtam bankot, amelyik beváltotta a dolláromat. Először egy fekete farmert vettem, érdekes, amelyiket kiválasztottam, az pont jó volt rám, 50-es, amekkorát nyáron vettem a Skálában. Utána cipőt vettem. 
Megmutattam a kisasszonykának, melyik tetszik. Felpróbáltam. Jó volt. 
- Megveszem... - mondtam, mire az eladó harsányan kacagni kezdett. Nem értettem, mi a humor tárgya? 
- Ha minden vevő ilyen lenne... - magyarázta. - Bejön, megnéz egy cipőt és megveszi. Nem válogat... Nahát! 
Legtöbbször így vásárolok. 
Két pulóvert is vettem, meg egy kabátot, vízhatlan, és könnyű. A vásárlás végén ezer pesetám maradt. Most egy dollár 160-at ér, másfél éve, Pasajesben 82 volt! 
Fél hétre a hajón voltam, nyolckor indultunk. 

Január 5. szerda, úton, Barcelona, Úton. Egész délelőtt a hóvégét készítettem elő, egykor érkeztünk, ötkor el is mentünk...

Egy kis baki...

Azt hiszem, a legnagyobb gondom az, hogyan számítsam ki az érkezés idejét. Na, persze az egyszerű, hogy a megteendő utat elosztom a sebességgel, és kész. De figyelembe kell venni az időjárást, honnan jönnek a hullámok? Ha szemből a sebesség lecsökken, ha oldalról, akkor elkerülendő a nagyobb dülöngélést, irányt kell változtatni, és mind késést jelent. Barcelona és Marseille között négy útvonalunk van, ami közül választhatok. Ha észak-nyugati szél dühöng (ami a leggyakoribb) akkor 221 mérföld az út a partok mentén, ha délnyugati a szél, vagy csendes a tenger, akkor egyenesen, átszelve a Lion öblöt 180 mérföld. 
Nos, az időjárás-jelentés alapján úgy saccoltam, hogy egy középarányost vehetek, 200 mérföldet, felmegyek Cap Bearig, és onnan egyenesen Marseille. Megadtam az érkezést 15.00-ra. 
Szinte azonnal jött a válasz, hogy teljes sebességgel menjek, mert 13.30-ra megrendelték a rakodómunkásokat. 
Nem szívesen, de nekiindultam az egyenes, legrövidebb úton, s megadtam, hogy 12.30-ra megérkezem. 

Január 6, csütörtök, úton, Marseille, úton. Reggel hétkor keltem, mert izgatott az érkezés időpontja. Nos, a szél végig hátulról jött, és a sebességhez hozzáadott még másfél csomót, így aztán háromnegyed tízkor már a pilot a hajón volt, és egy óra múlva part mellett álltunk.

Pierre baja

Azt terveztem, hogy kimegyek, és elintézem a pénzem hazautalását. P. Jullien, az ügynök megígérte, hogy kivisz kettőkor. Így türelmesen vártam. Pierre azt mondta, hogy sajnos ő nem tud várni, mert neki szüksége van a kikapcsolódásra. Valahogy így közölte: 
- Mi obligación go shore, purquois respiración.
Magyarán kocsmázni és kártyázni ment ki. Tulajdonképpen magasan tojik arra, hogy mi történik a hajón amíg Marseille-ben állunk. 
Fél három körül beállított Mr. Le Tallec, a cég technikai igazgatója. Persze Pierre-t kereste. Kérdezte, hogyan boldogulok vele? Na, most mit mondhattam erre? Igaz, hogy szegény feje (Pierre-é) állandóan mondogatja, hogy mondjam meg a központnak, hogy ő egy "veri gúd séf mechanik", de ha ezt mondom Le Tallec-nek, akkor rólam lesz meg a véleménye. Így annyit tettem, hogy nem mondtam semmi rosszat Pierre-ről, hanem csak az igazat, hogy beszélgetni úgy ahogy tudunk, de a gépről szinte semmit. Legalább is nem annyit, amennyire szükség lenne. Pierre nagy bajban volt, amikor elmondtam, hogy itt volt a főnöke. 
Este úgy elmentünk, ahogyan az elő van írva. 
Ez se tetszett Pierre-nek. Miért érkeztem olyan hamar, morgolódott. Egy éjszaka Mareille-ben kijárt volna neki... Na, ja. Én meg nézhettem volna magam. 
Le Tallec megmondta, hogy Gaugen három hónapos szerződéssel jön a hajóra. Amilyen szemét vagyok, ezt is megmondtam Pierre-nek, azóta háborog magában, hogy ez nem járja, mert Gaugen nyugdíjas háromezer dollárért, neki meg csak ezer lesz, és tessék, ő hazamegy, a másik meg a nyugdíj mellett kereshet. 
Azt hiszem a főgépész úr összekeveri a vállalatot a kormány szociális védőhálójával. Az persze fel se merül benne, hogy mindenki menekül tőle, ő az a Jolly Joker, aki csak akkor alkalmas, ha más nincs elérhető közelségben. (Persze némi fogalma lehet a dolgokról, mert különben nem rágná a fülemet állandóan azzal, hogy mondjam meg a központban, hogy milyen jó főgépész is ő. És persze ezt tette Maciejjel is. Ha biztos lenne magában, nem lenne szükség erre.) 
Őrület, hogy indulás után mennyi dolgom volt, rendbe rakni a dolgokat, papírokat, az adminisztrációt. 

December 31. péntek, úton, Oran. Reggel arra ébredtem, hogy a sót kifelejtettem a bejgliből. Megkóstoltam, azért ehető... 

Egy nagy igazság

Azt mondja Pierre, hogy a franciák szerint, aki kubai szivart szív, annak nincs semmi gondja. Ezek szerint nekem sincs, mert ma este is kaptam egyet Pierre-től, és szép komótosan elszívtuk vacsora után (ami egyáltalán nem közelíti meg a magyar szilveszteri terített asztalt). 
Délután tévéztem, a Dunát néztem. (Szerencsére csak holnap kezdenek dolgozni, így nyugodt szilveszterünk lesz).

Volt jobb...

Két hölgy és Gyurkovics Tibor volt a három műsorvezető. Nem dobtam magam hanyatt a műsortól, igen kevés vidám percet szereztek (leginkább Szabó Gyula, aki a magyar népmesék stílusában adott elő - "alárajzkisérettel" meséket a "szocializmusi időkből". 
Sajnos a műsorvezető-író úr nem volt a helyzet magaslatán. Összehordott hetet-havat, sok gondolatának nem volt se füle, se farka... Úgy gondolom, taj-picsa részeg volt a szilveszter tiszteletére.
Éjfél előtt a hídon voltam, ahogyan a társaság előírta. Száraz pezsgővel koccintottunk, szóltak a hajókürtök, kézi fáklyákat gyújtottunk. Minden hajó válaszolt a kikötőben, és a horgonyon is. (A himnuszt így nem hallottam.) 

Január 1. szombat. Oran. Megkezdődött a kétezredik év. Ahogyan Orbán Viktor mondta a parlamenti ünnepségen, mától számított ezer évig minden nap kettessel kezdődik a dátum. Ez egy nagy igazság! Hogy részese lehettem, nem érdem, de nagyon jó érzés. 
Éjfél után amíg a többiek puszilkodtak, ölelkeztek, addig gyorsan leellenőriztem a műszereket és készülékeket. Természetesen semmi baj, ahogyan nem volt a világnak azon részein, ahol már hajnal van.  A fotón a Petra hídja az éjféli koccintás után.


Utána megnéztem a Dunán egy amerikai vígjátékot, négykor feküdtem le. 
Fél nyolckor ébredtem. 
Délelőtt hivatalos cigaretta kunyerálók jöttek, elintéztük a vizsgálatot, de most keményebb voltam, mint az elmúlt úton, így nem ment el annyi cigaretta. 
Délután ledőltem, bekapcsoltam a tévét. 

Január 2, vasárnap, Oran, úton. A rakodás komótosan halad, délelőtt a hóvégével dolgoztam. 
Kicsit elszálltunk a kajával. Napi 62 frankra jött ki a kajapénz, ez nem kevesebb, mint 2400 forint / fő / nap. Hát ebből igazán lehet dőzsölni, de mivel nem akarom, hogy a fejemre koppintsanak egy kicsit megkozmetikáztam a leltárt, és megrugdostam a szakácsot, hogy januárban fogja vissza magát, nem kell minden nap kétszer irdatlan mennyiségű húst fogyasztani, és a 31 frankos bort csak vasárnap tegye az asztalra. Januárban lesz palacsinta vacsorára, káposztás nudli sült szalonnával, tükörtojás karfiollal és burgonyával. Veszünk más húst is, mint bélszín és hátszín, pezsgőt se iszunk annyit, mint decemberben, és minden helyrejön. 
Megmondom őszintén, egyfelől nem rossz dolog parancsnoknak lenni. Háromnegyed nyolc körül kelek, akkor reggelizem, amikor jól esik, mindenben kiszolgálnak. Csak az a bibi, hogy alig mozgok, jókat eszem, és egy kicsit meghíztam (amióta a Petrán vagyok). 
Na, de ma van az új élet kezdésének az ideje, majd meglátjuk, hogy mi sikeredik, az elhatározás megvan, a lehetőség is adott, hogy lefogyjak. Pierre-nek már megmondtam, hogy vége az ebéd és vacsora előtti whisky vagy Ricard aperitifnek, nem vette rossz néven... Marad a vacsora utáni szivar (ha ad). A képen Pierre somolyog a whiskyjébe.

Az oráni ügynökünk igen nagy segítségemre van. 
Megmondta, hogy kinek mennyi cigit adjak, legalább három kartonnal megspóroltam, de a végén kiderült, ez a visszafogás rá nem vonatkozik. Kért volna többet, de miután megtanított, hogy a lejmolókkal nyugodtan kemény lehetek (kivéve a vámot), ezért vele szemben alkalmaztam először. Azért a végén kapott egy fél karton Fantát. 
Öt előtt befejeztük a berakást. Jött a rendőrség embere, hogy hat húszkor jönnek, a pilot pedig fél hétkor. A gép kész volt fél hét előtt. A rendőrség fél nyolckor jött, a pilot nyolc előtt öt perccel. Addig mindenki ténfergett, készenlétben volt (én is a hídon). Negyed kilenckor a nyílt vízen voltunk. Éjfélig az én őrségem. 

Január 3. hétfő, Mostaganem, úton. Éjfél után tíz perccel érkeztünk. Azt mondja a kikötő, hogy most indul egy hajó, annak a helyére megyünk, tíz percet várjunk. Fél háromra kötöttünk ki. És borzalmas hidegben, volt vagy hat fok, és jókora szél. Egészen átfáztam. 
A parti őrség pofára esett, mert Oranban elfogyott az összes cigim, és nem tudtam adni. Azt hittem, ők kinyitják a vámszekrényt, de kiderült (hála Istennek), hogy tilos. Megspóroltam három kartonnal. 
Most szerencsénk volt, mert nem kellett sokáig vacakolni, a pilot hamar jött, és öt körül már a nyílt vízen voltunk. 

December 27. hétfő, Marseille. Korán reggel bejött az ügynök, utána a leveleimet nyomtattam. A rakodással este nyolc előtt végeztünk.

Az első igazán nehéz döntés

Ami ezután jött, az a legrosszabb álmaimban se jöjjön elő. 
Kezdődött azzal, hogy a manőver kezdetekor nem volt bal főgép. Később helyrehozták a hibát, de már ideges voltam. 
Amint megyünk a kikötőben, hallom, hogy Fos Port Control viharjelzést ad: éjfél körül 11-12-es szelet jósolt a környékre. A legerősebb vihar, amiben eddig voltam, az tízes erősségű széllel járt. Ehhez hozzátartozik, hogy indulás előtt megnéztem az időjárás-jelentést, és semmi különös nem volt. Egyszerűen nem értettem. Közben már a kikötő bejárata közelében voltunk, határoznom kellett: vagy nekimegyek az ítéletidőnek, vagy horgonyra állok, és kivárom a végét. 
Felhívtam a hajóbérlőt, és elmondtam, milyen idő várható, és közöltem, ledobom a horgonyt Marseille előtt. A pilot jó védett helyre hozott, lehorgonyoztunk, és elment. 
Lefeküdtem éjfélkor. Egykor arra ébredtem, hogy veszettül dülöngélünk. Fel a hídra. Odakint üvöltött a szél, a hajó a horgony körül forgolódott, és amikor oldalba kapta a hullámokat, akkor olyan dülöngélésbe kezdett, hogy az őrület. Marek is felkelt, a matrózokkal lement a raktárba, ellenőrizni a rakományt. Az egyik kamion elmozdult, nagy nehezen megkötötték. 
Olyan ideges voltam, hogy beszélni alig tudtam. Megálltam, horgonyon vagyok, ahelyett, hogy mennék - egy hajóbérlő sincs oda az örömtől, ha a hajó horgonyon áll, és ezt kevés parancsnok engedi meg magának (a menedékbe vonulást) -, és ha itt, horgonyon törik össze a rakomány, akkor jól nézek ki! Szerencsére kitaláltam, hogy beindítom az orrsugár-kormányt és azzal tartottam a hajót merőlegesen a hullámokra. Hajnali fél hatkor mentem el szundítani egy kicsit. 

December 28. kedd, Marseille, úton. Reggel későn ébredtem

Az a fránya időjárás

Kilenckor megkérdeztem a Kikötőkapitányságot, hogy mit mond a meteorológia, mert csak francia nyelvű időjárást ad a francia parti őrség. Ugyanazt mondta, mint este, nyugati, északnyugati 10-11-es szél. Leadtam egy táviratot a Sudcargos-nak, hogy milyen az idő, s még nem indulok. Erre azonnal visszajött egy üzenet, hogy nézzek jobban utána az időjárásnak, mert nekik azt mondták a kikötőben, hogy 3-4-es erősségű szél van. Ez azért pofátlanság, és ráadásul senki se írta alá a táviratot. Ebből azt lehet kiolvasni, hogy igen jó néven vennék, ha elindulnék. Éppen akkor vette a Navtex a következő időjárást (a francia haditengerészettől, ez mindig korrekt), hogy továbbra is 10-11-es a szél, délutánra javulás várható, akkor csak 8-9-es lesz. Lefénymásoltam s elfaxoltam a Sudcargos-nak. Utána meg se nyikkant a telex. 
Ettől függetlenül remegett a gyomrom, ideges voltam, mert később sehol se találtam friss jelentést az időről. Végül négy órakor úgy döntöttem, elindulok. Szerencsés döntés volt, mert viszonylag normálisan mehetünk. Indulás után jött a következő időjárás, valamivel kedvezőbb időt adtak, ez megnyugtatott. 
Szerencsére a haditengerészet forgalom ellenörző pontján engedélyezték, hogy szorosan a part mellett haladjak (ugyanis veszélyes rakományunk van 150 tonna, s ezzel az előírások szerint nem lehet 7 mérföldnél közelebb hajózni a francia partok mellett). Így viszonylag jó - 7 csomó - sebességgel megyünk. Holnap este Barcelona, ha az Isten is úgy akarja. 
Indulás után kiengedtem, feloldódott a feszültség, és megnyugodtam. 
Őrületes felelősség megtalálni a helyes döntést a biztonság és a hajóbérlő érdeke között. Tulajdonképpen egész idő alatt az nyomasztott, hogy tudtam: helyesen döntöttem, de nem veszik jó néven. Azt tudják, hogy nem adhatnak utasítást semmilyen körülmények között, a felelősség, tehát a döntés joga is az enyém, de az természetes, hogy elvárják: a hajóbérlő érdekeit is tartsam szem előtt. 
Mennyivel más (könnyebb) elsőtisztként átélni a dolgokat! Azon tűnődöm, kell-e nekem mindenáron parancsnoknak lennem?
Ja, és még valami: most én aggódtam, és Pierre ült a babérjain, csak az a különbség, hogy ő nem kap tőlem szivart... 

December 29. szerda, úton, Barcelona. Teljesen nyugodt napunk volt (a tengeren). Az idő - partközelben - jó volt, sütött a nap és 8 fok volt, így aztán fáztam.

A lüke szakács

Szegény Ryszard jóindulatú, de azt hiszem, egy kicsit szétszórt, egy kicsit lezser. Nem főz különösebben kiemelkedően, de rosszat még nem tett elém. 
Kezdem azzal, hogy a marseille-i ügynök az elmúlt úton adott 8 kiló mazsolát és nyolc kiló datolyát, hogy ez "speciális ajándék" a Ramadántól szenvedő szegény algériai partnereiknek. Ryszard nem számolta át, és kiderült, hogy másfél kiló datolyával kevesebb volt. Ki kellett mennie és megvenni. Tulajdonképpen nem is a három zacskó datolya került sokba, hanem a taxi oda és vissza. 
Nem tudom, hogyan számolja ki, hogy mennyi élelmiszer kell egy hónapban, de tulajdonképpen nem is igen érdekel, ez az ő dolga. Ma ebéd után mondja, hogy milyen klassz tortát csinál szilveszterre. Belesütött egy egyfrankost, és akihez kerül, annak valami ajándék jár majd. Úgy döntöttem, kap egy üveg whiskyt. 
Erre mondtam, hogy ma délután úgysincs időm aludni, tehát megcsinálom a bejglit. Valami nem volt kristálytiszta, mert nagy lelkesen rendezgette a hozzávalókat, de többször mondogatta, hogy ráér holnap. 
Oké, nem erőltettem a dolgot. 
Vacsora után azt mondja, kimenne a szupermarketba egy órára. Nem értettem, miért kell neki a boltba menni, de hadd menjen, gondoltam. Amikor visszajött, belenéztem a szatyrába, hát három kiló lisztet vett. Kiderült, hogy nincs egy deka se a hajón. Vagy elfelejtett rendelni Marseille előtt, vagy elszámolta magát, vagy egyszerűen nem használnak annyi lisztet, mint mi - és ez igen valószínű -, tehát nem aggódott különösebben azért, mert kifogyott. 
Azt hiszem, magában elátkozott, hogy a "hülye magyar starekra" (parancsnok, egymás között így hívják a barbát: öreg) most jött rá a süthetnék. Azt hiszem, nem merte megmondani, inkább kiment, és vett lisztet a saját pénzén. 

December 30. csütörtök, úton. Kellemes nap, csendes vizeken hajózunk. Délután bejglit sütöttem. Azt hiszem, soha ilyen jól nem sikerült. 
Felhívott Encsike, de valami nincs rendben a telefonnal, mert nem csöngött. Véletlenül kézbe vettem, és éreztem, hogy remeg, rezeg. Próbaképpen felvettem, és mit ad Isten, az asszonyka volt.

No problem, Petra Oran fin de anno...

Távirat érkezett, ékes francia nyelven, s úgy sejtettem, hogy a kétezres évvel kapcsolatos dátum gondok miatti intézkedéseket tartalmazza. Átvittem Pierre-nek, aki imígyen fordította le: 
- No problem Is tevan, Petra Oran fin de anno... 
Nohát, ez nem túl sok, gondoltam, de azért táviratoztam a CMO-nak, hogy valóban ezt küldték-e? Gondolom, jót vigyorogtak a táviraton, mert este megkaptam az angol nyelvű utasításokat a biztonsági rendszabályokról, amiket a biztosító előírt. 

December 22. szerda, Mostaganem, úton, Oran. A mai éjszakám valamivel jobb volt, mint a tegnapi. Elég jól aludtam. Délután eljöttünk, és hatra kikötöttünk Oranban. A manőver kicsit rázós volt, mert túl gyorsan közeledtünk a rakparthoz, de nem lett baj, sikerült megállítani a hajót.

Későn, volt vagy fél tíz, mikor az ügynök bejött. A szokásos formaságok után a rakodásról beszéltünk. Be akarják fejezni szenteste a hajót. Hát meg kell, hogy mondjam, ennek nem örülnék. Még menetben is jobb, mert az indulás mindenki számára azt jelenti, hogy készenlétben kell várakozni, amíg végre elintéznek mindent, a rendőrség átkutatja a hajót, stb.
Remélem, nem eszik ilyen forrón a kását...

December 23. csütörtök, Oran. Nyugodt nap, sokkal inkább mint gondoltam. Rendben ment a rakodás, korán (négykor) befejezték, lévén ramadán.

December 24. péntek, Orán, úton. Nagyon bíztam benne, hogy itt leszünk szenteste, de hát a hajóbérlő elintézte a gyors rakodást. Talán jobb is, hogy eljöttünk, így legalább nyugodt körülmények között töltöttük a karácsony estét.
Nekem akadt egy kis gondom, ugyanis hat héliumtartályt szállítunk, és az egyiknek a csövei le voltak fagyva. A hélium veszélyes rakomány, de nem robbanásveszélyes. Ha a raktárban kifolyik, elveszi a levegő helyét, és ezért fulladást okozhat. Állandó szellőztetés mellett kell ezért szállítani. A héliumot nem könnyű folyékony állapotban tartani, mivel a forráspontja 4 K, azaz mínusz 268,9 C fok. Ezért duplafalú tartályba töltik, a két fal között vákuum van, abban folyékony nitrogén, s ez tartja a hélium hőmérsékletét. Ha a nitrogén szivárog, akkor a töltőcső azonnal lefagy. Ez történt most is, amikor a szelepet elzárták, pár perc alatt leolvadt a cső, azaz nincs semmi probléma.
De amikor a chief jelentette a fagyást, az első reakcióm az volt, hogyha nem hívnak szakértőt, aki írásbeli véleményt ad, akkor nem veszem fel a hatodik tartályt. Telefon ide-oda, Franciaországba a hajóbérlőnek, aki persze azt sugallta, hogy fel kell venni, mert fontos rakomány. Utasítást persze nem adhat, az én felelősségem eldönteni, hogy elvisszük-e vagy se. Ha nem, abból botrány lehet, persze hivatalosan nekem lesz igazam, de hivataltalanul elküldhetnek a francba.
Hála istennek, a probléma megoldódott, (még a barbadosi rendőrség nélkül is).

Terülj, terülj asztalkám

A köszöntés és a vacsora a lengyel szokások szerint zajlott le. A szakács ostyát osztott mindenkinek, és abból mindenki megkínált mindenkit, törtünk egy pici darabot, megettük, és utána kívántunk kellemes karácsonyt egymásnak.
Tizenhét fogásos vacsorát varázsolt Ryszard.
Kezdetnek barszcz (céklaleves) volt, aztán az előételek sora: rák, sült békacomb, rántott hal, halrudak, paradicsomos hal görög recept szerint, káposztás gomba, káposztás kukorica, franciasaláta, piroski, káposztás rudacskák, mákos nudli, mákos kalács, valamilyen sütemény és a főétel sült pisztráng hasábburgonyával. Aperitifnek whiskyt ittunk, a vacsorához igen kiváló francia vörösbort, és a végén kávé is volt, és Pierre jóvoltából egy Rómeó és Julia szivar (kubai, és valami szuper finom!).
Hétkor kezdtük, nyolcra még nem tudtam befejezni, de Krzysztof a második tiszt fél órát önként ráhúzott, így nyugodtan meg tudtam vacsorázni.

December 25. szombat, Úton. Ez a nap se múlt el apró gond nélkül. A jobb oldali főgép távvezérlő karja elromlott, nem tudunk teljes sebességgel menni. Baj csak akkor lehet belőle, ha nem érkezünk meg hétfő reggel hatra Ráadásul az időjárás-jelentés nem jó szélirányt adott meg, így el kellett fordulni az előre számított útiránytól, de később bejött a délnyugati szél, és vissza tudtunk állni az eredeti útvonalra.
Reggel felhívtam Encsit, mert a spanyol partok közelében jártunk. Jó volt hallani a hangját, meghallgatni, hogyan karácsonyoztak. Utána apával is beszéltem. Kérte a Sudcargos címét, hogy tudjon naplót küldeni.
Alapjában véve szép az élet, gyerekek!
Délután a frászt hoztam Pierre, ezért kaptam tőle egy kubai szivart, vacsora után kiváló volt francia vörösborral és kávéval, így az igazi (ha nincs konyak).
Mint mondtam, a jobboldali főgép távvezérlése elhagyta magát, igaz, már Oranban is gondjaim voltak vele manőver közben. Így felhívtam Pierre-t a hídra, és megmondtam, hogy "lö motor" no problem, de a "motor command no good". Erre majdnem összecsinálta magát, azonnal hívta az összes lengyel asszisztenciát, hogy csináljanak valamit. Hát, valamit csináltak, de hogy nem az igazi, arra én vagyok a tanú. Pierre megígérte, hogy Marseille-ben megcsinálják, de addig is kaptam tőle egy szivart.

December 26. vasárnap, úton, Marseille. Szerencsések voltunk, mert ha későn este is, de megérkeztünk Marseille elé.
Pierre egész nap ideges volt, egy zabszem nem fért volna a fenekébe, ha találkoztunk, mindig azt magyarázta, hogy lö motor command no problem, holnap reggel nekiállnak, és megcsinálják a főgép távvezérlését. Úgy legyen.
Ma táviratot kaptam a Sudcargos-tól, hogy az elsőtisztnek kifizethetek 50 frankot héliumtartályonként. Ennek csak az a jelentősége, hogy a jövőben én is megkapom (a fedélzetmesterrel közösen) ezt az összeget, ha "előlépek" elsőtisztnek.

Kacifántos érkezés

Az érkezési manőver egy kicsit rémálom volt. Viharos szél fújt, még az a szerencse, hogy a rakpartra tolta a hajót. Ezzel együtt elég erősen nekivágódtunk, de a part jól ki van ballonozva, és nem történt semmi baj. A gépek vezérlése kész kabaré volt. Amikor előréből állj-t kértem, hátra kezdett dolgozni, amikor visszaállítottam álljra, akkor meg előremenetbe kapcsolt. Három helyről: a hídról és a két oldalsó szárnyról lehet vezérelni a főgépeket, és ez a három nincs most szinkronban. Manőver után felhívattam a gépészeket a hídra, elmagyaráztam, hogy mi a gond, és meghagytam, holnap ha törik, ha szakad, de meg kell csinálni.
Szegény Pierre teljesen kétségbe esett, és fél éjfélkor nekiállt zseblámpával vizsgálódni a vezérlőpult alatt. Annyira belefelejtkezett, hogy még szivart se kaptam. Persze semmire se jutott, majd holnap...

December 20. hétfő, úton. Eddig minden rendben ment. Oly annyira, hogy az is kiderült: itt tejben vajban fürdöm. A hír természetesen igaz, de:
1., Nem én, hanem a ruháim.
2., Nem tejben és vajban, hanem Maresiben.
Na, ehhez egy kis magyarázat kell. Amikor otthonról elindulok, mindig hozok magammal egy üveg Nescafét és egy zacskó Maresit, ugyanis a szállodákban nincs iható, és elegendő kávé, de van langymeleg víz a csapban, ami annyira-amennyire, megfelel kávé készítésére.
Amikor összekészítettem a csomagomat, a Clipper Caraibes-on, ezt a tetejére tettem, hogy kéznél legyen a hotelban, Barcelonában. Ott is volt, csak nem bírta a gyűrődést, és kétharmada kiömlött a ruháimra. 
Amikor a szállodában elővettem, örömmel láttam, mindenem Maresivel van finoman bevonva. Tegnap irtó óvatosan kellett kicsomagolnom, mert elég lesz a ruhákat kimosnom, nem akarom a kabinomat is (bár az a szakács dolga, mert a parancsnoknak jár a takarítás). A kezem olyan ragacsos lett, mire végeztem, hogy azt hittem az ujjaim összeragadnak.

A csudapók

Minden hajón akad egy-egy különleges fazon. Most Pierre, a főgépész az. Nem mai gyerek, ötvenkilenc éves, és nagyon szépen beszél franciául, szereti a whiskyt és a Ricard-t és borzasztó barátságos. Azt mondják, hogy ez minden jó, amit el lehet róla mondani, s ez Marseille-ben, egy szépen terített asztal mellett elég, de nem a gépházban.
Barátságosan veregette a hátam, amikor megérkeztem, miközben nyakig ültünk Maciejjel a munkában, többször átjött, hol Ricard-t hozott, hol whiskyt, és nagy hangon megnyugtatott, hogy: "lö masin no problem, lö oil no problem, lö fresh water (mosdóvíz) no problem". Ez örvendetes, de mit csinálok majd, ha a "lö masin" problem lesz? Hogyan beszéljük meg a gondot?
Maciej azt tanácsolta, hogy a kezébe kell nyomni a telefont, és beszél Párizzsal. Na ja, de menetben? Akkor a 2. gépésszel kell beszélni, aki viszont nem egy kimondott észlény.
Hamarosan kiderült az is, hogy a "raport dö voájázs" az már problem. Szóval az úti jelentést már nekem kell megcsinálnom. Megnéztem a komputerben, nem egy ördöngös dolog, megnyugtattam Pierre-t, hogy "lö raport, no problem". Akkora pohár Ricard-t kaptam a kezembe azonnal, hogy az na!
Egyébként nem issza le magát. Kaja előtt aperitív, kaja után emésztést segítő, délután meg már nem dolgozunk, mondja, bár délelőtt tízkor ma az ágyból húztam ki, nyilván ott gondolta át a gépház ügyes-bajos dolgait.
Szóval az alapvető baj, hogy nem beszél angolul. Így Maciej is, meg én is - eleinte - valami nemzetközi pidgin nyelvet próbáltunk összehozni, hogy megértessük magunkat. Mert Pierre nagyon szeret beszélgetni, és az nem zavarja, hogy nem értjük teljesen. De tegnap este kikérdeztem: 
- Jú laksz Marseille? 
- No, mon casa Corse. 
- Tü bambino lá? 
- Jes. 
- Allora tu parli italiano, é vero? (akkor beszélsz olaszul, igaz?) 
- Jes, oui, si... - derült fel az arca, és barátságosan bólogatva mondogatta: - Is tevan (ez én vagyok) fenomen. Szpík anglé, habla italiano, boku bueno. 
Szóval ilyen szépen beszél olaszul. Egyébként az olasszal jobban boldogulunk, amióta nyugodtan keveri spanyollal, mert azt is pötyög (én is). 

December 21. kedd, úton, Mostaganem. A éjszakai őrség papírmunkával telt, az az igazság, hogy amíg nem jövök bele, nagyon sok időt elvesz, de már átlátok néhány rutinfeladatot. Évek óta a legrosszabb éjszakám volt, nem tudtam elaludni, hajnali négykor még megnéztem az órámat. Utána egy kicsit elszundítottam. Délutánra befejeztem a dolgomat (remélem, nem felejtettem el semmit), s most várom az érkezést. Ez egy kicsit szokatlan lesz, mert a Coast Gard bejön, mielőtt a hajó kiköt (természetesen cigarettáért), s ha rossz lesz az idő, akkor cikis otthagyni a hidat, s velük bajmolódni. 
Azt már látom, hogy a tisztekkel jól jártam, Marek (ugyanúgy, ahogy én) önállóan berakja a hajót, a második tiszt, Krzysztof Pieniek is érti a dolgát, és remekül kéz alá dolgoznak mindketten. A többiekről egyelőre semmit, de azt már látom, hogy a szakács nem egy nagy fenomén, közepes szintű kaját főz, nem különösebben tiszta, pedig ez létkérdés náluk! Így viszont nem is kap mellékest. Várom, hogy visszajöjjön Henryk Laskowsky.
Remélem, legalább a karácsony estét part mellett töltjük. Erre jó esélyünk van, mert úgy gondolom, csak holnap kezdik a kirakást (Ramadán van), s akkor csak este érkezünk Oranba (mindössze négy óra az út). Legalább másfél nap a kirakás, és teljes rakomány üres konténert viszünk, ez is elvesz legalább egy napot. Persze a legjobb az lenne, he 25-én is part mellett lehetnénk.

Az első érkezés Algériába

Jelentem, túléltem az estét, bár rám jött egyszer a hasmenés érkezés előtt. Őszintén megmondom, hogy rettentő ideges voltam. Az még egy lapáttal rátett, hogy vagy hat hajó állt horgonyon a picinyke öbölben - rendszerint nem állnak horgonyon, de most Ramadán van, s aki tudja, hogy ez mit jelent, annak nem újság, hogy lassan dolgoznak -, és van egy veszélyes sziklazátony, a térképen csak hozzávetőlegesen jelölték azt a helyet is, ahol egy hajó elvesztette a csavarját. Mindehhez hozzájön, a helyi baromság: 
Először a Coast Gard jön a hajóra, lezárják a vámszekrényt, addig a hajó mintegy négy-öt kábelnyire a hullámtörő gáttól sodródik (az elsőtiszt felügyeletével). Na mármost. Mire a parti őrség előbújt a kikötőből, eltelt egy óra húsz perc. Addig egy helyben ácsorogtunk. Ennek mindenki örülni szokott, mert addig ott fáznak a fedélzeten, vagy elbújnak a szalonba, de nincs pihenés. Háromnegyed éjfélre kötöttünk ki. Nem volt semmi probléma a manőverrel. Utána a hivatalos vizsgálat, igyekeztem morc képet vágni - s aki ismer, tudja, hogy sokszor akkor is megy, ha nem akarok -, amikor elkezdték a cigarettát kunyerálni. Sikerült is két kartonnal kevesebbel megúszni, mint ahogyan Maciej szokta (az elmondása szerint 10 kartont oszt szét érkezéskor, én eddig hatnál tartok, de a vám még hátra van). 
Éjjel egykor elküldtem az érkezési táviratokat, fél kettő volt, amikor lefeküdtem. 

December 16. csütörtök, Plomin, Barcelona. A taxi tizenegyre jött meg. Mindenkitől elbúcsúztam, Marian megemlítette, hogyha úgy hozza a sors, szívesen átszállna hozzám a Petrára. 
Egy órakor Trieszt, azaz nem is Triesztbe érkeztem, hanem a Friuli - Venezia-Giulia "megyei" repülőtérre. Pénzt váltottam, meglepő, hogy mennyit romlott a líra, most 1895-öt kaptam egy dollárért. Megebédeltem az étteremben, majd a hajón kifizetem magamnak, ugyanis jár az ellátás az utazás alatt, s a gép csak 16:00-kor indult.
Rómában szétnéztem a reptéri üzletekben, de nem vettem semmit, mert minden nagyon drága. (Ruha kellene.)
Egy biztos: ha valaki Olaszországban repülőre száll, akkor az indulási idő azt jelenti, hogy nem előbb. Triesztben 16:30-kor indultunk négy óra helyett, Rómából 21:00-kor fél kilenc helyett.
Barcelonában várt az ügynök, szállodába vitt. Jó helyen - a Ramblán - volt a hotel, de a szoba olyan pici, hogy el nem tudom képzelni, hogy valaha is kivennék egy ilyet ha turistaként jönnék. 

December 17. péntek, Barcelona, úton. Reggel kilencre ígérte magát a taxis. Addig sétáltam - elég hideg volt, 6 fok - készítettem néhány percnyi videót, majd taxi, és irány a kikötő. 
Még nem végeztek a kikötéssel, mikor megérkeztem. 
Nagyon jó érzés volt újra meglátni a hajót. 
Csak négyen vannak a régiek közül, de Maciej és Wadek hazamegy Marseille-ből, így csak Marek az elsőtiszt és Jozef, az egyik matróz marad az ismerősök közül. Azt hiszem, nem is baj, hogy nem ismernek a többiek. Számomra jó hír, hogy Heniu, a szakács, Janusz a második gépész és Adam az elektrikus januárban visszajönnek. 
Két és fél órát töltöttünk part mellett, s máris indultunk. 
Egy órát pihentem, majd háromkor elkezdtük Maciejjel az ismerkedést a papírmunkával. Egyszerűen őrület! Azt hiszem, nem parancsnok leszek, hanem navigációs titkárnő. 

December 18. szombat, úton, Marseille. A kikötés kicsit rázós volt, mert egy tanonc pilot is jött, s nem a legjobban sikerült, de azért megérkeztünk, majd folytattuk az átadást átvételt, este kilencre végeztünk. 
Utána lementünk a szalonba, én egy üveg Sligovicát, Maciej egy üveg pezsgőt és egy üveg vodkát dobott be. Wadek már nem volt szomjas, amikor lementünk, és egész este vitte a hangot. Meg kell, hogy mondjam, felemelő érzés volt, hogy akik régebbről ismertek, nem győzték a kezemet szorongatni, és örömüket kifejezni, hogy én jöttem parancsnoknak! Énekeltek a tiszteletemre, valami olyasmit, hogy: 
Sto lat, sto lat...(száz év...) meg: nowy kapitan (új kapitány), és végén koccintani kellett mindenkivel. Ha a száz éveket összeadom, akkor megérem a világvégét...
Persze a stary kapitanra (régi kapitány) is koccintottunk nóta kísérettel, meg a nowy bosunra, meg a stary bosunra, na, nem folytatom... 

December 19. vasárnap, Marseille, úton. Reggel hatkor elment Maciej. Mivel megígértem, ezért felkeltem, hogy elbúcsúzzam. Az órát beállítottam hatra (ugyanis mindig negyed órával előbb csenget), de most cserben hagyott. Ugyanis ötkor csengett. Majdnem széttapostam dühömben. Miután elmentek, felköltöztem a parancsnoki kabinba. Felhívtam Encsikét, nagyon örült, éppen a karácsonyi bejglit készítette, és a receptet is elmondta. Nem tudom, hogy meg tudom-e csinálni, lesz-e rá időm egyáltalán. Azért itt nem úgy mennek a dolgok, mint pl. a Humberen, ahol az egyik barba legfőbb gondja az volt, hogyan tudja a napi whiskyjét és karton sörét meginni? Tettem, vettem, adminisztráltam ahogyan azt egy jól nevelt titkárnőnek illik (hú, de lassan megy egyelőre, de majd belejövök!), közben a hajót kirakták meg berakták, és aztán eljött az ideje a manővernek.
Nem mondom, hogy nem voltam ideges. De csak éppen hogy. Szerencsére jó pilot jött, minden rendben ment. Elmesélte, hogy mi történt vagy négy öt napja:

Ki a valódi bűnös?

Nem tudom a hajó nevét, de egy böhöm nagy tankerről van szó (biztos vagyok benne, hogy otthon mindenki hallotta, és a tévékben is benne kellett, hogy legyen). Valahol az angol partok mellett kettétörött (beszúrás 2001-ből: az Angol csatornában), és most szennyezi a környezetet. Ez még szokványos baleset lehetne, de az már pikánssá teszi a dolgot, hogy engedélyt kért St. Nazaire hatóságaitól és a haditengerészettől, hogy menedékhelyre menjen, mert bizonyos gondjai voltak, és meg akartak valamit javítani. (Egy rossz pont a franciáknak.)
A nagypofájú gallok elzavarták őket, nem adták meg az engedélyt. S az eredmény a tragédia. Persze a parancsnokot azonnal börtönbe vitték, de hogy nem egyedül viszi el a balhét, arra mérget mernék venni. Állítólag a franciák keresik a felelőst, de eddig nem találtak senkit alkalmasnak erre a szép feladatra. Viszont a franca parancsnokok egyesülete megfogadja (megfogadta?) neki az egyik legjobb ügyvédet. (Egy jó pont a francia tengerészeknek.)
Az esti őrség gyorsan elszaladt. Végig dolgoztam, a formanyomtatványokat készítettem elő a mostaganemi érkezésre. 
Őrségben most hat órát vagyok, este nyolctól éjfélig, és reggel tíztől délig. 

December 7. Kedd, Horgonyon, Plomin, horgonyon. Reggel kilencre megérkeztünk, és délben eljöttünk, ahogy az egy vonaljáratot teljesítő hajóhoz illik. Az újságban is benne vagyunk, bár megrónak bennünket, hogy minek, ha nincs rakomány?

Újra a Petrán?

Délelőtt jött a hír:
Maciej mindenképpen azt akarja, hogy én váltsam, és utána is maradjak a Petrán. Tehát a tudomány mai állása szerint a következő történik velem a közeljövőben:
December 14-ig elsőtiszt vagyok a Clipper Caraibes-on.
December 15 - január 20. parancsnok a Petrán.
Január 20. - április 20. között első tiszt a Petrán.
Mondtam a barbának, hogy vállalom, mert elsőtisztként a Petrán jobb a pénz, mint itt, és egyáltalán nem olyan unalmas, mint ez a hajó.
Csak venni kéne egy táskát, és egy öltözet normális ruhát...
Annyit azért megtettünk, hogy elmentünk Ravennáig, utána felnéztünk Velence elé, majd visszafordultunk, hogy reggelre megjöhessünk, ha már egyszer megjártuk az utat... (Ezt a baromságot!)

December 8. Szerda, Úton, Plomin. Amióta tudjuk, hogy (valószínűleg, ha minden jól megy, ha semmi nem jön közbe, stb. stb.) a Petrán barba leszek, a parancsnok állandóan magyaráz, segít felkészülni. Manővereknél elmondja a miérteket, ma kaptam tőle egy klassz programrendszert, amivel a hó végét gyerekjáték lesz elkészíteni. Csak az a baj, hogy nincs megerősítés...
Azt mondja a captain, hogy a legnagyobb gondja a cégnek, hogy nem kap se parancsnokot, se első tisztet. Hát persze, ki az a marha, aki karácsony, és a 2000. újév előtt be akar hajózni. Lehet, hogy nem lesz aki leváltson itt?
Délután kint voltam, láttam mákot és pirospaprikát, holnap veszek, és karácsonyra kellene csinálni bobajkát...

December 9. Csütörtök, Plomin, úton, Ravenna, úton. Végre elkezdtük a vonaljáratot

Kalauz lettem

Nem tévedés, én vagyok a kalauz. Hogyan másként lehet hívni azt, aki odamegy az utasokhoz, hogy:
- Kérem a jegyeket!
Na, meg az útleveleket is beszedem az utasoktól és a gépkocsivezetőktől. A matrózok megmutatják, hogy hova álljanak be a kocsik, biztonságosan megkötik a tengeri útra. Én elkészítem az utaslistát, átadom a rendőrségnek az útlevelekkel együtt, majd ellenőrzés, és a rakománypapírok átvétele után elmegyünk.
Ma mindez elég sokáig tartott, mert a behajózástól számított egy óra múlva indultunk. Ez pedig túl hosszú idő. De azt hiszem érthető a késlekedés, ha elmondom hogy mennyi rettentő nagy tömegű gépkocsikat és a kísérő utasokat szállásoltunk be a hajóba:
Egy Zastavát a vezetőjével. Megnyugtatok mindenkit: nem volt a kocsi zsúfoltan a raktárban. Azt hiszem, a hatóságoknak, az ügynökségnek, és mindenkinek, aki a hajóval foglalkozik, még egy kicsit bele kell jönni a dolgokba...
A mai nap 14 óra munkaidőt jelentett, ám ez jó, mert eddig nem volt túlóra, pedig az hozza a pénzt. Mármint a dugit, a zsebpénzt, mert a kereset a családé...
Megjött az új kápó. Szimpatikus pasas, csak kicsit nagyobb a hasa mint az enyém. És ért a komputerhez, hozott Excelt és Word-öt, így újra tudunk dolgozni minden programunkkal.
Ravennából felhívtam Encsikét Hungary Directtel, végre nem kellett sürgetni, hogy siessen, mert lejár a kártya. Szabolcs második díjat nyert irodalmi pályázaton, és bekobzolta magát egy zenei versenyen a budapesti döntőbe. Nimród valami norvég céggel áll kapcsolatban, hajót keres. Remélem, majd átvisz magához...
Apát is felhívtam. Ma jelent meg a legújabb verseskötete, holnap visz belőle Encsikének és a fiúknak.
A tökéletlen Zygmunt Kreft lebeszélte a 400 lírát az olasz kártyáról, így nem tudom, hogyan beszélek legközelebb Olaszországból, mert itt hiába ingyenes a hívás, kártya kell hozzá.
A barba megkapta a hajó mobilját, beszélt Párizzsal, próbálnak első tisztet találni helyettem, de nem könnyű (ki az a bolond, aki karácsony előtt hajóra akar szállni?). Este távirat jött, a digó még nem írta alá a hajóbérleti szerződést, nem kötött biztosítást a hajóra, így ha nem teljesíti a kötelezettségeit, akkor Plominban maradunk holnap...
Kíváncsi vagyok, mikor indul be a járat rendesen? Azt hiszem, nem érem meg a hajón!

December 10. Péntek, Úton, Plomin. Délelőtt kikötöttünk. Utána kimentem a boltba, és vettem a hajónak WC papírt, mert elfogyott. Én szerencsés voltam a vásárlással, mert kaptam. A barba nem annyira, ugyanis a shipi nem jön, és talán ma este még tudunk enni valamit, holnap már vendéglőbe kell menni. Azt hiszem, a Humberen fogyott ki ennyire a kaja az Argentína és Szíria közötti úton.
Mr. Zsivkovics - az ügynök - kissé idegesen ment el a hajóról, mert a parancsnok biztosította, hogy ha nem intézkedik a digó, akkor nem indulunk este, és az azt is jelenti, hogy holnap se és vasárnap se. Ennyit a túlórákról. Később beigazolódott a sejtésem, mert a barba közölte: indulás hétfőn 16.00-kor.
Este láttuk a Berlini Filmszemle gálaestjét. Számomra jól végződött, hiszen Koltai Lajos kapta a legjobb operator díját és Szabó Istváné a legjobb forgatókönyv díja.

December 11. Szombat, Plomin. Most igazán nem tudom, minek örültem volna jobban: ha a hajón maradok, vagy egy hónap parancsnokság a Petrán a jobb-e?
Ugyanis a hajó december 22-től "off hire" lesz, ez azt jelenti, hogy a tulajdonos kiveszi a hajót a bérletből és hajógyárba küldi. Javítás után folytatódik a hajóbérleti szerződés. A hajógyár itt lesz valahol a környéken, 27-én dokkolnak ki, gondolom az összes lengyel feleség lent lesz a hajón, csak Encsike nem tud lejönni hozzám. Biztosan maradnék, mert most örül a cég, ha van valaki a hajón, még mindig nincs meg a váltóm. Bár az is lehet, hogy levennének váltó nélkül, minek a javításra első tiszt? (Nem Mahart hajó...) Azt hiszem, nem érdemes erről polemizálni.
Nagyot politizáltunk a barbával, a francia és magyar parlamenti rendszerről volt szó.

Új járaton a Petra

Este gondoltam egyet, és telexet küldtem a Petrára, Maciejnek. Csak annyit akartam tudni, hogy mikor érnek Marseille-be, hogy tudjam, mire számíthatok. Na, és azt is megkérdeztem, hogy ő jön-e vissza, vagy egy másik lengyel parancsnok?
Szinte azonnal megjött a válasz. Ő jön vissza január végén, így vele leszek első tiszt, ez sokkal jobb helyzetet teremt, mert nyilvánvaló mindenki előtt, hogy csak helyettesítettem. (Zárójelben: júliusig lehet a hajón, és akkor ha áprilisban hazamegyek, akkor minden további nélkül válthatom a nyáron, mint parancsnok!)
A hajó most más útvonalat jár: Marseille-Mostaganem-Oran-Valencia-Barcelona. Azt hiszem, ez sokkal húzósabb lesz, mint a Marseille-Alger-Genova járat volt. December 16-a körül érhetnek Barcelonába, oda kellene utaznom, és Marseille-ben veszem át a hajót.
Most már csak az kell, hogy legyen váltóm!

Dr. Franjo Tudjman meghalt

Tegnap este elhunyt a horvát elnök. A barba táviratot küldött az ügynöknek, amiben részvétét fejezte ki. Erre bejött a fullajtár, hogy ellenőrizze, vajon a lobogók félárbocon vannak-e? Egész nap csak Tudjman van a tévében (persze érthető). Egy pillanatra feltűnt Orbán Viktor is, amikor Európát körbeinterjúvolták ez elnök halála miatt.

December 3. Péntek, Plomin. Délelőtt meghozta a hírt a pilot, hogy aláírták a charter-partyt, és hétfőn indulunk Velencébe. Nem tudom, mikor kapnak le, lehet, hogy egy-két utat megteszek én is ezen a járaton. Elég húzós lesz, mert minden nap délben indulunk Plominból, érkezés este nyolckor Velencébe vagy Ravennába, indulás éjfélkor, érkezés Plominba reggel fél kilenckor. Szombat reggeltől hétfő délig itt állunk. Ezek szerint én leszek a rakodótiszt, a második és a captain a két navigátor.

December 4. Szombat, Plomin. Délelőtt tettem-vettem, tacepaókat készítettem, amiket kifüggesztünk hajószerte, hogy az utasokat eligazítsa. Ebéd után jött a kolosszális ötlet, minek következtében pillanatnyilag csak a fenekem fáj, de holnap lesz nagy sírás és rívás, és az fogaknak csikorgatása.

Felső-Plomin

Ugyanis a falucska két részből áll, mint azt már említettem. Az alsó Luka Plomin - ne tessék idétlenségre gondolni, luka horvátul kikötőt jelent -, és a dombon van a "felsőváros". Hát gondoltam egy merészet és nagyot, és a kamerát a vállamra véve nekiindultam. Nagy vállalkozás volt, mert függőlegesen háromszáz métert kellett megtenni, ehhez egy két és fél kilométeres út áll rendelkezésre, hát mit mondjak, az utolsó száz méter rettenetes volt...
De megérte felcaplatni.
Nem siettem, ötven percbe telt az út. Közben videóztam, meg-megálltam gyönyörködni a tájban. Szép a környék, a hegyoldal vörösesbarnába öltözött, itt-ott zöldellő foltok mutatták, hol vannak az örökzöldek. Ahogy a bekötőútra ráfordultam, elkezdett emelkedni, és végig kaptatón kellett haladnom. Ami szép, és szomorú volt, hogy végig az út mentén ott vannak a négy-ötszáz éves házak, elhagyatottan, félig romos állapotban. De majd mindegyik mellett van valami, egy sufni, egy tatarozott kis épületrész, és lakják. Valaha szép udvarházak lehettek. De láttam két gyönyörűen felújított épületet is, biztos pénzes pasas a gazdája.
Minden fáradtságot megért felmenni.
Valami soha nem tapasztalt érzés kerített a hatalmába. Ilyen helyen még nem voltam. A városka házainak kétharmada romos, de párat azért laknak. Minden pillanatban azt vártam, hogy középkori olaszok bukkannak fel a sarkon túl, vagy talán tógát viselő rómaiak. A girbe-gurba, vállszélességű utcák tökéletes középkori hangulatot árasztanak. A templomát már renoválták, és itt is akadt két-három jó karban levő épület. A campanilében ott a harang, de nincs kötele...
Fenséges a kilátás az előtte levő kis térről. A tenger párás volt, de a kis öböl gyönyörű, s a végében ott állunk a vadonatúj kikötőben. A látványt persze az erőmű uralja, háromszázötvennégy méteres kéménye vonzza a tekintetet.
Fél óra alatt az egész várost bejártam, utána beültem az étterembe egy sörre.
Lefelé menet talán jobban megkínlódtam, mint idejövet. Legalább harminc fokos szögben kellett hátradőlnöm, hogy orra ne bukjak. Megviselte a vádlimat és a combomat.


December 5. Vasárnap, Plomin. Nem is fáj a lábam (nagyon). Ez egyszerűen fantasztikus! Már azt hittem, hogy sosem lesz jó lábam (persze most se 100 %-os), és tessék, kirándulok, mászkálok, és utána nem fetrengek a következő nap a kabinomban, és nem borogatom a lábfejem! Egyszerűen hihetetlen, azok után, amivel az ortopédián riogattak!

Újra Gweg

Amikor megérkeztünk teljesen el volt kenődve, mert azért hajózik, hogy világot lásson, s tessék, ide küldte a cég a hajót, az Isten háta mögé. Aztán bement Labinba - tizenöt kilométerre van ide -, és összeismerkedett fiatalokkal, s boldogan jött be a hajóra:
- Chief, nem a világ végén vagyunk, ez egy nagyon jó hely. Szereztem barátokat, este találkozunk a partin!
És valóban, az erőmű nyitó buliján ott volt két csinos kislány (húsz év körüliek) és egy fiatalember. Gregory nagyon vidám volt, és feldobott.
Tegnap reggel azzal ment Labinba, hogy talán diszkóba is mennek, meg elmennek Pulába is mert várják a barátai. Megmondtam, hogy feltétlenül nézzék meg a világ harmadik legnagyobb ókori színházát (állítólag a legnagyobb Mexikóban van), a második a Colosseum, és a harmadik itt van, az Isztria csücskén fekvő kis városban.
Ma reggel kilenckor találkoztak.
Nem voltak diszkóban, elkerülték egymást, rendőrök molesztálták (mondtam, hogy én is arabnak néztem) a bőrszíne miatt, learabozták, lefektették a földre, megalázták...
- Minél előbb haza akarok menni, chief - mondta szomorúan. - Haza, csak haza... Mindenütt ez a sorsom, az egész világon, a bőröm és az arcom miatt.
Sajnálom Gweget...

Kézcsókom, Dinko

Azt már elmondhatom, hogy szokásunkká vált Mariannal, a 2. gépésszel kimenni esténként egy kellemes sétára. Elvégre kilenc napja vagyunk itt, és még nem hagytunk ki egyet se. Nem mindig, de többször is beültünk egy-egy sörre. Egy ilyen este ismertük meg Dinkót. (Azt hiszem, már leírtam.) Találkoztuk vele a "nagy buliban" is. Az asztalunknál ült, és kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult. Abszolút szerény, csendes fiatalembernek ismertük meg. Még azt is felajánlotta, hogy kocsival bevisz Labinba, ha pénzt akarok váltani.
Tegnap este a Porat vendéglőben ücsörögtünk, bejött Dinko, odaült az asztalhoz. Beszélgettünk. Bejön két sötét külsejű tag. Odasomfordáltak az asztalunkhoz, beszéltek valamit Dinkóval, majd távoztukkor kezet csókoltak a barátunknak!!! Ugye tudjuk, hogy kik az ilyen marcona alakok, és kinek szoktak kezet csókolni (az olaszoknál)?
Dinkó látva a csodálkozásunkat, csak magára mutatott, és annyit mondott: "boss", vagyis főnök. (Azannyát!)
Várom a holnapot, na, nem a Mikulás miatt, hanem mert kaphatnék valami hírt a sorsomról...

December 6. Hétfő, Plomin. A dög unalom közepette megjött a pilot, azzal, hogy kimegyünk horgonyra. Erről persze mi mit se tudtunk.

A sötét ügylet

Mert az valóban! A hajóbérlőnek semmiképpen se jó a menetrendünk, ugyanis az esti érkezés Olaszországba a vám hivatalos órái miatt nem oké. Ötig dolgoznak, tehát nekünk négyre kell megérkeznünk. Ez azt jelenti, hogy reggel indulunk Plominból.
De ehhez el kell intézni bizonyos dolgokat Itáliában, tehát ezért halasztották csütörtökre a járat indítását.
A horvát minisztérium azonban nem értékeli a döntést. A járat meghirdetve, minden hivatalos és nem hivatalos fórumon, ha törik, ha szakad, indulni kell. Tehát azt találták ki, hogy indulunk. De nem érkezünk!
Csak kimegyünk a horvát felségvizekről, és ledobjuk a horgonyt. Aztán holnap délelőtt megérkezünk, hogy sajnos nincs még áru olaszhonból.
Ezt tervezték, és azt gondolták, hogy ez csak úgy ukk-mukk-fukk megy.
A parancsnok beintett. Amíg nincs a kezében az összes hivatalos papír a hajó kibéreléséről, addig nem mozdulunk. Most az után futkosnak, hogy az ügynök megkapja a felhatalmazást az olasz bérlőtől, hogy a nevében aláírhat.

Lehet, hogy ez lesz életem nagy napja?

Kettőkor távirat jött a cégtől, de pechemre nem volt nálam a szemüvegem, így csak homályosan láttam, hogy a Petráról capt. Maciej Kraus kérte a váltását, és én vagyok a cég jelöltje a parancsnoki posztra...
Remélem, a barba mielőbb pontosan elmondja, hogy mi van a táviratban... Szóval az áll benne, hogy december 20. és január 20. között kellene parancsnoknak lennem a Petrán. Kérdezi a cég, hogy vállalom-e?
Azt hiszem, ez nem lehet kérdés. Ezért végeztem el a kapitányi tanfolyamot, hát persze, hogy vállalom. Csak ideges vagyok, ami érthetőnek tűnik. Leginkább a manőverektől félek, és attól, hogy a rakománypapírokkal ne verjenek át. De azt hiszem, ismerem a járaton dolgozókat annyira, hogy tudom, ilyen nem történik meg.

Beindult a járat

Ahogyan egy vonaljáratnak illik, a meghirdetés napján megjött a pilot, és elindultunk. Még egy újdonász (zsurnaliszta) is idejött Zágrábból, aki cikket szándékozik írni rólunk.
Eljöttünk, és Isztria csücskénél ledobtuk a horgonyt. Majd holnap visszamegyünk, hogy:
- Elnézést, de nincs rakomány Velencéből.
És ez így megy majd csütörtökig, csak holnap Ravennába nem megyünk.

November 30. Kedd, Plomin. Gomolyog a köd, és mínusz három fok volt reggel. Unatkozunk. Valójában nincs mit csinálni, mert semmit se tudunk, kibérelik-e a hajót vagy se? Festék nincs, így imitáljuk a munkát.

Minden jó, ha a vége jó

és ennek a hónapnak a vége valóban jól sikerült, ha eltekintünk attól, ami nem sikerült jól... Mert nem sikerült pénzt váltanom, nem sikerült a Hungary Direct számon felhívni az asszonyt, de kaptam száz kunát a pilottól, aki délelőtt bejött, és este Carlo mobilján felhívtam Encsikét.
Úgy gondolom, ez így nem teljesen tiszta. Este kimentünk Mariannal, a második gépésszel. Sehol se váltották a dollárt, sehol se volt telefonkártya. Egy kioszknál, pardon, csak egy van, tehát "a kioszknál" egy vidám fickó (lehetett vagy hatvanöt éves), isztriai (nem horvátok a helyiek), örömmel adta tudtunkra, hogy a focipálya melletti büfében kapható telefonkártya. Látszott rajta, hogy örömmel beszéli az olaszt (illetve a venetói, számomra nem túlságosan érthető tájszólását), és kedvére van az útbaigazításunk. Meg is találtuk a büfét, de telefonkártya nem volt.
Bánatomban, hogy hiába a kuna (a húszason Jelasics van, ebből is látszik, aki az egyik oldalról nézve "nem gyere be", az a másiknak hős...), ha nincs kártya, meghívtam Mariant egy sörre. Közben a szomszéd könyöklőpulttól át-átszólt egy pasas, látszott, szívesen elegyedne szóba velünk. Mariannal németül beszélt, velem olaszul. A német neki se ment, Mariannak se igazán, de érdekes volt látni, hogy egyre jobban belemelegszik az olaszba. Eleinte döcögősen, a szavakat keresve beszélt, de a végére folyékonyan beszélgettünk. Isztriai olasznak tartja magát, de nagyon régen beszélt az anyanyelvén.
A most megnyílt - illetve csütörtökön adják át hivatalosan -, erőműnek a főelektrikusa. Carlo a becsületes magyar neve. Annyit tud magyarul, hogy "nem tudok magyarul". Ez is szép egy istrianótól. Mesélt a családjáról (mindkét lánya építésznek tanul Velencében, nem keresnek rosszul, a felesége fogorvos), és hamarosan ott tartottunk, hogy a helyzetük nem a legrózsásabb Horvátországban, lévén megtűrt kisebbség.
Meghívott két sörre, s közben jót politizáltunk. Az lett a vége, hogy mindhármunknak odaadta a mobil telefonját, hogy hívjuk fel a családot (közben megjött Zygmunt Kreft, a gépmesterünk is). Cserébe meginvitáltuk a hajóra. Megígérte, hogy pénteken tiszteletét teszi, holnap bolondokháza lesz az üzemben, készülnek a megnyitásra.

DECEMBER

December 1. Szerda, Plomin. Unalmas dolog itt állni, és semmit se csinálni, csak várni, hogy mi történik a hajóval? A hajóbérlő még gondolkodik, hogy kivegye-e a hajót. Úgy tudom, hogy hamis információt kapott (18,5 csomós sebességű hajóra van szükségük). Ha beindul a járat, akkor hétfőn, szerdán és pénteken Plomin - Velence, kedden és csütörtökön Plomin - Ravenna utat járnak majd.

December 2. Csütörtök, Plomin. Mondom, hogy járnak, mert délután táviratot kaptunk a cégtől, ha a hajót kibérelik, akkor betartják a hazai előírásokat, és 4 francia lesz a hajón: a parancsnok, a főgépész, az első tiszt és a 2. gépész. Ez azt jelenti, hogy ez a járat nélkülem indul be. Ám arról, hogy mi a tervük velem, mélyen hallgatnak, ami nem is csoda, mert minden a levegőben lóg, semmi se biztos...

Barátaim, a miniszterelnök és a helyettese(?)

Mármint a horvát. Az úgy működik, hogy én integettem, és ő, mint a barátom, visszaintett (barátságosan)... Ma van az erőmű hivatalos megnyitója. Délelőtt tízkor megérkezett a kikötőbe a második, az Iris nevű személyhajó. Fél ötkor érkezett a miniszterelnök és négy busznyi "libling", majd hajóra szálltak, hogy egy kis kirándulásra menjenek. Ezalatt történt a "barátkozás értékű integetés".
Örömmel fedeztem fel a tömegben Carlót, integettem, ő visszaintett, sőt még a hajóhoz is jött, pár szót váltottunk, és hívott, hogy este legyek az erőműben, mert partit adnak a lakosságnak, és mi is beletartozunk a helyiekbe... Lesz ingyen kaja és itóka...
Volt egy másik barátom is a "bandában", amikor megmutatott neki Carlo, akkor ugrándozva integetett, és angolul kiabálta, hogy este találkozunk a partin. Visszaintettem, és mondtam, hogy, persze, ott, és akkor találkozunk, de hiába töröm a buksimat azóta is, hogy ez a barátom kicsoda, nem tudok rájönni, pedig tegnap este is összebarátkoztunk két helyi pasassal a másik kocsmában. Lehet, hogy ez a miniszterelnök-helyettes, de ahhoz elég slendriánul volt öltözve, és túl részeg is lehetett, mert állandóan ölelgette Carlót, az nagyokat röhögött, és együtt integettek.

A barba már fél ötkor kiment a pilottal, én majd fél hétkor Mariannal megyek.
Közben távirat jött a cégtől, amiben kérdezték, kinek mikor jár le a szerződése? Vajon mit akarhatnak?

A nagy buli

Mint mondottam volt, a hivatalos megnyitó után a plebsnek bulit szerveztek a németek. Öten kimentünk, a sátorban találkoztunk Gweggel és a főgépésszel. Irtózatos tömegnyomor, hőség, és büdös volt. De azért jól érezte magát mindenki. Találkoztam Carlóval, Dinkóval, és a kis öreggel, aki útbaigazított első este. Főtt kolbászt ettünk, és hatvan vödör sört megittunk. Én módjával, mert amikor Andrzej megjelent a tálcával, rajta zsúfoltan a söröspoharak, akkor mindig elmentem videózni. 
Három zenekar is volt. Egy rezesbanda, sramlit játszottak, meg régi nótákat, egy másik banda (Rijekából jöttek) olasz és horvát zenét játszott, és itt volt Horvátország No.1 (Némber Van) zenekara is aus Zágráb, mert a német ad arra, hogy minőséget hozzon a dolgozónak. Még most is zúg a fülem, olyan minőségi ricsajt csaptak. Jelzem a zenéjük nemcsak a fiataloknak tetszett, hanem nekem is.
Húsz percnyi videót készítettem, azt hiszem egy kicsit túl sok az üvöltésből...

November 23. Kedd, úton, Brindisi. Délben távirat jött Orbigny-tól. Angola törölve, a marseille-i javítás törölve, kirakás után álljunk horgonyra, várakozzunk a hét végéig. Ha addig sikerül hajóbérlőt találni, úgy tovább megyünk, ellenkező esetben a hajót Franciaországban, egy földközi-tengeri kikötőben leállítják, és leszerelik. Hát ez a nagy újság!
Mindenképpen egy hét, és megtudom, hogy mi lesz a sorsom!
Este fél hétkor érkeztünk, azonnal elkezdték a kirakást, és nyolcra be is fejezték! Ezért kellett három hétig jönni, s tizennyolc napon át "lityegni"! Nem az a típusú hajózás, amiért élek-halok.
Tulajdonképpen már este kimehettünk volna a horgonyzóhelyre, de a barba maradt éjszakára, hogy a legénység tudjon telefonálni. Majd mindenki (még a parancsnok is) az én olasz kártyámat használta, mert ezeknél a digóknál kell a "direct" híváshoz is. Felhívtam Encsit. Örültünk egymás hangjának. A fiammal nem tudtam beszélni.

November 24. Szerda, Brindisi, majd horgonyon. Hatalmas szélben manővereztünk, mintha odaszegezte volna a hajót a rakparthoz. Végül vontatót kellett hívnunk, s akkor sikerült elszakadni. Várjuk a parancsot...
A parancsnokkal arról beszélgettünk, hogy ki merre hajózott. Többek között elmondta, hogy járt Damiettában (nílusi kikötő a deltában). Erre elmeséltem, hogy van ott egy falu, amelynek lakói a mai napig magyar eredetűnek vallják magukat, mert a törökkel együtt harcoló magyarok alapították.

November 25. Csütörtök, Brindisi, horgonyon. Horgonyon állunk. A barbával a francia nyelvről, az angollal való kapcsolatáról beszélgettünk. Én persze a magyart mutattam be néhány szóval, ő meg csak szörnyülködött. Nincs ukáz a tulajdonostól.

November 26. Péntek, Brindisi, horgonyon. A barbával a francia borokról, a régi francia sörről a "cerveza"-ról (ez a spanyol helyesírása a szénsav nélküli, és melegen fogyasztott sörnek, franciául is valami hasonló) beszélgettünk, és az almabor készítéséből is ízelítőt kaptam, s a legvégén a Calvados se maradhatott ki. Még az anyósa is beszédtéma volt, aki a házilag főzött Calvados titkát még a vejének se árulta el (hol, hogyan és mikor készítik), ugyanis a (másik) vej finánc...
Este hat körül megjött a várva várt hír: Olaszország és Horvátország között kibérelték a hajót 45 napra. Fél óra múlva azt is tudtuk, hogy Velence vagy Ravenna lesz az egyik kikötő. Később megjött, hogy az Isztria félsziget keleti partján (Fiume alatt) egy picike kikötőbe visszük a rakományt. Éjféltől szól a szerződés, de holnap délelőtt adják meg az ukázt. Egyébként térképünk egy szál se, csak átnézeti van az Adriáról.

November 27. Szombat, Brindisi horgonyon, úton. Délelőtt a francia pilotok helyzetét tárgyaltuk ki a barbával, és arról beszélgettünk, hogy némely hajóbérlő ravasz, mint a róka, a másik típus pedig hülye, mint a sárga föld. Ehhez hozzátettem a magam történetét a Humberről, melyből kiviláglik, hogy egy amerikai hajótulajdonos még ezeken is túl tud tenni (hülyeségben persze).
Elindultunk Plominba. Az ügynökünk Velencéből jelentkezett, ezért nagyon remélem, hogy Velence - Plomin útvonalat járjuk majd. Jó lenne, ha nem Mestre, hanem valóban Velence lenne a kikötőnk! Holnap délután érkezünk, kikötés hétfő reggel, akkor okosabbak leszünk.

November 28. Vasárnap, úton, Plomin előtt horgonyon. Fél egykor megérkeztünk Plomin elé. Sehol semmi, csak hegyek, és egy szoros, állítólag odabent van a kikötő... Pilot egy szál se, aki válaszolt volna, így csak állunk horgonyon, bele a vakvilágba... Rijekából a kikötőkapitány azt mondta, hogy valami Rusanyt kell hívnunk, de ez se nem az igazi, mert nem válaszolnak...

November 29. Hétfő, Plomin. Reggel hatra jött a pilot, tizenegyre kötöttünk ki. Tízig horgonyon álltunk, mert a csodálatos, festői kis öbölből csak úgy gomolygott a köd, nem lehetett látni semmit.
Izgatottan vártuk a híreket. A vizsgálattal megérkezett a zágrábi televízió is, felvételt készítettek a hajóról (rólam is), mert történelmi nevezetesség lettünk: az új plomini kikötőben az első hajó mi vagyunk!

Plomin

A második világháború előtt volt kikötője. Egy kis folyócska ömlik itt a tengerbe, egy gát védte az öböl vizét az iszap ellen. Ám Mussoliniék felrobbantották a gátat, s az öböl feltöltődött, jó nyolcszáz(!) méter hosszan ötven év alatt.
Az idén márciusban elhatározták, hogy a kikötőt újjáépítik. Ehhez az is kellett, hogy egy német cég villamos erőművet építsen a faluban. Úgy kapták meg az engedélyt (a régit privatizálták), hogyha munkalehetőséget adnak a helyi lakosságnak, és egy járatot létesítenek Olaszország és Plomin között. És így lőn. Készült egy ömlesztett-áru kikötő, ahova a szenet hozzák, majd újra kiásták a régi medret, és elkészült a ro-ro terminál is. A helyi lakosok nem akarták elhinni, hogy újra a "tenger" partján van a falu. Most mi kezdjük a vonaljáratot, Velence és Ravenna a két olasz kikötő, ahova majd rendszeresen járunk. Utasforgalom most nincs, ezért nem kell még valódi komphajó. (Bár tizenkét utast - kamionsofőrt -, mi is fel tudunk venni.)
Áru is kevés lesz, tíz-tizenkét kamion. Ezzel el akarják kerülni, hogy az olasz árunak két határon kelljen várakozni. A szlovének egy kicsit betartanak a horvátoknak, órákig tart a vámkezelés...
Így most itt vagyunk, és várunk. Ha a hajóbérlő elfogadja a hajót (egyelőre kevesli a sebességünket, nem lehet egy nap alatt megjárni a két kikötőt), akkor majd pörgünk, mint a jó nyavalya, ha nem, akkor pénteken irány Bari horgonyzóhely, s várunk a jó szerencsére. Azért valami nem teljesen tiszta. Ugyanis a bérlő, amikor kiveszi a hajót, és aláírja a szerződést, akkor megkap minden adatot a tulajdonostól, amivel elhatározhatja, hogy kell-e neki a hajó, vagy nem. Na, mindegy, az Orbigny-nak jól jött ez a szerződés, és azt hiszem, hogy mindent megtesz, hogy elsüsse a hajót. Amíg itt vagyunk, addig se lityegünk, kellemesebb itt lenni, a világ végén, ahogyan Gweg hívja ezt a falut - nagy elkeseredésében, mert nem Franciaországban vagyunk, s ő a javításra fente a fogát.
Encsikének táviratot küldtem, nem akar-e lejönni kikötőire? (Tudom a választ: szeretne, de nem tud.) Hogy milyen igazam van, az kiderült, amikor megkaptam a választ, valóban szeretne, de nem tud jönni.
Délután bejött három pasas. Két elsőtiszt, és egy főgépész. Kiderült, ők az új személyzet. Ez persze meglepetésként ért, engem is, a parancsnokot is, sőt még az ügynököt is. Olyannyira, hogy megmondtuk, nem "nézhetik" meg a hajót, majd ha a mi kezünkben lesz a távirat, hogy váltanak, akkor jöhetnek fel.
Valami sötét erők működhetnek a háttérben. Szerintem ezeket jól átverték, hogy itt helyben kapnak munkát. Illetve: a velencei ügynök elmondta, mert ő is átjött az érkezésre, hogy egy olasz hajóval akarták a járatot indítani, horvát személyzettel, de az olasz szakszervezet betartott, olasz lobogó alatt nem hajózhat teljes horvát személyzet. Így az a hajó ugrott, és biztosan ezért bérelik a miénket csak negyven napra, mert addig a másikat átlobogózzák, és elintézik a papírjait. Jelzem a pilot is, az ügynök is mondta, hogy politikai harcok vannak a kikötő körül...
A faluban nem lehet pénzt váltani, a telefon nem működik kártya nélkül, ezek a kimenetel utáni hírek. Szép a fekvése Plominnak, ezen kívül nincs más elmondani való róla. Hűvös van, bár Gweg vacog, mint aki a déli-sarkon kódorog... Ja, nekem sincs meleg ruhám, a tréningre veszek overallt, ez a napközbeni öltözékem. Még jó, hogy nem rövidnadrágban jöttem le, és a kabát is kellett a leutazáshoz, így legalább a kimenetelhez fel tudok úgy-ahogy öltözni...

November 13. Szombat, úton. Romlik az idő.
"Most jókedvemben írok a tavaszról", írta egy nagyreményű ifjú költő. Utána szabadon: most jó kedvemben írok a Tisztásról.
Mert elolvastam, elejétől a végéig, minden betűjét, és elégedett vagyok. Azért, hogy ezek között a szerzők között én lehetek az "új hang". Csak kevés köztük a fiatal...
Először az a pár apróság, ami bosszanthatja Molnár Géza főszerkesztőt. Pont az ő írásából maradt ki, azt hiszem egy oldal és vált zavarossá az egyik remeknek induló anekdota. Az m.g. monogram csak őt jelentheti. Minden szerzőről olvashatunk pár sort, kivéve Németh Emilt, pedig fantasztikusan jó verssel van a kötetben, s minden szerzőről elolvastam a bemutatkozó pár sort, de róla hiába kerestem. Hát ennyi, ami bosszanthatja az embert, és a főszerkesztőt.
Egy írást kivéve, mindegyik tetszik. Benke László Költözködése jól indul, de a közepénél zavaros lesz, s a végére az ember nem tudja, hogy mit is akar kihozni belőle, az eleje s a vége két teljesen külön világ, s nincs meg az összekötőkapocs, legalábbis számomra nem világos.
Ahogy a kötet indul: Faludy, Baranyi, Pomogáts, Bárány Tamás, mind-mind kiválót adtak. Faludy recski élményeiről (szabadulásáról) ír, szinte szégyellem, hogy ugyanakkor Pestlőrincen a felhőtlen boldogság állapotában leledztem. Nem átkoz, nem vádol, csak leírja, hogyan szabadultak a táborból. Mélyen humánus írás. Baranyitól a Szín és szív pöre fantasztikus. Türr Istvánról, a Garibaldi seregében harcolóról ír. Ahogyan a prózát, Türr-ről szóló regényrészleteket, elegyíti a verssel, a szövegre verssel felel, különleges élményt ad. Apáról: A Tangó a Kék Huszárban a Casanovára rímel, csak röviden, tömören, csattan, de mekkorát, hogy az ember szíve belesajdul! Nem mesélem el, akit érdekel, olvassa el... Bartis Ferinek az Itároz - Zoráti karcolatait is szeretem. Ahogyan három mondatban felruház egy embert egy rendszer minden jellemzőjével, hogy aztán jelenséget, embereket figurázzon ki, viselkedési típusoknak fricskázzon az orrára, vagy vétót emeljen az emberi méltóság érdekében, nagyon élvezetes és tanulságos. Bárány Tamás Ólomsúly című novelláját olvasva érdekes volt felismerni a szereplőket (Márai és felesége) és azokat az írókat, költőket, politikusokat, akiket csak keresztnéven, becenéven említ. Egyre nem tudtam rájönni, hogy ki lehet: "a gimnazista külsejű pubi...", "... a korlátlan hatalmú kultúrbonc és egyben remek költő, akinek mára már klasszikus versében ilyen sorok fényeskednek: Dögölj meg, apám, dögölj meg anyám!". Pomogáts a kötetben a "Tanár Úr". Tanulmányt írt Faludy: Nagy Imre verséről. Szórakoztatva elemzi a művet, az ember azt hiszi, hogy valami érdekfeszítő történelemkönyvet olvas, nem pedig verselemzést.
Lehet, hogy elfogult vagyok a Napló műfajjal, de Gergely Mihály és Huszár Sándor adták az egyik legmaradandóbb élményt. Na, és Gergely Ágnes és Vihar Judit műfordításában a Szimmetrikus négykezes: A négykezes egy már megírt négysoros költeményre, szigorú szabályok szerint rímelő újabb négysoros, de más költőtől. Erre azt hiszem, nincs jobb szó, mint az, hogy bravúros fogása az ázsiai (japán) költészetnek.
Mindezt nem azért írtam le, hogy lássék: kik közé kerültem. De az igazsághoz tartozik, hogy erre egy kicsit büszke vagyok.

November 14. Vasárnap, úton. Rossz az idő. Nem tudtam elővenni a szövegszerkesztőt. A fiam reklamálta, miért nem válaszolok a táviratára? Azonnal a gép mellé ültem, s küldtem is a kért adatokat. Naná, hogy nem lehetett kapcsolatot teremteni. Nyilván ott álmodozott, hogy vajon megérkezett-e, vagy se? Egy óra múlva elküldtem egy újabbat, ezzel a szöveggel: "teszt". Megérkezett. Azonnal küldtem az igazit, az is sikeres volt. Az ötödik próbálkozásra!

November 15. Hétfő, úton. Rosszabb az idő. Nem tudtam elővenni a szövegszerkesztőt.

November 16. Kedd, úton. Még rosszabb az idő. Nem tudtam elővenni a szövegszerkesztőt.

November 17. Szerda, úton. Ma csak rossz az idő. Baj van. Bedurrant a derekam. Az a fajta, fájdalom nélküli állapot, amikor érzem, hogy egy rossz mozdulat, és kész... Alig tudom felvenni a zoknimat, a cipőmet. Apropó cipő: emberemlékezet óta nem volt ennyit a lábamon, és nem fáj a bokasüllyedésem, mintha elfújták volna. Hála annak a tudománynak, amelyik gyógyítani képes!

November 18. Csütörtök, úton. Reggelre már kevésbé volt rossz az idő. Közeledünk Gibraltárhoz. Holnap reggel érkezünk. A Taranto - Salerno - Anzio út törölve, helyette sokkal jobbat találtak ki: javítás után két fekete-tengeri kikötő, és onnan Angola. Itt még nem voltam, de ha levesznek a javítás elején, nem is leszek...

November 19. Péntek, úton, Gibraltár, úton. Reggel érkeztünk, délben eljöttünk. Végre egy parancsnok, aki ismeri a Földközi-tenger áramlási viszonyait, és az algériai partok mellett hajózik keletre.

Bernard Andrieux

Szeretem a parancsnokot. Lassan már az lesz a kivétel, ha nálam idősebb lesz a barba, nos ő nem kivétel. Persze a kor nem számít, hanem az, hogy milyen ember. Mintha nem is francia lenne, illetve ez nem jó... Nem olyan francia, mint akiket eddig megismertem. Kellemes pasas, jól el lehet vele beszélgetni, azt hiszem, felsőfokon ismeri a szakmát, és minden érdekli. Nem kicsinyes, elfogadja, természetesnek veszi, hogy ilyen hajón nem voltam - vajon hányszor írom még le ezt? -, mindent elmagyaráz, kikéri a véleményem. Ráadásul, hogy nem cseréltünk Trinidadban lobogót, tehát a francia előírásoknak kell megfelelnünk, vannak bizonyos dolgok, amiket helyettem elvégez, lévén a francia nyelvismeretem eléggé hiányos.
Kár, hogy csak egy hónapos a szerződése, s hogy mi lesz velünk, azt senki se tudja, mert a cég titkolózik, semmit nem közöl idejében. De hónap végén úgyis minden kiderül.
Az első levelet Marseille-ből adom fel, de nem légipostán. Ugyanis, ahogy a barba elmondta, a hajó Kreugelen szigetén van bejegyezve - másodosztályú francia regisztrálás -, ez annyit jelent, hogy a szigorú francia előírások alól bizonyos felmentést kap a hajó, például a személyzet 40%-a kell csak, hogy francia legyen. Az anyakikötőnk is ott van, a távoli déli kontinenshez közel fekvő magányos francia szigeten: Port aux Francais. Na, most jön a nagy durranás. Még mindig érvényben van a rendelkezés, hogy az említett kikötőben bejegyzett hajó esetén a parancsnok bérmentesítheti a leveleket. Tehát így küldöm haza, és nem hiszem, hogy manapság túl sok lenne otthon hajópecséttel és a parancsnok aláírásával bérmentesített, a Keurgelen szigetéről érkezett levél. Ugyanis bárhol adják ezeket a leveleket postára, azt a francia postahivatal úgy kezeli, mintha a távoli szigeten adták volna fel, s továbbítja. Igaz, nem légipostán, hanem csak amúgy, gyalogosan, de akkor is, filatéliai ritkaság lesz otthon a levelem borítékja!

November 20. Szombat, úton. Úgy megyünk, mint a megveszekedett jónyavalya. Napi átlagban 15 mérföldes átlagsebesség jött ki! Egyébként, ez van.

November 21. Vasárnap, úton. Mint tegnap. Őrségben a Kortárs októberi számát olvasom. 
Csodálatos verseket olvastam a számban: Nagy Gáspár: Hullámzó vizeken kereszt, Kiss Dénes: Szilánk, és Döbrentei Kornél: Betilthatatlan szívdobogás, Ferenczes István: Sekler songs. Egy tanulmányt képtelen voltam elolvasni, Margittai Gábortól a Halász Gábor tanulmányáról szólót, túl száraz, és olyasmiről szól, amiről nem tudok.
Délutánonként a Felvidéki várak történeteit olvasgatom. 

November 22. Hétfő, úton. Holnap érkezünk Brindisibe.

November 4. Csütörtök, úton. Átlagos menetnap. Este semmi szócséplés, Gweg szótlan volt mint a sült hal. Ehhez tudni kell, hogy szemből kaptuk a hullámokat, s ez a hajó is, akárcsak a Petra orrfelépítményes révén, igen csak liftezteti a tengerészeket.

November 5. Péntek, úton. Hasonló a tegnapihoz. Gweg ebédnél közölte, ma nagyon beteg, így csak a felét ette a szokásos kaja adagnak. Én meg csak salátát és gyümölcsöt ebédeltem, a mozgást az én gyomrom se veszi jó néven.

Délután számolgattam egy keveset, mert két nehézdarut rakhatnánk be olasz kikötőben, (200-200 tonna darabja, és negyven méter hosszú).

Az előzetes számítások szerint a stabilitás oké, csak a probléma az lesz, hogy a garázsajtó 5,85 m. magas, s a rakomány 5,2. Mondhatná a laikus, hogy akkor simán befér, de gondoljunk arra, hogy mi van, ha ráhajt a rámpára, és közben a hajó fara lesüllyed vagy nyolcvan centit a kétszáz tonnás terhelés miatt! A művelet közben ballasztolni kell, nem lesz valami gyors berakás, de legalább állandóan ott kell lenni, és számolgatni...

Fogathajtó lettem

Na, persze csak álmomban, mert úgy látszik ez a sorsom, minden hajón álmodok valami vadbaromságot.

Ez így túl egyszerű lenne, tehát a fogathajtásból csak arra emlékszem, hogy valami irdatlan hegy meredek oldalán volt a rajt, és felborult a szán. Ja, mert tél volt, tehát logikus, hogy szánt - olyan trojkaféle, kecses alkalmatosságot tessék elképzelni -, kellett hajtanom. Na most éppen azzal küszködtem, hogy valahogyan felállítsam a felborult versenyjárművemet, amikor arra biciklizett a bükkszenterzsébeti Teri néni.

- Miért nem segítesz az Istvánnak, te lyány? - kérdezi, és akkor láttam, hogy ott áll egy fának támaszkodva egy csaj, talpig nercbundában, és unott arccal pörget egy világító jojót.

- Én csak a segédhajtó vagyok! - mondta, és rágózott tovább.

Teri néninek megeshetett rajtam a szíve, mert leszállt a bringáról, és felállítottuk a szánt. Mielőtt elkerekezett, még jó tanáccsal is szolgált:

- Ilyen lapos kerékkel nem nyered meg a versenyt! Jó lenne, ha felfújnád!

Nézem, hát valóban tök lapos a hátsó kerék.

Nem tudom, próbált-e már valaki mínusz negyven fokos hidegben, fürdőgatyában, egy biciklipumpával felfújni egy szán hátsó gumiját? Rohadt egy meló, az biztos! Ráadásul a külső (piros színű) csupa lyuk és szakadás volt, ahogy pumpáltam, a belső kitüremkedett a réseken, olyan lágy, nyúlós, fehér valami volt, és teljesen behálózott.

Slussz.

Itt ébredtem fel. Aki tudja, fejtse meg, és küldje el az eredményt...

November 6. Szombat, úton, Sint Eustatius, úton. Este ötre érkeztünk a holland gyarmatra. Felvettük az olajat, és elindultunk Európába.

Valami gubanc van a komputerrel. Szerencsére nem az enyémmel, hanem a hajóéval. Estére annyira helyrehozták, hogy a benne levő anyagot ki lehetett menteni, innen az jön, hogy meg kell formázni a winchestert, mert a Works 4.0 nem megy, és sok program azon fut. Sajnos, ugyanis nem szeretem, az Excel sokkal jobb.

Egy órát előreállítottuk az óráinkat, ez minden, ami történt. Nem sok...

November 7. Vasárnap, úton. Jó tíz-tizenkét napig nem látunk mást, mint vizet. Amire számíthatunk: viharos, vagy viharosabb lesz az elkövetkező napokban. Már most is szépen lityegünk, mi lesz itt később! Gweg rosszul van a gondolatra is...

Folytattam a "Szuburbánus dekameront". Tulajdonképpen kíváncsi vagyok magamra, mi sül ki belőle. Nem olyan, ami önálló, egységes kötetbe való lenne.

November 8. Hétfő, úton. Az óceán átkelés nem tartozik a legizgalmasabb, legérdekfeszítőbb utazások közé. Ma is mentünk, megtettünk vagy 280 tengeri mérföldet, enyhén lityegünk, ennyi...

Ma is egy órával szegényebbek lettünk, csak 23 órát éltünk...

November 9. Kedd, úton. Telexet kaptunk: Brindisibol kirakás után Tarantóba majd Salernóba megyünk, mindkét kikötőben berakunk egy-egy nehézrakományt. Tarantóban egy 260 tonnás, 44 méter hosszú hóbelevancot, Salernóban egy kisebbet, csak 200 tonnás, 25 méteres frincfrancot. Mindkettő öt méter húsz magas (a rámpa ajtaja 5,80 m. magas). Kíváncsi vagyok a muveletre. Mindkét rakomány Anzióba szól.

Folytatom a Szuburbánust. A hajón három részt írtam eddig, persze ezeket nem lehet elmondani, ezek hangulatok, érzések. A Tisztásban megadták a műfaji meghatározást, teljesen találóan: hangulatképek.

November 10. Szerda, úton. Megkezdődött a lityegés. Annyira dülöngélünk, hogy reggel a barba irányt változtatott, óvni kell a rakományt, és Európa, vagy Afrika mindenképpen útba esik, ha keletre megyünk.

Telex otthonról

Telexet kaptam az asszonytól, ideges, hogy mi van velem? A fiam szombaton utazik Szicíliába, és holnap nem megyünk az asszonykával színházba, bár a jegy már indulásom előtt megvolt.

Milyen érdekes: az, hogy milyen a kapcsolatom a legénységgel, nagyban befolyásolja a hajó felépítése. A Petra dög kicsi volt, de állandóan együtt voltunk. Itt a tiszti szalon külön van, csak nálunk jó a videó és a tévé (bár semmit nem lehet befogni), külön kávézunk, külön eszünk, teljesen elszeparálódunk a matrózoktól, így a kapcsolat is más. Nem rossz, de más. Nincs az a hangulat, mint a Petrán, persze ehhez még egy fontos tényező is belejátszik: aki jól beszél angolul, az Gweg, a gaudeloupei kadét, a lengyelek közül még a második tiszt és második gépész is igen haloványan beszéli a nyelvet.

Marian, a második gépész két évvel idősebb nálam - tegnap derült ki -, éppen hogy pötyög valamit angolul, de legalább azt képes felfogni, hogy nem vagyok perfekt lengyel, s amikor anyanyelvén beszélgetünk, akkor lassan, kimérten, azaz érthetően mondja a szavakat.

Nem tudom, Andrzej, a szakács mindig ilyen-e, de még nem láttam vidámnak. Állandóan morcos képpel jár-kel, sose tudom, hogy haragszik-e, vagy megorrolt-e rám valamiért? De jókat főz. Sajnos mérni nem tudom magam, mert a mérleg - elektronikus lévén - a legkisebb mozgás esetén se hajlandó megmutatni a súlyomat.

Éjszaka segélykérést fogtam a rövidhullámon. Megnéztem a térképen, hát Kamcsatka mellett van veszélyben egy hajó. A világ másik végén. Vajon ott fogta-e valaki a közelben?

November 11. Csütörtök, úton. Reggel leállt a főgép, és 12 órán keresztül javították a gépészek. Igaz, reggel azt ígérték, hogy mindössze egy órára lesz szükségük, de aztán...

A főgépész számomra eléggé közömbös pasas. Nem rossz, nem jó, itt van... De minek? - kérdezem sokszor magamtól. Többször is kérdeztem, elemi dolgokról: mennyit szállít óránként a ballaszt szivattyú?

- Nem tudom -, volt a meglepő válasz. Sint Eustatius után:

- Melyik tankba vételezték az olajat? - kérdeztem, mert tudnom kell a stabilitás miatt.

- Nem tudom, talán a második gépész tudja...

Hát akkor mit tud vajon?

November 3. Szerda, Port au Prince, úton. Ami a lényeg: két kilóval kevesebb vagyok, mint ahogyan a hajóra érkeztem! És ez nem semmi!

Port au Prince

Csak tudnám, miért "a herceg kikötője" a neve ennek a városnak? Természetesen tudunk bizonyos dolgokat erről az országról: volt rabszolgák alapították, már a múlt században független lett (talán a "mérhetetlen" gazdagságnak köszönhetően), és Papa Doc volt évtizedekig a korlátlan hatalommal bíró diktátor, most meg ENSZ csapatok igyekeznek fenntartani a rendet.
Az ország hivatalos nyelve a francia. Ezért a parancsnok hívta a kikötőt. Na, ha ennyire nem is, de nem sokkal rosszabbul beszélem a gallok nyelvét, mint a helyiek. A barba jót derült a franciaságukon, és azon, hogy minduntalan angolt kevertek a beszédbe.
Bár az igazsághoz tartozik, és erről a hajózási kézikönyv is szól, hogy az általánosan használt nyelv a kreol. Azt hiszem, ez egy vadonatúj nyelv, abban a tekintetben, hogy eddig csak és kizárólag beszédre használták, írni rajta csak az elmúlt öt-tíz évben kezdtek. Ugye Gregory anyanyelve is ez, és ezt ő büszkén vallja, így a helyiek igencsak csodálkoztak, hogy egy "arab" hogyan beszélheti a karib szigetek nyelvét.
Gweg, mert kreolul így kell szólítani a kadétot, sokat mesélt magukról.
A kreolt beszélők igen agilisak, dinamikusak, és ez a nyelvben is meglátszik. "Nincs idejük" arra, hogy az "r" betűvel bajlódjanak, sokáig tart amíg kimondják, ezért ebből a nyelvből, ami 80 %-ban francia, kihullott, helyette a w-t kultiválják. Így lett a Greg-ből Gweg. A quatre (talán így írják a négyet franciául), kreolul: kat. Fonetikus írást alkalmaznak, a nyelvtant most dolgozzák ki. Így erről nem tudott nyilatkozni, de annyit azért sikerült kiszednem belőle, hogy az igéhez hozzátesznek egy segédigét, ami megmutatja az igeidőt és a személyes névmással ragoznak. Tehát igen egyszerű nyelv, mint az eszperantó - mondta Gweg.

Haitiból semmit se láttam.

Délben kikötöttünk, megjöttek a kéksisakosok, behajtottak a 73 vadonatúj Toyotával, felrakták a fedélzetre a hat konténert, és délután háromkor már be is fejezték a Koszovóba küldendő, ENSZ katonai felszerelés berakását.
Gweget kiküldte a barba, hogy vegyen ötven kiló kenyeret, húst, zöldséget, gyümölcsöt, és némi italt a kantinnak.
Kenyeret nem kapott. (Igaz, nekünk fagyasztott kell, s nem hiszem, hogy Pesten bárhol sikerrel járt volna, bár nálunk egy kereskedő se készült még fel arra, hogy hajókat kell ellátnia az óceáni átkelés előtt.) Zöldséget nem kapott! A hús olyan volt, hogy nem volt gusztusa megvenni. Csak ausztrál almát hozott be. Igaz, Heineken sört, Ballantines whiskyt, amerikai bort kapott. Úgy látszik, ezek errefelé az alapvető élelmiszerek.
A rakomány átadója egy svéd pasas volt, négy és fél éve él itt, még fél éve van. Borzalmas, mondja, hogy abszolút nincs közbiztonság. Reggel hullaszállítók cirkálnak, hogy összeszedjék az elvágott torkú szerencsétleneket. Naponta legalább tízettalálnak.
Este hétkor eljöttünk.

Gweg tervei

Az őrségben Gweg megmutatta a barátnője fényképét, hosszan áradozott róla, bár azt is megjegyezte, hogy azonnal kirúgja, ha ellenzi hogy hajózzon. Össze akarnak költözni, egy bérelt lakásba, mert a kislány is Nantesben tanul egyetemen.
- Lesz-e elég pénzetek, kell-e szülői segítség? - kérdeztem.
- Ugyan chief, mit gondol? - háborodott fel. - Semmi segítségre nincs szükségem! Most kadétként hajózok, keresek 5000 frankot (800 dollár), s ha letelt a nyolc hónap, tisztként hajózom be, rendes fizetésért. Amit a hajón összegyűjtök, és a kettőnk ösztöndíja bőségesen elég lesz.
Elmesélte, hogyan járt barátja. A másodév után kitöltötte a kadét idejét, tehát tiszt lett. Azonnal első tisztnek hajózták be (egy kis hajóra), s két hét múlva már ő volt a parancsnok! Igaz, hogy 36 000 frankot (5800 dollár!) keresett, de egy évet vesztett, összeszednek. mert a tiszti hat hónapból a felét a gépházban kell tölteni, s neki ez hiányzik, s nem folytathatja a főiskolát (az utolsó évet) amíg le nem tölti ezt a gyakorlati időt is. (A franciáknál - csakúgy mint a németeknél - kettős képzés van).

Szent Márton szigete gyarmatosításának hiteles története

Természetesen a történet Gwegtől, aki felettébb érdeklődik az (közép)amerikai (karibi) történelem iránt. Nem tudom, a történet igaz, vagy se, de érdekes:
Hihetetlen, de tény, hogy Saint Martin szigetére azonos napon érkezett egy francia és egy holland hajó a gyarmatosítókkal. Hamarosan összetalálkoztak.
A két kapitány nem esett egymásnak se karddal se puskával, hanem "európai" módon, civilizáltan megoldották a kérdést. A két csapat először összebarátkozott a tábortűznél, s ahogyan az lenni szokott civilizált körökben, áldomást is ittak, és elkezdődött a vetélkedés. A holland kapitány délnek indult, a francia északnak a part mentén. Körbefutják a szigetet, határozták el, s ahol összetalálkoznak, azt a pontot kötik össze a kiindulásival, az az egyenes vonal lesz a határ.
Elindultak, futottak. Ám a francia, aki csak a bortól volt részeg, jobban bírta az iramot. A holland, aki sert vedelt, többször is meg kellett álljon, könnyíteni magán, tehát jóval rövidebb távot futott be. Ha megnézzük a szigetet, akkor látható, hogy a francia rész jóval nagyobb, fejezte be a sztorit Gweg.
Ehhez még csak annyit: fogós, ravasz kérdés lehet egy vetélkedőn: hol van Franciaország és Hollandia közös határa? A válasz: Sint Marteen és Saint Martin között, Szent Márton szigetén.
Egy nüánsz, de a sztorihoz tartozik: holnap reggel megnéztem a tengerészeti kézikönyvet, és a következő adatot találtam: Saint Martin, Franciaország része, 17 négyzetmérföld, Sint Marteen Hollandiához tartozik, területe 21 négyzetmérföld.
Hm...
A sztori azért jó.
Ilyenekre mondtuk valaha a Mahart hajókon:
- Öreg, mesélj valamit, az se baj, ha nem igaz, csak érdekes legyen...