Június 14. csütörtök, Sharpness. 

Ma egész nap a rakodó masinkán dolgoztak. Így aztán egy nyugodt napunk volt, szépen elvoltam délelőtt a hídon, dolgoztam. Este vettem észre, hogy a telefon fennmaradt a hídon, felmentem érte, láttam, hogy Encsike tízszer próbált hívni. Puff neki. 

Június 15. péntek, Sharpness. 

Reggel SMS ment az asszonynak, így aztán délután hívott.

Megyünk nyaralni?

Felhívta egy valamilyen Kft., hogy sorsoláson nyertünk egy utazást. Az asszony, meg én. Persze az első kérdés az volt, hogy mi ebben az átverés? A repülőjegyet náluk kell venni? 

Tiltakoztak. Semmi átverés, arról van szó, hogy az apartmanok nem 100%-osan kihasználtak, ezért időnként kisorsolnak pár házaspárt egy számítógépes adatbázisból, és ingyen mehetnek, csak el kell mondani, hogyan nyertük. Egy évig érvényes az utalvány. 

Meglátjuk. Legalább eljutok valahova Encsivel, úgyis nagyon régóta szeretnék! Jó lenne szeptember végén elmenni. (Beszúrás 2016-ból: hát ingyenes is volt a szállás, csak a napi regisztrációs díj ugyanannyi volt, mint a szobaár...)

Megjavították a masinkájukat, és este tizenegyre végeztünk a hivatalos dolgokkal, a révkalauz negyed kettőre ígérte magát. 

Június 16. szombat, Sharpness, úton. 

Szeretem az ilyen éjszakákat. Nem kell bucira aludni a fejem. Negyed kettőre jött a révkalauz, a zsilipből hajnali fél négykor indultunk. 

Nem kellett ringatni. Éjfélkor már láttuk a Barrow torkolatát. 

Június 17. vasárnap, úton, New Ross. 

Reggelig drifteltünk, azaz sodródtunk a nyílt vízen. Kilenckor feljöttünk a folyón egy hídig, majd negyed négykor indultunk tovább. 

Nem semmi felvinni egy ekkora hajót. Minden elismerésem a piloté. 

A hidat fél négykor nyitották, hát a két hídláb között volt 14 méter a nyílás, a hajó szélessége 12, és olyan erős az áramlat, hogy teljes sebességgel kell átmenni. Mint a gyorsvonat mentünk át pontosan a közepén.

Tájkép, menet közben

Szinte mesebeli tájon jöttünk. Kicsit emlékeztetett Nagyszékely környékére, és ami felidézi a gyermekkort, az csak szép lehet. Szerettem ott élni, a tolnai dombok között. Jó volt kóborolni a mezőn, meg-megbámultam a dolgozó parasztokat. A látvány, és az élmény a lelkembe ivódott. S most itt, az Isten háta mögött, Írország délkeleti részén, lankás dombok között tanyák, farmok sorakoztak, sok-sok birka legelészett a domboldalakon, mindenütt harsogó zöld növényzet, a fák, bokrok, a szántóföldek. És persze a jó levegő. Na, erre a tengeren se panaszkodhatunk. Otthon lassan készülődnek az aratáshoz, itt még éppen sárgállni kezdenek a táblák. De zömmel legelőket láttunk, fekete-fehér tehenekkel. A száj- és körömfájás (foot and mouth disease - még Sharpnessben tanultam meg a betegség angol nevét) az íreknél nem pusztított, csak az ország északi részén tudott betörni, de ott se végzett jelentős pusztítást. Itt kiteszik a tálcát a fertőtlenítő folyadékkal átitatott hatalmas szivaccsal, hogy abba lépjünk. Angliából jöttünk, ahol sok-sok gazda tragédiáját okozta. A sharpnessi pilot szerint több száz angol farmer akasztotta fel magát, amikor az összes állatát legyilkolták - nemzeti érdekből. 

Kint könyököltem a híd szélén, és gyönyörködtem, amikor megszólalt a telefon. Az asszony volt.

Mi fán terem a rossz hír?

- Hallottad a rossz hírt? - kérdezte Encsi. 

Gyorsan átvillant az agyamon, hogy megöltek valakit, vagy meghalt valaki. 

- Kokót kiütötte az argentin az ötödik menetben... 

Milyen furcsa! Ha otthon vagyok, akkor biztos szomorkodom, így meg fellélegeztem, hogy hál' Istennek, semmi komoly. Innen, a tengerről minden más. Más az értékrend, nem azonos a fontossági sorrend. Az első, mindenek előtt a család. Igazán rossz hír csak innen jöhet. Minden más jelentőségét veszti. Kokót persze szeretem, drukkolok is neki, de az, hogy kiütötték, az innen nézve nem más, mint egy mindennapos, hétköznapi esemény, semmi, de semmi jelentősége nincs. 

Szabolcs holnapután érettségizik. Ez százszor fontosabb esemény, mint egy bokszmeccs, még ha az egyik legjobb magyar sportolója is a szereplője. Ha a fiamnak nem sikerülne, az lenne az igazi szomorú hír. Az bántana. Akkor nem tudnék aludni. 

Ötre kikötöttünk, sajnos messze a város, így csak egy fotó készül a hajóról, mert megcsináltam a fényképezőgépem, ugyanis filmcserénél valami gond adódott (és ennek is sokkal nagyobb a jelentősége, mint a szombati bokszmeccsnek). 

Zoli - este kiment - mesélte, hogy Kokó veresége címoldalas sztori az ír sajtóban, két napilapban is ott virít az ökölvívónk képe. Jó, mi? Ez már sokkal jobban megmozgatta a fantáziámat, hogy itt, az Isten háta mögött, írnak rólunk, Budapestről, benne vagyunk az ír köztudatban is ennek a meccsnek kapcsán, mert máskor sose kerül kis hazánk a vezető hírek közé. 

Üdvözlök mindenkit!

Ugye nagyon hiányoztam? Neeeeeeem? Azt is meg tudom érteni. Ha jól számolom, akkor bő 3 éve írtam az utolsó bejegyzésemet, de lehet, hogy már több idő is eltelt azóta. Közben hajóztam, elkezdtem őszülni és már kopaszodni is, biztosan a stresszmentes élet hatása. 

Nem volt kedvem írni. Pont. Azt nem tudom miért, de sejtem.

Most viszont visszatérek, és ha kitalálom, hol is hagytam abba az írást, akkor jön majd egy két történet. Azaz ismét elkezdek garázdálkodni Seafalcon blogjában. Nem volt csendes az elmúlt időszak, volt benne villámcsapás, áramütés, kiömlő olaj, tűz, meg némi lövöldözés is, amely során ismét beigazolódott, hogy az alsógatyó szinét körültekintően megválasztó barbát piedesztálra emelik.

Akinek módja van, most meneküljön!

2001. június 9. szombat, Santander, úton.

Hajnali negyed ötkor ébresztő, ötkor pilot, s indulás. El kell érnünk a dagályt hétfő reggel.

Sörügyek

Az a helyzet, hogy igazán jól érzem magam, csak egy baj van. Túl sok sör fogy a hajón. Kezdve azzal, hogy capt. Brackhagen a napi kartont letolja, és csak az tengerész, aki az iramot tartja, odáig, hogy a mostani barba se veti meg. Viszont őt sose lehet részegen látni! Valahányszor találkozom vele, nyújtja a sört:

- Na, Pistám, erre inni kell...

Az ember persze megissza, de már tele vagyok...

Viszont életemben nem pisiltem annyit, mint itt, és tekintve, hogy a vesének jó az "öblítés", még "egészséges" is lehet. Persze már látják, hogy nem úgy van, hogy mindig, minden alkalomra, mert azt nem engedhetem meg, hogy ne tiszta fejjel dolgozzam, így inkább csak őrség végén, rakodás végén fogadom el. Még jó, hogy tömény nincs a hajón.

Újra marhaságot álmodtam...

Már nem először fordul elő velem, behajózásonként egyszer-egyszer, hogy valami égbekiáltó marhaságot álmodom, és arra hosszú ideig emlékszem. Minden kommentár nélkül, íme:

Mezőn sétálunk, egy meredek hegyoldalt kell megmászni. Egy tíz év forma fiú elkéri a géppuskámat, és úgy viszi a majdnem függőleges falon, mert nem tudnám megmásznia fegyverrel a hátamon. Egy kisebb alagútba kell bemásznunk, én a hónom alatt szorongatom a propelleres Adidas csukámat (a propeller fémből készült, és a cipő orrára van szerelve, kissé felfelé néz), a cipőfűzővel átkötve. Az alagúton keresztül csak kúszva lehet közlekedni, sokan vagyunk, egy elágazáson keresztül - amit senki se használ - látom, hogy ha bemászok, akkor levághatok egy nagy kanyart, s közel kerülhetek az asszonyhoz, mert ő jóval előttem mászik.

Rámegyek a zöld, sima felületre, nem értem, mások miért nem használják? Aztán látom, hogy mohával fedett nagyon korhadó deszkára kerültem, ami veszélyesen hajladozik, a jelek szerint eltörik a súlyom alatt. Féltem az életem, hogy lezuhanok, alattam veszélyes mélységet érzek. Mozdulni nem merek, de nem is tudok, csak centiméterről centiméterre tudom megközelíteni a szélét, és közben rettegek, hogy beszakad alattam. Encsi nyújtja a kezét, amikor hozzáérek, megszűnik a félelem, könnyedén behúz maga mellé az alagútba, megmenekültem. Egy kisebb odúba hengergőzöm, amikor látom, hogy óriás, szöcskékhez vagy ájtatos manóhoz hasonló állatok, erős rágójukkal csapkodják, eszik a kúszókat.

Elvesztem a propelleres cipőmet, a feleségem lemarad, a kis srác a géppuskával eltűnik. Valahogyan kimenekülök, felérünk a gerincre, egy kisebb völgyön kell átmenni, és akkor megmenekülök, mert ott egy várost látok.

Furcsa, kovácsoltvas-szürke minden, az épületek vasszerkezetűek, üvegbetéttel. Kiderül, hogy valami állomásféle, de vonatot nem látok. A sínek helyett egy-egy ösvény van, olyan, mint amilyent én is használtam, és özönlenek az emberek. Az épület tele van különleges lényekkel. Mind emberszabású, de azért mások. Egy kedves fiatal lánnyal találkozom, aki sárga szárit visel. Itt, bent az épületben, már nem értem senki beszédét. A lány egyszer az órájára néz, elnézést kér, és azt mondja, hogy ki kell tűznie a zsidó csillagot. Ám a gallérjára egy piros jelvényt tűz, ami piros fekvő ellipszis. A bal felső negyede oválisan kivágva, fehér alapon egy fekete, fektetett "hármaskereszt" van benne. Egy üzlethez megy, mindenféle cukorkát, édességet árulnak benne.

Szükségét érzem a géppuskának. Keresni kezdem a kis srácot. Kérdezek mindenkit, de senki nem tudja, hol van. Közben egyre jobban távolodom az eredeti helyszíntől. Erdős domboldalon ugrálok lefelé, amikor meggondolom magam, és visszafordulok. Egy tágas csarnokba érkezem, ahol a hosszú pultnál egy gimnasztyorkás hölgy turistacsoportnak látszó társaságnak magyaráz.

- Maga is idegen? - kérdezi, és amikor bólintok, egy furcsa, rücskös fejű, kék és nagy fülű lényt bocsát rendelkezésemre, azt mondja, hogy nagyon buta, de tolmácsnak ez is jó lesz. Ezzel valóban tudok is beszélni. Nagyon együgyűnek tetszik. Ha nem találom meg a propelleres cipőmet, akkor csinálnom kell, mondom neki, vegyünk egy csónakmodell motort. Egy hosszú utcán egy antikvitás kirakatában meglátok egyet. Semmilyen tárgyat nem ismerek fel, hogy mire használható, csak ezt. A tolmács benyit a boltba, de arról kiderül, hogy kocsma. Egy hosszú pultnál a legkülönfélébb lények isznak. Füst, kocsmazsivaj. A tolmács tárgyal a csapossal, annak fekete és hiányos a fogsora, szőrös, és Lenin sapkát visel. Che Guevara szakálla, bajsza van. Azt mondja, eladó a csónakmotor, de birkabéllel működik, amit fel kell tekerni, tehát úgyse lesz alkalmas a cipőm számára. Tulajdonképpen olyan, mint egy gumi motor, amit régebben repülőmodellekhez használtak. A gumi köteg egyik vége rögzítve, a másik a propellerhez erősítve, a propellert jól feltekerik, és a gumi ellenkező irányban kipörgeti - ezt csak magyarázatként szúrom be - Elektromotor kellene.

- Az mi? - kérdezi a tolmács meghökkenve. Válaszra nincs idő, mert a kocsma vendégei ellenségesen viselkednek, el kell futnunk. Vissza a vasútállomás épületbe, ahonnan sikoltva futnak ki az emberek. Látom, hogy a szöcskeszerű állatok, melyek dinoszaurusz nagyságúak, falják őket. A kísérőm bevezet az épületbe, labirintusokon keresztül kijutunk a túloldalra, de a kis völgy eltűnt, helyette várost találunk. Érzem, eltévedtem. Nem találhatom meg Encsit, és végérvényesen oda a cipőm. Azért elindulunk a domboldalon lefelé. Tengerészekkel találkozunk. Elmondom, hogy mit találtam ki, a propelleres cipő ügyében. Kinevetnek: az nem tud repülni, mondják, és elmesélik, hogy Sziráki Peti megcsinálta, de nem ment vele semmire. Oké, mondom, de én vízben akarom használni, cipővontató-motornak jó lesz birkabéllel is.

Közben egyre lejjebb kerülünk, idegen városrészeken caplatunk át, már fáradt vagyok. Üljünk villamosra, mondja a kísérőm, és egy villamosmegállóhoz visz. Egy szerelvényt látunk, felmászunk rá. Valami furcsa érzés fog el, hogy ez nem is villamos. Leugrunk, amikor az ajtók becsukódnak, és ahogy elmegy, látom a fehér falon a világoskék betűszót: EKM.

- Mit jelent? - kérdezem a tolmácsot.

- Elektromos Metró - mondja, magától értetődően. Felmegyünk a peronra, hogy jegyet vegyünk. A pénztárnál békésen ácsorognak, és már adnák a jegyet, amikor hirtelen rémülten, kiabálva, pánikszerűen kapkodni kezdenek, és az ablaküvegről lekapkodnak valamilyen odatapasztott aranyszínű jeleket, jelvényt, emblémát vagy mi a fityfenét. Hirtelen gimnasztyorkás, pufajkás fegyveresek rohannak be, elkezdik puskatussal verni a pénztár dolgozóit, rohadt disznóknak mondják őket, és bordó háromszögeket tesznek az arany jelvények helyére, elszaladunk. A tolmáccsal felszállunk a metróra, elmegyünk a vonattalan vasútállomásig, az épület kihalt, az oromzatán lepedőnyi lobogók lengenek, ugyanolyan vörösek, mint a zsidó jelvény volt a csajon, kísértetiesen hasonlít a náci német lobogóra, itt a közepén egy fehér ellipszis van, benne a fekete jel: három függőleges, vastag vonal egy pedig keresztben. Fekete egyenruhások csizmatalpai csattognak mindenütt, igazoltatások, félek nagyon, hogy letartóztatnak...

Felébredtem...

Ennyi. Na, milyen? Egész délután a hatása alatt voltam (merthogy délelőtt álmodtam).

Kéne írni belőle valamit. Mindenesetre copyrightot jelentek be a sztorira...

Június 10. vasárnap, úton.

Megyünk. És akár hiszed, akár nem, oda is érünk. Ezt mindenki tudja, csak Lacus tud baromira aggódni.

Délutánra kisimult az arca, mert simán tartjuk a 9,5 csomós átlagsebességet.

Egész nap töprengtem, hogyan tudnám felhasználni a tegnapi álmomat. Nem tudok dűlőre jutni, van több ötletem is, de nem tudom a történeteket végigvinni. Azt hiszem, azért belevágok, mert bízom benne, hogy a sztori bennem van, majd kiírja saját magát, amíg verem a billentyűket. A terjedelemről fogalmam sincs, majd meglátjuk.

Június 11. hétfő, úton.

Barry elé rohantunk, és lehorgonyoztunk. A pilot este 8-ra jött, így a kikötés holnapra maradt. Ennyi...

Június 12. kedd, úton, Sharpness.

Késtünk vagy egy jó órát, ami a Nagykörúti közlekedési viszonyokat tekintve nem nagy ügy, de itt minden a dagály és az apály függvénye.

Szinte lépésben jöttünk a Severnen, a folyó és a hajófenék állandóan súrolták egymást. Még jó, hogy a lágy iszapban előre tudtunk evickélni. Hajnali fél háromra kötöttünk ki.

Szeretem az ilyen éjszakákat. Nem kell hülye sokat aludni!

Hajnali hatkor keltem, a szokásos draft survey után hétkor kezdték a kirakást.

Június 13. szerda, Sharpness.

Reggel beütött a krach. Nem volt még tíz óra, amikor a vadonatúj rakodógép (egymillió eurót fizettek érte a hollandoknak) bemondta az unalmast. Egész nap alig szedtek ki a hajóból kettőszáz tonnát.

Este bejöttek a jehovista hittérítők, hoztak fájintos olvasnivalót, majd Lacus viszi haza valakinek. Belenézve, egy-egy mondatot elolvasva, egyszerűen elképzelhetetlen számomra, mivel tudnak új híveket megfogni? Persze, biztos nem az ateisták közül kerülnek ki, hanem a keresztények közül...

Nekiálltam térképeket javítani, nagyon nem szeretem, de meg kell csinálni.

2001. június 3. vasárnap, Sharpness. Szép, csendes vasárnapra virradtunk. A tegnap még erősen fújó szél elcsendesedett, minket nem raknak, csak a szomszédos osztrák "Zug" dolgozik. Ők ócskavasat raknak be. Így aztán nagyon alkalmas volt a nap, s tartottunk egy mentőcsónak gyakorlatot.

Gyakorlat ISM módra

Az ISM (International Safety Management) a legújabb módi, ami alkalmas arra, hogy a személyzettel kiszúrjanak, és a vállalat megóvja magát a felelősségtől. Tehát nem más, mint adminisztráció. Magyarán mondva, mindent "leszabályoznak" és "leadminisztrálnak" ami a biztonság tárgykörébe tartozik.
Mondok pár példát, hátha szeretsz röhögni.
Készíttettek egy halom ún. checklistet, azaz ellenőrző listát, amit ki kell pipálni, miután az ellenőrzést elvégezted. A hajó kikötőbe való érkezése előtt:
Le kell ellenőrizni, hogy a kikötőkötelek elő vannak-e készítve (hát hogy a rossebbe lehetne anélkül kikötni?), kitették-e a pilotlétrát (anélkül hogyan tudna feljönni a révkalauz?), ki kell pipálni indulás előtt, hogy a főgépet beindították-e (mert ha nem, akkor nem is tudunk indulni), szóval mindent leírtak, amit az ember amúgy magától (de ISM nélkül hűbelebalázs módon) úgyis elvégez.
Persze jogos, mert például, ha levizsgáztatják a személyzetet, akkor biztosan kifelejtesz valamit a listából, és megfognak, hogy: nahát, meg ejnye-bejnye, pedig ez már automatizmusként működik, a gyakorlatban úgysem felejtjük el bekapcsolni a horgonygépet dobás előtt, de lehet, hogy vizsgán kifelejti egy ideges, izgulós ember...
Amit ma csináltunk, arra valóban szükség van, és amikor parancsnok voltam, igyekeztem is betartatni (ISM nélkül is).

Mentőcsónak gyakorlat

Igaz, nehezen tudtuk Zolit rávenni, hogy hanyatt feküdve megvárja, hogy "meg legyen mentve", mindenáron uszodába képzelte magát, és úszni akart, pedig vészhelyzetben, hideg és háborgó tengerben nem kifizetődő az energiát pazarolni. Ha tekintetbe veszem az angolok gyakorlatát, akik helikopterrel valóban gyorsan a helyszínre érnek, és 15 perc alatt felszedik az első embert, akkor nyilvánvaló, hogy arra kell koncentrálni, hogy a tengerészek egy helyben maradjanak (mert az elsüllyedés helyszínére jön a mentőcsapat), minél jobban eltávolodunk tőle annál kisebb az esély arra, hogy megmentenek.
A dolog nehezebb része a gyakorlat után jött.
Le kellett adminisztrálni mindent, hogy holnap reggel faxon elküldhessük a cégnek.

2001. június 4. hétfő, Sharpness. Nyugi van. Kirakták a rakományt, mert két órát ráhúztak, éjfélkor már ágyban voltam.

2001. június 5. kedd, Sharpness, úton. Hajnali negyed hétre terveztük az indulást, hatra itt volt a pilot, manőver, beálltunk a dokkba, pilot el, két órát kell várakozni a magas vízre.
Mint hajdan a Szajúzban. Akkor miért kellett nekünk olyan korán kelni? Miért nem lehetett akkor indulni, amikor megjön a víz a folyón?
Aztán mentünk.
Délután elkezdtem egy levelet Kary Évának, aki gimnáziumi osztálytársam volt. Megint elkapott az a furcsa érzés, ami a dombóvári látogatás előtt és után, meg ugyanezt éreztem, amikor írtam a "Kifaggatom a papát" című fejezetet a Zümzümbogárból.

2001. június 6. szerda, úton. Nyugi van, és megyünk. Nem értem, azt hiszem, minden hajóra szállás után leírtam, hogy az első mozgásokat mindig megérzem. Most is, amint kijöttünk a Vizcayára, billegtünk és bukdácsoltunk egy kicsit, hát kikészültem. Reggelre persze elmúlt.

2001. június 7. csütörtök, úton, Santander. Na, vissza is értünk. Délután SMS-t küldtem a fiamnak, hogy várom az asszony hívását. Naná, hogy akkor jött a draft surveyor, láttam, két hívást is elszalasztottam. Szabolcs Balcsin, Ninó dolgozik, a grúzokat legázoltuk, az eredmény 4-1. Késő...

Este mindenki kiment, én maradtam a házőrző, megnéztem egy "Légy jó mindhalálig"-os videót, de mivel csak rossz emberek voltak benne, mindenkit lelőtt Robert de Niro a végére.

2001. június 8. péntek, Santander. Szépen, nyugisan raknak. Irigylem Horáczot. Délután kiment, és elgyalogolt az öböl bejáratánál levő kastélyhoz, és még a plázsra is átment. Az ifjú tengerészkorom jutott eszembe, amikor egy nap be tudtam barangol egész Velencét, vagy kirándultam Triesztben a Grotta Gigantéhoz, ami sok-sok mászkálást jelentett, meg egy kiadós országúti sétát Villa Opicinától a faluig.
Ember tervez, de a lába végez...

Tudod-e hogyan megy egy tengeri mentési gyakorlat a parti erők részéről? Ehhez ráadásként meghívlak az ősi Berkeley kastélyba egy kirándulásra!

Május 31. csütörtök, úton.

Tulajdonképpen egy eseménytelen nap lett volna, ha Land's Endet elhagyva nem lettünk volna részese egy váratlan akciónak.

Tengeri mentési gyakorlat

Délután két óra körül egy helikopter jelent meg mögöttünk. Előbb egy pillanatra inamba szállt a bátorságom, mert attól tartottam, hogy rossz helyen hajózunk, vagy egyéb szabálytalanságot követtünk el. Önkéntelenül is kihajoltam, hogy megnézzem, nem szennyezzük-e olajjal a tengert, aztán bementem a hídra.

- Priwall, Priwall, a helikopter hívja a Priwallt - hallottam a VHF rádióban. Válaszoltam.

- Engedélyt kérünk, hogy mentési gyakorlatot folytassunk, és embereket tegyünk a hajóra! - mondta a pilóta.

Megkönnyebbültem, az engedélyt persze megkapták.

Ezután két tagot engedtek le kötélen a pupára (hajófar), majd visszavették őket. Gyorsan, szakszerűen hajtották végre. Azt mondják, az Angol Parti Őrség számtalan tengerészt kimentett már a háborgó tengerből.

El is hiszem, ha ilyen lelkiismeretes gyakorlatoznak. Miután nálunk végezte, átmentek egy közeli hajóra, és ott is leereszkedtek.

Gáti Laci mondta, hogy gyakran jönnek, még igen rossz időben is megcsinálják.

Jó tudni, hogy biztonságos vizeken hajózunk.

Június 1. péntek, úton, Sharpness.
A révkalauz hajnali fél kettőkor szállt be. Világos volt, amikor megérkeztünk a zsilip elé.

Mütyür zsilip

Azt hiszem, ez a világ egyik legkisebb zsilipje, amit tengerjáró hajók is használnak. A hajóorr nem volt messzebb, mint másfél méter a zsilipkaputól, és így is a farát keresztbe kellett állítani, hogy be lehessen a kapukat csukni.

Jobbról-balról volt legalább két méter még a falig. Pillanatok alatt megtelt a csöppnyi zsilipmedence, s mehettünk a négyszáz méterre levő rakparthoz.

Jó hírrel szolgált az ügynök: leghamarabb hétfőn este, vagy kedden reggel mehetünk el. Így miénk a hétvége, lesznek nyugodt éjszakáink, szóval minden a legnagyobb rendben van!

Azt hiszem, elmegyek kirándulni a közeli kastélyba, mindenki ezt ajánlja.

Június 2. szombat, Sharpness.
Szabolcsnak ez nagy nap, szegénykém nagyon bízik a botlábú sztárokban, és reménykedik, hogy este győzünk Bukarestben. A barátjával nézi a meccset az apja irodájában. Megmondtam, hogy utána SMS-ekben kérek beszámolót. Adja Isten, hogy örömmel írhasson. Komolyan mondom, azért szurkolok csak nekik, hogy a fiam örülhessen egy szép győzelemnek... Nekem megadatott, hogy Albert, Farkas, Tichy, Mészöly, Göröcs, Bene, Dunai II, Fazekas, Sóvári, Bundzsák, Grosics, Hidekúti játékának örülhettem, neki sajnos csak "ezek". Szegény gyerek...

Akit a "történelem füstje" megcsapott...

Az a valaki persze én vagyok.
Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem ha gyerekkoromban azt mondták, hogy várkastély, akkor egy csupa rom, düledező épület jelent meg a képzeletemben. Ehhez a szóhoz a régmúlt tapadt, valami olyasmi, ami végérvényesen lezárult, ami csak a "történészekre" tartozik. Sose tudtam elképzelni, hogy egy kastély "működhet", ráadásul tanúja a történelemnek, az európai írott történelem hajnalától, napjainkig.
Nos, ma találkoztam egy épülettel, egy olyan kastéllyal, amit a lakói állandóan alakítgattak, mindig az adott kor technikai színvonalához igazítottak, s tették, teszik ezt mind a mai napig!
Délután kilátogattunk a közeli kisvárosba, Berkely-be, s megnéztük a várkastélyt.

Berkeley Castle

A shipi, az öreg Kohn (persze nem ez a neve, csak a hajón hívják így az idős kereskedőt) délután kettőkor várt a kikötő kapuján. (Vett egy karton cigit, adott érte 10 fontot, ő továbbadja 30-ért, aki megveszi nyer 10-et, ő 20-at, én csak 10 dollárt...) A furgonjával öt perc alatt kivitt a Berkeley család kastélyához.

Először a nyugati kapu előtt, a külső udvarban sétáltunk egy sort, megnéztük a kiállított hajóágyúkat, le is fényképezett Zoli egy 1350-ből származó török ágyú mellett, biztosan családi hadizsákmány lehetett. Sok tengerész volt a családban.
Fantasztikus volt számomra, látni az eredeti, ha jól tudom, a 13. században épült falakat, a falakba vágott gótikus ablakokat, egy későn hozzáragasztott barokk erkélyt, 19. századi cinezett vízlevezető csatornákat, a 20. század eleji fűtőtesteket, mely mind-mind azt tanúsítja, hogy a Severnhez közeli angol kastélyt ősidők óta lakják.
A családnak 850 éve ez a "fészke". Az angol historikusok szerint is ritkaság az olyan várkastély még a brit szigeteken is, melyet egy család birtokol majd kilencszáz éve, melynek falai között angol királyt gyilkoltak meg (II. Edwardról van szó, látható a cella, ahol napjait tengette, és végül megölték), melynek falai között vendégeskedett John Trevisa az 1300-as évek második felében, aki a legkorábbi Biblia fordító volt brit földön, s a kastély túlélte Cromwell támadását is. Az angolok szerint a legromantikusabb kastély a mai napig Berkeley-i.

Az épület túlnyomó részét az arra kíváncsi turista potom 5,50 fontért meglátogathatja. Mi is végigjártuk, megcsodáltuk az ebédlőt, ahol tizenkét személyre volt megterítve a családi ezüstkészlettel, megnéztük a konyhában az irdatlan nagy nyársat, amire egy ökröt is fel lehetett nyársalni, megnéztük Sir Francis Drake hálószobáját, és egy méretes hajósládáját, a kínai porcelángyűjteményt, és elmondani nem lehet, mi mindent. Legérdekesebb a múlt mindennapos használati tárgyai voltak. A harangjáték a konyhában, volt vagy nyolc különféle, hogy a csengő-bongó dallamról felismerjék, honnan szól csengőhívás. Serpincében vagy hat darab, 8-10 hektós hordó állt, a borpincében a palackok sorakoztak polcokon, a nagyteremben trónszerű karosszék, a fegyverszobákban puska és kard minden korból.
A falakon persze ott sorakoztak a család ősei, mind-mind komor tekintetű uraságok és őlédiségeik, a feleségeik, a családi ősanyák...

Mr. és Mrs. R.J.G. Berkely mostani lakosztályait nem lehetett megtekinteni, de a mindenki számára elérhető árú és szép brosúrában ott a fotó, s az utolsó oldalon a családfa.
Az első a sorban: Roger de Berkely (elhunyt 1093), s az utolsó: Henry John Berkeley (született 1969-ben), a családfa 28 nemzedéket ölel fel. (Jelenleg van fiatalabb tagja is a családnak, de ők nem a kastély lakói.)
Nagyot sétáltunk a parkban. Mondjam, hogy milyen fantasztikus volt az "angol" gyep? Az ember félt rálépni. Megvártunk egy látogató csoportot, és csak utánuk mertünk rátaposni erre az évszázados, élő, biológiai műremekre. Lesétáltunk egy kis medencéig, ahol vízililiomok tenyésztek, s megpihentünk egy padon.
Külön jegyet kellett váltani egy bélásért (bár fontban mérve a kettes azért ér is valamit...) ha a pillangóházba be akartunk menni, és akartunk.
Nem nagy, mintegy 120 m2 alapterületű az egész. Párás, kicsit fülledt a levegő, és van vagy harminc fok. Számomra meglehetősen ismeretlen pillangók között sétáltunk, volt jó tenyérnyi is, de kisebbek is akadtak szép számmal. parányi tavacska van a melegház közepén, benne piros, fehér, fekete színű aranyhalak, és mintha egy teknőst is láttam volna. Sok virág ismerősnek tűnt, de az orchideákat felismertem. Lila, cirmos, vörös, sokféle volt, és nagyok...

Hazafelé bandukoltunk.

Hát... mit mondjak? Sokkal kényelmesebb egy furgonban beszáguldani, mint az angol táj

Ja, ami igen pozitív, nem ütöttek el az országúton, csak egyszer akartam a marha autós elé lépni, mert ezek mindig másfelől jönnek, mint az ember várná...
Ami baj: nem vittem a videókamerát, mert valószínűleg a nyaka véres. Megy, számolja a lefutott filmet, de nem tudok semmit visszanézni, azt hiszem, a fejjel van valami gond.
Fényképeket viszont készítettem.

Este nyolc után pár perccel hívott az asszony, és búsan közölte, hogy 0-1. Azaz inkább 1-0, mert a románok ugye otthon játszanak. Amikor vége volt, akkor búsan telefonált, kettő nullra kikaptunk, nagy dolog. Amíg egy kutyaütő Hrutkának 80 milliót fizetnek 3 évre, addig nem is lesz foci itthon. Millión felüli pénzt csak a nemzetközi szinten teljesítőknek szabadna adni, na mindegy, nem ragozom, rajtam semmi se múlik. Meccsjegyre legalább tíz éve nem költöttem, és úgy néz ki, nem is fogok. Egy ezres kilencven percért, ilyen játék mellett, röhej!
Jóéccakát, fáradt vagyok.

Május 28. hétfő, Santander.
Negyed nyolckor keltem, jól kialudtam magam. Cementet rakunk, ez számomra új rakomány, még nem láttam, hogyan rakják.
A raktártetőn levő kb. 40 cm. átmérőjű 4 db. fedelet leveszik, arra rászerelnek csöveket, és ott ömlik be az anyag. Nem telik el 8 óra, és a 3500 tonna már bennünk is van. Amikor kész, még tizenkét órát kell várakozni, hogy a rakomány megülepedjen, és csak ez után lehet indulni. Ez azért jó, mert így az éjszakát alvással lehet tölteni, pihenten indulunk.
Mindehhez hozzátartozik, hogy a berakáskor nem látni, hogy mennyi rakomány lett berakva, csak a merülés alapján lehet kiszámolni. Tehát 17 óra után kimentem a partra, és figyeltem, az első és hátsó merülést.
Az order szerint 3600 tonnát mindenképpen fel kellett vennünk, de a merülési limit szerint legfeljebb 3620 tonna rakható fel, különben jön a büntetés, hogy túlraktuk a hajót. S ha tudjuk mindehhez, hogy a rakodó-berendezés leállítása után a szállítószalagokon még 14 tonna cement van, ami bejön a hajóra, akkor igencsak szűk határokat állítottak fel...
Miután szerintem megvolt a rakomány, jött a draft surveyor, aki hivatalosan kiszámítja a merülésből a felvett rakomány mennyiségét. Az eredmény: 3613 tonna cement a rakomány. Tizenhárom tonnával több, mint az order volt, a rakomány tulajdonos ennyivel jobban járt. Tetszenek, és szeretem az ilyen feladatokat.
Utána kivitt a spanyol a közeli el Corte Inglésbe, ami magyarul egy bevásárlóközpont. Egy rekesz ásványvizet vettem magamnak, mert nincs ivóvíz a hajón, amit a sótalanító készít, azt legfeljebb mosdásra, mosásra lehet használni.

Május 29. kedd, Santander, úton.
Hajnali hatkor indultunk. Jó nagy köd volt kint a nyílt vízen. Manőver után még aludtam egy kicsit.
Délután őrség után megnyiratkoztam, mert elszúrták otthon az indulás előtti hajvágáskor, hosszú maradt elől.
Őrségváltás után beszélgettem a barbával, megrendítő hírt mondott:
K. G., aki a Paduán volt szakács meghalt. Illetve, eltűnt a hajóról. Este még látták, hogy felviszi a szemetet, és többé nem. A szemetes edényt megtalálták hátul a korlát mellett. Valószínűleg kiugrott a vízbe. Dovernél történt, az idő abszolút csendes volt, nem lehetett, hogy kiesett. Reggel fedezték fel, mert nem dolgozott a konyhában. Tűvé tették a hajót érte, mindent átkutattak, s hogy nem találták, visszafordultak. Bejelentették Dover Coast Guardnak, de hiába, nem találták meg.
Azt hiszem, hogy borzalmas módja az öngyilkosságnak. Lehet depressziós valaki, lehet pillanatnyilag életunt, de amikor a vízbe kerül, hamar kijózanodhat, és rájön, hogy marhaság, amit csinált. De akkor már nincs visszaút! Az életösztön mindenkiben ott szunnyad, és rettenetes lehet így elpusztulni, mert biztos, hogy küzd az életéért, ha az agy nem is akar, a test, az idegrendszer mindent megtesz, hogy minél tovább húzza, s ez igen lassú halál lehet. Borzalmas, még belegondolni is...
Szerettem G.-t, jól kijöttünk, sokat dumáltunk, kétszer is hajóztunk, a Dinán és a Paduán. Igaz, a normálisnál sokkal érzékenyebb volt, még a szakácsok között is ritkaságszámba ment, de nem gondoltam volna, hogy ezt teszi.

Május 30. szerda, úton.
Éjszaka naplót írtam, meg adminisztráltam. Megcsináltam a szolgálati lapokat.

Papucsos hajó

Ez is úgynevezett papucsos hajó. Erre már otthon lelkileg felkészültem, ezért hoztam egyet, amiben a lakótér körül és a hídon járok, egyet a belső folyosókra, de elfelejtettem hozni még egyet, amit a kabinban használok, na és a fürdőben...
Szóval a kabinból kijövök mezítláb. A bejárati ajtónál felveszem a "híd papucsot", felmegyek, és reggel lekapcsolom a fedélzeti világítást. Utána bejövök a lakótérbe, felveszem a fedélzeti cipőmet, körbejárok a decken, vissza, fel a belső papucs, lemegyek reggelizni. Utána a kabin előtt leteszem a papucsot, mezítláb a kabinba, átveszem az overallt, papucsba bújok az ajtó előtt, a folyosó végén fel a fedélzeti cipőt, és megyek rakodni...
Viszont a kabinban a padlószőnyeg, a lakótéri linóleum olyan, mintha új lenne, és ez is valami.

2000. augusztus 15. kedd, Rajna - Duisburg, hajógyár. Reggel kilenckor telefon a tulajtól: Duisburgban van, csónakot keres, amivel a hajóra jöhet. Öt perc múlva újabb telefon, ő a biztosító szakértője, Duisburgban van, csónakot keres, amivel a hajóra jöhet.

Megadtam Sörensen telefonszámát, keressenek csónakot ketten, akkor hátha gyorsabban találnak…

Tízkor a hajón voltak a hajógyár emberével.

Első útjuk a gépházba vezetett.

Jön fel a tulaj: – Captain, sajnos hajógyárba kell mennünk…

Utána a biztosító embere jött: – Master, hajógyárba kell menniük…

Amikor a hajógyár embere jött, megelőztem: – Csak nem hajógyárba kell mennünk?

Ő csak bólintott. Kicsit szomorúnak láttam, hogy nem tudott újat mondani.

Sörensen egyébként mindennek kinéz, csak „komoly” hajótulajdonosnak nem. Olyan „Jó fej” tanár fazon, a narancssárga pólójában és a térd fölött levágott, és kirojtozott farmerjében. Egyébként szimpatikus fazon. Tipikus skandináv, magas szőke, és minden itteni (angol, német) nyelvet jól beszél. Még dánul is, bár ez nem túlzott csoda.

Kettőkor már megjött két vontató, az egyik oldalt kötötte meg a hajót, a másik kötélre vett minket, és két óra alatt bevittek a hajógyárba. Gyorsabban mentünk vissza, mint lefelé…

Hja, kérem, most egyszer 3500 és egyszer 1500 KW-os gép hajtott…

Sörensen szerint 3-4 hét alatt kijavítják a gépet.

Goscicki szerint 4-5 hét kell a javításra.

A hajógyár szerint, jó, ha hat hét múlva elmehetünk, ha a tulaj vesz egy új gépet, s nem kell a javítással bíbelődni.

Szerintem tök mindegy, dög unalmas lesz az elkövetkező másfél hónap.

Viszont lesz időm az adminisztrációra.

A tulaj délelőtt felhívta az ügynökséget, hogy kell két gépszerelő (fitter) és egy elektrikus. Délután jött a telefon, hogy holnap hajnalban már a hajón is lesznek.

2000. augusztus 16. szerda, hajógyár. (Ezt a továbbiakban nem írom, mert irtó unalmas lenne.) Megjöttek a gépészek és az elektrikus. A marha taxis elhozta őket a hajógyárig, aztán nem találta a hajót, visszavitte az állomásra őket, és eltűzött haza.

Tegnap Sörensen még azon morfondírozott, hogy a deck személyzetet hazaküldi, de Piotr kisírta, hogy maradhassanak.

Na, most itt van a három plusz ember, de hova tegyem őket? Egy kabinunk van csak, abban Andrzej lakik, így marad az egy szem ágy a térképszobában, amit a pilotok használnak, ha itt éjszakáznak. Oda mehet az elektrikus.

Nem volt más választásom, a két szerelőt a hídon kell elhelyezni valami fekvőalkalmatosságon… A helyzet kísértetiesen hasonlít a Petrához, amikor 6 katona jött volna pluszban, kísérni a rakományt.

Délután kimentem, vettem szerszámokat az elektrikusnak, mert az előző hajója elsüllyedt Japán és a Fülöp-szigetek között, minden szerszáma odaveszett, a hajón meg nincs semmi…

Vettem két kempingágyat, hozzá két kispárnát és két felfújható matracot.

Kicsit ódzkodtam, mert attól féltem, hogy nem fogadják el, kényelmetlennek tartják majd (az egyik fazon 125 kilónyi színlengyel…

De tévedtem. Nagyon meg voltak elégedve, hogy ni csak, vadonatúj holmit kaptak, még piros és kék törülközőt is. (Na, nem a Vasas szívem miatt, hanem mert más nem volt.)

Annak ellenére, hogy az egész éjszakát úton töltötték, becsülettel dolgoztak este nyolcig…

Az elsőtiszt mondta, hogy nem lesz gond. Örülnek, hogy van munka, mert sok otthon a hegesztő, sorban állnak hajóért, és minden alkalmat megragadnak. hogy szerződéshez jussanak. És a pénz se rossz, öt dolláros órabért kapnak a fitterek, napi 80-at az elektrikus.

Augusztus 17. csütörtök. Estére szétszedték a főgépet, a hajógyár kivágta a raktárt és a gépházat elválasztó falat, holnap ki lehet(ne) emelni a főgépet, ha lenne daru.

De nincs, és ez nem a hajó hibája.

Ez egy olyan hajógyár, hogy na…

Nincsen parti áram, nincsen daru a parton, csak egy nagy köves síkság…

Van egy lófarok frizurás fazon, aki reggel megjelenik, lébecol egy kicsit, szidja a németeket és az országot, aztán elmegy, de amúgy segítőkész. Azt tudja magyarul, hogy „edzs, kezit csókolom, jo estét”. A nagymamája magyar volt, bizonyos Kertész. Az apja újvidéki német.

Délelőtt beszéltem Sörensennel. A hajón van két mobiltelefon. Az egyik fixen beépítve, ehhez van egy speciális fax kártya, a másik egy teljesen hétköznapi maroktelefon.

A fax valami miatt nem üzemel. Amikor a tulaj itt volt, megpróbálta megbűvölni a faxot, de nem tudta.

Ma azt mondta, hogy én intézzem el a szervizt. Aranyos. Ezt általában a menedzsment teszi.

2000. augusztus 18. péntek. Reggel úgy döntöttem, hogy akkor itt az ideje, hogy elintézzem a faxot. Gond egy szál se lehet, hiszen itt vagyunk az európai civilizáció kellős közepén, és mindenki arra vár, hogy nekem európai szintű szolgáltatást nyújtson.

Ramóna faxa

Tehát reggel beszéltem Ramónával. (A lófarkast hívjuk Ramónának, mert állandóan a Club Ramonával oltja a népet, hogy menjenek, mert sok új ukránka érkezett…)

Egyébként tengerész volt, jól beszél angolul, és segítőkész. Egy kis furgonnal jár, tegnapelőtt is ő segített a bevásárlásnál, ő hozta be a sok cuccot.

Amíg megyünk a városba, általában szidja a németeket, lefasisztázza őket. Az a baja, hogy nem fogadják be a szüleit, mert bácskai németek. Ugyanis csak az a német, aki itt született (persze nem hivatalosan). A többiek idegenek, betolakodók, élősködők.

Szóval Ramóna (egyébként Robert) elintézte, és bejött egy pasas, bizonyos Herr H. Hess, aki másodállásban a Siemensnek dolgozik, de a Nokiához is ért, mert a cége azt is forgalmazza.

Megszakértett mindent, és kijelentette, kell egy kábel, meg egy fax program, de neki nincs, és vette az európai kalapját és elment. Beszerezni túl kacifántos, mondta, és neki erre nincs ideje. De kifizetem, próbáltam ellenkezni. Akkor se volt ideje…

Viszont adott egy címet, a duisburgi hivatalos Nokia forgalmazóét.

Ramóna el is vitt a megadott címre. Elegantos, frinces-francos üzlet, tele mindenféle elvihető reklámtárgyakkal, de ezt csak elhinni lehet, mert nem hoztam se D2 telfontársaság kitűzőt, se Siemens papírmobiltelefonmásolatutanzatot, se összecsukható Nokia igyenkatalógust. Az üzletben csak néztek, amikor azt kértem, hogy jöjjenek ki, és szakértsék meg a helyzetet.

– Mit csináljak? – kérdeztem.

– Vegye meg ezt a kábelt, és állítsa össze a készüléket.

– Ez az a kábel, amit H.H.Hess ajánlott?

– Nem, ez laptophoz való…

– És ha nem jó, visszaveszik a kábelt?

– Nem… – Ezt nem teljesen értettem, és elég hülyén nézhettem az eladóra, aki egyébként igen elegáns volt, ahogyan az egy igen komoly Nokia dealerhez illik, aki mindent megtesz a vevőért… Hogy tudjam, merre hány óra, kisegített. – Ha nem jó a kábel, adja el, vagy dobja ki.

Jött a mentő ötlet. Elő a mobilt, felhívtam Sörensent, ás adtam az eladót, hátha zöld ágra tud vele vergődni. Amikor letárgyalták a dolgot, a tulaj azt mondja:

– Captain, ez nem jó cég, menjenek egy Nokia szervizbe…

Kérdem Ramónát, hol van szervíz. Csak legyint.

– Ők azok… –, mondja, és árad megint belőle a panasz a németekre, hogy már nem a régi az ország, senki nem akar „dolgozni”, csak a fehérgalléros munkahelyeket keresik, ahol napszámra meresztik a feneküket, legfeljebb telefonálniuk kell.

Nyilván eltúlozza a dolgokat, de biztosan jó adag igazság is van a panaszaiban.

Na, most a fenét csináljak?

– Menjünk a főnökhöz… – mondja Ramóna.

– Miért, ő ért hozzá?

– Nem, de kiterjedt kapcsolatai vannak…

Igaza volt a lófarkasnak. A főnök telefonált ide, telefonált oda, de persze péntek lévén legtöbbször csak üzenetrögzítővel beszélt. Amikor eljöttünk, Ramóna kacsintott.

– Elintézi a főnök, meglátja parancsnok.

Kétkedve fogadtam a szavait.

Délután négykor megjelent egy fiatalember.

A főnök veje, egyetemista.

Megszakértette a dolgot, elmagyarázta, hogy a kis mobillal tudunk faxot küldeni, ha akarunk, de venni nem tudunk, kell egy kábel, és egy program. Hazamegy, szétnéz az Interneten, hol vehet ilyen kábelt, behozza a szoftvert, és összeállítja, beüzemeli, és fizetni csak akkor kell, ha elégedett vagyok. Használjam egészséggel, és indulás előtt elintézzük az anyagiakat…

Úgy látszik, neki csak a pénz kell, még nem „német üzletember…”.

Estére a gépészek levették a főgépről a tengelykapcsolót, hétfőn, vagy kedden a gyár kiveheti a régi gépet.

A rajnai kormányosunk elképesztő mennyiséget tud egy ültő helyben kormányozni. Megérkezett az új gépész, és kiderül, hogy mit nem vett észre Zbigniew?

2000. augusztus 11. péntek, Moerdijk, úton. Kettőkor indultunk. A folyami kormányosunk egy "piperkőc" hobó. Tele van tetoválva, olyan 55-57 évesnek nézem. Bozontos mellkasán már ősz a szőr, de a haja koromfekete, csak a tövénél fehér.

A tábori, összecsukható, hordozható (rejtett) fabudi...

Ez egy valamilyen különleges szerkezet lehet, ami a pasas zsebében - vagy másutt - lehet elhelyezve (felszerelve), mert egyszerűen hihetetlen, amit véghezvisz. 
Délután kettőtől - és most ugorjunk az időben egy kicsit, pontosan holnap reggel kilencig - amíg ki nem szállt, megivott: két kólát, három Fantát, vagy hat teát és egy kávét. S eközben egy ültő helyében végigkormányozta a Rajnát, Moerdijktól Duisburgig, és el se mozdult az ablak elől. Én legalább hatszor elmentem volna pisilni ennyi folyadék után... 
Embertelen meló (tengerész szemmel nézve) egy ültő helyben "letekerni" 19 órát. 

Amikor mondtam neki, csak nevetett. 
- Captain, amikor bárkám volt, márpedig tizenkét évig azzal dolgoztam, sokkal többet kormányoztunk egy ültő helyünkben. 
Tiszteltetem az ülőgumóit... Amikor matrózként két órát kellett letekernem a Székesfehérváron, vagy a Cegléden, a második óra végén minden bajom volt. Igaz, nekünk tiltották - szocialista hozzáállásból kifolyólag -, hogy leüljünk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a hozzáállás mindig parancsnokfüggő volt. 

2000. augusztus 12. szombat, Rajna - Duisburg. Szóval, tizenegyre érkeztünk. Szépen komótosan elintéztem mindent az ügynökkel, és vártuk, hogy megjöjjön az új főgépész. Este hétig minden normálisan ment:

Kellemetlenül érzem magam

Megérkezett Andrzej Goscicki és Waldemar Kaminski az új gépész. Először természetesen Andrzej feljött hozzám, a kabinba, és megbeszéltük a folyó ügyeket, ezekre nem érdemes szót vesztegetni. Illetve csak annyit, hogy megígérte, hogy visszajöhetek, azaz számítanak rám a jövőben is, mint parancsnokra. Ezután szóba hozta Zbigniewet, hogy valójában miért küldtem haza? Láttam rajta, hogy nagyon kétkedve fogadja a dolgot, és nem biztos benne, hogy igazam van. 
Elmondtam neki mindent. 
- Oké, István -, válaszolta -, természetesen elfogadom, de az azért tény, hogy a hajó megy, a főgép működik, itt vagytok, minden baj nélkül. Talán mégse olyan rossz, hiszen harminc éves gépszerelő múltja van -, s éreztem, hogy nem hisz nekem száz százalékban. Nagyon kellemetlen érzés volt. Mintha én lettem volna a harapós, vad, magyar parancsnok, aki lengyel gépészeket vacsorázik... 
Azért átadtam egy levelet neki, amiben leírtam, hogy miket művelt a hajón Zbigniew, és mi a véleményem róla. Az utolsó mondta ez volt: 
"Haza kellett küldenem, mert vészhelyzetben kimondott veszélyt jelentene a hajónak, és normál körülmények között pedig túl sok problémát okoz." 
- István, ne haragudj, ezt a levelet nem adom oda az ügynökségnek, mert ezzel kettétörjük egy életre Zbigniew hajózási karrierjét. 
- Akkor tartsd meg magadnak, nem akarok neki semmi bajt okozni. Felejtsd el... -, mondtam, és valóban így is éreztem, mert már előbb is írtam, hogy sajnálom ezt a marhát belülről... 
Később Piotr is elmondta, hogy mindenben igazam volt, aztán lengyelül kezdtek vitázni, később Andrzej mondta el, hogy természetesen leváltották Zbigniewet a kérésemre, de se ő, se az ügynökség nincs meggyőződve, hogy mindenben igazam lenne, és ezen vitáztak az első tiszttel. 
Szóval vacsora után, fél nyolckor felszedelőzködtek. Hétkor átadtam a papírjait a hazamenő gépésznek, búcsúzóul mondott valamit, amit persze nem értettem, gondolom elküldött melegebb éghajlat alá... 
Már a csomagokat cipelték, amikor a Goscicki kérdezett valamit Zbigniewtől. Az válaszolt, mire Andrzej leejtette a csomagját, és hitetlenkedve nézett a gépészre. Visszajött. 
- Elnézést, István, le kell mennem a gépházba, s valamit ellenőriznem. 
Öt perc múlva visszajött. 
- Nem megyünk -, mondta vészjósló tekintettel. - A főgép totálisan oda van... - ennyit értettem az egészből, amit regulátorról, és a fordulatszabályozóról mondott. 
Felhívta a feleségét, hogy késni fognak, mert éjfél előtt nem tudnak indulni. 
Este kilenckor talpig mocskosan feljött. 
- Nagy a baj... - mondta. - Az egyik hengerfej megrepedt, ki kell cserélni... Ez a vadbarom nem vette észre, hogy folyik a gép oldalán a hűtővíz... Elállította fordulatszabályozót, hogy levegye a terhelést, és ezzel "megoldott" mindent. Nagyon elbarmolta a főgépet. Csoda, hogy el tudtatok eddig jönni... 
Telefon Lengyelországba, a sofőr nem tud tovább várni, vasárnap délben szolgálatba kell állnia a taxivállaltnál, majd hétfő délutánra érkezik újabb kocsi. Andrzej újra hívta az asszonyt, előbb a két éves kisfiával beszélt, majdnem elsírta magát, mert a gyerek nem értette meg, miért nem jön haza a papa, hisz megígérte, hogy vasárnap Luna Parkba mennek. A felesége se volt boldog, mondanom se kell. 
Éjfélkor lefeküdtem, még nem fejezték be a javítást. Természetes Wadek, az új gépész, és Zbigniew dolgozott, bár ez utóbbi totálkárosra itta magát közben. 

2000. augusztus 13. vasárnap, Duisburg. Egész nap dolgoznak a gépházban. Amikor Andrzej egy kis lélegzethez jutott, feljött. 
- István, én most nagyon mérges vagyok -, mondta, és kristálytisztán látszott is rajta. - Most már elhiszek neked mindent. Ez a f...kalap nem csinált semmit a gépházban. A leveledet odaadom Mr. Cyrsonnak is, és a tulajnak is. 
Közben Zbigniew persze berúgott, akár az albán szamár. Sajnos társa is akadt, mert az öreg matróz, Wojciech jó cimbora az ivásban. Őt ma még hagyom, de ha holnap reggel hatkor nem lesz üzemképes, akkor kitekerem a nyakát neki is. 
Délután két órát járt a főgép, úgy néz ki, minden rendben van. 

Zbigniew hazamegy…

2000. július 29. szombat, úton. Fantasztikusan szép időben hajózunk…

2000. július 30. vasárnap, úton. A tenger csendes, minden rendben…

2000. július 31. hétfő, úton. Holnap délelőtt érkezünk a pilotállomáshoz…

Az idő fantasztikus, a tenger olaj sima, csak az ég felhős…

Angol téma…

2000. augusztus 1. kedd, úton, Mo i Rana. Ez egy érdekes név. Mo a város neve, egyébként ötven évvel ezelőtt csak tanyák voltak elszórtan a fjord körüli keskeny, lapos partszakaszon. Később ipart telepítettek, s mára mintegy tizenötezres nagyváros lett. Rana a környező terület (megye, járás?) neve, az „i” pedig -ban, -ben. Tehát a Ranabeli Mo-nak lehetne „magyarítani” a település nevét.

A sereg mindenütt „csak” sereg…

Olyan „birodalmi” a stílusuk. Lehetne akár „szovjet” típusú szervezésnek is mondani, vagy összehasonlítani a „kora rákosi” magyar gondolkozásmóddal is…

A pilot mondta, hogy sokszor ő szégyenkezik miattuk a parancsnokok előtt.

Az eljárás: „Légy éber!”

Ha egy hajó megközelíti a norvég parti vizeket, akkor be kell jelentkezni telefonon a határőrségnél. Kikérdezik, hova megy, és miért… Ez rendben.

Amikor keresztezi az északi szélesség 68. fokát, be kell jelentkezni megint, most az északi határőrségnél. (Vagy a délinél, ha északról jövök). Mielőtt megérkezem a kikötőbe újra kell jelentkeznem. Amikor elhagyom a kikötőt, akkor is. (Pedig ezek az információk megkaphatók a norvég szervezetektől is – pilot állomás, ügynökség, stb…)

Bejelentkezem. A pasi kikérdez.

Aztán kiderül, hogy „van big problem…”.

Megmondtam, hogy Finnsnessbe megyünk. Ki az ügynök, jött a kérdés.

– Finnfjord Smelteverk SA. – adtam meg a választ az igazságnak megfelelően.

– Captain, maga félrevezeti a hatóságot. Maguk nem is Finnsneesbe mennek, hanem Finnfjord Smelteverk-be…

Csak néztem, mint a hülye, a pilotra.

Az kivette a kezemből a telefont, és elküldte őket a fenébe.

Ezzel minden „el lett intézve”.

Az alapvető „problémájuk” az volt, hogy a gyárnak (Smelteverk) saját rakpartja van, úgymond privát kikötő. Hát egy külföldi egyén, akinek csak a fia beszél norvégul (azaz tanulja a bokmĺlt), honnan a jó francból tudja kideríteni az ügynökség nevéből, hogy hova megy?

Bokmål, Nynorsk, és az adó

Ha már a nyelvnél tartunk, ki tudja (Nimródon kívül), hogy Norvégia „kétnyelvű” ország, és mind a két nyelv norvég? Az egyiket az ország nyugati, délnyugati partján beszélik, ez a nynorsk, a másikat Oslo környékén, és az ország többi részén beszélik, valamint ez a TV és a rádió, az írott sajtó nyelve. Persze csak szavakban különbözik, nyelvtanban nem.

És hogy itt is működjön a „szovjet típusú” éberség, a nynorsk = újnorvég az ősi, régi nyelv, a bokmål az újabb keletű (ezen a nyelven írt Ibsen is, tehát nem dánul ahogyan eddig tudtam), a dánnal erősen kevert nyelv.

Most azon vitázik a parlament, hogy a letelepült külföldieknek meg kelljen-e tanulniok mindkettőt, mert a helyieknek kötelező beszélni, tanulják is a suliban.

Minden pilotnak, és gondolom nemcsak nekik, mindenkinek alapvető gondjuk az adórendszer, igen magas a jövedelemadó, 42% (de jó nekik, otthon 43% a legmagasabb kulcs).

Ebben egyetértek velük, de magamban elgondolkoztam, hogy négymillió embernek fenn kell tartani egy ilyen barom hosszú országot, mennyi utat kell építeniük, aminek a vége egy-egy eldugott településen van, kerülgetni a hegyeket, fjordokat… A világ leghosszabb tengerpartja az övék, több mint 32 ezer kilométer hosszú, ezen fenn kell tartani a hajózást segítő létesítményeket, világítótornyokat, kibójázni a veszélyes területeket, megszervezni a közlekedést a legeldugottabb településekre is, eljuttatni az élelmiszert, postát arra a tanyára is, amelyik közelében nincs egy lélek se rajtuk kívül.

Persze könnyen beszélek, mert kívölálló vagyok…

Hatkor érkeztünk, fél hétkor kezdtek, két óra alatt berakták az 500 tonnát, s tízkor indultunk.

Ugye azt már tudjuk, a fjordban én hozom a hajót, én vagyok a pilottal. Tehát reggel hattól délig szolgálat, fél egykor beszállt a révkalauz, este hatig vele voltam a hídon. Nyolctól 21:45-ig aludtam, majd manőver, s reggel ötkor kitettem a pilotot.

2000. augusztus 2. szerda, úton. Fél tízig voltam fent, felhívtam a finnsnessi ügynököt és a hajóbérlőt, s nyomás aludni. Háromig húztam a lóbőrt.

Rám is fért, mert a mai program: kilenc körül Lödingen, beszáll a pilot, s reggel négy és öt körül érkezünk a finnsnessi gyár rakpartjához. Tehát addig megint szabad fent lennem. Este majd indulunk, s hajnalig enyém a bicikli megint…

Egyébként a Mo i Ranába a bemenet nem volt az a világot rengető nagy élmény. De ma délután fantasztikus tájakon járunk. Holdbéli hegyek mindkét oldalon, csupa fekete szikla, fantasztikus kontúrok, elszórva egy-egy ház, tanya a parton, mert az ember a legigénytelenebb állat, mindenütt megél, ahol egy kis lehetősége van rá. Jó példa rá Vörös Erik, aki jól beetette az izlandiakat, amikor az általa felfedezett szigetnek a Grönland nevet adta, s jöttek a telepesek az új „zöld földre”, aztán csak néztek ki a fejükből, hogy milyen zöld erre minden… De csak ott maradtak.

Még magasan járt a nap, amikor beszállt a révkalauz. Ez persze este tíz órát jelent. Számomra érdekes ez is: éjszaka nincs sötét, csak szürkület. S alig tűnik el a horizonton (észak-északnyugaton) a lemenő nap vöröses sárga fénye, két óra múlva északkeleten megjelenik az első éles napsugár.

Holnap lesz a születésnapom.

Nehéz elhatározás

Szerencsétlen főgépész

Szuper pilot…

A hitetlen pilot…

Black gang

Július 13. Csütörtök. Svelgen Reggel nyolckor beálltunk a megfelelő rakpartra. Utána felhívtam Bergent, és megkaptam az első beosztásomat. Miért nem álltunk át előző este? Így lekéssük a saudai berakást, pénteken este nem tudjuk befejezni a hajót.

A kérdés jogos, bár a szokásos eljárás, hogy jön a hivatalos személy, utasítja a hajót, és akkor lehet manőverezni. Úgy látszik, itt mások a szokások. Legközelebb odafigyelek erre…

Délután újabb telefon, s megegyeztünk Mr. Lekvennel, hogy a gond az volt, hogy mindenki tette a dolgát a szokásoknak megfelelően. Én vártam a hivatalos értesítést, mivel először vagyok norvég gyári rakpartnál és a helyiek, mivel gyári rakpart, azt mondták, azt teszek, amit akarok…

Na, majd legközelebb.

A kirakással leálltak háromkor, mert akkor vége a hivatalos munkaidőnek, és a túlórát keményen adóztatják, senki nem vállalja.

Volt egy kellemes, szabad esténk.

Délutánra a nap is kisütött, és videóztam egy cseppet. Amit eddig készítettem, visszanéztem meg kell mondjam, nagyon tetszik! Csuda szép hely ez a Svelgen, csak lakni lehet itt hót unalom. Csodálkozom, miért nincsenek többen a norvégok, mint négy és fél millió, mert a tévén kívül nincs nagyon más szórakozási lehetőség…

Kimentem, vásároltam apróságot a hajónak. Találtam egy hotelt, egy postát, egy közkönyvtárat, három üzletet, kettő közülük hatalmas szupermarket. Ezzel együtt szép, és unalmas a kisváros.


Július 14. Péntek, Svelgen – úton. Hétkor kezdtek, és kilenc előtt pár perccel már befejezték a kirakást. És ezért kellett egy éjszakát vesztenünk!

Az indulási manőver alatt elég ideges voltam, mert elég szűk helyen kellett kifordulni, de minden baj nélkül sikerült. Fantasztikus volt az út a tengerre. Viszonylag magas hegyek az egyik oldalon, lankásabb dombok a másikon. A hegyek csúcsa esőfelhőbe veszett, itt–ott hófoltokat is lehet látni.

Éjfélre már a nyílt vízen voltunk, így nem kellett ráhúznom. (A fjordból kijövet – és bemenet is persze – végig én vagyok a hídon.)


Július 15. Szombat, úton – Sauda. Úgy intéztem, hogy reggel hatkor vettük fel a pilotot. Egyszerűen nincsen rá szó, hogy milyen szép helyeken jöttünk!

Volt egy négy mérföld hosszú szakasz, ahol sokszor csak kétszáz méter széles volt a szoros. Sokat videóztam, remélem nem galoppíroztam el magam, mert ha ilyen gyönyörű helyeken jár az ember, hajlamos rá, hogy még ezt is felvegye, azt is, na még amazt, mert ki tudja, mikor jutok megint ide…

A révkalauzzal jót beszélgettem, ő is amolyan komputer őrült, mint én, kis zsebkomputer volt nála, csekélység: 3000 dolláros…

Fél délre kikötöttünk, és elment. Utána az ügynök nem értette, miért oda kötöttünk ki, ahova. Megmondta a pilotnak, hova kell állnia, erre rossz helyre jött.

Az eredmény: nekem kell átállni. Nem jött rosszul, mert minél többet gyakorlom a manővert jó időben, világosban, annál jobb. (Nem beszélve arról, hogy ezért külön pénz jár…)

És így a város „központjában” állunk!

Háromtól szabad a hétvégém…

Délután sétáltam egyet. Kedves kisváros, takaros házakkal, ahogyan Hollandiában is megfigyeltem, itt se tesznek függönyt az utcafronti ablakra. Azt hiszem, az élet elég nyugis… Sőt, túl nyugis. A baj csak az volt, hogy egy kilométer oda, ugyanannyi vissza, s teljesen elfáradtam. Igaz, nem volt ebéd utáni szunyóka, de akkor is…

Hat a hajó nem egy kimondott óriás. A kabinom pici, de legalább elfoglalja a teljes homlokfalat, így el lehet képzelni, mekkora a felépítmény. Ha a hídról a kabinomba megyek, akkor nyolc lépés, lépcsőkkel együtt. Ha a szalonba, akkor tizenhat. Ennyi a mozgástér. A Petra óriáshajó volt, luxus körülményekkel.

Július 11. kedd, úton. Irtó lassan megyünk. Soha nem gondoltam, hogy ki lehet bírni, ha egy hajó 5,5–6,0 csomós sebességgel halad állandóan. Most vagyunk igazi tengerészek, bár régen, a vitorlások korszakában ennek a sebességnek örültek.

Délelőtt felhívtam a hajóbérlőt. Mr. Lekven foglalkozik a hajóval, de sose lehet megtalálni. Így üzenetet hagytam, ma délután négykor vagyunk a pilotállomásnál, és holnap reggel érkezem. Beszéltem az ügynökkel is, biztosított, hogy elintézi a pilotot.

Őrség alatt és ebéd után a papírokat tettem rendbe, illetve rendbe voltak azok az előző barba szerint, de mindenki a saját rendszerét szereti. Ehhez elég sokat kell programozni, illetve átírni a meglévőket. A hajó bizonyítványaival, a kasszával végeztem, csak a rendelés és az élelmiszertár maradt hátra. Még az a jó, hogy komputer ügyben a legmodernebb a felszerelés, a Windows 2000 van rajta, és minden (Office 2000), ami hozzá kell…

Ezek után fél egy körül hívott a hajóbérlő (éppen lefeküdtem aludni), hogy sajnos a pilotállomáson azt mondták, hogy nincs pilot. Megadta a számukat.

Felhívtam őket.

– Sajnos captain, csak holnap estére tudunk révkalauzt biztosítani, de ha akar, bemehet egyedül…

Ha várok, szétrúgják a fenekem. Mit lehetett mondani?

– Rendben, beviszem egyedül a hajót – válaszoltam, pedig az életben nem jártam erre (viszont az is igaz, hogy vannak naprakész térképeink).

Ezért délután átvariáltam az őrséget. Piotr helyett felmentem hétig, és fél nyolckor lefeküdtem, mert éjféltől én leszek, hogy ő egész nap lóthasson–futhasson.

Negyed tízkor felhívott az asszonykám, mert nem találta a telefonkártyát, pedig előkészítettem. Felköszöntöttem a születésnapján. Húsz éves múlt…

Persze a hívás után már nem tudtam visszaaludni, tízkor felmentem a hídra, hogy leváltsam az első tisztet.

Szép hosszú éjszakám lesz, és izgalmas reggel.


Július 12. szerda, úton, Svelgen.

Érkezés Svelgenbe

Fél négyre értem be a Fröjsyöenbe. Ez is egy fjord, ebből nyílik az, amelyiknek a végén Svelgen van. Jó fene nagy köd volt. Ideális, ha az ember valahol először jár. És még nem is bambulhatom a környező hegyeket.

Nem mondom, hogy nem voltam ideges. Amíg befordultam a kis leágazásba a főfjordból, remegett mindenem. Aztán felbukkant az öböl vége, és megnyugodtam. Egy ködpamacs volt előttünk. Felhívtam a gyár ügyeletét, hogy jövünk, mondják meg, hova kell kikötnöm?

– Ahova akar, captain! – volt a meglepő válasz.

A térképet alaposan megvizsgálva, kiderült, hogy az öbölbe csak két bója között lehet bemenni. A távolságuk 45–50 méter. És a ködben se a vezetőfényeket, se a bójákat nem lehetett látni. Irtó ideges lettem.
Életem első manővere

Már mindenki előre ment, egyedül voltam a hídon. Amíg Piotr fent volt, némileg megnyugtatóan hatott, hogy van valaki, aki nem először van Norvégiában, bár Svelgenben még nem járt.

Azt is megbeszéltük, hogy az öböl közepén lévő zátonyt délről kerülöm ki.

De hamarosan megláttam a vezetőfényeket, és a két bója is előtűnt a füstös ködből. A kikötőben csak egy hajó volt, de nem láttam egy hajóhossznyi szabad helyet se. Persze az első gond az volt, hogy kikerüljem a zátonyt, és becsorogjunk az öbölbe. Piotr kérdezte is:

– István, nem délről kerülsz?

Átmentem a két bója között, és kitaláltam, hogy az öböl déli oldalán derékszögben megfordulok, és akkor szép, 40 fokos szögben tudom megközelíteni a rakpartot. „Természetesen” sikerült.

A manőver közben elmúlt minden idegesség, lámpaláz, és szépen part mellé tettem a hajót. Piotr mondta is, hogy Mariusszal sokkal tovább tartottak a manőverek.

Ha tudná, hogy életemben először vezettem hajót, először manővereztem. Nemcsak ezzel, hanem általában is.

Amikor Duisburg és Rotterdam között kormányoztam a Rajnán, a pilot megdicsért, hogy érzem a hajót. Lehet, hogy igaza volt…

Most úgy vagyok vele, hogy várom a következő manővert, és azt hogy pilot nélkül vihessem a hajót a következő kikötőbe.

Érkezés után ügynök, majd telefon Bergenbe a hajóbérlőhöz. Valószínűleg Saudába megyünk (délnorvég kisváros – Stavanger a Bokna fjord déli részén van, ennek az északkeleti csücskében van a kikötő –, s innen Angliába mennénk. A kikötő nevét nem értettem.

Telefon után ágyba zuhantam. Fél kettőkor keltem.

Nem rakodunk, meg kell várnunk, amíg a másik hajó végez, s csak holnap kezdünk.

Az első „esemény…”

Egy igazán jó könyv

Július 7. Péntek, Duisburg, úton. Mint az előbbiekből kiderült, korán keltem, mert azzal kezdtünk, hogy másik rakparthoz álltunk. Aztán megkezdték a kirakást, fél kettőkor végeztek, indulás.

Úgy gondoltam, délelőtt majd alszom egy kicsit, de átlagban negyedóránként csöngött a telefon. Meg én is hívtam Encsit. Nimród másolja az adatokat a komputerből.

Az indulás után négyig a hídon voltam, majd jött az első tiszt, hogy tegyem magam tisztába, vacsorázzam, és aludjak. Le is fürödtem (a fürdőt állandóan fűteni kell – sajnos nem lehet elzárni a csapját –, de ez kisebb baj, a nagyobb az lenne, ha olyan lenne, mint az első tiszté. Neki olyan van, hogy semmilyen. Ezen a hajón csak a parancsnoknak van fürdője – itt királyi kényelemnek számít –, a többi öt ember egy zuhanyzót használ az „alagsorban”, a közös WC mellett, ehhez a chiefnek két emeletet kell lemennie.) Alvásra már nem gondolhattam, mert hatkor az én őrségem jött, így hamarabb leváltottam az első tisztet, mert hosszú éjszakája lesz.

Azt hiszem, ezen a hajón nem tudnám azt csinálni, amit a chief. Ő az első tiszt, a fedélzetmester, és sokszor besegít a matrózoknak. Rohangál, intézkedik, a zsigereiben érzi a hajót. Van egy öreg matróz, és egy fiatal. Ő a chief fia…

Este fél hatkor felmentem a hídra szolgálatba.

A rajnai kormányossal szerencsém van. Legalább tíz év óta hozza viszi a hajót Rotterdam és német kikötők között, jobban ismeri a hidat, mint bárki más. Mindent megmutatott, elmagyarázta, hogyan viselkedik a hajó manőver közben, ez hallatlanul fontos a jövőre nézve. A hajó 1971–ben épült, tehát nincs orrsugárkormánya, a manőver hagyományos, ráadásul a magyar parancsnokoknak nem ismeretlen, mert mint az otthon gyártott „norvég” típusnak, ennek is „left handed”, azaz balra forgó (állítható szárnyú – pitch propeller) csavarja van. A kormány, a telegráf jó, könnyű kezelni a gépet. Nincs Inmarsat–C, csak rádiótelefon. URH és középhullámú. Ezen kívül egy mobil, szóval könnyű a kapcsolattartás, és nincs adminisztráció a táviratokkal. Ez jó.

A fentihez csak egy megjegyzés: 2000 – 1971 = 29. Ez egy igen egyszerű matematikai művelet. Nem tudom, a lengyel ügynökség olyan–e mint az anyósom volt szegény? Ő azt tartotta, amíg napra be nem tölti a 72. évét, addig 71–nek kell mondania magát. Ez lengyelül így hangzik: amíg a hajó be nem tölti a harmincadik évét, addig húsznak kell mondani…

Július 8. Szombat, úton – Rotterdam – úton. Fent voltam egészen háromig. Ugyanis akkor kötöttünk ki az Europort Mississippihavenben. Itt még nem voltam. Innen tíz perc alatt a nyílt tengeren vagyunk.

Egy laza nap

Úgy tűnt, ezzel végeztünk is, és mehetek aludni. De nem, mert már a gázolajat vételeztük, aláírás, stempli. Hamarosan meghozták az „alkoholtartalmú italokat”, aláírás, pecsét. Újabb teherautóval megérkeztek az élelmiszerek, stempli, aláírás… Négykor jöttek, hogy sajnos rossz helyen állunk, a hajót húsz méternyit hátra kell húzni. A marhái… Pedig ők irányították a kikötést, mutatták, hova álljunk. Félórás munka, ráadásul teljességgel felesleges, és ilyenkor mindenki berág, ha fáradt, és azt hiszem, nem volt friss ember a hajón. A matrózok éjfélkor kezdtek (az első tiszt tizenegykor), mert fel kellett szerelni a hidak miatt ledöntött árbocokat, antennákat, a két (egy tengeri, egy folyami) radarállványt, és végül a raktárt előkészíteni nyitásra.

Közben a chief állandóan rohangált jelenteni, mi a helyzet, szóval szépen elvoltunk.

Öt után eldőltem a szalonom szófáján. Közben eszembe jutott, hogy a kamera a hídon van, és láttam, hogy idegen emberek „lábai” mennek fel a lépcsőn (reggel kiderült, hogy az első tiszt, meg a rakomány- és draftsurveyor voltak). A szófáról, ha fekszem, az asztal alatt a folyosóra látok … Magamban motyogtam, hogy felmegyek, és elteszem a kamerát… most felkelek és felmegyek… akkor fel… flekelemegyek… igen, most, azonnal megye… és szinte elájultam.

Nyolckor felriadtam, fél kilenckor felkeltem.

Ruhástól aludni nem a legjobb, ha bent meleg van, kint meg hűvös, akkor az ember fázik, mint a kutya. Az otthoni kánikula után hűvös a tizenöt fok.

Már csak pár emelésnyi szén hiányzott. Aztán draftsurvey (a rakomány mennyiségének kiszámítása merülés alapján), és jön a chief, és mondja ékes lengyelséggel. Én bólogatok, ő mondja. Én vigyorgok, ő magyaráz.

Aztán megkérdeztem magyarul, hogy mennyi is a rakomány?

Nézett, mint a lőtt medve. Aztán a homlokára csapott, és elmondta angolul.

Azt hiszem, ő is fáradt, pedig este nyolctól tizenegyig aludt…

Fél tizenkettőkor indultunk. Most enyém az őrség 06–12 és 18–24 között. A legegyszerűbb az lett volna, ha átadom a chiefnek az őrséget 12:00–kor, de ezt ugye nem lehet csinálni (bár egy német parancsnok vagy Sz. B. minden szívfájdalom nélkül megteszi), tehát én adtam este nyolcig a szolgálatot.

Negyed hétkor az első tiszt riadtan jött:

– Sorry, Mr. captain… – és szabadkozott, hogy elaludt. Visszaküldtem, hát tudott aludni nyolcig!

Negyed kilenckor lementem, és meglepve tapasztaltam, hogy az ágyam tele van még cuccal, és a bőröndöm is rajta van. Ha jól gondolom, ez azt jelenti, hogy érkezés óta nem feküdtem még benne!

Hajót keresek…

Az első percek…

Március 27. hétfő, úton, Oran. Megjött, hogy váltanak, csak a marseille-i érkezés időpontját várják Párizsban.
Már elkezdődött a Reisefever... Álmos voltam, de nem tudtam aludni délelőtt.
Küldtem e-milt Encsikének. Jó lenne megcsináltatni a menyezetig érő könyvszekrényt a falra.
Még éjfél előtt kikötöttünk.
Maciej meghívott egy whiskyre. Három lett belőle. A harmadik előtt azt mondtam:
- Strzemionego!
Csak nézett kifelé a fejéből. Ugyanis ez egy meglehetősen speciális lengyel "szakkifejezés". A "strzemion" kengyelt jelent. A szónak az az értelme, hogy mielőtt az urak nyeregbe (kengyelbe) szállnak, még egy utolsót isznak. Mára az értelme: ez az utolsó pohár...
Már ilyeneket is tudok!
Egyre jobban ragad rám a nyelv. Ha két-három hónapot most maradnék, akkor már egészen jól menne...
De inkább hazamegyek, mert ennyire nem érdekel a lengyel.

Március 28. kedd, Oran, úton. Hamar készen lettünk. Hat után indultunk. Kellemetlen, nyugati szél fújt. Lehet, hogy ahhoz elég időt vesztettünk, hogy 30-án este ne érkezzünk meg. Várom már nagyon Marseille-t.

Március 29. szerda, úton. Ilyen a tengerészélet... Délután békésen videóztam, amikor beütött a mennyko egy távirat képében.

Andrieu hülye elképzelése...

Nem akartam hinni Meciejnek. Azt hittem hülyéskedik. De nem. Andrieu a következőt írta: Maciejt át akarja szállítani a Rappelre, én meg jöjjek vissza két hét múlva...
Ez azért baromság.
Mit tehetek? Mondjak igent, és jöjjek? Mindenképpen otthon akarok lenni Szabolcs irodalmi estjén. Tehát 13-a előtt nem leszek hajlandó otthonról eljönni. De mi van, ha igent mondok, és mégis előbb kellene jönnöm?
Nem könnyű megszerveznie a CMO-nak, hogy a Rappel is kikötőben legyen, a Petra is...
Felhívtam Encsikét, hát egyáltalán nem örült a hírnek...
De beletörodött, ám azt hiszem, három hónapnál nem akarok többet a hajón lenni...
Bár, ki tudja?
Ha belegondolok, hogy itt lennék októberig, az azt jelentené, hogy egy évet hajóztam egyfolytában azután, hogy azt mondták, nincs helyük a számomra...
Röhej.
Igaz, hogy nem érzem magam túlzottan fáradtnak, de a hírre szinte "összeolmlottam", rámtört a fáradtság... Annak ellenére, hogy parancsnoknak lenni azért más.
Holnap hajnali fél ötkor érkezünk Marseille-be, remélem az új chief a parton lesz érkezéskor!
Andrieu holnap várja a választ telefonon.

Március 30. csütörtök, úton. Elment a nap, csak egy kis bibi volt: nem jött meg az utazási részletezés. Azaz se az új elsőtiszté, se az enyém, pedig idejen lenne. Remélem, nem valami fekete ügyben töri fejét Andrieux!

Március 31. péntek, úton, Marseille. Hajnali kikötés, és sehol senki. Se váltó, se ügynök. Azért nem szívtam mellre a dolgot.
Eléggé esőre állt az idő, ráadásul egy geng jött csak, így mindenki elkezdett bizakodni abban, hogy az éjszakát part mellett töltjük.
Nyolckor megjött

Milos Lubkowski

Első látásra szimpatikus volt, csak az angol kiejtését nem szerettem, mert az amerikai.
Később kiderült, hagy marhára el akarja játszani az amerikait, amivel nem tette magát túlzottan szimpatikussá a személyzet előtt.
Ráadásul azt is el akarta hallgatni, hogy először elsőtiszt, igaz csak előttem, mert a parancsnok előtt nem tudta, és gondolom nem is akarta.
Egész nap átadtunk-átvettünk.
Estére komolyan elfáradtam.

Április 1. szombat, Marseille - Budapest A berakással hamar végeztek, így nem kellett sokáig várnom. Tizenegykor berobogott Armand, s kivitt a reptérre.
Felhívtam Encsit dél körül, megnyugtattam, hogy Párizsból is felhívom. Minden sínen volt. Csak a lyoni gép nem.
Ugyanis késve érkezett, s csak fél négy után indultunk.
A légikisasszony szerint elérem a pesti gépet.
Szerintem, ha a terminálok közötti buszra kell várnom, akkor nem.
Egy ifjú hölgyemény várt a gép ajtajában, s rohamléptekkel elmentünk a kocsijához, majd irány a pesti gép.
Elértem. Ami fantasztikus, a csomagjaim is. Nem hittem volna, hogy röpke húsz perc elég az "érfrancnak" a csomagok továbbítására...
Encsike és Szabolcs várt. Nimród itthon volt. Finom vacsorát kaptunk.
Nagyon szeretek hazaérkezni, mindig jó megjönni.

A legközelebbi behajózásra május 31-én került volna sor, de indulás napján kaptam az í-mélt: eladták a Petrát, egyelőre nincs munkalehetőség. És sajnos később se volt... Mivel dolgozni kell, a pénzre szükség van, ezért más cég után kellett néznem.
A következő hajóm az M/V KAMBO.

Március 24. péntek, úton, Valencia. Egész délután dolgoztam. Krzyszek egykor keltett, s egészen fél ötig a rakományjegyzék alapján próbáltam elkészíteni a rakodási tervet Valencia, Barcelona, és Marseille számára.
Amikor elkészültem, és már a pilotot váruk, hogy kikössünk Valenciában, akkor jött egy telex a hajóbérlőtől, hogy Marseille törölve, Barcelonából Oranba megyünk, és vissza Marseille-be. Azt hiszem, mindez azért van, hogy elkerüljék a vasárnapot Marseille-ben és a pénteket Oránban.
Ez nekem csak jó, mert március végén otthon lehetek.
Azt hiszem, azért történt a változás, mert reggel megtáviratoztam a családnak az utat, tehát "elkiabáltam".

Március 25. szombat, Valencia, úton. Este még felhívtam Encsikét. Természetesen megörült, hogy megyek haza.
Már készülődök. Megírtam az új elsőtisztnek, amit a hajóról és az útról tudni kell. Kilenc oldal lett. És ezt úgy írtam meg, hogy nincs angol szótár velem. Nem rossz teljesítmény.

Shogun a minden lében kanál...

Talán nem is jó a kifejezés. Shogun (a főgépész), kezdi beleütni az orrát olyan dolgokba, amihez semmi köze.
Most az a legnagyobb baja, és erről Maciej legnagyobb megrökönyödésére levelet is írt Párizsba -, hogy az algériából szállított héliumért miért nem kapnak a gépészek bónuszt. Ugyanis megnézte az elszámolást, amit készítettem, és meglepve tapasztalta, hogy héliumtartályonként 40 frankot kap az elsőtiszt - becses jómgam -, és 10-et a fedélzetmester.
A hélium szállításakor szellőztetni kell a garázst, ezért két generátort kell járatni, ami "ha elromlik" többletmunkát jelent a gépészek számára, tehát a következtetése: legalább 30%-ot a gépészeknek kell kapniuk.
A vadmarhája.
Az igazság az, hogy nekem nem 40, hanem 50 frank jár tartályonként, és úri jókedvemben adok 10-et a fedélzetmesternek, ugyanis ő kísér a raktárba amikor a műszereket ellenőrzöm. Meg veszek egy üveg vodkát a matrózoknak, a kötözésért. És ezt a pénzt nem a szállításért kapom, hanem azért, mert a fuvaroztató előírása az, hogy naponta kell ellenőriznem a tartályokat. Márpedig a fuvaroztató nem a főnököm, ha munkát ad, fizessen. És a hajóbérlő fizet is, mert teljesen természetes. Ugyanúgy, mint az elektrikusnak, 50 frankot hűtőkonténerenként, mert azt se munkaköri kötelessége ellenőrizni.
Szóval Shogun eltolhatja a "biciglit", és kinyalhatja...
Neki is haza kellene már menni, de még marad egy utat.

Március 26. vasárnap, úton, Barcelona, úton. Ma van meg az öt hónapom. A mai nap is elég hosszú volt. Az utóbbi három napban 25 túlórám volt...
Olvastam apám verseit, és megragadott az "istenes versek" szépsége.
Tudom, hogy neki az Isten egészen mást jelent, mint pl. Bartis Feri (ő is nagyon dicsérte), vagy az én számomra is. Úgy érzem, de azt hiszem igazam van, hogy apa az istenes verseiben nem a Jóistennel perlekedik, nem vele vitázik, nem őt szólítja meg, hanem számára az "elmúlást" testesíti meg. A minden kezdetét és végét. Bartist azért említettem, mert teljesen fel volt dobódva, attól a versétől, amiben apa azon elmélkedik, hogy az Istennek kell magyarul tudnia...
Ha már leírtam, hogy másként vélekedek az Istenről, mint az édesapám, akkor talán azt is le kellene, hogy mi az én véleményem.
Ami közel áll hozzám, az a reinkarnáció. Persze nem úgy hogy ÉN újjászületek, hanem hiszem, hogy az a szellem, ami bennem van, létezett, és később is létezni fog. Székely István egy, és megismételhetetlen. Egyszer meghalok, és ezzel számomra bevégeztetetett. De valaki megszületik egyszer, akinek a tudata lehet, hogy hordoz majd valamit abból, amit én véghezvittem, az is lehet, hogy valamilyen úton-módon, még emlékezni is fog az életem egy bizonyos (talán nagyon meghatározó) eseményére. Mint ahogyan erre számos példát ismernek keleten. Persze, igazság nincs. Lehet, hogy bennem is csak a "remény" él, mert az ember mindent hajlandó elhinni, csak egyet nem: hogy egyszer végérvényesen megszűnik létezni.
Ami 1948 augusztus másodikán történt az számomra semmivel sincs közelebb, mint Álmos vezér vagy a honfoglalók, vagy a Homo sapiens megjelenése a Földön... Mind az "előttemi" időben történt, mintha meg se történt volna. Ugyanis a világ csak 1948 augusztus 3-a óta létezik...
Amikor húsz éves voltam, nem foglalkoztam ilyen gondolatokkal.
Most ötvenkettő leszek-vagyok. Már többször eszembe jutott a majdani halálom.
Nem félek tőle.
Nem értem az ismerősöm, aki 82 évesen azon sírdogált, hogy még nem akar meghalni. Azt hiszem, saját magát sajnálta, az életét, talán az elszalasztott lehetőségeket...
Ha eszembe jut, hogy akármikor meghalhatok, mindig az a végkövetkeztetés, hogy szép és jó életem van ("volt"). Nekem megadatott az, ami a minden anyagi jólétnél elébbre való: a nyugodt és boldog családi élet. Mert nincs ennél fontosabb. Látom, hogy a fiaim jó úton haladnak. Tudom, hogy megtalálják a helyüket az életben. Mindketten. Szabolcs a tehetsége, és Nimród a hihetetlen szorgalma révén, bár az ő helyzete talán nehezebb. Egy dolog miatt sajnálom őket: olyan feleséget, mint én, nehezen kapnak...
És ez az, amiért azt mondom: ha újra kellene élni az életem, akkor csak ugyanígy szeretném, hogy Enikőt újra megtalálhassam... Úgy érzem, azóta élek teljes értékű életet, amióta ő van nekem. Mindig arról álmodoztam, hogy ilyen feleségem lesz, és megadatott...
Hát mondja valaki, hogy nem szeret az Isten!
A halálról beszéltem. Azt mondtam, nem félek tőle.
Lehet, hogy ezeket a gondolatokat a márciusi két haláleset: Dobó Marci és Szalma Boti kisfiáé hozta ki belőlem. Mert a halál váratlanul jön, nem lehet kiszámítani, csak örülni: lám, én még élek. Az öröm mellett még egyszer elmondom: nem félek a kaszástól. Persze nem is várom, mert élni jó, élni szép.
A mi családunkban mindenképp...

Március 18. szombat, Marseille, úton. Délre lettünk készen. Nyugodt indulásunk volt. Az ilyet szeretem. Maciej elküldte Párizsnak, hogy még két utat teszek a Petrával.
Egyébként a mai melósgárdát össze se lehet hasonlítani a tegnapival. Többet beraktak a garázsba, mint terveztük.
Na, ugye, megmondtam...
Azonban ha a tegnapi banda az eszembe jut, még mindig kinyílik a bicska a zsebemben. Nyeglék voltak, pökhendiek, arcukra volt írva a "semmit se tehetsz ellenem" útszéli magabiztossága, a "hatalmat" kapott tahó, kocsmatöltelék diadala...
Na, mindegy, elmúlt.

Március 19. vasárnap, úton. Úgy látszik, most kezdődik a rossz idő a Nyugat-Földközi-tengeren. Egyáltalán nem bánom, ha már haza kell mennem...
Olyan hírek terjenegenek, hogy Maciej a Southern Traderre megy, ha letelik a szabadsága. Persze, ehhez előbb át kellene lobogózni...

Március 21. kedd, Mostaganem, úton, Oran. Kiraktunk, beraktunk, eljöttünk. Szép az idő, meleg van, déli szél fúj, a Szaharából hozza a meleget...

Maciej...

Amíg a két kikötő között hajóztunk, Maciejjal beszélgettem. Sok a gondja, naponta kapja a táviratokat otthonról (e-mail), mert az örökségen megindult a harc. A nővére "utálja", és ahogy mondja, ki akarja semmizni. A szülei (az anyja tavaly halt meg) nem hagytak végrendeletet, s most minden kusza. A lakásukat a nővére lányára akarták hagyni, de persze írás nincs róla, Piotrek, Maciej kisfia "ki lenne semmizve". Persze nem látok bele a dolgokba, így csak hümmöghetek. A mai üzenet szerint, a nővére ledobálta a sírról a koszorúikat és a virágokat, amit Maciejék nevében voltak...
Azt hiszem, örökség van bőven, mert a szülők lakása Gdynia belvárosában, de zöldövezetben van (a színház háta mögötti dombon), a papa a lengyel haditengerészet magas rangú tisztje volt (a katonai pompával temették az öreget, 75 éves volt).
A nővére elszúrta az életét, elvált (saját hibájából), nem tanult, valójában a szülei tartották el a 20 éves (csúnyácska) lányával együtt. Most megszűnt az apanázs, és azt hiszem, hogy azért haragszik és irigykedik az öccsére, mert annak mindene megvan, minden segítség nélkül.
Egyébként - amint látszik - lassan, lassan kiderülnek a dolgok. Gondolom, Maciejnek nem volt nehéz bekerülni a főiskolára. Nem tudom, valójában milyen a politikai beállítottsága, bár saját bevallása szerint jobboldali. Lehet, hogy benn van az is, hogy - ahogyan mondja -, szinte mostohagyereknek tekintették, bár nem tudhatom, mi van a dolgok mögött. Elmondása szerint nem kapott semmi segítséget a szüleitől, mindent a lányukra költöttek.
Pletykálkodtam, uff!

Március 22. Oran. Korán keltem, hogy nézhessem a Magyar 2 reggeli műsorát. Kíváncsi vagyok, miért változtatták Meg MTV-ről a nevet, azt gondolom, hogy a Music Television (MTV) megnyerte a pert ellenük.

Kiakadtam...

Ma teljesen kikészültem idegileg. Nem a szokásos rakpartunkon állunk, mindenki ideges, nem tudni, hogy mi lesz velünk. Már olyat is rebesgettek, hogy öt napot állunk. Ez pedig nem jó a hazamenetelem szempontjából.
Ráadásul Valencia és Barcelona is lesz, nagyon sok rakományt veszünk fel Spanyolországban, és alig van hely az oráni rakománynak, a hajóbérlő meg állandóan küldözgeti a telexet, hogy még egy konténert, még két konténert vegyünk fel...
Hadzsi beletenyerelt a szarba.
Egész nap búskomoran jár-kel.
Ugyanis az előző úton kiraktunk egy konténert, amit nem kellett volna (ő megkapta Marseille-ből a telexet, hogy a hajón marad, de elfelejtette), és most a saját költségén kell berakatnia...
Estére azért letisztultak a dolgok. Holnap reggel átállunk egy másik rakpartra, és délután elmehetünk...

Március 23. csütörtök, Oran, úton. Komótosan dolgozva befejezték fél ötre a hajót, így a tegnapi nagy szövegből semmi se jött be.