Most megmutatom egy naplóbejegyzésem. Minden hajón írok, írtam naplót egészen 1995 óta. Azért, mert arra gondoltam, hogy  az nem igazán érdekel senkit, hogy én mit is csinálok ott, de az, hogyan telnek a tengerészek mindennapjai, igenis érdekelhet másokat.

Nos ez a Napló 2008-ban íródott, amikor pár napja érkeztem meg a Johanna C hajóra, az ukrajnai Nyikolajevbe. (a barba a parancsnok, és azt kell róla tudni, hogy Kherszonban lakik, ami mindössze 150 kilométer, hát nem csoda, ha otthon lehetett a dolog miatt, haza is ment.)

Ebben egy kis környezetszennyezésről mesélek...

Október 6. hétfő, Nyikolajev

Úgy tűnt, hogy nyugis napunk lesz, mert reggel fél öttől raktak hétig, majd rákezdett az eső. Na, de aztán... Nos, a barba ugye otthon, a rakodás nem megy, mert esik az eső, tegnap és ma beraktak 333 tonnát, és ez érvényes egész napra.

Úgy tíz óra tájban megjelent egy úr, és úgy mutatkozott be, hogy ő a Port State Control Harbour Master Officer, ami egy kicsit sok a jóból. Végül annyiban maradtunk, hogy a Kikötőkapitányságtól jött egy kis ellenőrzésre. Lement a gépházba, és leplombált mindenféle szelepeket és kidobó nyílásokat, hogy ne tudjuk kiballasztolással megzavarni a helyi hatóság nyugalmát, és ne fertőzzük meg az ukrán vizeket az ukrán tengerrel, mert ki kellett cserélni a ballasztvizet érkezés előtt.
Na, ezt megcsinálta, aztán nyilván valamihez hozzányúltak, amihez nem kellett volna, mert éppen állította ki a papírjainkat, hogy minden nagyon rendben van, amikor hív Ljosa:
- Chief, egy pillanatra...
- No, mi történt?
- Csak jöjjön... - mondta a hosszikás matróz, és előrement. Követtem. És amikor a fedélzetre értem, rögtön láttam, hogy miért kellett követnem. Mindenki, aki élt és mozgott, az a nehézolajban járt nyakig, és próbálták a hajón tartani, meg vödrökbe lapátolni, meg minden! Jézus Mária! Mi történt itt?
Hát a tank szellőzőcsövén túlfolyt a nehézolaj, és elárasztotta a fedélzetet, pont a bejárat és a hajójáró közötti szakaszt. Csuda szép ám az efféle fekete trutyi. Sűrű, mint a szilvalekvár, csak nem olyan darabos. Mihail, a főgépész vezérletével terelték, lapátolták, és szórták fűrészporral, meg locsolták Seacare nevű vegyszerrel, ami közömbösíti, és ez a zagyik már nem szennyez (gondolom nagyon, csak kicsit). És Mihail jó példával járt elől, mert egy biztonságos strandpapucsban tapickolta az olajat, és ezért Ruszlán, az olajozó se mert melóscipőt húzni, rajta is gumipapucs volt. Én nem mertek kilépni, mert akkor rossz szokásomhoz híven egyszerre nyolcszor hanyatt esek, és ötször hasra vágódom.
Viszont a csónakfedélzetről készítettem egy-két fotót, aztán vissza az irodába, hogy az officeremnek aláírjam, hogy minden oké a hajón. Közben persze felhívtam a kaftánt, hogy tájékoztassam, mi történt. Nagyon tudott örvendeni, ez tisztára kivehető volt a telefonban.
Eleresztettem a Harbour Master Officert, és azt vártam, hogy mikor ront vissza üvöltve, hogy mi a fene történt, de nem. Úgy látszik megelégedett azzal, hogy az ukrán tengervizet nem tudjuk kinyomni az ukrán csudatiszta folyóba, a nehézolaj nem az ő asztala... az mehet bele. Jurij mondta, hogy átemelték az olajon, és szó nélkül elment. Vártam, hogy jön valaki a Kikötőkapitányságtól, hogy most azonnal menjek, mert lefejeznek, de nem. Senkit nem érdekelt a dolog. Hál' Istennek.
Mire a barba megjött, a deck csuda tiszta volt, felmosva, meg minden. Igaz a raktár végénél vagy tizenkét fekete szemeteszsák tele olajos fűrészporral, ronggyal, meg effélével, de azt úgyis elviszik holnap. 
Na, jól van.
Délelőtt megjött Szása felesége és a legkisebb fia, aki egy "főgyig ember", igaz, alig látszik ki belőle, lévén másfél éves. Aranyos kis kölök, látszik rajtra, rettenetesen izgatja, hogy miért nem érti, amit mondok neki (miket gondolhat ez rólam... vén szivar és beszélni se tud rendesen...).
Aztán fél három körül beállított a Port State Control. Az igazsághoz tartozik, hogy a főnök úr intézte az ügynökkel, hogy inkább itt jöjjenek be, mint megint a franciáknál. Ezzel én is egyetértek, mert ezek azért sokkal inkább emberek, mint a gall kokasék. Na de ez nem jelenti azt, hogy ne találtak volna kifogásolni valót, hiszen arra való a Párizsi Memorandum, hogy legyen mivel megfogni a hajókat, és büntetni a tulajdonost. Minden vizsgálatkor van pár pontos hibajegyzék, amit aztán mi szépen korrigálunk.
Most például nem működött a mélységmérő (echosounder). Nem értettem, hogy miért, de ha nem, akkor nem. Pedig minden rendben levőnek látszott. Bekapcsoltam, világított, kerregett, karcogott, csak éppen nem írta a mélységet, pedig ezért tartjuk. Javítani kell.
Most az a helyzet, hogy fenemód veszélyes rakományt veszünk fel: kisajtolt napraforgómagot. (Ha jól tévedek, azt majd megetetik állatokkal, tehát takarmány alapanyag.) Nos, ez a kulimász 4.2 veszélyességi osztályba tartozik (9-es a skála), és a raktár és a gépház között A60-as válaszfalnak kell lenni. Nekünk nincs, ezért fel kell állítani a mozgatható válaszfalat 3 méterre a gépház falától. Semmi baj, este hattól éjfélig megcsinálták a fiúk, azért volt ilyen hosszú, mert az előző személyzet nem gondoskodott a csapszegek védelméről, és újra tele lett cementtel, amit ki kellett bányászni.
Ez viszont azt is hozza magával, hogy új rakodási tervet kell készítenem, új ballasztolási tervet, és perszer kevesebb rakományt tudunk felvenni. Ezeket a felmerülő költségeket majd a feladó fogja fizetni, aki csak a berakás indulása előtti nap informálta a hajót és a hajóbérlőt, hogy veszélyes áru kategóriába tartozik a rakomány.
A bulkhead állítás után kiszámoltam mindent, és elmentem alunni (de az már holnap volt).
Délután a szakács kiment vásárolni, és a barba megbeszélte vele, hogy hoz nekem ásványvizet. Hozott is. Csak buborékosat, pedig megmondtam, hogy anélkül kérem. Aztán a meglepetés:
- Chief, ez a legjobb ásványvíz egész Ukrajnában, nagyon egészséges! - így adta át Szása a hat karton vizet. Nézem, hát... ha ezt édesanyám látta volna! Ő mindig emlegette a poljanai savanyúvizet, hogy az milyen finom és egészséges! És ez pedig az! Hogy biztos legyek benne, megkérdeztem Ljosát, hol van Poljana?
- Közel a magyar határhoz, Csap mellett - jött az egyáltalán nem meglepő válasz.
Hát kérem, így mostan poljanai savanyúvizet iszom, és megmondom az igazat, mint minden, ami egészséges, meglehetősen ocsmány ízű (akárcsak a balatonfüredi savanyúvíz, bár az jóval ihatóbb, csak fürediek ne olvassák a naplóm eme passzusát!), de meg fogom szokni és szeretni, ígérem!