Augusztus 3. Galatz. Isten éltessen 47. születésnapomon. Ha már senki sem mondta (itt a hajón, mert remélem otthon eszébe jutottam a családnak)!
Azt hiszem életem egyik legérdekesebb beszélgetése zajlott le ma este! Ferivel kimentünk a partra, estefelé. A román pontonos a barbával sétált, és meglátott egy nőt, odahívta, hogy magyarok vagyunk. Fiatal, huszonötéves nő volt, keseszőke haja rövidre vágva. Nagyfenekű, szakadt és koszos farmer feszült rajta. Blúz helyett valami farmeranyagból készült izé volt rajta, spárgával összefogva.
Nagyon megörült nekünk, mert több mint egy hónapja nem beszélt magyarul. Aradi. Konstancából jött át Galacba. Elmondta, volt odaát Magyarba (Feriék a magyar Komáromot Túlkomáromnak hívják!), öt évig, de nem volt jó. Ott mindenki románnak, oláhnak mondta, itt meg bozgor, hazátlan, sehol nem jó. Most kóricál szerte Romániában, volt Craiovában, Bukarestben, Brailában.
Mit csinál?
Semmit.
Hol alszik?
Hajókon. Most az egyik vontatón, máskor egy uszályon, majd egy személyhajón. A kapitánynál, a szakácsnál, a gépésznél, mindegy. Mit kap érte? Hát semmit. Vagy egy doboz cigit. Aradon jó volt a pénz, mert sztriptízt táncolt másik három román lánnyal. Az jó volt, mert sokat keresett. Hajnali háromig táncolt, utána mehetett kefélni, és a fele pénz az övé volt. Oda csak olaszok, németek, meg öreg, de pénzes románok jártak. A hosszú hajú olaszok, azok voltak a jók!
Elvált. Van egy három éves kislánya. A férje "józanbolond" volt. Állandóan verte. Józanul is, részegen is. Havonta csak egyszer feküdt le vele, de akkor is úgy, hogy előbb jól elkalapálta. Volt úgy, hogy reggel a székhez kötözte, este engedte el, mert féltékeny volt. Pedig nem adott rá okot. Három évig udvarolt a férje, öt évig voltak házasok, az alatt nem csalta meg, egyszer sem. De a szexből semmi sem jutott. Hát most bepótolja.
Most van úgy, hogy naponta 25-30 férfival van. A csúcs az volt, amikor valahol három óra alatt több mint ötven katona ment át rajta, fejenként kétezer lejért, egy dollár 2030 lej. A másik csúcs, amikor egyszerre öt férfival volt. A magyar férfiakat nem szereti, azoknak kicsi van, és kézzel meg nyelvvel csinálják. Legjobban a macedónokat kedveli, mert azoknak hatalmas farkuk van, olyan, hogy alig bírja szájba venni, és fénylik, mint a tükör. Aztán ecsetelte milyen pózokat szeret, meg mások hogy csinálják.
És mindezt a lehető legtermészetesebb módon adta elő. Közben megérkezett a városból Korpás Laci, ő adta fel az első haza írott levelemet Galacból. Vele volt a szakács, azután kijött a partra Sz. Pista, a 4-8-as watchman. Ugratták, bolondoztak vele, ez a szerencsétlen, kis primitív, ösztönlény-állatka meg nem vette észre, vagy ha igen, akkor csak rihegett-röhögött, de egyáltalán nem volt zavarban. Számomra az egész inkább szomorú-megrázó volt, mint nevetséges, még ha nevettem is néha-néha egy-egy kiszólásán, egyik-másik sztoriján, bár a számadatokat kétségbevontam magamban.
Az összes csomagja egy nylonzacskó, abból egy fehér blúzt, koszost vett elő, amikor hűvös szél kezdett fújni a Duna felől. A szatyorban nem volt más, csak egy üveg sör. Megfázott, mondta, az előző éjszaka a Dunában fürdött, fél kettőkor. De hát koszos a víz, mondtuk. Á nem baj, csak itt a szélében, beljebb már tiszta, válaszolta. Hát a szélében valóban mocskos, olajos, koszos, borzalmas mivé lesz itt a Duna. Lehordja a népek mocskát, szemetét, itt teríti szét! Ő, ők pedig fürdenek benne. Úszni persze nem tud, így nagyon mélyen nem mehetett be, csak a szélén mártózhatott.
Kilenc után jött a barba, hogy negyedre mindenki legyen a hajón, mert a vámosokat várjuk. Így el kellett búcsúzni, mi bejöttünk, ő meg utánunk szólt, hogyha a hatóság elment, majd tízre visszajön beszélgetni. Merthogy egy hónapja nem beszélt magyarul!
Szegény...
Augusztus 4. Galatz, Duna. Reggel ötkor indultunk, a pilot időben megjött. Ez az egy változás van, hogy a magánpilotszolgálat emberei nagyon pontosak.
Csinálok egy programrendszert. Élvezettel programozok, csak az a nagy baj, hogy nincsen semmim, amiben utánanézhetnék dolgoknak. Kínlódom! De azért csinálom, és egyre jobban megy!
Augusztus 5. Fekete-tenger, Boszporusz. Vége az első éjszakai szolgálatnak, letelt a hat óra, minden gond nélkül. Meg kell, mondjam, nagyon élvezem a hidat, mindenféle modern cuccal van felszerelve. Úgy sejtem, a hajó A3-as GMDSS körzetbe van regisztrálva, mert mindennel van, ami arra előírás. Csak a rádiótelexet nem látom sehol. Fantasztikusan jó a kormánya, a robot jól tartja az irányt, két GPS navigátor van, a Trimblet használjuk, egyszerűen csúcs! Kíváncsi vagyok a Philipsre is, be kell majd kapcsolnunk, ki kell próbálnunk. A két radar közül az egyik folyami. A másikat most teszteljük, a MAHART által beszerelt Furunók jobbak voltak!
EGY KIS VÁSÁRLÁS ISZTANBULBAN. (1973)
Átkeltünk a Boszporuszon. 1973 szeptemberében hajóztam itt először. A Hévízen voltam kezdő tengerész, és semmit nem tudtam a hajózásról, semmi érzékem nem volt a tengerészdolgokhoz, honnan is lett volna! Előző nap még azon örvendeztem, hogy a Dunáról kihajóztunk a tengerre, élmény volt, hogy durvaszemcsés volt minden, amihez hozzáértem, ma már tudom, hogy a só kicsapódik a hajóra.
Ki gondolta volna akkor, hogy másnap reggel az Egri Csillagokból ismert Isztambul előtt halad a hajó, az én első hajóm. Két nap, két hatalmas élmény. Szerencsém is volt, Bérces Fecó, a fedélzetmester megengedte, hogy amíg áthaladunk, végig a hajóorrban legyek. Nagy Gabi is kezdő volt, de gépész, együtt csodálkoztunk, ámultunk. És szerencsések voltunk.
A nap ragyogott, gyönyörű nap volt, van róla diám. Az épülő Boszporusz-hídról is van felvétel, illetve én és a híd kompozíció. Nem ismertem még én akkor a szultánok varázslatos fővárosát, de felkészültem, és biztos kézzel mutogattam: ez a Galata híd lesz, az a Kék Mecset, mellette az Aya Sofia, kerestem a Yedikulét is, de nem találtam! S. Laci mesélte el a Leander történetet, de én Apától már tudtam, hogy nem itt, hanem a Dardanelláknál játszódott le az ókor gyönyörű szerelmi tragédiája.
Később többször is voltunk, kikötöttünk a Haydarpasán, az ázsiai oldalon levő kikötőben is. Isztambul csodálatos volt! Először horgonyról mentem ki. Deck-boy lévén nekem jutott feladatul, hogy az ügynökségi csónakkal kimenjek a városba, és kenyeret vegyek a hajónak, ne kelljen H. Bélának, a szakácsnak sütni, meg mindenki szerette is a török kenyeret.
Tehát örömmel vettem hátamra a tengerészzsákot, és már a csónakban voltam, amikor belémvillant: hisz semmit nem tudok törökül! Hogy kérek kenyeret? Hogy veszem meg az első tisztnek a demizson jófajta bort, ha nem tudom kérni? Felkiabáltam a hajóra, mondanák meg. A bort sarabinak mondta Csubi, a második pincér.
- A kenyér pedig ekmek - kiáltott a csónak után. Hát ezt nem hittem el! Még hogy ekmek, milyen hülye szó ez?
- Evet, ekmek, ekmek - helyeselt az ügynök, és valószínűleg angolul még megerősítette, de azt én nem értettem.
- Ekmek és sarabi - raktároztam el magamban a tudományt, és átadtam magam a kellemes nézelődésnek, élveztem a csónakutat a Galata híd lábához. Ott az ügynökség embere hamar eltűnt, én és a tudomány egyedül maradtunk a parton. Kezemben a zsákkal nagyon tanácstalanul őgyeleghettem, mert hamarosan egy fiatal srác jött hozzám, megkérdezte miben lehet segítségemre. Mutattam a zsákot meg a demizsont, mondtam, hogy ekmek és sarabi, és úgy látszott, a problémám azonnal megoldódott. A fiú elvitt egy kis utcába, a pékműhelyhez a friss kenyér illata vezetett. Ott bent törökül hadartak, gajdoltak, bizonyára az üzletet beszélték meg. Könnyen megértettem velük, harminc darabot vinnék.
Ennyi nem volt, illetve lehet, hogy a rendelése miatt nem tudott adni, de mindenképpen meg kell várni, amíg kisüti. De ez két óra alatt meglesz, nyugtatott meg. Addig nézzünk a bor után!
Zegzugos utcákon haladtunk, próbáltunk-e szót érteni, nem emlékszem. Egy kocsmába vezetett fiatal kísérőm. Sokan voltak a kora délelőtt ellenére. Persze csak férfiak, nőnek ilyen helyen nincs mit keresnie. Egy kicsit félve mentem be, hátha veszélyes ez a hely egy külföldinek? Nem volt az egy cseppet sem veszélyes. A pult mögött nagydarab török, fehér köténybe törölte a kezét, mielőtt elvette a demizsont. Miközben meregette a tölcsérbe az aranyszínű bort, aziránt érdeklődött honnan jöttem? Kihúztam magam, úgy válaszoltam:
- Ben madzsar. – Na, lett erre nagy üdvrivalgás, a csapos a kezemet szorongatta, az asztaloktól integettek, a közelemben felugrottak, odajöttek, lapogatták a hátam, veregették a vállam, és hadartak, beszéltek, zsivajoztak, koccintottak az egészségemre. A csapos elsorolta gyorsan, na, mit is? Hát mi mást, mint az aranycsapat összeállítását, Grosicstól Puskásig, senkit ki nem hagyott. Nagyon barátkoztunk, még koccintottunk is, és amikor a fizetésre került sor, a ropogós, vadonatúj százlírásból még húszat vissza is kaptam. Meg voltam magammal elégedve. Megvettem a sarabit az első tisztnek, mindjárt megyünk a frisscipó illatú pékségbe a nekem sütött kenyérért, itt a sok kedves török között töltöm az időmet, van-e nálam jobb dolga valakinek?
Az ötliteres demizsonnal kezemben, a kenyereszsákkal a vállamon értem vissza a hajóra.
- Megvan minden? - kérdezte Sz. Péter, a chief. Én büszkén mutattam, amit hoztam:
- Itt az öt liter fehérbor, ebben pedig harminc kenyér van.
- És mennyit fizettél?
- A kenyérért 15 lírát, merthogy ötven kurus darabja. A borért pedig nyolcvanat.
A chief semmit sem szólt, csak kicsit sápadt lett. Később tudtam meg, amikor rendszeresen kikötöttünk Isztambulban, egy liter bor ára nem 16 líra, hanem csak egy líra és hatvan kurus, legalábbis ennyiért vettük a vasút melletti kioszkban. Akkor nekem a napi pénzem 27 líra körül volt…
Augusztus 6. Dardanellák, Égei-tenger. Édes Jó Istenem, ha Encsike megtudná, hogy pehelypaplannal takarózom, akkor most körbenevetne! De hát mit lehet csinálni, ha egyszer nincs egy pléd a hajón? A légkondi meg olyan hideget tud csinálni, hogy az rettenetes! Nekem meg nincs egy meleg holmim. Na, jól nézek ki!
Fekete Feri kevéssé bírja a tengert, kissé sápadt. Korpás Laci oké, de az igazsághoz tartozik, hogy eddig 3-asnál nem volt erősebb tengerünk!
Augusztus 9. Szicília alatt. Nem a hidraulika romlott el a hídon, hanem a légkondi kondenzvizét nem vezették el rendesen. Összegyűlik a padlón, nincs kiút, a fiókokat elrohasztja. „Csókótassuk” a hajógyárat.
Reggel hatkor a chief megmutatta a vérnyomásmérőjét, aztán délre, amikor felmentem szolgálatba, felhozta, hogy használjam, ha akarom. Rendes tőle. Erre a parancsnok arrogáns hangon kifejtette, hogy akinek erre van szüksége, az inkább ne hajózzon, meg ott humorizált velem. Fene a pofáját. Délután volt egy kis tűz. Az emergency kapcsolótábla gyulladt ki.
A hajóval pedig egyre több a baj. Semmi nem működik, ami 24 voltról megy. Így természetes, hogy ma délutánra a gyro (pörgettyűs tájoló) is bemondta az unalmast. Mire rájöttek, hogy a 24 voltos hálózatról üzemel, teljes volt a káosz. Később kiderült, át lehetett állítani a mágneses tájolóra a robotot. Ilyent sem láttam még!
Folytatása következik
