Március 9. szombat, úton. Az is kretén, aki télen hajóval megy Norvégiába! Jaj de nagyon tele van a hócipőm, ennek a "szép, északi" országnak a tengerével!
Erik boldog...
Hideg van, tombol a vihar, jeges szél fúj, összekeveri a levegőt a tenger hullámaival, felkapja, apró jégdarabokkal kocogtatja meg a kormányállás ablakát, mint géppuskasorozat pattognak a felső hídon. Jó tízméteres hullámok billegtetik a hajót, és fogalmam sincs, honnan tudja ez a dög idő, hogy mikor kell fordulnia, de amikor irányt változtattam, és vártam, hogy megszűnik a vad dülöngélés, a szél is fordult, s továbbra is kilencven fokból kapjuk oldalba. A fedélzet csúszik, a szemüveg pillanatok alatt vizes, nem látok, csak a rutin találja meg a lépcsőt, s visz fel a hídra. Ott a két radiátor már kevés, hogy legyőzze a kinti hideget, pedig még plusz van, három-négy fokot mutat a hőmérő, de mindenféle lyukakon befütyül a szél. Már kell az anorák is, azzal kibírhatós a hideg.
A legnagyobb baj nem is ez, hanem az, hogy semmihez nincs erőm: se az álláshoz, se az üléshez, se a fekvéshez. Ugyanis mindezen tevékenységek jelentős fizikai igénybevételt jelentenek, ha a padló, a szék, az ágy mindenáron el akar menni az ember alól. Persze nem hagyom, hogy a tárgyak túljárjanak az eszemen, s ülés közben kicsámpítom a lábam, jobbról a szekrénynek, balról a biztosítékpultnak, a könyököm a felsőtestnek adnak támasztékot, és ha csak két ujjal is, de tudom írni a Naplót. Az állás a bokát és a térdet készíti ki, a fekvésben meg a sok csúszkálást kell kivédeni, de közben, muszáj aludni, mert jön a szolgálat. Nálam ez már többé-kevésbé megy.
És gondolom, e közben a parton ott áll félmeztelenül Erik, a viking, és majd eldurran a gyönyörűségtől, hogy de csuda szép idő is van ma, s milyen pompás helyen lakik...
Este végre megérkeztünk a megváltó Grip pilotállomáshoz. Két révkalauz is jött, az út tíz óra kikötőig, a Trondheim fjord igencsak hosszú, és a gyár a végében van. Mert azt senkinek se tessék gondolni, hogy valami faluba, ne adj Isten, kisvárosba megyünk. Egy gyár van a prérin, azaz a fjord partján, passz... Az idő továbbra is Eriknek lehet kedvére való, mert én valahogy nem szeretem, ha esik a hó, süvít a szél, és életveszélyes a fedélzeten mászkálni. De azért nem vészes, mert az eső elmosta a havat éjfélre.
Encsike este negyed tízkor felébresztett, arra elég volt a térerő, hogy a mobil kicsengjen, de arra már nem, hogy beszélhessünk. Szegény nem gondolt arra, hogy ebben az időszakban készülök az éjféli szolgálatra, azaz alszom. Így fél tíz után felkeltem, de legalább volt időm rendbe hozni a kabinom, mindent felszedtem a földről, mert ami oda leesett a veszett billegés közben, onnan már nem tud még jobban leesni.
Így megint hosszú napnak nézek elébe - minimális alvás után -, azonnal kezdik a kirakást, nem számít, hogy vasárnap van, ez egy alumíniumgyár, ahova a rakomány szól, és ők szünnap nélkül dolgoznak.
Március 10. vasárnap, úton, Muruvik. Hétkor érkeztünk.
A MAHART szólás azt tartja, hogy mit se ér a manőver eső nélkül, az eső meg szél nélkül. Ám itt - Erik hazájában - ez nem áll. Mert nem esett az eső, de a hó annál inkább. Mit esett? Zuhogott! Húsz perc alatt legalább hat centis, fehér, hópaplan került a fedélzetre, meg rám. Közben Erik valószínűleg a jó meleg kandalló mellett házi pálinkát falt, és ökörszarvat fabrikált a baseball sityakjára.
Nap közben nyugi, csak mindig akadt egy-két "nézd ezt meg, István, intézd el azt chief...", így alvásról szó se lehetett.
Viszont valami télisport-összeruccanás van valahol a közelben, mert egész nap síugrás, sífutás, síváltó, biatlon volt műsoron, majd összefoglaló a síugrásról, a sífutásról, a síváltóról, a biatlonról, majd ismételték a sífutást, a síugrást...
Női biatlonban kiszurkoltuk, hogy a svéd Magda Förester(?) megverte a két francia csajt, akik előtte voltak, így volt valami jó is. Se magyar, se lengyel nem indult, hát nem volt kinek drukkolni, de mindig van francia, akik ellen lehet...
A hely kiválóan alkalmas a horgászásra, így aki szeretett, nekiállt pecázni, mert még nincs elég hal a hajón, és fogtak is bőven, elég volt vacsorára. Öt lepényhal is horogra került, ezek olyan lapos izék, és a hátukon van a szemük. Viszont nagyon finom a húsa.
Tizenegykor kerültem ágyba.
Március 11. hétfő, Muruvik, úton. Azt azért senki ne gondolja, hogy azért, mert alumínium gyár rakpartján állunk, nem szép a vidék. A fjordot alacsony hegyek ölelik körül, a fenyvesek ezüstös ruhába öltöztek, a csupasz sziklák is fehér fátyolt borítottak magukra. A hóesésben szürke volt minden, de délutánra kisütött a nap, és csillogott villogott a vidék. A nap megvilágította az öböl vizét, szélcsend volt, összefüggő aranyhíd kötötte össze a hajót a szemközti parttal. Este pedig megláthattuk, ami nappal nemigen vehető észre, hogy nem kihalt a vidék, mindenfelé fényfüzérek mutatták, hol van lakott település, és nem is egy van húsz kilométeres körzetben. A hegyoldalakban pislákoló magányos lámpák a farmok helyéről adtak útbaigazítást. Csak embert nem látni, mintha kihalt lenne az a hatalmas ország, csak két "Erikkel" találkoztunk, az egyik a darus, a másik valami őrző-védő viking lehetett, de nem viselt ökörszarvat a műanyag sisakján.
Fél hatkor keltem, elintéztem a "házmesteri" teendőket: villanyoltás, napló beírása, raktárnyitás, stb. A kirakással negyed tizenegykor végeztek. Azonnal indultunk, mert egy hajó várt a rakpartunkra. Indulás után egy kicsit rendbe hoztam magam, mert jól eláztam.
Egész éjszaka vizet vettünk. A vételező tömlőt a partról kaptuk. Amikor visszatettem a helyére, és a vízaknát lefedtem, egy jópofa Erik belerúgott a csap nyitórúdjába, a víz megindult, és sikerült totálisan eláznom. Mire végeztem, menni kellett a raktárt csukni, majd manőver, de most amikor írom a naplót nem érzem, hogy megfáztam volna...
Délután ötkor majdnem elaludtam az őrségben...
