Napló az M/V Pancon 3 hajótól
1994.11.14-1995.06.02
Most valójában nagy fába vágom a fejszémet, ugyanis ezen a hajón még nem írtam naplót. Persze ez így nem igaz, mert itt már elkezdtem valamit papírra vetni, de nem alakult még ki, sem az akarat nem volt meg, sem az indíttatás. Ezt a hajót mindenképpen meg kell írnom, mert életem legkalandosabb behajózása volt. Csak azért aggódom, hogy ezzel indítom a blogban a naplóimat, és az ez után következők közel se lesznek ennyire érdekesek, mozgalmasok, elrettentőek. Mit csináljak, az élet így hozta.
Honnan is kell kezdeni?
Mivel ez nem napló, így nem lesznek napi bejegyzések.
Tehát valamikor 1994. november eleje. Itthon vagyok, és cseng a telefon:
– Szevasz, Stefán, lenne egy hajó, első tisztnek kellene lemenni – hallom Pistát, a HMS ügyintézőjét.
– Nocsak, nem jön rosszul... – válaszoltam, ugyanis augusztusban hajóztam ki a M/V Wittsandról, egy német hűtőhajóról (jaj, istenem, ezt is meg kéne írni!), és már a magam választotta szabadságnak igen csak a végén jártam.
– Nem, de sajnos ez nem lesz egy hosszú szerződés, hamar itthon lesztek. November 15-én kell Pirébe (Pireusz) repülnötök, átvesztek egy új konténeres hajót, majd leviszitek Szingapúrba. Karácsonyra itthon vagytok, de legrosszabb esetben is szilveszterre. Gondold meg, egy gyors konténeres leszáguld két hét alatt, elvégre új hajóra mentek!
– Nono! Azt a szilvesztert majd meglátjuk... – mondtam, mert azt minden tengerész tudja, hogy a beetetést sosem kell túl komolyan venni.
(A Naplókhoz csatolt fényképek csak illusztrációk!)
– Az a helyzet, hogy a tulaj megkereste a skótokat, hogy kellene neki egy óceáni átkelésben gyakorlott legénység, amelyik leviszi a hajót Távol-Keletre, ott ő majd beszállítja a saját, burmai, legénységét. A skótok meg minket kértek meg.
– Oké, megyek.
És a beosztó mondja a neveket, majd mindenkit ismertem, és persze örültem, hogy teljes magyar személyzet megy. Elintéztük a hivatalos részét a dolognak.
– A repjegyet majd a kambúzer (gazdasági tiszt) viszi Ferihegyre – mondta, és elbúcsúztunk.
Két nap múlva az asszonykámmal a reptér előcsarnokában méregettük a népeket, ki lehet útitárs az ismert tengerészeken kívül. A kambúzert csak névről, illetve látásból ismertem, P. Feri volt. Magas, göndör hajú, szemüveges férfi. Hamarosan megérkezett, és határozott hangon azonnal intézkedni kezdett. Szétosztotta a repülőjegyeket.
– Gyerekek, ha megérkezünk az athéni reptérre, mindenki azt mondja, hogy turisták vagyunk, ha kérdezi a hatóság, ki ne ejtse bárki is a száján, hogy tengerészek! Ez fontos. Az ügynök a reptéren vár, azonnal visz a hajóra. A parancsnok és a gépüzemvezető már a hajón vannak…– adta meg kéretlenül a tájékoztatást.
Búcsú.
Az asszonyok szipognak, előkerülnek a zsebkendők, és orrfújást mímelve törlik a könnyeiket. Csókok, utolsó ölelések, ki tudja, mikor látjuk egymást viszont.
Becsekkoltunk.
A tranzitban már csak mi vagyunk, induló tengerészek. Ismerkedünk:
– Szevasz, mi még nem hajóztunk, Székely István vagyok, az első tiszt – mutatom be magam egy kopaszodó, jó kötésű férfinak.
– Sz. István, fedélzetmester – fogadja el a kézfogásra nyújtott kezem.
A repülőút nem különösebben izgalmas. Engem persze a parancsnok és a beosztott tisztjeim kiléte érdekel.
P. Aladár parancsnokkal még nem hajóztam, a nevén kívül azt tudom róla, hogy jó tengerész, általában szeretik a beosztottjai. Ez jó.
A tisztjeim közül K. Istvánnal még a Hévízen, az első hajómon hajóztam 1973-ban, ő akkor már harmadik tiszt volt.
– Szevasz, Pista, emlékszel rám? – kérdeztem, de persze nem, ám ahogyan felelevenítettük az emléket, derengett neki valami az akkori deck-boyról (hajósinas). – Hogyhogy másodiknak jössz?
– Ó, én régen elmentem a Maharttól, a kishajózási vállalatnál dolgoztam majd tíz évet, de most vissza kellett jönnöm. Másodiknak vettek vissza.
A harmadik tisztet nem ismertem, B. Botond, rokonszenves fiatalember (ma már ő is „öreg” parancsnok).
A repülő leszállt Athénban.
Ahogyan megbeszéltük Ferihegyen, szépen megmutattuk az útlevelünket, és mentünk ki a határőrök előtt.
És akkor beütött a mennykő. K. Pista megmondta, hogy tengerészek vagyunk, erre az egyenruhások kirajzottak, és visszatereltek minket. Nem a tranzitban voltunk, hanem egy koszos csarnokban, ahol semmi sincs, hiszen itt senki nem tartózkodik, csak kijön a gépből az utas, és itt várja meg, hogy az útlevélvizsgálatnál sorra kerüljön. Nos, ide tereltek vissza.
– Hogy azt a rohadt életbe! – ment a szitkozódás, és Pista önérzetesen válaszolta, hogy nem hajlandó hazudni, ha egyszer rákérdeztek, hogy mi az utazás célja, akkor bizony ő megmondta. (Azt hiszem, én is így tettem volna, de akkor mindenki szidta, mint a bokrot.)
– Ne aggódjanak, uraim! – mondta a szolgálatos egyenruhás. – Felhívjuk a kikötőt, hogy bent áll-e a Pancon 3 nevű hajó, ha igen, akkor megvárják itt az ügynökséget, ami beszállítja önöket a hajóra.
Tiszta sor.
Csak ki kell várni… Kora délután volt, hát úgy számoltuk, hogy pár óra, és a hajón leszünk.
Várakozás közben lassan-lassan kitárgyaltunk mindent, de a hivatalos ember csak nem jött. Egyszer megjelent, rossz hírt hozott:
– A kikötőtől azt a felvilágosítást kaptuk, hogy Pancon 3 nevű hajó nincs a kikötőben, és nem is várják az érkezését!
Ez felért egy pofonnal! Na, most mit lehet tenni? A rend hivatalos és zord őrei megengedték, hogy telefonhoz jussunk. Felhívtam az ügynökséget, elmondtam, mi a helyzet, hogy nem engednek ki.
– Chief, azonnal intézkedem! – mondta. – Legyenek türelemmel.
Türelmesek voltunk, mert mi más lehetőségünk volt? Csak az idő tellett, egyrészt lassan, másrészt rohamosan közelgett az éjszaka.
Nos, hiába vártunk, semmi üzenet, semmi hír, semmi…
A rendőrparancsnok elintézte, hogy legalább a tranzitba átmehessünk, ott van büfé, tudunk harapni valamit, és ihatunk is. No meg padok vannak, ahova le lehet ülni, és el is lehet dőlni, ha már nagyon fáradt az ember fia.
És mi már nagyon azok voltunk.
Ránk szakadt az éjszaka, ekkor már értelme se volt a telefonnak, mindenki elkönyvelte, hogy csak holnap érünk a hajóra.
Reggel felhívtam az ügynököt.
– Két óra múlva kihozom magukat! – ígérte, de ezt senki nem vette komolyan, elvégre a pasas görög. Így dél is elmúlt már jócskán, mire jött a rendőr, hogy minden rendben, el van intézve, mehetünk ki.
Felcihelődtünk, a csomagokkal kitámolyogtunk, valóban ott várt az ügynök.
Miért kellet itt rostokolnunk?
Először: a görög előírások szerint tengerész csak akkor léphet partra, ha biztosítva van a hajóval történő továbbutazása. Mivel a mi hajónk nem volt meg, ezért nem engedtek ki, nehogy itt maradjunk, az állam nyakán.
Másodszor: valóban nincs Pancon 3 nevű hajó a kikötőben. Ugyanis az új hajó csak a tulaj számára lesz új, egyébként használt, most éppen Pelcarrier névre hallgat, és majd ha átvettük, akkor mi nevezzuük át Pancon 3 névre! (Tehát a hír igaz, a hajó új, de csak a tulajnak... hogy mi minek nézünk elébe, majd meglátható lesz!)
Mire erről beszerezte az ügynök a hatóság által is elfogadható dokumentumokat, az bizony errefelé időbe tellett.
Hanem volt más meglepetés is.
– Chief, egyelőre szállodába viszem magukat, mert a vevő még nem utalta át a vételárat az eladónak, és amíg meg nem érkezik, addig nem léphetnek a hajóra.
Nos, ez afféle rossz hír, amire egy tengerész azt válaszolja:
– Soha rosszabat!
Tehát bevonultunk egy kis pireuszi szállodába. K. Pistával kerültem egy szobába. A vacsora a szálloda éttermében volt, természetesen a hajótulajdonos számlájára. Arra bizony már nem emlékszem, hogy mit ettünk, de azt tudom, hogy nagyon jól esett, és igazán finom volt.
Nem kellett ágyba zavarni, és altatódalra sem volt nagy szükségem.
.
Szolgálati közlemények:
Ha asztali gépen vagy tableten olvasod a naplóm, akkor az oldalsávban találod az előző részek linkjét, ha mobilon, akkor görgess teljesen a lap aljára, ott vannak!
Hajós legendák, legendás hajósok ez az első kötet linkje. Ez nyomtatva már nem fog megjelenni, így ha érdekel, itt tudod megvenni!
Hajós legendák, legendás hajósok 2 a második kötet linkje. Ebből még van nyomtatott példány a Plimsoll Zrt. kiadásában.
Szavak a hullámok hátan ez az összegyűjtött tengerész, hajós, vitorlások szavainak gyűjteménye, ebből se lesz már nyomtatott kiadás, amit szintén a Plimsoll kft. szponzorált. Erről áprilisban egy tudományos konferencián fogok előadást tartani...
Ez a kiadó (Helma.hu) csak e-könyvet és hangoskönyvet publikál, így egyelőre nagyon kicsi az átfedés a papír alapú könyvek és az e- és hangoskönyvek olvasótábora között! El kell menni a kiadó honlapjára, és ott ki lehet választani, hogyan akarod megvenni, természetesen majd féláron, mint a nyomtatott könyv lenne.
Ha érdekelnek a könyveim és tengerész sztorik, lépj be a Fészbuk csoportomba Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban egyik könyvem sem kapható!
A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik:
- Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!! (Milyen érdekes, majd egy éve minden blogban megjelennek ezek a szövegek, és eddig senkit sem érdekelt, hogyan járt az unokám!
)
Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet. Ugyanis többször előfordul, hogy letiltanak egy csoportban, elvégre ezek a naplórészletek nem illenek tematikus csoportok profiljába. Hiába kérdezem meg, érdekli-e a csoportot, mindig vannak, akik kekeckednek...
Most is veszélyben van egy számomra kedves csoport...
Hajnali fél kettőkor dobtunk horgonyt a gyár előtt a fjordban. Itt horgonyoz a Wilson Mersin, utánuk fogunk következni. Ma reggel bement egy hajó, azt is ki kell várni. Remélem holnap is nyugis napunk lesz még.
Fél ötkor felébresztett Zsenya, kérdése volt, jogos az ébresztő, nem haragudtam, bár újra elaludni nem tudtam. De azt azonnal láttam, hogy ebből nem lesz kora reggeli indulás. Van egy hülye rendelkezésük, amíg a buldózer dolgozik a rakománnyal, nem lehet lemenni söpörni. És abból is láttam, hogy nem igyekeznek a kirakással, hogy előbb a daru összekaparta amit tudott, és utána tették be a masinát. Így annak nem sok dolga akadt. Na, mindegy, révkalauz délben, a manőver már nem az enyém volt.
A légi járművek nagyjából úgy működnek, mint egy sugárhajtású vadászgép. (Ne kérdezz, olvasd el a könyvet, akkor választ kapsz.) Nos, amikor ezek a gépek feltűnnek, akkor belőlük kilép az "ÚR", vagy angyalok, vagy a Seregek Ura, tehát a szemlélő azt látja, hogy mindig onnan jön elő. Tehát az Úr ebben lakozik. Mutatok is egy képet erről a repülőről, persze olyat, amit mi tudunk ma előállítani:
Akkor most mutatok egy másik képet. Ezt bizonyára mindenki felismeri, ez egy vidéki, szép templom.
Meg kell mondjam, ezt jól kitalálta Sloszár úr. Azt mondja, íme a bizonyíték, hogy az emberiség emlékezete megőrizte a találkozások emlékét, és ebből alakult ki a templomépítészet. Tetszik. Frappáns. És fenemód logikus. Csak egy a bibi, hogy nem biztos, hogy igaz.
Délben láttam, hogy édesapám keresett telefonon, amint volt vonal próbáltam hívni, de Finnországból nem tudok hívni, és svéd hálózat még gyenge volt, így hamar megszakadt a beszélgetés. Annyit azért hallottam, hogy nincs semmi különös. Ezek szerint apa csak hallani szerette volna hangom, tudni rólam. Hogy megváltozott az öreg. Ezt régen sose tette. Fel nem hívott volna az istenért se! Most nagyon egyedül lehet, remélem, nem beteg, mert ha igen biztosan letagadná, nem ismerné el.
First arrive, first serve - aki előbb érkezik, előbb lesz kiszolgálva -, ennek az elvnek az alapján fogunk várakozni Heröyában és kirakni. Ezt az ügynökség ímélte ma. És azt is, hogy biztosan nem kerülünk sorra hétfő reggelre, talán kedd délután.
Hajnali négykor érkeztünk Koppenhága elé. A barba feljött a hídra, biztosan benne volt a frász, mert hiába mondtam, hogy már sokszor átjöttem itt. Nos, ez az ő baja, mert ő marad álmos, nem én. Illetve én is, de én hivatalból. :-) Hajnali fél hatra kint voltunk az észak-déli irányú bójázott csatornából. Elment aludni, és én elkezdtem hallgatni Bocaccio Dekameronját. Hát ezt már olvastam, valamikor tizenöt éves koromban, most érdeklődve kezdtem el. És ami külön öröm, hogy Bodor Tibor olvassa, szeretem az orgánumát, csak azok a fránya olasz nevek kiejtését tudná... hogy a capelletto kiejtése nem csapelletto, hanem kapelletto. Marhára "báncsa" ám a fülem!
Na, akkor most belevágok. Régóta húzom, halasztom, de tovább nem akarom. Olvasok egy könyvet is, egy jó vaskosat, két kötetes, és ingyenesen letölthető valahonnan, már nem emlékszem, hol találtam. De a könyvben benne van, ezért onnan másolom ide, hátha másokat is érdekel:
Az Ószövetség istene nem lehet az az Isten, akit Jézus hirdetett. Az Ószövetségből nem vezethető le a kereszténység. Nem eredhet abból Jézus tanítása. Az az isten egy pitiáner kis helyi istenség (aki egyáltalán nem mindenható, hiszen becsapható, átverhető, el lehet előle bújni, stb. stb. és aki ezért dühbe gurul, és őrjöngve áll bosszút.)
Nyugis nap. Szeretem az ilyet. A rakodást kettőre ígérték, addig semmi említésre érdemes, és utána se nagyon, mert csak fél négyre jöttek dolgozni. Amikor kikérdeztem őket, hogy mi a helyzet a rakománnyal, örömhírrel szolgált a munkacsapat vezetője: lehet, hogy csak vasárnap délután végeznek, mert az utolsó vonat késik, amelyik a rakomány végét hozza.
Tizenegykor arra riadtam, hogy Mikola indítja a főgépet és hamarosan indultunk. Az a röhej, hogy Mukrantól ide az út annyi, mint innen a rakpartig. Az Oderán hajózunk, a nevezetes német-lengyel határfolyón, ami oly sokáig képezte vita tárgyát, a németek nem voltak hajlandóak elismerni, de mára a kedélyek lecsitultak, és belátták, amit főztek, maguknak kell megenni...
Naná, hogy nem tudtam hétig aludni. Háromnegyed négykor rendesen megriadtam, mintha szolgálat lenne esedékes a hídon, de vissza tudtam aludni. Háromnegyed hatkor viszont teljesen kipihenten, kialudva ébredtem, és én nem tudok ágyban alvás nélkül fetrengeni, hát felkeltem. Erről jut eszembe az Érinthetetlenek című film, ami Al Caponéról szól, és egy jelenetben ágyban reggelizik. Hát számomra ez valami hallatlan kirafinírt büntetés lenne. Tétlenül unatkozni az ágyban, és ráadásul még enni is, ilyen rettentő kényelmetlen pózban. Képtelen vagyok felfogni, hogyan tudják ezt emberek megcsinálni!
Jurij, aki Csmil helyett jött, sokkal használhatóbb, még akkor is, ha csak huszonnyolc éves.
Nagyjából fél órát autóztunk, szerintem ezalatt minden jelentősebb zegét és zugát bejártuk. Nem egy nagy város, bár területre lehet, hogy az. De ami szimpatikus, hogy szellős, sok a fa, a park, a fasor a városban. Szélesek az utcák, bár ezt én inkább hátrányára írom, most nekem az olasz sikátor a gyere be, mert ott alig kell kutyagolni, mire az egyik oldalról átkeveredem a másikra. Amúgy semmi különös. Azért nem érdemes Lengyelországba jönni, hogy ide eljuss, de ha a közelében vagy, két órát megér a kitérő, hogy megnézd ezt a Hanza várost. A jellegzetes német, vázas, vörös téglás épületek, és sok-sok jellegtelen négyemeletes lakóház, amit a tatarozás során igyekeznek feldobni a festéssel. Ugyanezt teszik a panelokkal is, kevésbé sikeres az igyekezet. A szocializmus baromsága itt is letette a névjegyét.
A városközpontban van két irtó randa tízemeletes panel. Ez csak azért van, hogy nekik is legyen. Mert amúgy semmi szükség nem volt rájuk. Az autózás végén leparkoltunk a "vársétányon". Azért az idézőjel, mert vár nincs (itt), de egy egészen picikét emlékeztet a Halászbástyára és a Várra, bár teljesen más. Széles, hűvös sétány, középen hatalmas lépcsősorral, a két végén egy-egy kávézó.
Beültünk az egyikbe, ittam egy Bosmant, ez a helyi sör, a barba egy kávét, a srác pedig egy kókuszfagyit kapott. Innen szép kilátás nyílt az Oderára, egy szigetre és két igen randa hídra, mindkettő a szocializmus büszkesége, bár az "új híd", még nincs befejezve, annak ellenére, hogy húsz éve kezdték el építeni. Forgalom persze van rajta. Ezután elvitt az állami hajózási társaság székházához, ami a város legmagasabb és legmodernebb épülete. Megköszöntem a fuvart, és bementem az épületbe. A lift felröpített a 22. emeletre, ahol egy kávézó várja a látogatót. Körbe lehet menni, és fentről csodálni a várost.
Az idő szép volt, messze el lehetett látni.
Utána egy élelmiszer áruház következett: vettem 4 kiló paradicsomot, két kiló körtét, egy kiló kivit, egy doboz Twinings teát (nem filterest, mert nem szeretem a raktár söpredékét, amit zacskóba tesznek). És ugye, ha Lengyelországban vagyok nem lehet kihagyni a sült kolbászt, tehát helyben letoltam egy rudat abból is. Most már csak egy fodrász hiányzott a boldogságomhoz, mert a hajam igen bozontos, és már igen meleg.
Nyugis nap. Szeretem az ilyet. A rakodást kettőre ígérték, addig semmi említésre érdemes, és utána se nagyon, mert csak fél négyre jöttek dolgozni. Amikor kikérdeztem őket, hogy mi a helyzet a rakománnyal, örömhírrel szolgált a munkacsapat vezetője: lehet, hogy csak vasárnap délután végeznek, mert az utolsó vonat késik, amelyik a rakomány végét hozza.
Hajnalban is maradt a hídon a fiú, és teljes a zavar nála. Mondtam, majd segítek, ne aggódjon. Megnéztem az adatait, hát mi vagyunk egymás teljes ellentéte. Ugye én vagyok a legöregebb, ő a legfiatalabb a hajón. Én befejezem a tiszti karriert, ő most kezdi. Én 62 éves vagyok, ő 26. Én 48-ban születtem, ő 84-ben, jópofa, nem?
Este legnagyobb meglepetésemre a papucsom elhagyta magát, és hosszában kettőbe repedt. Pedig nem is lehet mondani, hogy öreg lenne, még nincs három éves, és eddig csak három hajón volt velem. És ugye nemcsak minőségi, hanem drága is. Meggondolandó, hogy vegyek-e legközelebb. Szerencse, hogy a fürdőpapucsom is tudom hordani, meg van szandál is velem, szóval a baj nem túl nagy.
De időben is ébresztett, és kinyitottam rendben.
Auditálás közben rakodás. Ami azt jelenti, hogy fel a hídra, le a rakpartra, fel a barba kabinjába, le a gépházba, meg efféle. Aztán jött a jó hír, ma este mindenképp elmegyünk. Így lesz majd egy nyugis napunk. A franc a sok finnjébe, meg svédjébe, rohadt egy hely ez a Balti-tenger. És akkor még nem beszéltem a rakodás befejezéséről, a sok rohangálás, draft survey, és utána tízkor manőver. Ma manővereztem először. Ez azért nem rossz.
Az ukrán Szergej ezzel szemben alig tud pár szót. Így aztán muszáj hozzá időnként oroszul beszélnem. Ez a Szergej egy girnyó, kákabélű pasas, aki annyit zabál, hogy a látásától is rosszul tudok lenni, és az irigység felüti sárga buksiját kicsi szívemben. És aztán eszik ez a pasas mindenfélét: cukros-sajtos szendvicset, a kukoricapelyhet fokhagymával és teával, meg ilyesmi. Ő nem panaszkodik a kialvatlanságra, hanem közölte a barbával, hogy haza akar menni, mert ez nem normális, ami ezen a hajón megy. Ebben igazat tudok neki adni, a hajóbérlő kereskedelmi tevékenysége miatt embertelen ez a hajózás. Még nem vagyok két hete a hajón, és már öt kikötő volt. Kétszer esett meg, hogy az érkezés napján indultunk, közben a hajót teljesen ki vagy berakták, és ehhez vedd hozzá, hogy én vagyok a rakodótiszt, ugyebár.
- Kapcsold ki! Kapcsold ki! - de hogy miről is van szó a hiányos nyelvtudásunkkal nem lehet szakszerűen közölni. És kikapcsolni csak egyet lehet odafent a darun: a hidraulikamotort. Lekapcsoltam, és nézem, mi történt. Hát csak az, hogy a csőrendszerből csak úgy spriccelt az olaj, mint egy szökőkútból. Legalább lett program a következő másfél órára. Előtte a jobb horgonygépet néztük meg, mert horgonyhúzás közben eltört egy csapszeg, olyan egy hüvelyk vastag. A dolog pikantériája, hogy a bal már hónapok óta nem jó. Megérett ez a hajó egy alapos hajógyári javításra. És azt mondják, júliusban megyünk is Szczeczinbe. Mivel kikötőben vagyunk, a délutánom "szabad" volt, amennyire egy első tisztté az. A barba kiment a városba, egy lengyel hol legyen ha a hajó Lengyelországban van kikötve? Ezért aztán a vámosokat is én szolgáltam ki, a többi látogató mind engem keresett: a shipi, aki meghozta a védőfelszerelést. Ez a nyavalya, amit itt berakunk, kémiailag kalcium oxid névre hallgat, és marja a szemet mint a rosseb. Ezért kell védőszemüveg a takarításhoz, de olyan, amelyik nem szellőzik. Kell gázmaszk, és rendeltünk eldobható overallt is a matrózoknak. Ebből csak az overall a jó, mert a gázmaszk sem jó, mert nem kémiai szerek ellen véd.
Mostan azt szeretném elmondani, ráadásul el is fogom, hogy utálom ezt a polyák fix rakodóberendezést, gyűlölöm ezt a rohadék esőre érzékeny rakományt, tele a tököm a balti-tengeri időjárással, és ezzel a hajóbérlővel se vagyok igazán kibékülve, aki ilyen barom rakományokért küldözget. Mert kérdem én, normális az, aki csak ezen a beltengeren üzletel? Ahelyett, hogy Gdanskból Várnába küldenének, ide megyünk másfél napi járásra, és örülhetek neki, hogy milyen hosszú az út. Lejártam ma a lábam, rohadt fáradt vagyok a sok-sok értelmetlen rohangálás miatt. És attól tartok, nem sok fog változni a közeljövőben sem. Hülye tél van még ezen a zord vidéken, rettentő sok víz van a felhőkben, és az mind rám zuhog. Három bőrkesztyűm ázott szét ma, és az ujjaim rohadtul érzik a hideget. Az ízületek. Hát mi más?
Ahogy beleolvasok a naplómba, azt látom, hogy csak úgy süt belőle az optimizmus, a jókedv és a kúl fíling... No, majd teszünk róla, hogy más legyen.
Novák úr, a szokott taxisunk vitt ki a reptérre. Háromra jött. Nem volt sok idő a búcsúzkodásra, mert be kellett csekkolni. Odabent a Free Shopban vettem Achimnak két üveg pálinkát, egy barackot és egy körtét. Simonénak egy kis rúd Pick szalámit.
Simone már aludt, beosontunk a lakásba (milyen jó, hogy csak a kis bőröndöt vettem ki a kocsiból, a harmadikra kellett felcipelni, felmászni. Otthon gyorsan készített valami harapnivalót, meg sörözni valót, és felhívta Maikot. Húsz perc és itt lesz, ígérte a srác. Kérdeztem, sok a baj még mindig vele?
Kényelmes reggeli, majd kocsiba ültünk, és elmentünk nekem munkás dzsekit venni, ha már a Marlow nem adott, pedig itt még hülye tél dühöng. A bolhapiacon 38 euró-ért vettem egyet, amiről azóta kiderült, hogy nagyon jó kis darab, megérte az árát. Utána ki a kertbe. Muszáj volt, mert aki élt és mozgott ott van, mert a nagypapa ültet, itt az ideje, és neki ebéd kell (nagymama adja) és Simone az, aki vitte az édességet.