Megkérem a kommentelni szerető látogatóimat, hogy válaszoljanak: a bejegyzések túl hosszúak-e, megfelelő, lehetne hosszabb is. Előre is köszönöm!

2002. december 16. hétfő, Vliessingen, úton. Fél nyolctól kettőig tartott, amíg berakták a hajót. A tízórás hírekben újabb hajóbaleset:
A Tricolrra ráfutott egy hajó, pontosan derékba kapta. Négy vontató kellett, hogy leszedjék a roncsról.
Na, azért ez már hülyeség!
Az M/S Nicol, mert ez az olasz coaster neve, tisztje nem veszi a Navtexet (szöveges biztonsági közlemények)? Hiszen minden órában leadják a Tricolor pozícióját, és kérik, hogy biztonságos távolban hajózzon el mindenki. Ha pedig levették, akkor nem tették fel a térképre?
Érthetetlen!
Nem tudni a pontos idejét, de még nem volt világos. Fél kilenckor még félhomály van, így aztán nem tudom megmondani, kinek az őrsége volt. De ha a tiszt úré, akkor a barbát nagyon hatékonyan ébresztette!
Szerencse, hogy ballasztban voltak, mert így fel tudtak az ütközés után csúszni a roncs tetejére. Ha le vannak rakva, akkor most a Tricolor mellett ők is a hullámsírban lennének!
Ráadásul, az őrhajó többször is hívta őket, de nem válaszoltak. Vagy aludt (bóbiskolt, szunyókált, csukott szemmel gondolkozott) vagy nem volt a hídon az ügyeletes tiszt. (Ha szundi volt, akkor a tiszt őrsége volt, ha senki nem volt a hídon, akkor valószínűleg a barba lent pofázott a szakáccsal...)
Este a pilot (révkalauz) meséli: nem tudni, mi lesz a Tricolor sorsa, mert amikor elsüllyedt mindenki azt hitte, hogy francia vizeken történt, és a gall kakasosok fogják kiszedni a roncsot, illetve állják a költségeit.. De most úgy tünik, hogy nemzetközi vízen van, illetve víz alatt, és akkor senki nem fizeti a kibányászást, hát ott is marad! Pedig igencsak el kellene vinni a fenébe, mert nagyon a hajózó útban van az a roncs!  (A laikus olvasóknak: A hajók a térképen kijelölt, a valóságban bójákkal jelölt hajózó útban közlekednek. Ez a baleset a Rotterdamból kivezető útvonalon történt, hallatlan nagy a forgalma, a Tricolor ott süllyedt el, ahol az észak-déli hajózóútba - szeparációs zónába - becsatlakozik. Az alábbi térképen látható az északi-tengeri szeparációs rendszer, a szürke sávokban hajózunk.)

2002. december 17. kedd, úton. Eseménytelen nap. Az idő igazán jó, tekintettel a decemberre. A reggeli hírek szerint egy német tankhajó ment neki a Tricolornak. Meg aszondja Vas István Zoltán, hogy szakértők szerint félő, hogy többezer tonna üzemanyag kifolyik az Északi-tengerbe.
Ezek szerint szakértő vagyok, mert a hír hallatán pontosan ezt írtam le. A többezer tonnát nem érzem szakértői véleménynek. Ezer körülre teszem...
Egy sztori Katona Miklós könyvéből:
Azon elmélkedik, hogy az osztrák-magyar haditengerészetnél szolgáltak kiváló magyar orvosok, és ennek illusztrációja az eset:
A hadihajó a Vörös-tengeren hajózott. Egy altisztnek egy balesetből adódóan begyulladt a szeme, és begennyesedett a szemgolyó, így szükségessé vált egy kisebb mütét: vágást kell ejteni a szemgolyón, hogy a genny eltávozzon. De napok óta viharos tengeren hajóztak, és a hajó veszettül himbálózott. Hogy a kis mütétet elvégezhesse, az orvosnak elképesztő ötlete támadt: a beteget felültették egy függőágyra, az orvos vele szemben helyezkedett el, így az ágy együtt hintázott velük, de egymáshoz viszonyítva nyugalomban voltak.
Egy alkalmas pillanatban az orvos megejtette a vágást, és ezzel megmentette az altiszt szeme világát.
Miért írtam ezt le?
Csak egy apróság miatt. Ez az eset dr. Gáspár Ferenccel esett meg a XIX. század végén. Valószínü, hogy szerepel a könyvében.
És nyilván olvasták sokan, és senkinek nem tünt fel, mert nyilván nem olvasta tengerész, vagy ha igen, nem akarta, nem volt módja elmondani, hogy mennyire szükségtelen "virtuskodás" volt, amit az orvos tett.
Azt hiszem, egy hadihajó parancsnokának fontos minden embere épsége, és ez elegendő indok lett volna arra, hogy megkérjék, változtasson ugyan irányt, nem több időre, mint negyed órára. A hullámokat farból kell venni, és akkor egyszeriben megszünik a hajó billegése, nem fog bólogatva ütni se, hanem a farát riszálva szépen halad majd, bár jobbra balra "csúszkálhat", de ez semmi esetre sem heves, a beavatkozásra mindenképpen lett volna nyugalmas pár perc.
Nos csak ennyit akartam elmondani az eset kapcsán.

2002. december 18. szerda, úton, Montrose. Reggel érkeztünk, de éjjel visszavettük a sebességet, mert nem tudtak bevinni, csak a magas vízzel. Még ki se kötöttünk, de a daru már felettünk volt, persze mit se értek, kezdeni csak akkor lehet, ha kinyitom a raktárt, és azt csak azután lehet, ha már nem kell a horgonygép az orrkötelek meghúzásához.
Elkezdték. Hátrajövet látom, hogy a parton sok jég van. Itt már tél van a javából, éjszaka erősen fagyott. És a környező hegyekben hó van.
Jan és Joseph kimentek a Tescoba, a barba kiküldte őket bevásárolni. Nekem is volt húsz fontom, hát kimentem én is. Egy komputer bolt mellett elmentem, de csak játékokat és szoftvereket láttam a kirakatban, ezért nem kérdeztem be monitor miatt.
A Tescoban körülnéztem, aztán hagytam a szakácsékat, hadd böngésszenek.
Mégis bementem a komputerboltba, elsírtam a bánatom, és elküldtek a másik üzletbe, azok foglalkoznak használt monitorral, mondták.
Ki is néztem egy jónak tünőt, de nem vágtam bele hübelebalázs módjára a vásárlásba, Megmondtam, hogy kihozom a laptopot, és kipróbáljuk. Ebbe a kiszolgáló készségesen bele is egyezett, gondolom azért, mert mást nem tehetett.
Bementem, elmondtam a barbának, kölcsönadott tíz fontot, mert 25-öt kóstált a monitor, elővettem a nagy bőröndömet (jól táguló, zipzáras, szóval reménykedtem, hogy belefér).
Vissza az üzlethez.
Nem volt időm gyönyörködni a kisváros - 15 ezer lakosan van a skót városkának, a közeli nagyvárosok: délen Edinborough északon Aberdeen - főterében és a templomban. A városháza árkádjai alatt siettem az üzletbe. Kipróbáltuk a monitort, hát kiderült, hogy jobb, mint a hajóé. Ugyanis ezen nem hármas átfedésü volt a kép, hanem négyszeres...
Rögvest lelombozódtam.
A fiatalember hozott egy másikat, azzal kiválóan müködött.
Aszondja, mert ez nem csak bót, hanem service is, hogy ennek semmi baja, csak a képernyő beállítását kell megváltoztatni 800 x 600-ra.
Nosza rajta, nekiálltam ott helyben, mert azt nem kockáztattam meg, hogy a hajón kezdjek varázslani, azt ott állok a csoda közepén, egy nem müködő szerkezettel..
Csak nézett kifelé a szakértő fejéből amikor meglátta a Linuxot. Most találkozott először ezzel az operációs rendszerrel. Közben megjött a tulaj. Nézi ő is, kérdezi:
- Ez milyen nyelven beszél?
- Magyarul... - mondom, ami igaz is.
- Hát nem sok magyar fordult meg ebben az üzletben - mondja.
- Két éve volt egy orvos - helyesbít a fiatalember (úgy döntöttem, hogy a fia).
- Ennyi - mondja. Akkor 100%-kal megnyomtam a magyarok forgalmát!
Beállítom a képernyőt, de hiába, a négyes átfedésen nem segít.
- Vigye ezt el... - mutatja a nagy monitort. - Húsz fontért odaadom. Nincs meg az állványa, amin forgatni lehet, meg beállítani.
- Hát, az nem nagyon kell nekem... - mondom, és nem mutatom, hogy ennek örülök is, mert így jobban elfér a polc alatt a kabinasztalon. Megegyeztünk. Húsz font, hazai fogalmakat tekintve kilencezer forint körül lehet. Ám én azt számolom, hogy két karton LM nem volt tíz euró se, azaz gyenge kétezer forint. Ha hat hónapra megoldja a monitor gondomat, akkor megéri.
Előveszem a bőröndöt, hát nem megy bele, bár ezen nem csodálkoztam, amikor megláttam. Ami a röhej, jobb mint ami otthon van az asztali gépemhez, és ki kell dobnom (illetve egyszerüen itt hagyom a hajón, ha hazamegyek). Valahogy beletuszkoljuk, úgy, hogy a húzózárat félig fel tudom húzni, szerez a fiú egy drótot, azzal átkötjük.
- A kikötőbe be lehet menni kocsival? - kérdezi a férfi. - Beviszem, ne gyalogoljon ezzel a böhöm csomaggal...
Bepakoltunk a furgonjába, és bevitt a kikötőbe, egészen a hajóig.
Nekem aztán ne mondjon ezentúl senki skót (zsugori skót) viccet!
Hogy jobb kedvre derítsem, a focira terelem a szót.
- A Montrose még a skót liga negyedosztályában játszik? - kérdezem.
Bólint. Meg legyint.
- Kivel játszik legközelebb? Az East Stirlingshire, a Dumbarton, az Arbroath lesz az ellenfél?
Néz rám, mint aki nem látott még fehér embert.
- Maga magyar, honnan ismeri a skót foci legutolsó vonalában játszó csapatokat?
- Berewick Rangers, Ross County... - folytatom.
- Nana! A Ross a Division 2-ben játszik. - mondja, és örülni látom, hogy megfogott.
- Akkor feljutottak... - mondom, hogy némi igazam nekem is legyen. Nem folytattuk, mert megérkeztünk a kikötőbe.
Elköszöntünk egymástól.
- A fuvar a karácsonyi ajándékom - mondja.
Kellemes karácsonyt kívántunk egymásnak, s bejöttem. Mondanom se kell, hogy azonnal beállítottam a monitort.
Vacsora után beállítottuk a bulkheadet (mozgatható raktár válaszfal), hát nem volt egyszerü, már régi, és a szigetelő gumilemez mindig begyürődött a dőléstől, merthogy közben rakodtak.


Folytatom a könyveim bemutatását.
Harmadik könyvem a Gudrun, a katona címmel jelent meg, szintén a Biró Family kiadónál, 2000. Ezt Steve C. Kelly álnéven írtam.

A 2000-es év hozta meg a harmadik kötetem. Mint az önéletrajzomban olvasható, számítástechnikai végzettségem is van, ezért a számítógép, az internet, minden, ami elektronikus és be lehet kapcsolni, közel áll hozzám. Ebben a könyvben egy kommandósról írtam, aki egy akció során merõben új helyzetben találja magát. Egy tízéves forma kisfiúval kell közösen megoldania a feladatát. A gyermek vad ölni akarása, még a katonát is megrettenti... Izgalmas kalandokon mennek át, természeti és az ellenség állította akadályokat gyõznek le, hogy végül teljesen meglepõ fordulatot vegyen a befejezés, ahol a virtuális és a valódi világ egy kicsit összekeveredik...
Az Üj könyvek azt írta a kötetről: kár, hogy Mátrix utánérzés. Pedig a Mátrix 1999-ben került forgalomba, a kézirat lezárva: 1998. Most mondhatnám, hogy a Mátrix Gudrun... utánérzés, de nem mondom! :-)

Egy kritika::

A normális színezetû fantasztikum, valamint az akarva-akaratlanul posztmodern szerkezettel, struktúra játékkal kifejezett humánus elkötelezettség elõnyösen ötvözõdik a már-már krimiszerûen érdekes történetkezeléssel. A valójában csak a mû végén megfejthetõ "fejezetcím-számok" olyan megoldásként hatnak, mint  - és ezzel az író nemzedékének "magas irodalmából" veszem a példát - mondjuk Temesi Ferencnél a szakaszjelzõ kártyalapok stb.
A befejezésben a "game over" kifejezés megjelenése meghökkentõen aktuális gondolkodás- és áramkörbe: az ezredvégi irodalom "a játszma vége" tudatába kapcsolja a szerzõt (s még jó, ha "a feladta teljesítve").
    A katona-, a katonaság-motívumot érvényességében és szimbolikusságában is elismeréssel fogadhatja az érzékeny olvasó; ugyanez érvényes az új tartalmakat nyerõ gyerek-motívumra; s külön elemzést érdemelne a névválasztás, a névkezelés (nem véletlen, hogy ez a motívum a Gudrun név leírásával oly nyomatékosan exponálódik)
    A szerzõ olyan mûvet hozott létre, amely vállalható, eredeti epikai mû, s rávall a kortársi prózára.
   A regény karakterében és alakításában részint egy forgatókönyvre - egy jó forgatókönyv lehetõségére - ismerek. Csak hát hol van az a filmes, és hol az a tõke, aki-amely ebbõl filmet varázsol...?

Tarján Tamás
író, irodalomtörténész

Szolgálati közlemények:
1. Az asztali gépen működik a Fészbuk kommentelés, mobilon nem
2. Az asztali gépen az oldalsávban vannak az eddig kitett Naplóim linkjei, ha kihagytál valamit, ott bepótolhatod! Mobilon ehhez le kell menni a lap aljára és az ímélcímem alatt találod!
3. Aki teheti, hallgassa a Spotify-on vagy másho a Gombapresszó podkasztot, mert zseniális - persze vannak ellenkező vélemények is, de...
4. Nagyon jó podkaszt a Hihetetlen történelem is, csak ajánlani tudom!
5. Ha a követsz a Fészbukon, akkor biztosan nem maradsz le a posztjaimról, míg egy csoportban könnyen eltűnhet, lekésheted a blogbejegyzésem!

December 12. csütörtök, Pasajes, úton. Még félkarú óriás se vagyok a laptop nélkül. Nagyon hiányzik. Nem tudom, mit csinálok nélküle, de biztos vagyok benne, hogy valamit kitalálok, mert ez nem állapot: a könyvek, az olvasnivaló benne van. Hiába töltöttem volna le a MEK-ről? A naplóm hozzáférhetetlen, nem beszélve a betervezett munkákról: az eddigi naplóim rendbetevéséről, a kézirat (Isten hozta Panamában) átolvasása, húzása, toldása...
Nem tudok így levelet küldeni, mert ha még nem írtam volna le - de biztos, hogy utaltam rá -, a napló megy haza levélként a családnak, aztán van aki elolvassa, van aki belenéz, van aki a kezébe se veszi, mert ez minden írás sorsa.
Fáradt vagyok.
Ez a fáradtság azért minőségében más, mint például a Lys Carrieren volt: nem tudom idejét, mikor másztam ennyit a raktár oldalán lévő létrán, hogy fentről nézzem a rakodást.
Flushingba megyünk, onnan van rakomány Montrose-ba.
Antwerpen - Pasajes 799 mérföld volt.
A tévében új sorsjegyet reklámoztak (a spanyoloknál nem lottó, hanem loteria, sorsjegy van): Galíciáért. (A Prestige a galíciai partoknál süllyedt el). Becsületére legyen mondva a spanyoloknak, veszik, mint a cukrot.
Indulás után mondta a barba, hogy elsüllyedt egy tanker (olajszállító) Klaipeda előtt. Kijött a kikötőből, és egy kanyarodás helyett meg se állt a fenékig. Ez így történt, ha jól értettem a barbát, mert elég sok németet kever a beszédébe...

December 13. péntek, úton. Dühöngök, hogy nincs mivel írnom. Mondjuk éjszaka nem is tudtam volna, annyira lityegtünk. Először jobbra fordultam 30 fokot, cikkbe, majd cakkba hatvanat.
Kérdés jött a hajóbérlőtől, hogy fel tudunk-e venni 2 fajta ócskavasat, 500 és 2900 tonna bontásban. A jó hír: igen. A rossz: ehhez bulkheadet (elválasztó falat) kell állítani.
Délelőtt úgy tíz óra lehetett, amikor megriadtam, s amolyan félálom féle állapotban leledztem, s közben kitaláltam egy novellát, aminek ideiglenes címe Munyóka hallhatatlansága. (itt elolvashatod)
Ha most lenne komputerem...
De nincs, hogy a fene egye meg!

December 14. szombat, úton. Éppen azon elmélkedtem hajnali kettőkor a hídon, hogy kell valahogyan szereznem egy monitort, amikor cseng a mobilom. Teljesen véletlen, hogy be volt kapcsolva. Az asszony hívott:
- Isti, te voltál? - kérdezi, mint szokásos, de őrült álmos hangon. (Tudnivaló, hogy ha beszélni akarok a családdal, akkor felhívom az asszonyt, megvárom, amíg egyet cseng a telefon, és bontom a vonalat. Ekkor Enicinek hívni kell, és ilyenkor a szokásos kérdés: Isti, te voltál? Ezt az eljárást azért fejlesztettük ki, mert így harmadába kerül a beszélgetés, mintha én hívnám külföldről. Külföldre készülők, lehet utánozni...)
- Nem - válaszolom az asszony kérdésére.
Kiderült, hogy a kincsem azt álmodta, hogy egyet csöngettem, és altató ide, mély alvás oda, felkecmergett, és "visszahívott". Jó tíz percet beszélgettünk.
Ebédre eintopf volt, de nem is ez a lényeg, hanem az a finom, friss buci, amit Jan alkotott mellé.



Délben a barba újságolja a hídon, őrségátadás közben: reggel a ködben egy autószállító és egy konténeres összeütközött az Antwerpenből kijövő és az északra menő szeparáció (a hajóforgalmat elválasztó sáv) kereszteződésénél. A felborult és elsüllyed hajóban 3000 autó volt! Drága ócskavas, azannyáját nekije! A legénységet kimentették, és Dunquerke-be vitték.
Mi lehetett az összeütközés oka?
Egy a biztos: semmi okosat nem tudok kitalálni...
Ahhoz nem kell nagy ész, hogy tudjam: ha nem szedik ki gyorsan, akkor ebből is kifolyik az üzemanyag, nagy valószínüséggel nehézolaj, s akkor nézhetnek, akinek a partjaira sodorja a tenger és a szél az újabb adag olajmocskot...
Mi nem mentünk fel annyira északra, hogy láthattuk volna a hajót, vagy a roncsot.

December 15. vasárnap, úton, Vliessingen. Ebédelek. Beront a szalonba Edmondo:
- Pilot... a pilot... helikopter... a pilot (révkalauz) helikopterrel érkezik! - hadarja, és csillog a szeme, gyerekesen örül a nagy kalandnak!
Gyorsan hozom a fényképezőgépet, mert ilyenben még nekem se volt részem. A decken (fedélzeten) látom, hogy a Belga Légierő helikoptere "áll" felettünk, és éppen mentési gyakorlatot tartanak. Leengedtek két embert, egyenként, majd elment, s mintegy öt perc múlva visszatért az égi szitakötő.
Leengedte a kötelét, és a mentést gyakorolták. A "katona" magára kötötte a "civilt, a tengerészt", és úgy emelkedtek magasba a himbálódzó kötél végén.
Szolgálatban kikérdeztem a pilotot, mit tud az összeütközés körülményeiről? Hát semmit nem tudott. Illetve annyit, hogy a két hajó egymás mellett ment, az egyik előzte a másikat, de túl közel voltak, és a csatornahatás miatt történt a baleset (ha két hajó túlságosan közel halad, akkor a közöttük levő vízben a víznyomás hirtelen lecsökken, és a túlsó oldalon a normális víznyomás menthetetlenül egymásnak csapja a két tehetetlen testet. Lehet, hogy ez történt).
De az is elképzelhető, mondta a révkalauz, hogy a bal oldali hajó Németországba tartva a jobb oldali elé vágott, s felborította.
Mire otthon gépbe írom, addig biztosan többet tudunk, sőt el is felejtettük az egészet, hisz mindenki jól járt: a tengerészeket kimentették, a tulajnak fizet a biztosító és a P&I (hajótulajdonosok önsegélyző csoportja), az autóipar "kénytelen"' újra legyártani a 3000 gépkocsit.
Fél négyre kikötöttünk, beszéltem az asszonnyal.
A híradóban láttam, hogy a M/V Tricolor (ez az autószállító neve, M/V = motor vessel, motoros hajó) oldalára dülve pihen a vízben. A légi felvételben persze tökéletesen látszik a test, ami alacsony víznél egy méterre kiemelkedik a tengerből, de magasnál mindenestül víz alá kerül.
Este hétkor kiment a szakács és két matróz a tengerészklubba.
Én a barbával próbálgattam a hajón található összes monitort a laptophoz. Két régi meg se nyikkan, de az ő kabinjában levő képernyőjét gyönyörüen kezeli.
- Chief, venni kell egy használt monitort Montrose-ban. - ajánlja, amit már két napja forgatok a fejemben. (chief - elsőtiszt)
Nyolc után letópláltam a szalonba. Dabla Kossi videózott. Nem akármit nézett. A kezdő képsorokon egy embléma, s rajta a felirat: Church of all nations. Ez a minden nemzetek egyháza, nagyjából az ENSZ szerepét töltheti be a vallásos Afrikában.
- Tagja vagy te is? - kérdem Kossit, mert izgat a kérdés.
- A rotterdami szervezetnek - válaszolja a legnagyobb meglepetésemre.
A videón Joshua próféta - természetesen afro-afrikai - tart beszédet a nigériai zsinagógában, aztán csodákat müvel.
Laza bevezetésként meggyógyít egy paralízises hölgyet. Csak ráteszi a tenyerét, megmasszírozza a bokáit, és lám, megtörténik a csoda, az 58 éves hölgy felkel a kerekesszékből, és bizonytalan léptekkel megindul.
Ezután nehezebb feladat következik: egy világéletében süket, holland kisfiú szeme előtt hadonászik, markolássza a térerőt, energiát ad, és megkérdezi a gyermektől:
- Hány éves vagy?
- Kilenc - jött a válasz, ami csoda, mert eddig ugye a kisfiú nem hallott.
- The God is great! (Az Isten hatalmas!) - mondja Kossi, és nem vitatkozom vele, mert ez valóban így van. Kossi mélyen átéli az egészet, együtt énekel a meggyógyultakkal, együtt tapsol a gyülekezettel, és szurkol a prófétának, akin látszik, nincs szüksége rá, mert tutira megy.
A következő betege egy ajak és vaginarákkal megvert ifjú asszonyka. A nő szája valami borzalmas. Kisebesedve, képtelen beszélni és képtelen enni. A rák egy éve gyötri, ha hinni lehet a feliratnak, amit maga előtt tart. Ja, és képtelen közlekedni, mert ugye a hüvely is, és ha olyan, mint az ajka, akkor nincs semmi csodálkozni való.
Joshua köröz a nő fölött, az Úr áldását kéri, és persze az asszony "kihányja" a rákos gócot magából. Ezután hangosan közli, hogy már tud beszélni, és megmutatja, hogy enni is.
Egy későbbi felvételen az asszonyka mutatja az ajkát, fogdossa, hogy láthassuk: nem fáj. Sőt, mutatóujjával megböki magát alul is, hogy bizonyítsa: már ott se fáj.
Hát ilyen kérem ez a próféta.
Hinnék én is neki, szívesen, mint Dabla Kossi, de elrontja a hitemet, hogy a paralízises nő (akinek az egész teste béna három éve), milyen szorgalommal tartja, és igazgatja a kezében a táblát, amin minden le van írva.
Örülnék annak is, hogy a kilenc éves kisfiúnak megadatott a hallás képessége, ha...: ha a bevezető képsRoknál amikor amikor a próféta kérdezi, hogy:
- Ugye nem hallod amit mondok, kisfiú? - akkor a nem halló kisfiú nem rázná meg a fejét egy picit.
Nem értem ugyanis, hogy a csoda után, amikor megkapja a hangok csodálatos világát, honnan a francból tud angolul? Ugyanis azt meg kell ám tanulni! Meg kell az agynak tanulni feldolgozni a sok-sok addig totálisan ismeretlen zörejt, fel kell ismerni a beszédet, és tudnia kell egy idegen nyelvet is (angol), csak úgy kapásból.
Azt vártam volna, hogy a füléhez kap, és mint az eszelős mered mindenkire, az zajok és hangok rettenetes világában... Ehelyett ott volt a kisfiú önelégült mosolya, ami azt mutatta (nekem): na, milyen voltam?
Persze elfelejtem, hogy csodáknak vagyok szemtanúja, és a csodatevő mindezt nyilván elrendezte az egyik kézmozdulatával...
Hinném az ajakrákot is, csak ne lett volna olyan jó húsban az az asszonyka, aki már egy éve nem tud enni...
És amikor a csoda folytán már ehet, akkor mint a kiéhezett vadállatnak kellett volna rávetni magát a tányérnyi rizsre, nem unottan turkálni, és ímmel-ámmal legyürni két falatot.
Szóval egyelőre nem lépek be Joshua próféta egyházába.
Pedig három mozdulattal milyen tök egészséges tengerészt faraghatna belőlem! Nem kellene Ravára járnom (Rava - a pilóták, sztyuvik, tengerészek eü. vizsgálatát látja el.), és aggódnom, hogy kiszuperálnak a vérnyomásom miatt!


Folytatom a könyveim bemutatását.

Második könyvem a Bonzsúr Indonézia, Biro Family kiadó, 1998.

Az egyszerûség, és a reklám kedvéért ide másolom a kötet hátoldalán lévõ fülszöveget:
Tudja-e az olvasó, hogyan élnek egy tengerjáró hajón?
Hogyan ünneplik a tengeren a karácsonyt és a szilvesztert?
Mi a teendõ, ha súlyos sérült van a hajón?
És egy hajót miért lehet letartóztatni?
Kíváncsi arra, hogyan keresztelik meg a nyílt vízen a "pogányokat"?
Mit tenne ön, ha vízbe esett tengerészt kellene megkeresnie?
Mit csinál a feleség egy tengeri úton?
Mit tesz a pánikba esett asszony, hogy elkerüljék az összeütközést?
Találkozhat-e egy tengerész valódi szerelemmel a kikötõvárosokban?
Elképzelhetõ, hogy valaki a feleségét egy zsaroló ágyába küldje?
Hogyan csajoznak a partra szabadult tengerészek?

Egy kritika:
Ámuldozva olvastam - én, az úszni sem tudó - azokat az érzékletesen és lírai eleganciával elõadott cselekmény-fordulatokat, amelyek mögött mind tényhûség, mind fantáziamunka körvonalazódott. Elevenek a jellemek, hiteles a világ, s a tengerészélethez (okkal vagy ok nélkül) a köztudatban hozzákapcsolt nyersesség - a szexuális szabadosság, a beszédmód keménysége stb. - is megfelelõ: mert elemelt, megformált irodalommá tett ábrázolást kap. (Bár éppen nyelvi, stiláris értelemben néha gondolkodóba ejt a szöveg.) Ezt a semmiséget csak azért teszem szóvá, mert a pallérozott, választékos szép textus (melybõl nem hiányzik a föntebb jellemzett elementáris erõ és monumentális környezet univerzális rajza) néha éppen gördülékenységével állít meg.

Tarján Tamás
író, irodalomtörténész

Szolgálati közlemények:
1. Az asztali gépen működik a Fészbuk kommentelés, mobilon egylőre nem, most járok utána!
2. Az asztali gépen az oldalsávban vannak az eddig kitett Naplóim linkjei, ha kihagytál valamit, ott bepótolhatod! Mobilon ehhez le kell menni a lap aljára és az ímélcímem alatt találod!
3. Aki teheti, hallgassa a Spotify-on vagy másho al Gombapresszó podkasztot, mert zseniális - persze vannak ellenkező vélemények is, de...

December 7. szombat, úton - Angol csatorna. Felkelek a hajnali őrséghez, kilépek a kabinból, a cipőm és a kinti papucsom lágyan ringatózik az Északi-tenger vizén, mely meglátogatott minket a felépítményben. Az irodában tizenöt centis víz hömpölygött, ahogy a hajó billegett, a lépcső aljában levő ketrec tele, onnan átcsapott, és a folyosót áztatta, még a szalonba is benézett, pedig a küszöb 5-6 centi magas, a konyhába már én vittem be a papucs talpán.
A matrózokat gyorsan kirúgtuk az ágyból, ha már a páncélajtót nyitva hagyták, akkor takarítsanak.
Reggel hatkor jön a barba:
- A szakács a bünös! ő volt kint levegőzni, és nem zárta be maga után! Na, kap majd, ha felkelt - mondta vigyorogva. Gondolom Dzsozi és Edmond nem vigyorogtak, amíg összeszedték a vizet.
Délben a szakács:
- A pilot hagyta nyitva az ajtót!
Logikus. Aki a bünös, az régen kiszállt már...
Bár lehetségesnek tartom.
Randa idő van, de egyelőre kibírható, mert most van azon ritka alkalmak egyike, amikor a 7-8-as szél hátulról jön. Majd ha kimegyünk a Vizcayára, akkor billegünk majd másfél napig rendesen.
Ismerkedem a hajóval, a számítógépes adminisztrációmat alakítom az ittenihez.
Amíg vacsoráztam a matrózok a folyosón viháncoltak. Sürün kattogott a fényképezőgép, nagyokat röhögtek, egyszer Kossi kilépett a takarásból, igen mutatós volt, valami kalap volt a fején, fehér sál, szivar a szájában, valami lila zakó... Amint meglátta, hogy észrevettem, visítva rohant a fal takarásába, és hallottam, hogy szívből röhögnek mindhárman.

December 8. vasárnap, úton - Angol csatorna, Viscaya. A hajnali őrségben elkezdtem olvasni, javítani az Isten hozta Panamában címü kéziratomat. Meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszik. Közhely, de igaz: úgy olvasom, mintha nem én írtam volna, jó közelítéssel elfelejtettem a nyolcvan százalékát. Nem a történetet, hanem azt, hogy hogyan írtam meg. A párbeszédeket. Az apró sztorikat. Visszaemlékezve arra, amikor írtam, most másként látom a főszereplőt, az elsőtiszt feleségét. Igaza volt az apámnak: egy dög, kellőképpen antipatikus. Jól van megírva, most látom csak igazán, hogy immár elfelejtettem, hogyan is rajzoltam meg. Sikerült amit akartam: egy utálatos nőszemélyt alkotni. Persze ott van ellentéteként a harmadik tiszt felesége.
Délben kiértünk a Viscayára. Nem is billegünk úgy, ahogyan feltételeztük.
Ebédre paradicsomleves, sült csirkecomb, főtt burgonya, egy kevés hagymás, párolt gomba, saláta, végül fagylalt.
A szakács átlagos. Semmi különös. Illetve ilyen paradicsomlevest nem ettem még, minden volt benne, ami nem kell: sárgarépa, káposzta, zöldborsó, a hézagokat elázott csillagtészta töltötte ki, és az egész sürüre berántott, gyengén paradicsomos csuszpájzban csúszkált...
Csirkecomb: mivel nincs más szárnyas a hajón, csirkének kell lennie. Negatív rekord javított, ami a C/T lefedettségi mutatóját illeti (csirkecomb/tányér, ami annál ember közelibb, minél inkább tart az egyhez). Azt hiszem, úgy a tenyerembe tudnám venni, hogy nem deformálódna a comb, és nem is lógna ki oldalt a markomból...
Viszont a kávéhoz püspökkenyeret kaptunk, de ez bolti volt.
Kezdem megszokni a Linuxot. Azt hiszem, ha jól be van lőve, akkor felhasználóbarát ez is, és mint minden rendszernek ennek is vannak olyan meglepő szolgáltatásai, ami a Windowsból hiányoznak. Persze van hiányérzetem is, de azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy nem ismerem olyan alaposan a programokat, mint a Windowsban.

December 9. hétfő, úton - Viscaya. Elkezdtem olvasni Katona Miklós: Csingtau 1914 címü könyvét. A cím alatt ez áll: történelmi regény.
Számomra ez furcsa meghatározás. De a kötetre illő. Nem tudom úgy olvasni, mint egy regényt. A valóságot tartom a kezemben, az első világháború egy apró szeletét, azt, amit nagyon kevesen ismernek itthon, s aminek a szerző alapos ismerője. Katona Miklós sajátos stílusban írja "regényeit". Az ember néha azt hiszi, hogy dokumentumkötetet olvas, s nem is hibázik: az író alapos munkát végzett, a felsorolt irodalomjegyzéket bármely, tudományos alapossággal megírt, száraz és unalmas tanulmány is megirigyelhetné. De ez a kötet nem unalmas, ellenkezőleg: izgalmas, érdekes olvasmány. Azok számára, akiket érdekel a történelem, és azok számára is, akik "mindössze" I. Világháborús regényként veszik kezükbe.

December 10. kedd, úton, Pasajes. Hajnali fél egykor érkeztünk. "Captain, maguk lesznek az elsők, akiket beviszünk" mondta a pilotállomás. Tíz perc múlva halljuk, hogy egy másik hajónak mondják: negyedóra múlva beszáll hozzájuk a révkalauz.
- És velünk mi lesz? - kérdezte a barba.
- Várjanak egy órát - hangzott a nem túl szívderítő válasz. Fél háromra kötöttünk ki. Gyorsan kellett aludnom, hogy fél hétig kialudjam magam.
Fél tízkor kezdték a kirakást, azt mondják, csütörtökön lehetünk kész. Ahogy este elnéztem, lehet, hogy holnap befejezik.
Felháborító: Edmondónak még nem szült meg a felesége.
Encsike este negyed kilenckor hívott. Ekkor indult haza az iskolából. Túlfizetett, alig dolgozó tanár.
Amikor hazaért, akkor is felhívott.
Jól van.

December 11. szerda, Pasajes. Nézem a tévét. Új spanyol szót tanultam, és jól megtanultam, a voluntarios szóról van szó. Azt jelenti: önkéntes. Számomra a voluntarios olyan embert jelent, aki fehér overálban dolgozik a parton, a tengeren sárga vízhatlan ruhában. A voluntarios, viseljen bármilyen színü védőruhát, onnan ismerszik meg, hogy tetőtől talpig feketéllik a nyersolajtól. Sokan vannak. Zömmel spanyolok, de több ezren jöttek az EU tagállamokból, és gondolom máshonnan is.
Számukat körülbelül 9000-re teszik.
Az önkéntes reggeltől estig dolgozik. A tengerből kimerik az úszó olajat, és tartályokba gyüjtik. Nem nagyok ezek a bárkák, de mindegyikben hét nyolc önkéntes dolgozik. Könyékig turkálnak a mocskos vízben, emelgetik a nehéz, mocskos vödröket.
A parton dolgozó voluntarios lapátolja a homokon összegyült, sok helyütt tíz centi vastag, megdermedt fekete mocskot. A lapátost két vödröző szolgál ki. Cipelik a teli vödröt az alkalmas helyen parkoló gyüjtőtartályba. De még ők a szerencsésebbek.

A nyugati spanyol partok mentén sok a sziklás, köves partszakasz. Itt az apró köveket egyenként megfogják, és lefejtik a rádermedt olajat, és vödrökbe gyüjtik. Minden követ meg kell fogni, megemelni, hogy az alatta levőt is megtisztogathassák. Sziszifuszi munka. Nem látni a végét. De a voluntarios teszi a dolgát.

A sziklák között dolgozók letérdelnek a nagyobb kövekre, és a repedésekbe benyúlnak, marokkal merik ki a mocskot, könyékig vájkálnak a fekete masszában, hajlonganak, amíg valamit is vödrökbe tudnak gyüjteni. Akik a vödröt cipelik, sokszor messzire kell bukdácsolni a köveken, veszélyesen billegő sziklákon egyensúlyoznak, de teszik a dolgukat, mert ők a voluntariosok.
De dolgozik mindenki, akinek számit a part, az élővilág, az otthona. Bombeirosok, azaz tüzoltók dolgoznak látástól vakulásig, a halászok építenek védőgátat a kis halászkikötők elé.
Ők a legnagyobb vesztesei a környezeti katasztrófának.
Ők a tengerből éltek, most hosszú évekig nem halászhatnak a partok közelében. De egyelőre ki se futhatnak. A spanyol partok előtt 150 kilométer hosszú és 80 kilométer széles sávban terül el az olaj. persze ez nem összefüggő réteg, apró olajszemcsék, nagyobb lebegő darabok, és a fenékre lemerült hurkányi, gyurma keménységü olaj szennyezi a vizet a fenéktől a felszínig.
Borzasztó.
A halászok napi negyven euró támogatást kapnak az államtól. Többen a hajójukat szépítgetik, bíznak benne, hogy kifuthatnak még a tengerre, és zsákmánnyal megrakva térhetnek haza.
Mindenki teszi a dolgát: az önkéntesek és a többi, ezzel a munkával megbízottak, gyüjtik az olajat, a kormány nyilatkozik, a média ontja a híreket. Egyébként honnan tudnám magam is?
Képeket közvetít a tévé a 3600 méter mélyen pihenő MT Prestige tankhajóról, látni, hogy vastag csíkban kígyózik fel az olaj. Megállíthatatlanul. A kormányszóvívő szerint napi 125 tonna szivárog ki a roncsból. Mindenről beszélnek, csak egyről nem: a főbünös tulajdonosról. Ő, valahol jó messze elbújik a névtelenségben, felveszi a biztosító által fizetett summát, és mossa kezeit. ő nem tehet arról, hogy a Prestige állóhajó volt másfél évig, olajtartályként üzemelt. Öreg volt. Elsüllyedt. Most aztán előveszik a görög parancsnokot, hogy rosszul rakták be a hajót? Lehet. De az biztos, nem ő az egyedüli felelős.

A rakodással nem lettek kész estére.
A domboldalon, szemben a hajóval van egy érdekes és modern épület. Lábakon áll, a tetőzete három egymásba csúsztatott háromszög. Megkérdeztem az ügynököt, miféle épület. Kesernyés mosollyal mondta: baszk tannyelvü iskola, elemitől az egyetem kezdetéig tanulhatnak itt a fiatalok. Bentlakásos intézmény.

Megtörtént a rettenetes: megint elromlott a laptop képernyője, nincs világítás, ugyanaz a hiba, mint amivel már oly sokszor volt szervizben.
Még szerencse, hogy az adminisztrációmat tudom kézzel csinálni, olyan kevés. És nincs igazán szükség komputerre hozzá, bár igazán utálok monoton munkát végezni, szolgálati lapokat vonalkázni, brrr...
És tegyük hozzá: még mindig sokan vannak, akik így tesznek a mai napig is.
Délelőtt, amikor még volt laptopom, elkezdtem írni, ami a környezeti katasztrófa kapcsán kibukott belőlem.
De mielőtt folytatnám, elmondom, hogy most (december 15-én este) a hajó "hitelesített" számítógépének a monitorát használom, ami egy kissé kényelmetlen. Valami kalandból kifolyólag nem kezeli rendesen a laptop, ezért van három képem, frankón egymásra csúsztatva, és egér legyen a talpán, amelyik kitalálja, hogy az ikonok közül melyik a klikkelhető...

Az előző részek Fészbuk kommentelői között volt egy kedves hölgy, aki azt írta: miért nem írok könyvet. Ez adta az ötletet, hogy a blogbejegyzés végén mondjak pár szót a könyveimről! Elsőként jelent meg a Jamiaországtól az Óperenciáig című kötetem a Biró Family gondozásában.  Könyveimet Nagyszékely István néven írom, tisztelegve a tolna megyei (valaha 2500 lakosú de most már kicsi, talán 500 fős lehet) falu előtt, ahol gyermekkorom töltöttem. 

Aki nem Békéscsaba környéki, annak elmondom, hogy Jamina ma Békéscsaba 5. kerülete. Csabán születtem a Jókai u. 3 számú házban, azt hiszem már lebontották, így emléktáblát majd csak a szobromra tehetnek a derék csabaiak!

Megjelent 1997-ben, a Biro Family Kft,-nél.

A kötetben gyermekkoromra emlékező anekdota jellegű írások vannak, a második részben pedig hajón írott naplórészlet van, jelesül az MV Humberen töltött behajózásból! Az sem volt piskóta, tizenhárom kemény hónapot töltöttem a fedélzetén! Azért tudtam ilyen sokáig húzni rajta, mert lejött a feleségem Konstanzába a kisebbik fiammal nagyjából egy hónapra, amíg a hajógyárban javítottunk, és mit ad Isten, a nagyobbik srác pedig a hajón a deckboy (hajósinasi) teendőket látta el!
Aki úgy gondolja, de jó lehetett neki, az apja a főnöke, az talán kérdezze meg tőle, milyen volt ballasztankból lapátolna a leülepedett sarat, amikor kint 36 fok van, ő pedig egy vasdobozban tornázik lapáttal a kezében ott, ahol minden mozdulatnál beütődik a könyöke, feje, térde, feneke...

December 4. szerda, Antwerpen. Reggelire van minden, ami szem szájnak ingere, és Jan a szakács azt készít, amit kér az ember. Ma nem kértem semmit, mert palacsintát sütött, és voltam olyan kedves, és elfogadtam. Kossi és Edmond tejbepapit reggeliztek, majd mindig ezzel kezdik a napot. Kossi jó sok cukrot tesz a tányérba, arra sürített tejet önt, elkeveri, és jöhet bele a tejbegríz, ami itt semolina névre hallgat. Ennek azt hiszem, nem sok köze van se az angol, se a német nyelvhez, de úgy tünik, mindenki érti, és használjuk, így elmondhatjuk magunkról: mi vagyunk az angol nyelvújítók...
Mivel azt ígérték, hogy ma nem dolgoznak, délelőtt a barbával beszélgettünk a hídon.
Világ életében ilyen kis hajókon szolgált, egyszer, még megboldogult matróz korában volt egy nagy hajón, és Ausztrália - Szingapúr vonalat jártak. Volt tíz év megszakítása: a katonaságnál intézett szállítási ügyeket, ezalatt az idő alatt megtanult mindenfajta jármüvet vezetni. Ennek később hasznát vette, mert kamiont és buszt is vezetett a hajózási szabadságai alatt.
Volt belvízi hajón is. Egy kotrón, később egy cementezőn. Erre nem találok jobb szót, mert ezen a bárkán volt egy hatalmas cementkeverő, és megállás nélkül nyomták a híg cementet a víz alá, ahova irányították őket. Hol egy elsüllyedt hajót cementeztek le, miután telehordták kővel, nehogy felússzon, máskor egy hullámtörő építésében vettek részt.
Aztán visszajött hajózni a tengerre.
Akkor éppen kiribati matrózok voltak a decken. Ki tudja, merre van Kiribati? Én se nem tudtam, és a fővárosát mind ez ideig nem találtam meg. Mondjuk nem is igen kerestem, mert ha megtalálom, a szakács akkor is csak egy szelet rántott húst ad vacsorára...
Amiket mesélt, a szokásos történetek: 17 hónapos szerződéssel jönnek a hajóra, de jóval többet maradnak, és dúsgazdagon mennek haza. (2022-ben utánanéztem, Dél Tavara a fővárosa, így mindenki megnyugiodhat, nem kell álmatlanul forgolódi az informácihiány miatt!)

Az egyikük bevásárolt Rotterdamban: vett két tévét, két videót, vagy ötszáz videokazettát, egy generátort, és nyitott a szigeten egy videós mozit. A generátor azért kellett, mert nincs villany a világnak azon a táján (a hír 1990-ből való, ha valaki nem hiszi, járjon Kiribatiba utána).
Egészen kávéig mesélt a barba. Ami számomra fontos, hogy barátságos fickó, nem kekec, nagyon jól ki lehet vele jönni.
Miután reggel azt ígérték, hogy ma nem raknak, tehát logikus, hogy ötkor szóltak: 425 tonna alumíniumot hoznak, és berakják. Háromnegyed nyolcra végeztek.
Edmond volt velem. Na, vele is többen voltam csak. Elküldtem, hogy kapcsolja be a raktárhidraulika szivattyúját. Fogalma se volt, hogy mit kell csinálnia. Nem baj, majd beletanul, elvégre ez még csak a második szerződése ezen a hajón... Viszont most nagyon ideges, és csak úgy számolja a napokat, mert szombatra van az asszony berendelve a kórházba, ahol Edmond szerint az a dolga, hogy két lány után végre fiút szüljön! Semmi család az nálukfelé, ahol csak lányok vannak! Szorítok én is, nem kerül semmibe.

December 5. csütörtök, Antwerpen. Nem kellett korán kelnem, mivel tegnap berakták a mára tervezett adagot. Illetve a ma hajnalit, hatra jöttek volna.
Egész nap arra vártunk, hogy a szemközti rakparton álló Gearbulk hajó (ugyanez a norvég cég bérli a mi hajónkat is) végezzen, s átálljon az alumínium rakodóra. Ez fél kettő felé következett be. Végre mi is manőverezhetünk, rájuk kötünk, s a 7-es raktárukból átvesszük a rakomány egy részét. Ezzel mi tele leszünk, rajtuk meg se látszik.
De szívesen lennék rajta elsőtiszt!
De nem én vagyok, hanem egy ukrán. A fedélzeten filippinek vannak. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindent megtesznek, és nem fárasztják magukat azzal, hogy belegondoljanak a dolgok mélyére. Amikor rájuk kötöttünk, el is játszották...
A feladat az volt, hogy mi átadjuk a köteleket, ők pedig felteszik a hajójukon található kikötőbakra. Ez nyilván túlságosan komplikált feladat, mert mindegyik úgy sunnyogott a fedélzetükön, mintha észre sem vennék, hogy mi éppen közeledünk. Rekedtre kiabáltuk a torkunkat, a barba már szinte folyamatosan nyomta a kürt gombját, minden zengett a környéken, mikor a filippin második tiszt "észrevett" minket.
- Jé, itt egy hajó... - olvastam le a pofikájáról a csodálkozást, pedig már kora reggel tudták, hogy ezért állnak ide, és mi azonnal rájuk kötünk.
Valahogyan kirimánkodtam tőle, hogy szervezze meg, jöjjön egy csapat matróz, aki elveszi a kötelünket.
Jöttek, átadtam, elvették, és olyan ijedten néztek rám, mintha most láttak volna először kikötőkötelet életükben. Láttam a tekintetükön, hogy ezt elvettek, de mit csináljanak vele?
- Tegyétek egy bakra... - kiabáltam.
Behúzták, és ha már mondtam, akkor kétségbeesetten keresni kezdtek egy bakot a decken. Pedig nincs. Ezt ők tudták, én nem. Végre megmutatták, hogy a murádára hegesztett kis kötélszarvakon kívül semmi sincs, a hajó teljes hosszában, amire rátegyék.
- Te jó ég! - kapartam meg magam, elvettem a kötelet, és felséges kezeimmel rátettem a hozzám legközelebb levő szarvra. Barátságosan vigyorogtak, és bólogattak, hogy nicsak!, megoldódott a helyzet.
Az orrkötélnél már rutinosabb voltam, és mutattam, hova tegyék. Azonnal a megfelelő helyre került.
Innentől kezdve nem érdekes, mert elkezdték a berakást, és raktak, raktak, megállás nélkül.
Amikor megmondták, hogy 24 órában dolgoznak, jött a barba:
- István, déltől tengerizünk.
Azaz nemcsak az enyém a teljes rakodási idő. Úgy látszik, tök civilizált hajóra kerültem.



December 6. péntek, Antwerpen, úton. Hajnali fél ötkor kijött a deckre a parancsnok, végigjártuk a hajót, és ötkor elküldött aludni. Úgyis felkelt ha kész a rakodás, mondta.
Ez fél tízkor következett be.
Átálltunk egy várakozó rakpartra, mert a Gearbulkhoz jött egy másik hajó rakodni. Ja, Brazíliából hozták az alumíniumot. Ilyenkor jó ott lenni, nyár van...
Tizenkettőkor indultunk a zsilipbe. Kikötöttünk, és jó sokáig bent ragadtunk, valami baj volt a zsilipkapuval.
Fél kettőkor már a Scheldén hajóztunk.
Azért ezek a ghánaiak nem egy maritim népség. Amikor Edmond meglátta, hogy a merülésünk 5,60 m. majd a frászt kapta. Azt mondta, hogy nem tud aludni, ha ilyen közel van a víz az ablakához. Egészen egyszerüen félti a kis életét. Fél délután fogta a fejét, óbégatott, s állandóan a vizet leste az ablakon. A barba persze állandóan cukkolja.
Ja, a Mikulás nem tojt semmit a cipőmbe.
Viszont egy nadrágom eltört, miközben Dzsozinak segítettem a rakományt kötözni. Törnie kellett, mert csak egy reccsenést hallottam, és éreztem, hogy friss szellő lengi körül a popsimat.
Majd elaludtam a hídon a délutáni szolgálat alatt.
Viszont a barba negyed hatkor leváltott. Gondolom nem lesz ez mindig így, most azért jött föl korán, mert Vlissingentől ő viszi a hajót, pilot nélkül.
Mindjárt hét óra, megyek aludni.
Jó éccakát gyerekek.

Folytatom a hajóimon írott naplóim közlését, most az Isartal van soron.

Augusztus 6. kedd, úton, Rostock. Na, többé-kevésbé bejött minden. Kikötéskor itt várt Hóki és Herr Meyer. Ugyanis valakinek vissza kell vinni a bérelt kamiont...Háromnegyed háromkor lett vége a manővernek, mondanom se kell, hogy zuhogó esőben. Totál eláztam.
Utána behordtuk és eltettük a kaját, a főgép alkatrészeket majd reggel daruval emeljük be a hajóra.
Háromnegyed ötkor elmehettem aludni. Csak úgy héjastól dőltem le. Fél kilenckor keltettek, mert megjött a hajógyári festék: csekélység, mindössze három és fél tonna. Elmondhatom, hogy átmozgattam eltunyult izmaimat. Közben megjöttek a tűzrendészettől, a kézi tűzoltó készülékek ellenőrzésére. Megnézték a CO 2 palackokat, ötöt ki kell cserélni, volt a verdikt, mert már idősebbek, mint tíz év. Darabja vagy nyolcvan kiló, hát őrület volt kiszedni a hajó orrában levő CO2 helyiségből. Közben ki és behajózások: megjött Banditó, és elment Lucó valamint Gyusza bácsi. A kirakás hattól folyamatosan ment, ez csak azért volt érdekes, mert porzott a kő, mintha cement lenne.
A radarszerelők, akik a folyami radart kidobták, és helyette egy 15 ezer eurós modern radart szereltek be nyolctól csinálták a káoszt a hídon.
Azért kettő felé megebédeltünk.
Közben felhívtam Achim barátomat, persze a mobilja kikapcsolva, a lakásban senki, lehet, hogy nyaralnak.
Hogy ne legyen unalmas, napközben is érkezett egy kamion 400 liter festékkel, ez a hajó rendelése volt, megjött a sör, a cigaretta, és amikor Herr Meyer elment, Hóki megfejelte még húsz kartonnal a sört, nyilván nem akarta, hogy az öreg lássa, milyen készlettel megyünk Liepajába.
Amint alkalmam volt, kikérdeztem Hókit, hogy mi a tervük velem?
- Pénteken megy haza -, volt a válasz, aminek igencsak megörültem.
A délután nagy részét a hídon töltöttem, a radarszerelők tartottak "oktatást" a radarról. Nekem igazán tetszik, van egy trackball (egy golyó, ami a kurzort irányítja), és három nyomógomb. A "pop up" (lenyíló) ablakokban legfeljebb három választási lehetőség van, ezekből lehet választani a három nyomógombbal.
Szegény Lucó!
Látom lelki szemeimmel, ahogyan szidja, mert ilyen komplikált (pedig halál egyszerű), mennyivel jobb volt a hatvanas évek radarja...
Herr Moeller csak hab volt a tortán, mert senkivel nem foglalkozott, csak a barbával. Õ a cégnél a hajókkal való kapcsolattartásra kijelölt munkatárs. Hozott három láda ISM cuccot, szép piros és fekete színű dobozban vannak, de ha nincs hozzá joystick, nem igazán érdekelnek.
Estére dög fáradt lettem.
Beszéltem Encsivel, már bent vannak az ablakok, remélem, mire hazamegyek, mindennel készen lesznek.
Azért este kilenckor kimentem a hajó mellett levő kikötői boltba, és vásároltam némi édességet a családnak.

Augusztus 7. szerda, Rostock, úton. Van már némi elképzelésem arról, hogy Hóki mennyire veszi ki a részét a hajón a "munkákból". Ugye indulás óta (1992) ő a parancsnok. Ma reggel, már elindultunk a kikötőből, jön, hogy mutassam meg, hogyan kell beállítani a régi radaron, hogy a sebességet a GPS-ről olvassa. Aranyos. Tíz év alatt nem volt érkezése, hogy utánanézzen.
Olyan izomlázam van, hogy csuda, köszönhetően a festékek elrámolásának.
Délelőtt Hóki beszélt Mr. Hansennal, és intézkedik, hogy holnaputánra intézze a Marlow a váltásomat.
Hát ez is elérkezett!
Lesz pár napom a nyárból, otthon töltöm a 26. házassági évfordulónkat, régen volt, hogy otthon voltam! Tavaly a Priwallon töltöttem, 2000-ben a Kambón, 1999-ben a Petrán, 1998-ban a Paduán, és ezek szerint az utolsó együtt töltött évfordulónk az 1997-es volt.

Augusztus 8. csütörtök, úton, Liepaja. Megérkeztünk az utolsó kikötőbe. Hallatlanul "titkos" helyen vagyunk, a szovjet időkben ez "top secret" terület volt, lévén hadikikötő. Most csak egy irtózatosan lerobbant "hajógyár". Minden lepusztult, minden romos, kitört ablakok, beomlott tetők, csálén lógó ajtók mindenfelé. Az biztos, hogy Herr Meyer megtalálta a legolcsóbb hajógyárat a környéken.
Bejövetelkor egy forgatható hídon jöttünk át, szerencsésen érkeztünk, mert naponta 14-15 óra között van csak nyitva. A híd szerencsétlen több mint száz éves, de még az eredeti mozgató szerkezet nyitja-csukja. Azt hiszem, nagy szerencse, hogy nem a szovjetek építették...
Kikötöttünk, megjött a vizsgálat és a hajógyár, felmérni bizonyos munkákat. A raktártetőket szándékukban állt kivenni, de nem volt daru, és mire lett, addigra elment a kedvük.
Az enyém se szárnyalt, mert nem akart megjönni az utazási telex, mikor és merre megyek haza? Ám a közmondásnak igaza van, mert ami késik, nem múlik, 7 után végre kinyomtatta a telexet a printer. Holnap, azaz 9-én Riga - Varsó - Budapest útvonalon megyek haza. Igaz, hogy a gépen 14. 40-kor indul, és reggel nyolckor jön a taxi, de Liepaja és Riga között 200 kilométer a távolság, hát nyilván kell ennyi idő, az ügynök már csak tudja!
Holnap este, már otthon folytatom a naplóm!

Augusztus 9. péntek, Liepaja, Riga, Varsó, Budapest. Milyen szép leírni: már itthon vagyok, itt folytatom a naplómat a megszokott helyemen, a komputerasztalon áll a laptop.
Persze addig még történ egy, s más:
Kora hajnalban keltem, fél ötkor, mert be kellett fejeznem a csomagolást, és főleg a takarítást. Magamba töltöttem négy bögre kávét, zuhany, átöltözés, és vártam az ügynököt.
A lett nyolc óra az fél kilenckor lett, mert az ügynök akkorra érkezett. Kocsiba szálltam, búcsút intettem a hajónak, s ezzel letelt a januárban aláírt hat hónapos szerződésem második fele is.
Az ügynökkel sokat beszélgettünk, ő nem lett volt, hanem orosz. Ebből aztán az következett, hogy nem igen szidta a helyzetüket, pedig az ő szemszögéből biztosan lett volna miért! Ha másért nem, azért, amiért másodosztályú állampolgárok, sőt, még csak nem is állampolgárok! Lettországban csak lettek az állampolgárok, az oroszok csak lettországi lakosok, és ilyen útlevelet, személyit kapnak, ha kérik. Máshoz nincs joguk. Ezzel nekem nincs túl sok bajom, mert az oroszok erőszakkal oroszosították a balti köztársaságokat, tehát nyilván most ők isszák a levét az akkori politikájuknak. Még azzal sincs bajom, hogy másodosztályú állampolgárok az egykori gyarmatosítóik. A bajom azzal van, hogy az oroszok gyerekei is - akik esetleg lélekben már inkább lettek, mint oroszok -, ugyanebben a cipőben járnak, ha jól vettem ki a fiatalember szavaiból. Ha nem igaz, akkor az ő lelke rajta.
Mindegy. Az ügynök nem panaszkodott, levezette a kétszázhúsz kilométert, közben dicsérte az országot, hogy milyen szép (igaz), milyen tiszta (nagyon igaz), milyen jók az utak. (Szegényke, neki ezek az utak jók! Persze ő a szovjet állapotokhoz viszonyíthat, ahhoz képest lehet, hogy jók.)
A reptéren vettem két üveg Riga Balzsamot, hasonló az Unicumhoz, de szárazabb.
Eseménytelen repülés után érkeztem meg a varsói repülőtérre. Hallatlanul ronda, hallatlanul zsúfolt, nem túl jó a tájékoztatási rendszer, túl sok a vámmentes üzlet, tolongás, lökdösődés, csak egyben viszi a világszínvonalat: a büfé árakban, pofátlanul drága minden, mint otthon is, mint a frankfurti reptéren is, meg mindenütt.
Pontosan szálltunk le Ferihegyen.
A minibuszban elszégyelltem magam: még én szóltam egy rossz szót a lett utakra. Ami Pesten van, igazán megérdemli a "balkáni" jelzőt.
Azért hazadöcögtünk.
Óriási a rumli a lakásban, minden csupa por, semmi sincs a helyén, hétfőn még jönnek a melósok, hogy befejezzék a kőművesmunkákat. Vacsorázni elmentünk a közeli, nemrégiben nyílt Rozmaring étterembe. Hallatlanul kellemes hely, udvarias kiszolgálás, remek konyha, szolid élő zene, finom, házi pálinkájuk van, és a számla is kifizethető volt. Jó, nem fogok naponta itt ebédelni, de hogy nem utoljára voltam itt, az biztos. (Beszúrás 2021-ben: utoljára voltam...)

Augusztus 4. vasárnap, úton. A pilot lusta volt, tíz mérfölddel előbb kiszállt, mint ahogyan a térképen jelezve van. Azért ki tudtam jönni a fjordból.Befejeztem a következő könyvet is:

Katona Miklós: A magyar Duna-tengerhajózás regénye

Július 30. kedd, úton, Goole. Hajnalban levettük a sebességet, hogy hat körül érkezzünk, ne kelljen horgonyt dobni. A déli őrségváltás idejére érkeztünk a zsiliphez.Olyan manőverünk volt, amilyet még sose láttam:

A zsilip előtt megfordultunk. A folyóparthoz mentünk, kiadtuk az első springet, és azon fordultunk be. Dolgozott az orrsugárkormány, járt a főgép, de a hajó alig fordult, olyan erős volt az áramlás. Húsz percbe telt, mire valahogy becsúsztunk a zsilipbe. Végeztünk az első lépéssel.
A kapu nyitása után vagy száz métert haladtunk, jött az első derékszögű forduló, jobbra. Ezt követően újabb nyolcvan méter után derékszögben, de most balra. Újabb száz méter, újabb derékszögű forduló, megint jobbra. Már unalmas, de újabb százötven méter, és jött az utolsó forduló, most balra, de hogy megfűszerezzük egy kicsit, híd zárta le az átjárót a kikötőmedencébe. A hidat elforgatták, s átmentünk rajta. Jobb oldalon volt harminc centi, baloldalon csúszott a hajó a kézi ballonokon, amiket kilógattunk, hogy a hajóoldalt megóvjuk.
Ehhez persze tudni kell, hogy ezeket a fordulókat úgy kellett végrehajtani, hogy a hajó közepe felfeküdt mindig a rakpart sarkán, és ezen a ponton fordultunk. A hajót kettőre kötöttük ki.
Délután elkezdték a kirakást, de hatkor elmentek, mert úgy zuhogott az eső, hogy a pozdorjalemezek teljesen eláztak volna.

Július 31. szerda, Goole. Esős nap. Állandó csiki-csuki. Ez számomra nem okozott különösebb lelki törést, de Laci, aki már többé-kevésbé összecsomagolt, egyre nehezebben viseli annak a terhét, hogy esetleg nem tudunk éjjel elmenni a magas vízzel.
Délután, nem törődve az esővel kimentem, és bevásároltam a születésnapomra. Na, nem ajándékokat, hanem amivel megvendégelem a személyzetet: 4 csomag panírozott mirelit kalamárit, paprikákat (egy piros, egy sárga, egy zöld), paradicsomot, uborkát, fejes salátát, de igazi Feta sajtot nem kaptam (még hamisat se), mert görög salátához kellett volna.


AUGUSZTUS

Augusztus 1. csütörtök, Goole. Ez is esős nap, de délutánra kiraktuk a rakományt.
Tele van a hócipőm az órámmal. Bár legendás hírnévre tett szert a hajón: még senki nem tudta eltalálni, mennyit mutat, amikor negyed tizenkettőkor előbújtam a kabinomból. Állandóan megáll. Nem az első eset, már kétszer elvittem javítani, ráadásul a Seiko márkaszervizbe, de nem tudtak rajta segíteni. Pedig szép, és megbízható típus: Seiko 5 automata.
Tegnap hoztunk az Argosból katalógusokat, és kinéztem magamnak egy szép órát. Az Argos Angliát és Írországot behálózó katalógus-áruház, a legolcsóbban itt lehet megbízható árukat vásárolni. Istenem, mikor jutunk el ide Magyarországon?
Kinéztem egy Rotaryt, és megvettem a 11345 sorszámút. Svájci, és ez mindent elmond róla. Nincs benne földrengés-előrejelző, se barométer, és nem vízhatlan százezer kilométer mélységig, valamit az űrben se nem lehet vele sétát tenni. De: elegáns, és mutatja az időt (római számokkal) és a dátumot.
Végre minden tisztázódott: Laci beszélt Herr Meyerrel, és megvan a váltások ideje és helye:
Laci Rostockból megy haza Gyuszóval, őt Bandi váltja. Én átmegyek a hajóval Liepajába, és érkezés után megyek haza, kell a kabinom egy szerelőnek, és fedélzeti tisztre nincs szükség a hajógyárban (hál' Istennek, mondom...).

Augusztus 2. péntek, Goole, úton. Írhattam volna tegnapra is az indulást, mert pontosan 00:00-kor kezdtük el a manővert. Kifelé kissé gubancosabb volt, mert a sötét miatt nem lehetett úgy felmérni a part távolságát, de így is csak egyszer történt meg, hogy a bulba fél méterre közelítette meg a rakpartot, én pedig az orrból kihajolva kézzel elértem a szállításra várakozó konténereket.
A zsiliptől kezdve eseménytelen volt az út, ha nem számolom a sok-sok esőt, meg hideget. Valami van velem, mert amíg a többiek "télibe" öltöznek, addig én, ha hosszúnadrágot veszek, akkor izzadok, mint egy ló. Így sortba és atlétatrikóba járok a hídra.
Gyuszó egész nap búval bélelten jár-kelt. Érthető. Hazamegy, és egyszer s mindenkorra vége a hajózásnak. Már elmúlt 58, így is nyugdíjas, ez volt az utolsó hajója. Persze az is lehet, hogy azért kedvetlen, mert szeptemberig számolta a hajót, s most elesik másfél havi pénztől. Nem tudom, nem nyilatkozik.

Augusztus 3. szombat, úton, Jelsa, úton. Kellemes születésnapot kívánok magamnak. Immár ötvennegyedszer! Bár a fiúknak azt mondtam, hogy harminc múltam, azt mondták, hogy ez biztos igaz lehet, mert már jó régen mondhatom magamról.

A fiúk részéről a gratuláció folyamatosan, déltől kávéig zajlott, kivel mikor találkoztam. A kalamári csak holnap lesz, mert az érkezést vacsoraidőre tettük, és jobb, ha nyugi van ilyen nevezetes alkalmakkor!
Hát ez be is jött. Hatra érkeztünk Jelsa City elé. Úgy saccolom, hogy lehet 0,357 lakosa, az elmúlt tízmillió évben elhunytakat is beleszámítva... Van egy félig elbányászott hegy a zúzdával meg a rakpart, és kész. Még mooringman (ő veszi el a kikötőkötelet, és teszi a bakra) se várt. Kiugrottam a partra - jó, kikecmeregtem a kis pilotlépcsőn... - és elvettem a springet, mire lélekszakadva megjött két melós, és átvették a köteleket.
Az egyiket kikérdeztem, hogy mire számíthatunk? Két és fél óra alatt beraknak, de csak azért ilyen lassan, mert az egyik fajta követ csak két óra alatt tudják összeszedni. A másik 1700 tonnát negyven perc alatt berakják... Nem semmi!
Lucó kikötés után elküldött aludni:
- Menj el aludni, Pistikém, úgyis éjfélkor jössz szolgálatba...
Mire a három pontot kimondta, már a kabinban voltam. Így aztán nem tudok beszámolni arról, hogy milyen bolondokháza volt, hányszor kellett a hajót kötelekkel húzkodni, mert a rakodó-berendezés csak a hajó széltében tud mozogni, hosszirányban nekünk kell.
Nos, a naplóba Lucó 22:45-re írta be a berakás végét (19:15-kor kezdtek!)
Mire felkeltem az éjszakai szolgálatra, már menetben voltunk.

Július 27. szombat, úton. Szép az idő, délután térképeket javítottam, aztán olvastam. Lucó hozott le három érdekesnek látszó könyvet: A Viktort, ezzel már végeztem, a Maffiaregényt, és Hitlerről egy könyvet. Most pár napja a Bartus László által írt

Maffiaregényt olvasom

Július 28. vasárnap, úton. Isten éltesse Szabolcs fiamat neve napján! Remélem, sikerült a bringát előkeríteni a pincéből, és jól érzi magát Kapolcson, és a többi helyszínen a Művészetek Völgye rendezvényein.
Olajtengeren hajózunk az Angol csatornában.

Július 29. hétfő, úton. Apa ma hetvenöt éves. Isten éltesse az öregemet! Remélem, hogy a hátralevő éveit szellemi frissességben és (viszonylagos) egészségben éli le.
Mrs. Genrich azt szeretné, ha este tízre megérkeznénk a Humber torkolatához, akkor van magas víz, de sajnos ez nem "kívánságműsor".
Este Lucó beszélt az öreggel, és ebből kifolyólag kissé szomorú. Ugyanis még keresik a rakományt, hogy ne üresen menjünk Németországba. A mostani ábra szerint követ vinnénk Lübeckbe, de oda általában Rekefjordból megy a hajó, és ez azt jelenti, hogy rá kell tenni a barbának pár napot a hazaérkezésre.
Lübeckben viszont jó világ lesz: megjön az élelmiszer, másfél tonna festék, a fedélzeti sztór és a főgépalkatrészek. Cipekedhetünk, mint a málhás szamár...

Július 20. szombat, úton. Csendes nap, semmi nem történt. Délután notice-okkal foglalkoztam.

Július 17. szerda, úton. Megyünk, és olvasok.

Július 18. csütörtök, úton, Swansea, úton. Jöttünk, mint az olajozott mennykő, hogy éjfél előtt bémehessünk, mert mindent arra hegyezett ki a CBJW (a cég), hogy a hét végét menetben töltsük, és ahhoz holnap be kell raknunk Írországban. Délután háromra meg is érkeztünk. A draft surveyor már a parton várt, még ki se kötöttünk, kiugrottam a partra, hogy leolvassuk a merülést. Az öreget ismertem, tavaly nyáron is ő jött. Elvégeztük a dolgunk, a végén azt mondja.
- Este is én jövök.
- Miért, a lánya hol van? - kérdeztem, mert tudni kell, hogy a lánya szokott ezen a rakparton dolgozni. A kislány olyan szép, mint egy csúnya fiú, de erről nem tehet szegényke. Abszolút fiús alkat.
- Kórházban, vakbél gyanúval vitték be, de szerencsére nem az. De hétfőn "bevonul", hajóra száll, mint "engine cadet". Én nem elleneztem, de megbeszéltük, hogy végigviszi a "szamárlétrát", tehát addig nem hagyhatja abba, amíg meg nincs az elsőosztályú gépész vizsgája (chief engineer = főgépész, és nem főmérnök, mint ahogyan sok, fordító magyarítja néhány könyvben és filmben a kifejezést.)

A rakodással nem volt semmi baj: beengedték a raktárba a szívócsövet, és este tízre már alig volt rakomány. A matrózaink és a szakács is lent voltak a raktárban, folyamatosan takarítottak (ezért a helyiek fizetnek nekik), Fürge pedig nyomta be a ballasztot.
Hogy tele van-e egy tank azt úgy ellenőrizzük, hogy megnyomatjuk, amíg túl nem folyik. Az öreg surveyor korábban megjött, hát akkor kezdjünk hozzá. Ment minden rendben, utoljára maradt volna a két 4-es szárnytank (az alatta levő duplafenék üres volt). A bal oldallal minden rendben, de a jobb oldal nem akart túlfolyni. Aztán elkezdtünk szép csendesen dőlni, és dőltünk-dőltünk, már-már úgy éreztem, még egy-két fok, és felborulunk.
Lucó leállíttatta a ballasztszivattyút, Fürge lemérte a 4-es duplafeneket, hát húsz cent víz volt benne. Vagy átszakadt a fölötte levő szárnytank alja, vagy a szelepekkel van baj... A gondot egyszerűen oldottuk meg: kiszívta Fürge a 4-est, majd lemértük a két tankot. Azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy hajógyárba menjünk.

Július 19. péntek, úton, Cork, úton. A város a Lee folyó partján fekszik. A pilot a torkolatban levő kisváros, Cobh előtt száll be. De ahhoz, hogy beszállhasson, oda is kell érni. Ma azonban, ez nem is volt olyan egyszerű dolog:

Távolban egy(?) fehér vitorla

Lucó érkezés előtt egy órával feljött a hídra.

Aggódva figyelt egy többé-kevésbé folyamatos fehér sávot a part közelében. Később jól kivehetően három csoportra szakadt: minimum 3 millió vitorlás volt, valami versenyt rendeztek, és természetesen a folyóra vezető csatornát is ellepték. A radaron, mint három, lassan úszó sziget, olyannak látszottak. Látványnak fantasztikus volt, de közöttük lavírozni már nem volt az! Lassíts, fordulj, gyorsíts, térj, lassíts, ez ment vagy háromnegyed órán keresztül, és közben Laci mondta a magáét, hogy miért most, miért itt van ez a csomó vitorlás... Azért bejöttünk.
A pilot beszállt, én készítettem pár klassz képet Cobh városáról, valami fantasztikus kisváros! Színes, egyemeletes házak, gyönyörű templom a domboldalban, a rakparton nevezetes bár: a neve Titanic, itt kötött ki és vett fel utasokat utoljára a szerencsétlen sorsú hajó, mielőtt nekivágott volna végzetes útjának.

A folyón hét mérföldet mentünk, elhaladtunk néhány apró település előtt. Az egyik mólójához egy fehér jacht volt kikötve. Azt mondja a pilot:
- Ezt a jachtot kibérelte egy német társaság egy hétre, de el se mentek, mert a móló másik oldalán álló kocsma igen megnyerte a tetszésüket. A tulaj meg boldog, mert nincs semmi költség, és a hajó hozza a pénzt.
Négyre érkeztünk, azonnal elkezdték belénk nyomni a finomított cinkércet.
Tizenegykor indultunk.
Állítólag, mert nyolckor lefeküdtem, és amikor felkeltem, már menetben voltunk.
Avilesbe megyünk, hétfőn érkezünk, a kirakás után Bayonne (francia), majd Goole (angol kikötő a Humberba ömlő Ouse folyón). Onnan már a Baltira megyünk, a kieli csatornán át, ott beszáll Hóki, Lucó hazamegy, mi pedig Rigába, hajógyárba.

Július 8-12. hétfő-péntek, úton, Pasajes. Írom a naplóm, és valami furcsa történt: a betűket, a megírt szövegrészt "kijelöli" (shift + kurzorvezérlő nyíl) a program. A kis és nagybetűk összekeverednek, valami baj lehet! Elmentem a munkámat, és újra indítottam a gépet.

Nem indul!
Ugyanaz a hibaüzenet, ami a Lys Carrieren volt! Te jó ég, összeomlott a rendszer! Most mit csináljak?
Próbálom többször, végre elindul a Windows csökkentett módban. Lacival megbeszéltem, hogy a hajó használaton kívüli gépét összerakom a kabinomban, és arra kimentem az összes munkámat. Ez zömmel a fotóimra vonatkozott, de persze jó pár munkafájlom is volt, főleg a naplóim, meg a túlórák, az úti jelentések, személyzeti lista és egyéb nyomtatványok, ami miatt ő is azon volt, hogy mindent megtehessek a mentésre.
Két napig csak tömörítettem, kiírtam lemezre, aztán átettem a hajó számítógépére. Okulva az előző hajón történteken, most itt volt nálam a Windows telepítő program, és a laptop utility lemeze is. Csak azt sajnáltam, hogy a Word és az Excel telepítő hiányában nem lesz szövegszerkesztőm. A setup gyűjteményemben azonban találtam megfelelőnek tűnő (easy office) programot, így bátran nekiálltam a formázásnak.
Betettem az indítólemezt, de egyszerűen nem fogadta el, hanem kiírta: a Windows indítófájljait kihagyja. Ha ő így, akkor én úgy: beírtam a format c: parancsot, és kiírta: hibás fájlnév. Majd szívszélhűdést kaptam. Nem tudtam megformázni a gépet!
Varázsoltam egy kicsit, és végül sikerült: letöröltem mindent. Újra be az indítólemez, és ugyanaz, mint az előbb: a Windowst akarta indítani, de persze mindig sikertelenül. Végül az 1478-ik próbálkozásra úgy indult, ahogyan kell az indítólemezzel, és elindítottam a telepítést.
Amikor először ért ahhoz a ponthoz, hogy újra indította a számítógépet, megint a rossz nyavalyát hozta rám! Csökkentett módban indult.
Arra jó volt, hogy a hajó gépéről a fájlokat visszaraktam.
Aztán az újraindítás után folytatta a telepítést, a következő újraindításnál megint csökkentett módban indult, a későbbi bekapcsolás után megint folytatta a telepítést. Vagy két napomba került, mire befejezte. Amint felraktam a képernyő illesztőprogramját, a probléma megszűnt, minden indításnál normálisan működött.
Aztán a szövegszerkesztő problémát is megoldottam, a hajóét (Office 2000) installáltam, és most megint tudok írni, igaz az angol nyelvű Word nem ismeri a magyar helyesírást, és el se tud választani, de ez legyen a legnagyobb baj. Szoftverellenőrök ezt a részt ne olvassák el!
Ami a legfontosabb, írhatom tovább a könyvem!

Július, 12. péntek, Pasajes, horgonyon. Még mindig kint állunk horgonyon, de legalább megtudtuk, hogy holnap reggel bemehetünk, és vasárnap raknak ki.

Július 13. szombat, Pasajes. Kora reggel bejöttünk, nagyon szépen sütött a nap, azt hiszem, szép képeket készítettem.
Délután kimentünk a szakáccsal, vettem egy kis ezt-azt (zokni, csoki), megittunk két kocsmában két-két kört, és bejöttünk.

Július 14. vasárnap, Pasajes, úton, Santander. Reggel nyolckor nekünk estek, és délre el is felejtettük, hogy volt bennünk rakomány! Ilyen irdatlan markolót még nem is láttam (volna, ha először lettem volna Pasajesben)!
Este Santander.
A tévében egy fiatalembert mutogatnak - rendőrök között, és ahogyan elviszik -, meg a párizsi felvonulást, meg Jacques Chiracot. A pasi talán rálőtt?

Július 15. hétfő, Santander. Ilyen a mi szerencsénk: holnap fieszta lesz, a tengerészek védőszentjét ünneplik a spanyol kikötőkben, nem is dolgoznak, mi meg hajnalban elmegyünk.
Délelőtt kimentem vásárolni.
A berakás utáni draft survey gyorsan elkészült, s mivel a surveyor megvárta az ügynököt, és utána kivitték a fiúkat a városba, ezért volt kétszer tíz percünk beszélgetni. Kérdeztem, mi a konfliktus Spanyolország és Marokkó között?
Hát én még nem láttam senkit olyan felszabadultan röhögni, ahogy a fiatalember tette.
Tizenkét marokkói katona átevezett egy picuri, lakatlan, spanyol sziklára a marokkói partok közelében, kitűzték a zöldcsillagos vörös zászlót, és ott "kempingeznek". Itt meg az Európai Unió biztosítja a spanyolokat a támogatásáról, haditengerészet, meg tábornokok, meg minden a tévében!
Közben Cliontont is láttam az ifjú király esküvőjén(?). Csak feltételezem, mert annyira nem értem a tévét.
Lehet, hogy ez volt a nászajándék a katonák (esetleg részeg?) részéről. De az is lehet, hogy próbacukkolás, hogy lássák, mit szólnak a spanyolok, ha Ceutát és Melillát elfoglalnák az arabok.

Július 16. kedd, Santander, úton. Lucó ideadta dr. Kende Péter könyvét, aminek a címe: A Viktor. Természetesen a miniszterelnökről van szó.
Ahogyan ez már lenni szokott, ha valakinek nem kenyere a tárgyilagosság, akkor akarva-akaratlanul is elveti a sulykot, így aztán már nem tudom komolyra venni, viszont jókat vigyorgok az erőlködésén. Ugyanis az élet nem az, aminek szeretné beállítani: nincsenek az életben így ördögök (fideszesek) és úgy angyalok (szadeszesek - ez Kende úr szóhasználata a könyvben az SZDSZ-re), ahogyan bemutatja azokat akikről ír. Mindenki ember, jó és rossz tulajdonságokkal, legfeljebb az egyikben az egyikből több van! Az mindig hiteltelen, legalább is számomra, ha meg se próbál tárgyilagos lenni. Nyilvánvaló, hogy a könyvvel a megrendelő érdekeit kellett szolgálni. Ezt a könyvet pedig a 2002-es kampányra írta Kende úr: "Orbán Viktort ki kell csinálni" céllal.
Természetesen a könyv érdekes: mint tengerész sok minden történésből kimaradtam, és érdekes látni összefoglalva az eseményeket. Amíg vissza nem jöttem hajózni ('98 július 12.) addig se voltam képben, hiszen akkor dolgoztam: hajnal ötre jártam a Mahartba, és 11-re haza, és ami a kulisszák mögött zajlott, csak a "beavatottak" számára volt nagyon-nagyon kis részben ismert. Érdekes olvasni benne az egyik rokonunkról, aki hitelesen tudja majd értékelni a róla leírtakat. Persze nem a tényekkel van a baj. Hanem többek között azzal, hogy ami pozitív, azt is tudja negatívumként tálalni.
Egy példa:
Kéri László politológus - aki Orbán tanára is volt -, meséli:
Amikor Viktor miniszterelnök lett, suttogták róla, hogy sokakkal átváltott magázódásra. Egy könyvbemutatón Kéri készülődött, hogy jól beolvas neki, ha vele is elkezd magázódni. Amikor találkoztak, akkor Orbán azt mondja:
- Szervusz Laci, ne haragudj, nincs időm, rohanok, később beszélgetünk.
Ezután Kende leírja, hogy Kéri hogyan olvasott volna be Viktornak, ha magázódik. És nyilván ez, az utolsó mondat a részből, ez marad meg abban az olvasóban, aki nem érti, hogy mire megy ki a játék!
Persze nem vitatom a "tényeket". Elhiszem, amit Simicskáról (és másokról) ír, ha nem igaz, akkor majd ő (ők) perel(nek), de ezt viszont nem hiszem. Elhiszem, amit az Orbán papa vállalkozásáról ír, mert más tényeknek nem vagyok a birtokában. Persze a levonandó tanulságokkal együtt: a hatalom, a baráti és rokoni kapcsolatok mindig így működnek, ez volt 90-94 és 94-98 között is, és ez, és így várható most is.
Mert mindig emberek ülnek a bársonyszékekben, mindig lesznek közöttük hamisak és szélhámosok, ez nem a Fidesz kormány sajátja.

Július 1. hétfő, úton, Le Havre. Nyugodt délelőttöm volt: a pilotot 8:45-re ígérték, így alhattam.Arra ébredtem, hogy a főgép veszettül jár hátra. Megvártam az óracsörgést, aztán kimentem a folyosóra. Odakint ramaty idő volt, zuhogott az eső, de már part mellett álltunk, már megint a belváros közelében vagyunk, az ügynök szerint negyven perc kocsival...
Amikor a pilot elment, az ügynök még maradt, és Lucóval a partra mentek, s a zuhogó esőben a hajó orrát tanulmányozták. Kiderült: nekimentek a rakpartnak, illetve egy kikötőbakot tartó vasoszlopnak (dolphin), és az felszakította a hajó orrát, szerencsére a fedélzet felett. Hát, elég rondán néz ki! A kikötőbak előtt levő korlát összetört.
Ebből aztán egész napos elfoglaltság támadt.
A rakpart tulajdonosát képviselő biztosító délután jött megszemlélni a kárt. Fényképeztek, szörnyülködtek, aztán elmentek. Mondanom se kell, hogy Lucó egész nap aggódott. Meg is értem, még akkor is, ha a CJBW (a cég) megnyugtatta, hogy ne csináljon gondot belőle, ők mindent intéznek, a lényeg az, hogy a hajó tengerálló, nem kell hajógyárba menni emiatt.

Július 2. kedd, Le Havre. Délelőtt zuhogott az eső, de ez nem zavarta a mi biztosítónkat abban, hogy megszemlélje a kárt, fényképezzen, és vagy két órát tébláboljon a hajón.
Délután kezdték a kirakást. Van nekik egy vadi új cementkirakó masinájuk, komputervezérlés, meg garancia, meg minden, de ez nem gátolta abban, hogy félóránként le ne álljon...

Július 3. szerda, Le Havre. Esős nap. Ez persze nem fejezi ki a lényegét az időjárásnak. Vagy száz kilométer per órás sebességű szél süvöltött, a kis csatornában, ahol állunk, komoly hullámverést okozott, hideg volt, mintha késő ősz lenne, és a kirakni is csak szakaszokban tudtak.
Nem is fejezték be, holnapra maradt vagy háromórai munka.

Július 4. csütörtök, Le Havre, úton. Tízre kirakták a cementet. Tizenegykor indultunk, a nyílt vízen sokkal jobb idő várt, mint gondoltam. Alig voltak hullámok. Barkingba megyünk, a Temzére. A Paduával már voltam itt, ez se lesz semmi! Apálykor nincs víz a hajó alatt, és a fenék hosszirányban, az orrtól számítva lejtős... Laci már aggódik...
A híradóban Washingtonból mutattak képeket: a Fehér Ház környéke kihalt, csak tagbaszakadt hekusokat lehetett látni páncélautók mellett. Várják bin Laden újabb akcióját.

Július 5. péntek, úton, Barking. Egészen máshova álltunk, mint a Paduával. Most egy pici folyócskára jöttünk fel, a túloldalon nádas és szúnyoggyár susog, mellettünk meg kies ócskavas halmokban gyönyörködhetünk.

A hajót "full and complet, Masters option"-nel adták ki. Azaz a teljes hajóteret vette ki a szállító, annyit rakhat be, amennyit csak tud, de a parancsnok, ha úgy látja jónak, előbb leállíthatja a berakást. Az ok egyszerű: vasárnap, amikor indulunk, csak ötméteres víz lesz, ehhez a merüléshez kell kikalkulálni a stabilitást, nem valószínű, hogy a hajót tele lehet rakni. Az csak hab a tortán, hogy apálykor beleültünk az iszapba, és mivel érkezéskor elkezdtek rakni, mint a megszállottak, ezért a dagállyal már fel se tudtunk úszni. Ez azért volt baj, mert így nem tudtuk kiszámolni a merülés alapján, hogy mennyi ócskavasat raktak be (az alapján meg lehetett volna állapítani a rakomány sűrűségét (a szállító 54-es stowage factort adott meg), és Laci nem tudta teljes biztonsággal megmondani, hogy meddig rakhatják be a hajót.
Ez persze újabb fejfájást okoz Lacinak. El kellett fogadni a megadott adatokat, a felveendő ballasztvizet 3000 tonna ócskavashoz kalkulálta.
Este 11-ig dolgoztak, holnapra két- háromórai munka maradt.
A los anegelesi reptéren egy arab lelőtt két embert, más atrocitásról nem tudok a tegnapot illetően.

Július 6. szombat, Barking. Berakták a hiányzó vasat, a hajó elejében és hátuljában hagytak ki helyet.
Kinagytakarítottam a hidat.

Július 7. vasárnap, Barking, úton. Az igazság órája: déli tizenkettő, ekkor jött a révkalauz. A hajó orrát megtartottuk egy orrkötéllel, a farát kifordította, ez könnyen ment. Amikor beindították az orrsugárkormányt (egy szivattyú, ami oldalirányban lövi ki a vizet a hajóorrban, ezzel könnyebben lehet fordulni), hallottam, hogy vasat, drótokat szív be, csörgött, zörgött, kattogott, hogy rossz volt hallgatni. A hajó csúszott az iszapon, a vízbe hullott ócskavas karistolta a feneket, egy hátra, egy előre, megint hátra, a révkalauz próbálta leráncigálni a hajót a folyó közepére. Vagy tíz méterre eltávolodtunk a rakparttól, a főgép dohogott, küszködött, mi meg lassan-lassan megindultunk. Hol jobbra, hol balra dőltünk, attól függően, hogy a hajó melyik oldala feküdt fel, csúszott az iszapon.
Fél órába tellett, de kijutottunk a Temzére.
Azonnal megdőltünk jobbra, vagy 6-8 fokot, a hajóközépen mért merülési érték között 40 centi különbség volt. Lementem a pilotcsónakba, leolvastam az első és hátsó merülést, azután mérőszalaggal megmértem középen, addigra Laci előkészítette a stabilitási számítást, csak a merülési adatokra volt szükség. A fuvarlevélre 3002 tonna került, tehát minden a várakozásnak megfelelő volt, ahogyan Laci előzetesen számolt. Mindössze annyi volt a "gubanc", hogy egy lábnyit orra voltunk bukva, de ez nem gond, mert ballasztvízzel ki tudtuk egyenlíteni, ahogyan a dőlést is.
Laci megkönnyebbült, mehetünk Pasajesbe, Spanyolországba. Három nap menet.
Az utóbbi időben megrendültem: nem megy az írás. Pár novellánál, és egy félbehagyott írásnál (amit persze valamikor befejezek) többet nem írtam. Kínlódtam, próbálkoztam, akartam, de így magától értetődő, hogy nem megy. Aztán a délutáni őrség alatt összeállt a fejemben a következő könyv. A baj csak az, hogy a megírásához szükségeltetik némi tanulmány, bizonyos, általam nem ismert területeken. Nem baj, majd utánajárok a dolgoknak. Legalább nyolcvan százalékban tudom a cselekményt, az eseményeket, a történet legizgalmasabb fordulópontjait, húsz százalékot adok a könyvnek arra, hogy magát írja...

Június 25. kedd, El Ferrol, úton. Nyolckor kezdtek, és hamar lehűtötték a lelkesedésünket: két daruval kezdték a kirakást, és biztosítottak, hogy nem kell félnünk, estére befejezik. Jelzem ettől féltünk.Laci tízkor kiment, hogy megvegye a névnapjára a pacalt, a borjúlábat és a bélszínt. Mint kiderült, a családban három Gáti László van, a kakast az unoka Lacika egészségére ettük, a fácánlevest a Kislaci (fia) tiszteletére, és 27-én köszönthetjük őt.

Amikor bejött, felöltöztem, és kimentem. Az indok: egy pötty tej, vagy sűrített tej sincs a hajón, így viszont hogyan igyam a kávét? Ha "nesz" lenne, akkor még elmegy, de ez a vékony német kávé bizony melegítve borzadály tud lenni, ha nincs semmi, ami simává tegye.

Most okos voltam, az edzőcipőben mentem ki, így nem is fájdult meg a lábam, mint Brestben.
Kedves városka.
A haditengerészet uralja, a hivatalok palotákban, úton-útfélen, laktanyák, és a hadikikötő. Nem vették szívesen, ha fényképeztem, de meg lehetett találni a megfelelő látószöget, hogy a bejárat mellett strázsáló ágyút, az ilyen-olyan admirális emlékét őrző emlékoszlopot lefényképezhessem.
Felmentem az egyik sikátoron egy "főbbutcának" látszó útra, és végigsétáltam. Jó lenne tudni, hogy a spanyolok hogyan tartják magukban a lelket, mert mindenféle üzletet találtam, csak élelmiszerboltot nem. Végül egy előzékeny seòora elvitt egy mellékutcába, és megmutatott egy picurka boltot. Completa nuku, de volt sűrített tej, így nem kellett bemennem üres kézzel. A szakács majoránnát is kért, de így nem értették, majd némi artikulálás után sajnálkozva rázta az eladó a fejét: - mejoranna no hay. Egy szupermarketet is találtam, fent a domb tetején, de ott se "hay mejoranna...".
Egy kocsmában tévét láttam, és abban a reményben, hogy a németeket verik, beültem egy sör erejéig, aztán amikor a német góllal elszállt minden remény (az enyém is, meg a koreaiaké is) szépen besétáltam.
Hétkor indultunk, de azt nem vártam meg, lefeküdtem.

Június 26. szerda, úton. Fúj az északi szél, a hajó üt, üresek vagyunk, nem mertem elővenni a komputert.

Június 27. csütörtök, úton. Az Angol csatornában szép az idő, most pótolom a naplómat. Dordrechtben már várnak, mint a messiást, szombat hajnalban érkezéskor nekünk esnek, és indulunk is, nyilván a vasárnapot vízen akarja töltetni a cég, hogy hétfőn már Le Havre-ban rakodjunk.
A hó végét készítem.

Június 28. péntek, úton. Este érkezés Rotterdam elé, kialudtam magam, mert holnap nagy bolondokháza várható.

Június 29. szombat, úton, Dordrecht, úton. Hajnali egykor érkeztünk. Hóki már a parton volt, meghozta az élelmiszereket és a negyedéves rendelést. Herr Meyer valamilyen hivatalos megbeszélés miatt nem tudott jönni.
Kikötés után, ahogyan már ez lenni szokott, megjött az úszódaru, és összeveszett a rakodásvezető az olajos bárkával, hogy kié az elsőség? Végül a daru ránk kötött, és a bárka a farunkhoz állt. Természetesen azonnal elkezdték a berakást. Cementet raktunk daruval, markolóval! Ez nem lehetett igaz! Még az volt a szerencsénk, hogy nem volt szél, így csak mérsékelten lett koszos a hajó a berakás végére.
Természetesen Hóki nem tudott a hajó mellé állni a furgonnal, így jó messziről kellett behordani mindent. Négyre azért végeztünk, utána segítettem a szakácsnak elrendezni az élelmiszert.
Lucó elment aludni, azzal, hogy meghagyta, hatkor ébresszem. Mivel alig aludt, ezért hagytam, hét után bújt elő az óljából, utána mehettem én is pihenni. A rakodást magára vállalta, én meg nem erősködtem.
Ebéd után megnéztük a VB meccset, a harmadik helyért, jó volt, a törökök is hajtottak, a koreaiak is, mindkettőnek a legjobb VB szereplése volt a tét - ilyen jó kisdöntő ritkaság, mert általában két búval bélelt vesztes imitálja a focit -, a tütyők 3-1-re verték a házigazdákat.
Közben berakták a hajót, vacsora után zuhany, és alvás. Valójában egy kellemes nap volt számomra, egyáltalán nem húzós, köszönet a barbának. A Lys Carrieren ez a nap hosszú lett volna...
Este 22:00-kor indultunk, hagytuk, hogy a cement tíz órát ülepedjen.

Június 30. úton. Viszonylag jó idő fogadott a tengeren, de hamar bedurrant, nyugati 6-7-es volt.

VB döntő a Doveri szikláknál

Június 19. szerda, Brest. Délre az öreg feladta a küzdelmet, a második segédgéppel végeztek, de a harmadikról nem tudták levenni a kuplungtárcsát, így ahhoz szervizt hívtak, ők holnap reggel jönnek.Idő van, mert a rakodással csínján bánnak, reggel 8-tól délig, s 14-18-ig raknak. Csak ma este végeznek, ha igaz, s ráadásul itt is rakunk be El Ferrolnak (spanyol kikötő) ócskavasat.

Lucó be van indulva.Közeleg a névnapja, és ezt kakaspörkölttel akarja megünnepelni, s készül a piacra, hogy vegyen egy igazi gall kakast. Az ügynökkel megbeszélte, hogy holnap reggelre taxit küld, aki kiviszi a piacra, ahol megveheti.
Ennek örömére jól besöröztünk este.

Június 20. csütörtök, Brest. Jelentem, megvan a kakas. Két darab, plusz egy fácán. Tizenegykor rohant ki Laci, taxival ment-jött, s bevásárolt. Ha minden igaz, akkor holnap lesz a napja, hogy elkészíti Kálmán.
Az öreg dolgozik, mint a megszállott. Ez nem is lenne baj, de Lucó kezd kiakadni tőle. Félóránként megtalálja, hogy ide jöjjön, oda menjen, ezt csinálják a matrózok, ott dolgozzanak.
Én nem zavartatom magam, teszem a dolgom, ha szükség van rám, akkor majd szólnak, de még nem szállt rám senki...
A szerviz bejött reggel kilencre, leszedték a tárcsát, és tízkor már el is mentek. Százötven eurójába került Herr Meyernek.
Hatra befejezték a kirakást, este tízre átálltunk a berakó rakpartra, a hajógyár dokkja mellé. Van egy kupac ócskavas, és egy rakás ócska horgonylánc és horgony, amit El Ferrolba kell vinnünk.

Június 21. péntek, Brest. Hétre kinyitottam a raktárt. Tíz perc múlva megérkezett két markolós autódaru, de Laci nem engedte elkezdeni a berakást, ugyanis egy kis probléma miatt aggódott: ha felülre teszik a horgonyláncokat, akkor nagyon megemeli a rakomány súlypontját, és a stabilitást alaposan lerontja. Ehhez azt is tudni kell, hogy a rakomány pontos súlyát nem adták meg, így számolni se nagyon tudunk.
Negyed nyolckor megérkezett egy kedves, antipatikus francia, aki elkezdett üvöltözni az ügynökkel és a rakodásvezetővel, hadonászott, szaladgált, mint az eszelős. Kiderült, az a baja, hogy nem kezdték el a berakást hétkor, kikelt magából, hogy mit képzelnek, a hülye stabilitás miatt nem dolgoznak, kit érdekel a hajó, csak az a fontos, hogy a rakományt berakják. Tíz perc múlva elviharzott, a szegény ügynök meg csak nézett, és szomorú volt, mert azzal fenyegetőzött - ahogyan később elmondta -, hogy a szállító felbontja a szerződést az ügynökséggel. Nagyon a szívembe tudtam zárni az üvöltős franciát.
Estére elkészült Lucó kedvére a kakaspörkölt, isteni finom lett, Kálmán kitett magáért, az öreg is megnyalta mind a tíz ujját utána. Éjfélig beszélgettünk, söröztünk.
Korea kiejtette a spanyolokat is, így már a lengyel, portugál, olasz, és spanyol skalp is az övék. Remélem, a németeket is elkalapálják.

Június 22. szombat, Brest, úton. Fél tízkor Herr Meyer elment, mi pedig kettőkor indultunk. Most nyugi van.
Dordrechtbe jön, és hozza a kaját, mert már igen szűkében vagyunk mindennek.
Este még jött a tévé, így láttam az összefoglalót a Törökország - Szenegál meccsről. A franciák utolsó reménye is elszállt, mert a második csapatuk is kiesett. (A szenegáli játékosok a francia bajnokságban légióskodnak...)

Június 23. vasárnap, úton. Beindultak a rövid utak. Hétfőn érkezünk, innen elmegyünk Dordrechtbe, majd cementtel Le Havre-ba.
Ebédre fácánleves volt, nagyot alkotott Kálmán, bizony erre lehet mondani, nem úgy, mint Knézi szokta volt mondani a meccseken: a játékos nem alkotott maradandót a pályán...
Vacsora után beszélgettünk, söröztünk. A téma: a családi beszélgetések.
Lucó dobta fel, mert nagy bánata, hogy nem tudja összehozni a családját egy kis beszélgetésre. A többiek egyetértettek, én nem tudtam beszállni a közös panaszkodásba, mert nálunk ez a gond nem létezik, hál' Istennek.

Június 24. hétfő, úton, El Ferrol de Caudillo. Szerencsém volt: hajnalban horgonyt dobtunk, így tudtam délig aludni. Nem volt szerencsém: ha bevittek volna, akkor kimehettem volna a városba.
A pilot este fél tízkor jött, de még világos volt, sőt napsütés.

 

Gyönyörű az út a kikötőbe. A la corunai öbölből egy keskeny szoroson át lehet megközelíteni, ahol, egy kis kikötő, és egy hatalmas haditengerészeti bázis van. A szoros legkeskenyebb részén két hatalmas erőd őrzi a bázist. Még a XV. századból való, mintegy húsz éve költözött ki belőle a haditengerészet. A parton ki lehetett venni azokat a horgonyokat, amikhez kötelet meg láncot erősítettek, és megfeszítve lezárták a bejáratot. Azon egy hajó se ment át.
A szorossal szemközt az ágaskodó daruk mutatták, hol a kikötő. Ahogyan közeledtünk, jobbra-balra egyre több látszott a városkából. Felkúszik a dombra, festői látványt nyújtott. A hadihajók a kikötő két oldalán pihentek.
Este már nem nyúltak a rakományhoz.

Június 12. szerda, úton. Az idő szép, a szél, ami állandóan erős volt a kikötőben, elmúlt. Az öreg, elkeseredésében, ahogyan a hajója kinéz, egész nap nagynyomású vízsugárral mosta a rákötött cementet, de ez a festék jelentős részét is lehozta, minek következtében, most sokkal rozsdásabbak vagyunk, mint annak előtte.

Június 13. csütörtök, úton, Garrucha, úton. Hajnalban felhívott a pilot, hogy horgonyra állunk, s így ki tudtam aludni magam hattól délig. Lassítottam, hogy nyolcra érkezzünk, Laci gyorsított, hogy fél nyolcra. Herr Meyer egész délelőtt a hídon boldogította Lucót. Szétszerelték a plafont, kibelezték a kábelcsatornát, az öreg megszüntetett egy "készüléktelen" antennát, de mindezt olyan kecsesen, mint egy elefánttal keresztezett bivaly. Feltrappolt a térképasztalra, megragadta a vezetékeket, s Laci alig tudta megakadályozni, hogy az Inmarsat C kábeleit ki ne tépje egy rántással...
Délután kettőkor volt a manőver.
Háromkor megjöttek egy elevátorral, mire befejeztük a kiballasztolást, beraktak a hajóba 3150 tonna gypsumot (hidratált kalciumszulfát, aki ezt jobban érti, nekem csak csillogó kavics).
Herr Tulaj nem ment a gépbe dolgozni, mert nagy a zaj, helyette a kémény egyik merevítőjét szerkesztette újjá.
Vacsora után kiment, mert nem hitte el, hogy tíz előtt indulhatunk.
Már a pilot is hajón volt fél kilenckor, mire visszaette a fene a városból. Én ezt csak félálomban hallottam, mert nyolckor elvonultam csicsikálni.
Így azt se tudtam, hogy milyen kalandokon mentek keresztül.
Az öreg indulás előtt valahol beverte a fejét, és nem különösebben zavarta, hogy vérzik, időnként letörölte, és kész. Ettől teljesen Gorbacsov fazon lett. A szakács társaságában vonult ki, elvégre kell valaki, aki társ a bárokban, mert ökör iszik magában, és Herr Meyerre ezt nem lehet mondani. Végigjártak vagy hat kocsmát, mindegyikben lenyomtak egy-egy sört, mire végül találtak egy bankot, ahol volt ATM, pénzkiadó automata, a szokásos: kódolt ajtó, kis kotricában elhelyezve a pénzkiadó masinka. Az öreg elővette a négy kártyája közül az egyiket, benyomogatta a PIN-jét, de eltévesztette, a vége az lett, hogy az automata elnyelte a kártyát. Az öreg nem szívta mellre, jó helyen van, bankban, senki se használhatja, mondta.

Június 14. péntek, úton. Sajnos párás volt az idő, amikor Gibraltárhoz értünk, így nem tudtam igazán jó képeket készíteni, kivéve az öreg fénylő feje búbját, amikor Gyuszával mosta a raktártetőt.
Itt állok mindenféle focihír nélkül, és nem tudom, hogy az olaszok (az én titkos favoritjaim) és a portugálok (Szabolcs fiam kedvencei) hogyan végeztek a csoportmérkőzéseken? Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy ez skandallum. És lám, az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna.

Június 15. szombat, úton. Vége a jó időnek, fúj a szél, a hajó enyhén lityeg.

Június 16. vasárnap, úton. Délben sűrű köd fogadott. A matrózok az öreg vezetésével a raktártetőt festették. Készítettem két fényképet, amin jól látni, hogy a tenger nem látszik.
Végre délután láttuk (akik lent voltak, én csak öt percet, amíg kávét töltöttem magamnak) a Spanyolország - Írország meccset 3-2. Estére egy órás "mondial" műsort ígért a BIC kereskedelmi tévé, de csak a botránnyal foglalkozott, mert a portugálok nem vették a kötelező akadályt, és kiestek a további küzdelemből. Joao Pintot kiállították, mert bedarált egy koreai játékost, aztán valamit mondott is az argentin bírónak. A csapat nem mert Lisszabonba érkezni, az utolsó pillanatokban úgy döntöttek, hogy Portóban szálljon le a gép, de itt is várták őket nem éppen köszöntő transzparensekkel: Joao Pinto szégyelld magad, állt az egyiken.

Június 17. hétfő, úton. Ma is ködös nap volt, ez minden.

Június 18. kedd, úton, Brest. Délután érkeztünk. A pilottal vagy másfél órát jöttünk, a város egy igen jó természeti adottságokkal rendelkező öbölben van, szinte teljesen zárt, csak egy keskeny szoros vezet a nyílt tengerre. Nagy hadikikötő. A szoros két oldalán erődítményt láttam, megkérdeztem a pilotot, a németek bázisa volt?
- Az még Napóleon idejéből való - válaszolta. - Az angol flotta ellen építették, a partokról kereszttűz alatt tarthatták a bejáratot.
A nyugati kikötő, az Arzenál - hadikikötő - nyugati végében még állnak a németek által épített, lerombolhatatlan tengeralattjáró-bunkerek.
A kikötőbejárattal szemben, ahol a Penfeld folyó torkolata van, egy vár áll, ami a mai napig a haditengerészet kezelésében van. Tengerészeti Múzeum is van benne.
Vacsora után mindenki tette a dolgát. Fürge és az öreg eszüket vesztve rohantak a gépházba, s nekiestek a generátornak. Én lezuhanyoztam, és kimentem. Vittem magammal a kis digitális fényképezőgépet, meg némi eurót. A hajó mögött egy hatalmas szárazdokk van, a második legnagyobb volt Európában a II. Világháború idején, most nem tudnám besorolni. A németeknek volt még egy ekkora, s itt akarták a Tirpitzet kidokkolni, ha hinni lehet Fürgének, a gépészünknek.
A dokk mögött már a város van.
Elsétáltam a személykikötőig, majd egy keresztutcán felmentem a városba. A várhoz vezető sétányra jutottam. Vagy tíz percre megálltam, és próbáltam megfejteni a franciák golyójátékát, mert négy férfi lelkesen dobálta a maroknyi acélgolyókat, és latinos lelkesedéssel vitatkoztak egy-egy dobás után.
A várhoz fél hétkor értem, épp akkor zárt a múzeum, így nem engedtek be. Azt persze nem tiltották, hogy lefényképezem. A vár mögött egy nyitható hidat láttam, elsétáltam odáig, s át is mentem rajta. A híd alatti folyószakaszon apró hadihajók állnak kikötve. Mivel már hét óra körül járt, kerestem egy kocsmát, ahol tévé is van, mert Setéből emlékeztem, hogy ekkor kezdődik a VB napi összefoglalója.
Éppen az olaszok "tragédiája" volt műsoron, akik 1-0 után kikaptak az egyik házigazda, a koreaiak ellen. Nem hittem a szememnek! Így a legjobb nyolc között négy "kiscsapat" van: Szenegál, Törökország, Dél-Korea, és az USA. Ez a VB, úgy látszik, új értékrendet hoz a labdarúgásban.
Fél kilencre értem be a hajóra, megnéztem a képeimet, nem vagyok túlzottan feldobva tőlük, mert sajnos felhős volt az idő, s egy tengerész akkor készít képet, amikor ott van, nem akkor, amikor szép az idő, s jó a megvilágítás.

Lássunk egy német-angol tengerésznótát. Most szerencsés helyzetben vagyok, mert a szöveg a képernyőn követhető, így nem kell keresgélnem! Amit először találtam, az a szöveg eléggé különbözött a meghallgatott nótától.
Szeretettel minden shantykedvelőnek!

Június 9. vasárnap, Sete. Herr Meyer és Fürge (a gépészünk) nekiestek a segédgépnek, én egész nap a térképekkel és szakkönyvekkel foglaltam el magam. Jött két darab Notice to Mariners, ezek tartalmazzák az egy hét alatti változásokat a hajózási "adatbázisban", a térképeken, a világítótornyok jegyzékében, és az Admiralitás által kiadott egyéb szakkönyvekben. Így, hogy kaptunk két darabot, nem utálatos munka a javítás, a kettővel estére végeztem is, minden ki van javítva, még a "pilotkönyvek" (Sailing Directions) is.
Belenéztem két VB meccsbe is, de így, hogy nem vagyok "naprakész", elég unalmas. Még akkor is, ha a kicsi (Japán) elkalapálta a nagyot (Oroszország).

Herr Tulaj

A megszólítása Captain, hiszen egész életét végighajózta, mint parancsnok. Végre egy német tengerész, akiről csak jót mondhatok! Totál normális fej, közvetlen, nyoma sincs benne az "übermencs"-nek, nála természetes, hogy tudja mikor, és hogyan kell használni a "kérem" szót, és azt is tudja, mikor jár köszönet valakinek, és ki is mondja, s csodák csodája: a gyűrű még mindig az ujján van.
Délután megjött a bőröndje, de összetörve. A pasas teljesen kiakadt, de nem tudott mit tenni, mert egy taxisofőr hozta, aki csak a karját tárta szét, többet nem tudott angolul, amikor megmutatta a beszakadt aljat. Majd holnap, mondta, az ügynökkel megreklamáltatja.
Éjjel egyig szórakoztak a gépházban.
Én tévéztem, néztem a választást (Legislation 2002), mondjuk másra nem is volt lehetőség, mert minden adó ezzel volt elfoglalva. Nyert a jobboldal, jelentős fölénnyel (a szélsőjobb nélkül is), az előzetes várakozást is túlszárnyalva.

Június 10. hétfő, Sete. Hatkor elkezdték a kirakást, hétvégén, és ma is őrült szél van, szerencsére nem a hajóra hozza a cementet.
Délelőtt készítettem az öregnek három felvételt a generátor álló és forgó részéről, meg egy alkatrészről, és színesben kinyomtattam. Hallatlanul boldog volt. Később kitalálta, hogy a bőrönd aljáról is készítsek, és azt az ügynöknek adta, hogy azzal reklamáljon. Nagyon örvendett, és többször jól hátba vágott sűrű "köszönöm"-ök kíséretében.
Ez egyébként a stílusa: ülünk a szalonban, kávézunk, beszélgetünk, megböki a lábam, erre "okosan" figyelek, de a matrózoknak magyaráz, persze felém fordulva, közel hajol, és mondja a magáét, másnak...
Hamar meg lehet szokni, csak akkor csodálkozik el az ember, ha hozzám hajol, és hozzám is beszél. Mondja, mondja, be nem áll a szája, elveszi a félig tele kávés csupromat, feltölti, megissza, és visszaadja a bögrét...
Délután már alig álltam a lábamon, olyan álmos voltam. Valami történt velem, mert álomszuszék lettem, állandóan aludnék, és menetben is kialudtam mindig a teljes pihenőidőt, sose ébredtem előbb, mint a mobil csengése.
Fél háromkor azt mondta Lucó, menjek, feküdjek le, kilenckor jövök, mert hajnali háromig dolgoznak. Öt perc múlva már húztam a lóbőrt.
Szépen kipihenve ébredtem, hatkor, fél hétkor lementem vacsorázni.
Lucó fáradtan leült a szalonban, és mesélni kezdi a délután történteket:
Háromkor megjött a kantinnak rendelt sör, ásványvíz, cigi, de természetesen akkor jött az ügynök is, meg három, talpig egyenruhás fazon, akik a Port State Controll képviseletében jöttek megvizitálni a hajót, és ilyenkor alapos ellenőrzést tartanak.
A hídon mindent rendben találtak, csak akkor lepődtek meg, amikor a műszerek ellenőrzésekor összehasonlították a mágneses tájolót a pörgettyűssel. (Laikusok kedvéért: a pörgettyűs tájoló "pontosan" az északi irányt mutatja, ezzel van az automata kormány is összekapcsolva, erre navigálunk, és általában az eltérés a kettő között nem nagy, normális körülmények között. Mondjuk 5-7 foknyi eltérés természetes.)
- Captain, itt az eltérés 129 fok... - mondja az egyik hivatalos ellenőr, meglehetősen elképedve.
Lucó azonnal feltalálta magát, bár hallatlanul meglepődött:
- Hát persze, hisz nyitva a raktártető, és a nagy tömegű vas ott van fél méterre a mágneses tájolótól.
Fejcsóválva, de elfogadták.
Amikor elmentek, az öreg, Herr Meyer, kért egy injekciós tűt Lucótól.
- Feltöltöm a gyrót (pörgettyűs tájoló) folyadékkal.
Aranyos! A főnök pár órája kikapcsolta, és nem szólt Lacinak, naná, hogy olyan nagy volt az eltérés!
Nem búsultam, hogy nem vehettem részt az ellenőrzésben.
Most még várható ISM (International Safety Management) ellenőrzés, ebben még sose volt részem, nem tudom milyen, de biztosan nem leszek sokáig tudatlan.
Este kilenctől voltam szolgálatban.

Június 11. kedd, Sete, úton. Hajnali háromkor feküdtem le, mert addig dolgoztak, de az ébresztőt beállítottam kilenc óra harmincra, mert akkor kezdődött a Dánia - Franciaország meccs második félideje.

Egy szép nap

Mintha hájjal kenegettek volna, amikor megláttam, hogy a dánok 1-0-ra vezetnek. A második félidőben aztán kaptak még egyet a gall kakasosok, és mehetnek haza, azzal a boldog tudattal, hogy a VB-n minden csapattag házi gólkirály...
Innentől kezdve, minden franciától megkérdeztem, nagy sajnálkozva, hogy mi történt a VB favorit csapattal?
Amiket ezek mondtak! Főleg az edzőre... Meg a csatárokra... Itt volt a csapattal Anglia, Olaszország, és Franciaország idei gólkirálya...
Azt sajnálom, hogy a shipit elszalasztottam. Meg este már nem jött a TF1 és nem nézhettem a "Tous ensamble" című műsort, a napi összefoglalóról.
Eleinte Herr Meyer is rendkívül boldog volt, ami az eredménynek köszönhető. Később már durcás lett, amikor a gépházban befejezte a generátorjavítást, és kiment a fedélzetre megszemlélni a hajóját.
Gondolom, jobbra számított.
Rozsdásak vagyunk, koszosak vagyunk, mindenre rákötött a cementpor...
Beszélt Lucóval, kifogásolta, hogy vasárnap csak egy ember dolgozott a tutajon, és javította a hajó orrát, viszont két ember egy napig reparálta a raktárvilágítás egyik lámpáját. Lassan, keveset dolgoznak az emberek, volt a mondandója.
Ehhez csak annyit: vasárnap reggel én is előre mentem, hogy a tutajon dolgozóknak segítsek, a fedélzetről adjam, ami kell a munkához, a tutaj kötelét átkötni, elvinni, ha kell. Lásd, Lys Carrier... De nem volt rám szükség, így aztán elmentem térképezni.
Persze igazságtalan lennék, ha nem mondanám el, hogy ezek az emberek, akik ma ötven fölötti matrózok, tíz éven keresztül rendben tartották a hajót, de nemcsak ők, a hajó is velük öregedett. És tíz éven keresztül a németek, a tulaj is, és a parancsnok is maximálisan elégedettek voltak velük.
Most egy kicsit olybá tűnik Herr Meyer morgolódása, hogy kifacsarta az embereket, már nem a régiek, hát el lehet dobni őket.
Persze azt is hozzáteszem, ha igaz!
Mert Lucó lehet, hogy túlságosan mellre szívta, amit az öreg csak úgy, mellékesen megjegyzett.
Nem tudom.
Estére rám tört az "álomkór", így aztán zuhany után elaludtam, éjfél után öt perccel Lucó ébresztett...

Június 1. szombat, úton. Éjfélkor a zsilipben voltunk, Laci fent volt velem, amíg a pilot ki nem szállt, és még egy kicsit utána is. Egy is elmúlt, mire lement aludni. Jó hosszú napja volt, sőt, kettő is egybefolyt.
Hűvös van. Otthon hozzászoktam a májusi nyárhoz, éjjel fáztam a hídon, be kellett fűtenem.
A napi program: rendezkedés, eltettem a holmijaimat a kabinban.
Laci sokat panaszkodott a fáradtságra, öreg már ezekhez a hajókhoz, főleg német barbával, aki nem dolgozik, mindenbe beleköt, ha ki talál menni a fedélzetre, akkor legjobb "tudása" szerint összekócolja a dolgokat, majd hőbörög, ha nem megy simán valami.
Nekem is kellene váltanom. Már én is érzem, hogy fáradt vagyok. Jó lenne nagy hajóra menni, ahol ha kevesebb is a pénz, de nyugi van.

Június 2. vasárnap, úton. Isten éltesse Nimród fiam a születése napján. Hát már ő is megélt egy negyed századot!
Azt hiszem, egyelőre ez a naplóm nem lesz "olyan izgalmas", mint a Lys Carrieren írott. Hála Istennek. Ez azt jelenti, hogy nyugi van!
Az előző hajómon három és fél hónap alatt nem ettem annyi finomat, mint itt az elmúlt napokban. Für Kálmán nagyon jó szakács, és ami a lényeg, nincs napi kajakeret, nem kell spórolnia, és azt figyelni, hogy mennyit "költött" már a hónapban.
Azt nem lehet mondani, hogy ez egy "hübelebalázs", fiatal átlagéletkorú hajó. A szakács a legfiatalabb a maga harmincnyolc évével.

Június 3. hétfő, úton. Szépen megy a verkli, nincs semmi különös.

Június 4. kedd, úton. Hűvös, ködös, párás az idő. Semmit nem tudok a foci VB-ről, még a nyitómeccs eredményét se.

Június 5. szerda, úton. Ráharaptam egy programra, a Windows Media Makerre, miután a digitális fényképezőgépem alkalmas rövid videók rögzítésére. Persze a Nikon más formátumot használ, így semmit nem érek vele, otthon szét kell nézni a neten valami konvertáló programért.
Ötpercnyi VB jutott ma, bejött a tuniszi tévé, s láttam a Németország-Írország meccs utolsó pár percét. De ez elég volt, mert ekkor egyenlítettek az írek, volt öröm!
Azt hiszem, a legénység fizikailag legjobb állapotban levő izma: a videónéző. Éjfélkor, amikor készülődtem szolgálatba, még bambultak valami horror-baromságot.

Június 6. csütörtök, úton. Már azt hittem, hogy nem lesz miről írnom, de "hál' Istennek", ma kitört a pánik:

Jön a főnök

Laci beszélt a főnökséggel, és megtudta, hogy Sete-be érkezik Herr Meyer, a tulajdonos. Ez nem is lenne baj, ha nem maradna vagy három hétig! A hajó készül hajógyárba, augusztus elején Rigába mennek a vasmunkára, majd egy német hajógyárba a gépészeti javításokra. Nos a tulaj úr ezt készíti elő.
- Oda a hét vége, Pistikém -, fogadott Lucó szomorkásan a hídon, amikor délben megérkeztem, hogy leváltsam. Persze már tudtam, mert Kálmán, a szakács elmondta, mint a sütőrádió felelős szerkesztője. - Miért nem tudott Brestbe érkezni? Most lett volna egy nyugis hét vége, így meg rohangálás, szaladgálás hajnaltól éjfélig.
Ezt elhiszem, mert tavaly nekem csak egy rövid munkanapnyi együttlétem volt vele, de akkor az árboctól a gépházig, a fartól a hajó orráig mindenütt előfordult mintegy három perc alatt. S teszi ezt a maga 69 évével.
A Wotánt (erre gondolt Hóki parancsnoknak, de kiderült, először életemben, hogy már öreg vagyok, és Herr Meyer elutasított), és a másik hajóját már eladta, és mindenki azon aggódik, hogy a javítás után a Priwall is erre a sorsra jut.
Jellemző, hogy tavaly nyáron, ha szóba került, Laci a sorsát csak a Priwallon tudta elképzelni, most meg többször pedzegette, hogy átmegy egy nagy hajóra a HMS-nél. Engem ez nem különösebben érint (mármint a hajó sorsa), a javításra valószínűleg jön vissza Toró, az állandó elsőtiszt.

Június 7. péntek, úton. Nyugi van, csak az idő durrant be, de legalább hátulról jön, ami igen ritka tünemény.

Június 8. szombat, úton, Sete. Ocsmány esőben manővereztünk, természetesen délben. Az eső miatt ezután nyugi volt. Csak hétfőn kezdik el a kirakást, kedden mehetünk el. A város nincs messze, csak kinek van kedve ilyenkor kimenni?

Megjött a főnök

A taxi négykor állt meg a hajó mellett. A hídon "térképeztem", fél öt felé "letópláltam" a szalonba, ahol éppen fánkot evett, és milyen jóízűen! Tíz perc alatt elárasztott minden szükséges tudnivalóval.
Augusztusban megyünk hajógyárba, legvalószínűbb Riga.
Hóki hazautazása nem volt éppen leányálom:
Le Havre-ban kiment a repülőtérre, és ott közölték, hogy nem indul egy gép se, mivel sztrájk van.
- Legközelebb mikor indul? - kérdezte.
- Holnap - jött a készséges válasz.
- Biztos?
- Nem...
Különben se volt nagy kedve Londonon keresztül utazni, mert a Heathrow-ra érkezett volna, és a hamburgi gép a Gatwickről (vagy fordítva) indul. Így felhívta a vállalat egyik menedzserét, aki kocsit bérelt számára, és azzal ment haza, több mint tíz órát vezetett.
Mr. Meyer megvacsorázott, befalt vagy hat fánkot (ebéd maradék), megevett egy flekkent (vacsora), megittunk egy üveg bort, és begubózott a kabinjába. Dolgozni nem tud, mert a csomagja elveszett, s benne vannak az alkatrészek, amit hozott.

Május 29. szerda. Reggel í-mél jött a Marlow-tól, miszerint holnap utazom Le Havre-ba. Ez persze nem ilyen egyszerű. Ugyanis még nem tudják, hogy mikor érkezik a hajó, és nem tudják, hogy mikorra foglalják le a jegyet. Ám késő délutánra úgy-ahogy sínre került minden. Ami még nem történt meg: nem a kikötőig, hanem csak Párizsig intézték el az utazást, onnan jussak el Le Havre-ba, ahogyan tudok. Azt hiszem, elég nagy fiú vagyok, hogy megoldjam.

Közben megváltoztattam az í-mél címem, mert őrület, hogy milyen mennyiségű SPAM jön.

Amelyik a legmeglepőbb volt: Sch. Tónitól, aki megküldte a vakok levelezőlistájának kivonatát, az "Aranka piros autója" című írásom kapcsán.

Érdekesek voltak a reakciók.

Voltak, akik nagyon "kikérték" maguknak, hogy a vakok nem ilyenek, persze legtöbben magukra vonatkoztatták. Többen reagáltak a könyveimre, ami azt is bizonyítja, hogy olvasták. Tetszettek is, és érdekes, hogy ráéreztek, melyek az élmény ihletésűek.

Felhívtam B.-nét, hogy kiderítsem, mi újság a hajón. Hóki megy haza, Gáti Lucó lesz a barba.

Kristó Nagy István megkapta a "Na, gyere ide, édes fiam..."-at, és azt mondta, hogy írni fog róla. Izgatottan várom.

Azt hiszem, a naplót már csak a hajón folytatom

(Hajón: este kitaláltam, hogy a neten nézek vonatot magamnak Párizsból Le Havre-ba. Találtam is kettőt.)

Május 30. csütörtök, Budapest, Párizs, Le Havre. Reggel í-mél jött Tsaggiristól, megadta a le havre-i ügynök telefonszámát és í-mél címét. Azonnal írtam nekik, kaptam is választ, megígérték, hogy a vonatnál várnak. Ezt sikerült elintéznem. Tsaggiris azt is üzente, hogy legalább 100 eurót vigyek magammal az utazási költségekre. Természetesen jóval többet hoztam, ezt teszem akkor is, ha megvan a jegyem a hajóig.

Az utazás, legalább is, ami a repülőutat illeti, normális volt. Megérkeztem a Charles de Gaulle repülőtérre, felvettem a csomagomat, s igyekeztem kitalálni, hogyan jutok be Párizsba a Saint Lazare pályaudvarra. Volt egy térkép, amin a közlekedési útvonalakat tüntették fel. Egy kedves kis hölgy is tanulmányozta, megkérdeztem, tud-e angolul, de francia volt, ami azt jelenti, hogy a világért se... Valami autóbuszmegálló volt az ajtó előtt, kimentem, megkérdeztem a jegyárusítót, hogy beszél-e angolul, de a pasas francia volt, tehát dehogy is tud...

Egy taxit láttam nem messze, attól meg se kérdeztem már, hogy tud-e angolul, mert francia volt, de kicsit beszélt (pedig nem is volt arab, ami errefelé elég ritka).

Megbeszéltük, hogy bevisz a Saint Lazare pályaudvarra negyven perc alatt. Ez jó, gondoltam, mert lehet, hogy elérem a 19:30-as vonatot. De a sztrádán több dugó visszafogott, végül az út egy óra tíz percig tartott. Úgy döntöttem, hogy a tarifa körülbelül 40 euró lehet. Amikor az óra ötven felé közelített, már kíváncsi voltam, mennyinél állunk majd meg? A számla végül 56 volt, hatvanat adtam, a Marlow úgy is kifizeti

Egy keveset láttam Párizsból. Átmentünk a Diadalív alatt, a háztetők felett megláttam az Eiffel torony kandikáló csúcsát, és Champs Eliseé végét is láttam. A Bulevard Saint Lazare végén volt az állomás (ki hinné...). Szép, dög nagy pályaudvar, és legalább két pici táblán angolul is volt felirat. A jegyet franciául vettem meg, mert a hölgyike azt se értette, hogy beszél-e angolul.

A vonatjegy mindössze 28 eurót kóstált, és megnyugodtam, hogy a százas valóban elég ahhoz, hogy a párizsi reptérről eljussak a tengerpartra. A vonat fél órával az indulás előtt már bent állt, felszálltam, de mivel intercity kinézete volt, ezért aggódtam, hogy nem kértem helyjegyet, tehát megkérdeztem egy fiatal (húsz körüli) pártól - ők nyilván tudnak angolul, mert biztos tanulnak a középoskolában -, hogy kell-e helyjegy? A "nespa" nyilván nem azt jelenti, hogy kell, ennyire tellett a franciák angol tudásából. Persze ezt is csak akkor nyögték ki, amikor obligatőr rezervaszión felől érdeklődtem...

No comment.

A vonat másodperc pontosan indult, és úgy is érkezett.

Egy taxisofőr várt az állomáson.

Éjfél után már a hajón voltam.

Május 31. péntek, Le Havre, úton. Mindenkit ismerek a hajón, kivéve egy matrózt, Képes Imrét. Golyán Gyuszi, és Polgár Józsi tavaly nyáron is itt volt, a szakács, Für Kálmán akkor jött, amikor hazamentem, Bartus Pisti és Gáti Laci régi ismerősök.

A hajó cementet rakodott, borzalmasan porzott a berendezés, ócska, régi masina...

Hajnali kettőig intéztük a papírmunkát, mert reggel az ügynöknek le kell adni a hó végi elszámolásokat.

Háromnegyed hatkor keltem.

A berakásnak fél tízre lett vége, átálltunk egy másik rakpartra, hogy ülepedjen a cement.

Hóki, a német barba négykor ment el. Utána költözködés, Gáti a parancsnoki kabinba, én az elsőtisztibe.

Este tízkor indultunk (állítólag), de akkor én még aludtam.

Legyen most egy francia tengerésznóta, a La Carmeline...

Május 10. péntek, Sunndalsøra, úton. Hajnali négykor már kukorékoltam, nem tudtam visszaaludni, hát felkeltem.
Normál nap, reggel elkezdték a berakást, kettőre kész volt.
A komputeres srác nem jött, de már nincs is rá szükségem.
Délelőtt Viktor felhívta a Marlow-t.
Még nem tud semmit, közölte Vlagyiszlav, az ukrán új fiú, egy óra múlva telefonáljunk, utánanéz a dolgoknak.
Egy óra múlva megtudtuk, hogy 13-án jön Bambasz és a lengyel elsőtiszt, másnap megyünk haza. Haugesunndból Oslo, majd Koppenhága, itt szétválnak útjaink, én Pestre, Viktorom Vilniusba megy, ott vonatra száll, és másnap este megérkezik Kalinyingrádba. Nem irigylem.

Május 11. szombat, úton, Husnes. Nyolc lépcső és tizenkét lépés: ennyit kell megtenni ahhoz, hogy a hídra jussak a szabad ég alatt. Ezalatt bőrig áztam, amikor délben Viktort váltottam. Hogy így tudjon az eső zuhogni, az egyszerűen elképzelhetetlen. Még este nyolckor is, a kikötés alatt tartott az égi áldás.
Délután kettőkor, szokásához híven, Manu meglátogatott a hídon. Mindig beszélgetünk 10-15 percet.
Most sikerült a frászt hoznom rá.
Elmondtam, hogy amikor kifestettük a raktár alját (a matrózok addig a bal hajóoldalt, kívülről), este Viktor nagy szomorúan mondja:
- Nem tudtunk mindent elvégezni, amit mára terveztem. Na, majd Husnesben, lefestjük a raktártetőket...
Amikor ezt Manu meghallotta, kiakadt, és majdhogynem kiabált, mit képzel a barba, elveszi az összes vasárnapot, akkor ők szabadok, amióta Bambasz elment, alig pihentek, mert Viktor kitalál mindig valami "fontos munkát".
- Csak próbáljon festeni küldeni, úgy eligazítom, hogy megemlegeti! - mondta a matróz mérgesen.
Jelzem én is attól tartok, hogy engem is be akar fogni, és akkor már ketten leszünk, akik eligazítjuk a sztahanovista agyát.
De a mai eső nem sok jót ígér holnapra, legalább is, ami Viktort illeti.

Május 12. vasárnap, Husnes. Reggel borult volt, délelőtt kisütött a nap, de minden vizes volt, így nincs más hátra, mint készülődni haza.
Csomagolok, takarítok, de arra is időt szakítottam, hogy a gyár területén sétáljak vagy másfél órát.
Leszeknek tanítottam kicsit az Excelt, nagyon hálás volt. Tisztelem érte, mert vén fejjel (negyvenhét éves) nagy kedvvel kérdezett és jegyzetelt. És érzéke is van hozzá, mert minden ment elsőre, amint ráérzett egy-egy funkcióra.

Május 13. hétfő, Husnes, úton, Karmøy. Húzós napra sikeredett ez is: berakás, indulás, enyém a teljes út a két kikötő között, majd kikötés, és végül az átadás átvétel. Ehhez még annyit, hogy reggeli fél négykor már kukorékoltam, annak ellenére, hogy éjfélig beszélgettünk a parancsnok kabinjában.
A lengyel elsőtiszt már a parton várt, amikor megérkeztünk az utolsó kikötőbe. Bambaszt nem várta meg, előbbi géppel is jöhetett, ugyanis tízkor már a norvég főváros repülőterén volt.
Gyors átadás-átvétel, este nyolcra végeztünk.

Május 14. kedd, Karmøy, Budapest. Szép nap: a hajnali fél öt már a hídon ért, korábban keltem, mint ahogyan beállítottam a mobilt. A taxi időben érkezett, fél hatkor Leszek is kikecmergett az ágyikóból, hogy elbúcsúzzon tőlünk.
Nem tudtam elképzelni, hogy a környéken lenne akkora sík terep, ahol egy valamirevaló felszállópályát meg lehetne építeni. Hát nincs is! A repteret félig úgy robbantották ki a sziklás domb tetején, félig meg feltöltötték a hajlatokat a kővel.
Oslóban volt egy óránk, kényelmesen átszálltunk a koppenhágai gépre, de onnan Viktor már rohant, hogy húsz perc alatt elérje a vilniusi járatot.
Nekem volt bőven időm: öt órám volt, bejártam a hatalmas légikikötőt.
Ötkor érkeztünk haza, fél órás késéssel.
Szép volt megérkezni, mint mindig.

Május 4. szombat, horgonyon. Délben távirat várt a tulajtól: május 13-a körül érkezik Bambasz Haugesundba. Nagy valószínűséggel eddig szól a mandátumom ezen a hajón.
Délután valami szörnyűség történt: a komputerem feldobta a talpát. Egy grafikus program futott, és utána "elszállt" minden, csak csökkentett üzemmódban lehetett indítani, és egy program se működött rendesen. Most a hajó komputerén írom a naplóm, de ez randa, német karakterkészlettel rendelkezik, borzalom így írni.
Délután felhívtam Nimród fiam, hogy hívja fel a barátját, akitől vettem a komputert, és kérdezze ki, mi lehet a baj, de attól tartok, hogy csak egy "format C:" segíthet. Azt viszont nem tudom megcsinálni, mert nem tudok particionálni.
Ezért csak a legszükségesebbeket írom le.

Május 5. Vasárnap, horgonyon, úton. Reggel, azaz délben arra ébredtem, hogy egyedül vagyok a hajón, illetve itt van a szakács és Johnny, a mentőcsónak hiányzik, tehát elmentek valahova. Két eset lehet: pecázni, vagy a közeli városba, Kristiansunndba. Este okosabb leszek.
A komputerrel egész éjjel próbáltam varázsolni, de nem ment.
Nimród az én fiam: megbeszéltük, hogy déltől hívhat, pontosan 12-kor csengett a mobilom. Sajnos jól éreztem, csak formázni lehet a gépet. Remélem, hogy hamarosan hazamegyek, és akkor otthon, vagy ha átszállok egy másik hajóra, lesz pár napom valahol, szerviz közelben, ahol helyrepofozzák a komputert.
Délután megjöttek a pecások. Fogtak két termetesebb halat, és hetvenegy darab kisebbet, kicsit. Este indultunk Thamshavnbe.

Május 6. hétfő, úton, Thamshavn. Reggel érkeztünk, jó hírrel fogadtak, nem raknak este, csak ötig, holnap folytatják.
Így nyugi van, csak a hideg kissé kellemetlen, mert ugye mar benne vagyunk a norvég tavaszban, s itt még elmegy a síkesztyű.
Viktor felhívta Ciprust, de csak egy ukrán pasival beszélt, aki új, és ezért ő tartja a húsvét hétfői ügyeletet, merthogy ma az van a görögkeletieknél. Azért annyi a tudomásunkra jutott, hogy a hajó megint megcsinálja a lisszaboni utat, Bambasz Karmøybe jön 13-án. A Lys Chris 20-22 körül érkezik Moerdijkba, Hollandiába, így halvány elképzelésem sincs, mi a tervük velem?

Május 7. kedd, Thamshavn, úton, horgonyon. Délben eljöttünk, és este már Kristansunnd egyik öblében dobtunk horgonyt. Nincs szabad rakpart Sunndalsørában, és ezért várni kell holnap reggelig.
A város mintegy 100 méterre van a hajótól, de kimenni nincs mód. Szívesen megnézném magamnak...
A horgonyőrségben előkészítettem a számítógépet a formázásra, és az előzetes adatmentésre. Tömörítettem, töröltem, a végén lett másfél gigabájtnyi szabad terület. Töredezés-mentesítettem a merevlemezt, szóval eltelt az őrség.

Május 8. szerda, Sunndalsøra. Délben kiderült, hogy nem reggel, hanem délután ötkor indulunk.
Elkezdtem a hidat takarítani, és ezért, ha félve is, de kikapcsoltam a komputert.
Fél háromkor felhívtam Kremerst a Marlownál, mert megjött, hogy innen ki vagyok rúgva, mert Bambasz visszajön a lengyel elsőtiszttel, de nem mondtak semmit arról, hogy mi lesz a további sorsom.
Kremers éppen hosszú hétvégére készült, ezért gyorsan elmondta, hogy semmi biztosat nem tud mondani. A Lys Chris úton van Moerdijkba, 20-a körül ér fel, de a Priwall jön Norvégiába, lehet, hogy oda szállok át, de ha haza is kell mennem, hamarosan kapok egy másik hajót. Ennyi elég volt, remélem, tartja a szavát.
Utána bekapcsoltam a komputert, s csodák csodája, rendben működik. Van halvány elképzelésem róla, hogy mi történhetett, de mivel nem vagyok jártas a számítógéprendszerekben, megtartom magamnak a véleményem. (Bár azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt hiszem, az segített, hogy felszabadítottam egy csomó lemezterületet.) Majd holnap kikérdezem a gyári számítástechnikust, aki megígérte, hogy bejön, és megnézi, hogy mi a baj?

Aki nemcsak a tengert szereti

Ötkor húztuk fel a horgonyt. Kilenc körül felmentem a hídra, egy kicsit bámészkodni érkezés előtt, mert gyönyörű a környék. Legutoljára úgy gondoltam, és le írtam a naplómban, hogy 600 méter magasak a körülvevő hegyek. Itt volt a jó alkalom, megkérdeztem a révkalauzt, hátha tudja.
- A kikötő melletti hegy a legmagasabb, pontosan 1206 méter magas - kaptam a precíz választ. Aztán elkezdte mutogatni a csúcsokat. - Ez, amelyik mellet most megyünk 980 méter, ezt éppen egy hete másztam meg.
Kiderült, a pasas imádja a hegyeket, és ha csak teheti, akkor felmegy a tetejükre, és gyönyörködik a kilátásban.
- Szeret hegyet mászni? - kérdeztem, pedig nyilvánvaló. Ehhez azt azért hozzáteszem, hogy a "mountain climbing" kifejezést használtam, ami a profi hegymászást jelenti.
Elnevette magát.
- Nem vagyok hegymászó, csak kirándulok (only hiking)
Ez azt jelenti, hogy nem használ kötelet, meg felszerelést, és nem a függőleges falon megy fel, hanem a 80%-os lejtésű hegyoldalakon.
Este tízkor kötöttünk ki a gyári rakparton.
Hogy a nap teljes legyen, este tizenegykor jött egy pasas, hogy ugyan, menjünk már hátrébb tizenöt métert, mert előttünk dolgozik egy kotró, és pontosan ennyi hely kell nekik az éjszaka. Nem volt mit tenni, kirúgtam a matrózokat az ágyból, és hátrahúztuk a hajót.
Utána már lehetett aludni.

Május 9. csütörtök, Sunndalsøra. Úgy gondoltam, hogy takarítom a kabinomat, előkészítem a dolgaimat a váltáshoz, teszek-veszek...
Isten tervez, Viktor végez, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy én vagyok az Isten...
Reggelinél azt mondja:
- István, nagy feladat van mára! Ketten kifestjük a raktár alját.
Hát ha ketten, akkor legyen
Azt hiszem, Viktort orvoshoz kéne küldeni, mert kitört rajta a sztahanovista munkaláz. Az rendben van, hogy dolgoztatja az embert, de összekever a matrózokkal. Igaz, délelőtt segített, 10-12-ig, délután meg a szakács, kávéra kész volt a raktár, de én is. Husnessre raktártető festést tervez, de mielőtt szabadjára engedné a fantáziáját, eligazítom.

Rabszolgaság orosz módra

Délután egy kicsit el volt kettyenve, kérdeztem mi a baj?
- A feleségem telefonált. Baj van otthon. A húgom sírva felhívta, és száz dollárt kért kölcsön. Ez persze nem gond, csak nem tudjuk, hogyan juttassuk el? Ukrajnában lakik, és postán nem lehet küldeni.
Az történt, hogy Vologya, a sógorom, elutazott Moszkvába. Ukrajnában nincs munka, hát a brigádjával elindultak szerencsét próbálni. Kőműves a sógorom, a hét fős csapat több mint tizenhat éve együtt dolgozik. Megváltották a jegyet, mesélte a húgom, és utána nem látta Vologyát, és nem is hallott róla 25 napig. Akkor hazajött, és dühösen mondta, hogy a brigádot a Moszkvai állomáson elkapta a maffia, elvitték egy ismeretlen helyre, elvették az útlevelet, és napi tizenhat órát dolgoztatták őket, aztán fizetség nélkül felrakták egy Kijevbe induló vonatra őket. A vonaton úgy koldultak kaját. Így most a húgomék anyagilag bajban vannak, mert a pár krivnya, ami tartalékban volt, elfogyott, és a férje nem hozott haza keresetet.

Április 30. kedd, úton. Elkészültem a hó végével. Ma se jött semmi Ciprusról.
Viktor beszélt egy bizonyos Ruszlán nevű barátjával (rádión keresztül). Utána nevetve mondja, hogy a barátja együtt hajózott a szakácsunkkal, de a német barba kirúgta, ugyanis karácsony estére makarónit készített fasírttal.
Mit mondjak? Elhiszem, mert pontosan ilyen "típus". Rettentő spórolós, ez ennél a cégnél elsőrendű, és rettentően nem szeret pepecselni a kajával, Már ami megjelenést, a tálalást, a külalakot illeti. Mert egyébként elszöszmötöl, van neki egy igen fontos fegyvere: egy baromi éles kés. Ezzel képes egy bélyeget élére állítva felszeletelni. Erre is használja: egy paradicsomból vág minimum 12-14 szeletet, van, hogy többet is, és kitesz az asztalra öt embernek egy paradicsomot, és egy negyed uborkát, azt is hajszálvékonyra vágva. El lehet képzelni, hogy a két szelet parizer, sajt, vagy szalámi (amit egy főre kiad) olyan vastag, hogy át lehet rajta látni.
Amúgy semmi baj vele.
Itt az április vége, fuss el véle...


MÁJUS

Május 1. szerda, úton, horgonyon. Viktorunk kijelentette, hogy ma ünnep van, mert ez a nemzetközi munkásosztály ünnepe, ami a kajából nem látszott (az ünnepiség), hanem csak a túlóralapon: ma minden óra duplán számít.
Érkezéskor Grip pilotállomás közölte: azt az értesítést kapta az ügynöktől, hogy horgonyra állunk, és csak vasárnap este megyünk part mellé.
Ez hatalmas alkalom a pecázásra.
Az biztos: jobb itt bent a fjordok között "lébecolni", mint kint a nyílt tengeren esetleg lityegni. Bár az utolsó napon elcsendesedett a Norvég-tenger, s szép napsütésben jöttünk.
Tipikus "skandináv" égbolt volt, ezzel a látvánnyal sose tudok betelni: a felhők viszonylag alacsonyan, úgy 4-600 méter magasan úsznak az égi tengeren, és követik a vízfelszín, a Föld domborulatát. A szem messzi mérföldekre ellát, némelyik felhő fölé is belátni, az alja sötét, de a teteje verőfényben izzik.
Freifjordban dobtunk horgonyt, Frei szigete Kristiansund alatt van. Van egy másik hajó, egy tanker is horgonyon. A viking tavasz is kezd beleadni mindent: zöldellnek a szigetek, a gyep harsány zöld, a fák is erőre kaptak, új levelek borítják az elmenetünkkor még csupasz ágakat. A hőmérséklet is tűrhető, este hatkor 12 fok volt, bár ez messze van a lisszaboni 29-től, de itt az ilyen meleg "rémálom" számba megy amúgy is.
A váltásunkról az a hír, hogy semmi hír

Május 2. csütörtök, horgonyon. Leszek éjfélkor szomorúan mutatta az árva halacskát, ami a horgára akadt. Nem az igazi horgászó hely, de majd reggel!, mondta, mert ő ilyen, bizakodik.
Egész nap teljes csönd, ami azt jelenti, hogy mindenki: a hajóbérlő, a tulajdonos és a Marlow hallgatnak.
Szép, napos idő, csak gyenge szél kerekedett délutánra, de estére az is elmúlt.
Este a hídon Leszekkel és Viktorral boroztunk, beszélgettünk.

Május 3. péntek, horgonyon. Éjfélkor még nem volt teljesen sötét, tegnap pedig fél háromkor kezdett megtörni az éjszaka feketesége. Ez mutatja, hogy meglehetősen északon vagyunk, ha feljebb mennénk még egynapi hajóútnyira, akkor már a sötét nélküli féléves nappal birodalmában lennénk.
Fél egy táján feljön Viktor a hídra, és meginvitált a kabinjába. Leszek már ott volt, sör, mogyoró, csoki előkészítve.
- István, bort vagy sört? - kérdezte Viktor, a bor mellett döntöttem. Erre a barba lement a konyhába, hozott sajtot is, és kinyitotta az egyik üveget. Finom, száraz, spanyol vörösbor volt, egy dobozban két palack, elegáns meg minden.
Töltött.
Kaptam egy söröspoharat, csurig borral. Leszek sörözött, Viktor borozott, később sörözött.
Beszélgettünk, s Leszek felhozta, hogy a szovjet Vörös Hadsereg miért állt meg Varsó előtt amikor a felkelés volt, és tétlenül nézte, hogy a németek leverik?
Ebből aztán nagy duma támadt a II. Világháborúról, Sztálinról, a szovjet vezetőkről... Vita nem volt, Viktor volt az úriember, Leszek már ihatott előbb is, mert kissé kekec volt. A parancsnok csak úgy ontotta magából a neveket és a dátumokat, látszott, jól megtanulta az iskolában oktatott történelmet. Azon csak ámult, hogy volt lengyel emigráns kormány Angliában, erről nem is hallott. És ami számomra furcsa, de nem meglepő, volt, hogy Viktor a sok millió gyilkosság mellett úgy beszélt a rendszerről, hogy az "nice time", azaz szép idők voltak. Pedig a nagyapja is áldozatul esett Sztálinnak, de erről a családban nem beszélnek. Struccpolitika.
Szó szót követett, s Viktor elsütött egy rigmust lengyelül. Magyarul a szó szerinti fordítást adom, nem tudom "rigmusítani":

Ettől Leszek barátunk teljesen magába roskadt, bár ez túl sokáig nem tartott, mert van vagy 162 centi magas. Kényszeredetten nevetett, és mondta, hogy erre a polyákok harapnak, nem szeretik ezt hallani. Nem tudom, hogy mi az eredete, és az oka, de nem is akartam rákérdezni. (Orosz "költemény", a lengyelek cukkolására, amint később megtudtam.)
Később elkezdtem egy kicsit borászkodni, hogy eltereljem a szót az egyre "kényesebbnek" ígérkező témáról.
Háromkor szedelőzködtünk fel, én a hídra, ők aludni.
Délben semmi hír nem volt semmiről.

Április 23. kedd, Lisszabon, úton. Jelentem, letelt a szerződésem fele. Ma három hónapja érkeztem Halmstadba.
Viktor megtáltosodott, és négyszer fordult a hajó és a piac között. Vagy másfél kilométerre van, az elmúlt úton felfedezték, ma meg kimentek Leszekkel és bevásároltak. Két forduló alatt csak sört hoztak, a harmadik és negyedikre pedig gyümölcsöt, zöldséget, szalámikat, kenyeret. Hogy el tudják hozni, kikölcsönözték a bevásárlókocsit (Viktor a mobilját hagyta letétben), és buzgón tolták be a kikötőbe. Az utolsó pár száz méter kissé kemény lehetett, mert a kis kerék a macskaköveken nem az ideális. Az eredménye is meglett, mert éjfélkor láttam csak igazán, a lámpafényben, hogy a parancsnok karja, nyaka, feje búbja szép pecsenye pirosra sült. Na, ja, harminc fok a napon!
Négykor én is kimehettem Leszekkel, kivittem egy tekercs filmet előhívatni. Elég jól sikerültek a képek, egy, amit Mo i Ranából jövet készítettem, kimondottan jó. Mindenkinek nagyon tetszett. Szemben egy hegy, az alkony halvány vörösre festi, két oldalt a másik kissé sötétebb, és fehér a hótól, a víz sima, mint a tükör, és benne minden szépen tükröződik.
Több képre lecsapott Viktor, kettőre Leszek, de a negatív végül is nekem maradt.
Kiszállt Pascal, beszállt Johnny Soares.

Vele nem fogok versenyezni kötélhúzásban, a manőverkor rám vert egy "fél" orrkötélnyit, azaz kézzel beszedte az övét, aztán az enyém felét. Hagytam.
Este kilenckor indultunk La Corunába.

Április 24. szerda, úton. Csinosítjuk a hidat. Azt meg kell adni, Viktor érti a módját a karbantartásnak, mindenre odafigyel, meghajtja a matrózokat, de a hajó csillog-villog, olyan, mintha új lenne.

Április 25. csütörtök, úton, La Coruna, úton. Hajnalban érkeztünk, fél ötkor part mellett voltunk.

Átírom "a Nagy Fecót"

Éjfélkor Viktor azzal adta át az őrséget, hogy érkezésre kiballasztolunk mindent. Legyen, ha ő így akarja.
Reggeliig leszondáztam, nehogy tétlenül ücsörögjek.
Fél nyolckor jött a draft surveyor, naná, hogy nem tudtuk az első merülési mércét leolvasni - kevesebb volt a merülés elől, mint negyven centi, hatvannál kezdődik a jelölés -, vissza kellett tölteni az orrtankot. Fél órát késett a berakás, a stivador (rakodásvezető) morcos volt, de később befogta a száját, amikor a rakodó ketyerén, amivel a kavicsot zúdítják belénk, leégett villanymotor, s álltunk jó három órát, amíg motort cseréltek.
Délután jön egy pasas, cigit akart venni. Nem kapott, mert ez a trafik Norvégiában üzemel, itt árufeltöltés van csak. Meglátja Manut a folyosón:
- Ez török? - kérdezi legnagyobb megelégedésemre. Felvilágosítottam, hogy zöld-foki.
- Az arca, mint egy török harcosé a szultán seregéből - mondja az öreg spanyol, s nekem eszembe jutott, hogy én is janicsárnak gondoltam a matrózunkat, amikor először megpillantottam.
Most nem volt baj a merüléssel, rakodás végére szépen kihoztuk a harminc centis trimmet, de ennek az volt az ára, hogy a raktár közepén tornyosult a rakomány kétharmada, hátra alig jutott (a közepéhez képest), elől pedig megint szenet raktak "big bag"-ben. Egy zsák egy tonna, ez elég big bag, azaz nagy zsák.
A zsákrakodókkal volt bajom elég, senki nem volt szomjas közöttük, valamit ünnepelhettek, mert tömény piaszag lengte körül mindegyiket, és állandóan estek-keltek a zsákok között. Amíg az első sor zsákot le nem rakták, lent voltam, hogy saját kezűleg tegyem eléjük a pozdorja lemezeket, amivel elkülönítjük a zsákokat az ömlesztett kőtől.
A draft survey este hétre ért véget, fél nyolckor pilot. A manőverben nem vettem tevőlegesen részt, mert mire előre vánszorogtam Johnny már beszedett minden kötelet. Az biztos, hogy ha észt jönnek rabolni a hajóra, a nyakunkon marad, de ha meg kell fogni a kötél végét, akkor elemében van. Láttam, hogy itt rám nincs szükség, vissza a kabinba, háromnegyedkor zuhany, s nyolckor bezuhantam az ágyikómba.
A Nagy Fecó azt írta: "Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás...", nos, ezt így írtam át: Húsz óra munka, négy óra pihenés, a többi szórakozás...
Lehet, hogy a szótagszám nálam nem jön ki, de a szórakozás se, így kvittek vagyunk.
Illetve volt némi szórakozás: lefekvés után nem jött össze az elalvás a szokott "sebességgel", egyébként (hál' Istennek) nálam ez igen gyorsan "be tud következni". Mindenki ismeri azt az állapotot, amikor olyan fáradt, hogy nem tud elaludni. Jó félórányit szórakoztattam magam azzal, hogy dühöngtem: nekem most aludni kell, nekem most aludni kell, aztán azt vettem észre, hogy a mobilom veszettül csörög háromnegyed éjfélkor, mert azt használom ébresztőórának.

Április 26. péntek, úton. Éjfélkor megyek a hídra, hát a mi Viktor bátyánk veszettül hortyog. Ül a szófán, minden villany lekapcsolva, és húzza a lóbőrt. Az vesse rá az első követ, akivel ez még nem esett meg, egy olyan nap után, mint a tegnapi.
Köszöntem egy harsány "gúd mónyingot", jól becsaptam az ajtót, azonnal talpra ugrott, és közölte, hogy éppen azon gondolkodott, hogy mikor érkezünk Thamshavnba.
Azt bizony ki kell gondolni...
Így rá nem érvényes a "húsz óra munka, négy óra pihenés...", mert a négyhez hozzárakott az őrségben pár(?) percet.

Április 27. szombat, úton, Vizcaya. A tulajdonoskabinban aludtam, mert az enyémnek a falát állandóan kopogtatták az elszabadult sörös dobozok a túloldalon. Ott van a sörraktárnak használt ambulancia.
A Vizcaya most nem viselkedik rendesen, oldalról kapjuk a hullámokat, és lityegünk szépen.
Hatkor alig tudtam elaludni, mert valami éktelenül püfölt valamit, minden egyes billegésre hangos zakatolás volt a válasz. Délben Manu megtalálta a bűnöst: a CO₂ palack szállítókocsijának a karja szabadult el, volt vagy húsz centi szabad játéka, és ez zakatolt.

Április 28. vasárnap, úton, Angol csatorna. Megyünk. Viktor csúcsot javított, 18:00-24:00 óra között 78 mérföldet tett meg. Ezek szerint én kapom szemből az áramlást. Ritkán fordul elő velünk, hogy a vihar nem szemből jön, most ilyen különleges nap van, délnyugati vihar nem hátráltat.

Április 29. hétfő, úton, Északi-tenger. Itt már jött a Kossuth adó hajnalban. Várakozással telt el az őrség, de hiába: nem érkezett telex Ciprusról a váltásokkal kapcsolatban. Pedig bíztunk benne, hogy a mai nappal okosabbak leszünk.
Az idő csendesedett, de le is hűlt, már csak 7 fok van napközben.