Többen követelték az asztalt csapkodva, hogy az „Egy mozifilm apropóján” című bejegyzésemben írtakat részletezzem. Nevezetesen a Maersk Alabama fedélzetmesterével történ beszélgetést.
Összeszedtem a gondolataimat és megírom, tessék. Csalódni fogtok , előre bocsájtom. Elsősorban az eset 2009-ben történt és így mindenben az én memóriámra vagyok utalva. Próbáltam ugyan utána nézni, hátha megvannak azok az üzenetek, amelyek az eset apropóján a hajóra érkeztek, de semmit nem találtam. A fedélzetmesterrel is évekkel ezelőtt futottam össze, és a beszélgetés kb. annyi volt, hogy ő mesélt, én meg hallgattam a többiekkel együtt – talán a rotterdami (de lehet, hogy a hamburgi) tengerészklubban. Ez is legalább három éve volt, megint csak a memóriámra kell hagyatkoznom. Tehát ami most következik, az teljesen és kizárólag az én szubjektív véleményem. Lehet vele vitatkozni, csak nem érdemes, mert sok információt én sem tudok. Fura, az egész esettel kapcsolatban egy cikket olvastam el, ami arról szól, hogy beperelték a Maersket a személyzet tagjai, illetve a filmből megnéztem kb. 30 percet.
A filmmel eleve előítéleteim voltak, mert nem értettem, miként lehet hősként aposztrofálni Phillips kapitány tetteit, azóta megértettem. Moha kollégám írta, hogy a forgatókönyv Phillips saját regénye alapján készült, így már érthető. Sajnos a legénység tagjai nem írnak majd ellenkönyvet, így ellenfilm sem készül majd. Hollywood kapott egy hőst, amit Tom Hanks tutira remekül játszott el. Nem húzom az időt, nem karakterre fizetnek, lássuk, mit látok én az egészből.
Amikor 2009-ben megjöttek az első híradások az Alabama elrablásáról, majd kiszabadításáról, nem nagyon foglalkoztam vele. Nem jártam a környéken, elolvastam, egy hír volt a többi kalóztámadásos közül. Akkor érdekelt egy kicsit, amikor a kiszabadítás után lefilmezték a hajót. Talán a spanyol, vagy a holland tévében láttam egy snittet, amire emlékszem: a hajó járójánál a watchman félszegen vigyorog. Ez beleégett a memóriámba. A dolgot akkor olvastam el picivel jobban, amikor valamelyik biztosító elemző levele, vagy a Kalózellenes Központ elemzése került a kezembe. Ami most következik, azok a tények, amelyekre én emlékszem; direkt nem néztem utána semminek, hogy ne befolyásoljam a memóriámat, az én véleményemet kapjátok. Próbálom időrendbe tenni a dolgokat.
Tehát az amerikai lobogó alatt hajózó hajót támadás érte. 2009 áprilisában már régóta érvényben volt az ajánlás, hogy a szomáliai partoktól ajánlatos legalább 600 mérföld távolságot tartani, mert a kalózok a szárazföldtől egyre messzebb merészkednek és támadnak. Az első hírekben szó nem volt róla, hol érte a hajót támadás, de nem sokan lehettek, akik közülünk nem vették biztosra, hogy a 600 mérföldes „határon” túl. Emlékszem, a barátom francia színekben azon a tájon hajózott akkor, tőle tudom, ők eleve 800 mérföldet tartottak hasonló méretű konténeresükkel, majd délkeletről közelítették a kenyai partokat, minél kevesebb lehetőséget próbáltak biztosítani a kalózoknak. A fegyveres őrök (kísérők) jogi helyzete akkor még nem volt mindenhol teljesen letisztázva, melyik ország engedi, a szabályok, stb., de folyamatban volt. nem mellesleg valószínű, hogy az Alabama esete volt a végső lökés, hogy mindenki nagyon gyorsan elfogadja a jogi alapokat, engedélyezze jelenlétüket.
Tehát a hajót elfoglalták a kalózok, a személyzetet túszul ejtették. Kezdetben arról szóltak a hírek, hogy a személyzet 20 amerikaiból áll. No, ez nem igaz, az amerikai lobogó matt amerikai parancsnok volt, és még pár amerikai, de a matrózok egész biztosan nem amerikaiak voltak. Lényegtelen. A lényeg, hogy két- három nappal később már jöttek a hírek, hogy az US Navy kiszabadította a hajót és a kapitányát is, az biztonságban Mombassába érkezezett. Emlékszem, még viccelődtem is a lengyel barbámmal, hogy vajon ha őt vinnék magukkal a kalózok, akkor vajon ki sietne a segítségére. A tévéadások ellenére sem tudtuk, hogy a kapitányt nem a szárazföldről kellet kimenteni, hanem egy mentőcsónakból. Erről pár hónappal később szereztünk tudomást, amikor a már fentebb említett elemzést az eseményekről megkaptuk. Tényleg nem emlékszem, hogy biztosító, vagy a valamely más szervezet adta ki, de akkor kaptuk az első hivatalos információkat. Meglepődve olvastuk, hogy a hajó kb. 250 mérföldre tartózkodott a szomáliai partoktól, amikor a kalózok a megszállták és Mombassa irányába tartott. A hajó az előírások szerint riasztotta az illetékeseket, segítséget kért. A személyzet a gépházba zárkózott a kapitány és a hídőrség tagjainak kivételével, akik manőverezéssel próbálták elhárítani a támadást. Ez nem volt sikeres, de a támadók csónakját összetörték. Arra nem emlékszem pontosan, hány kalóz szerepelt az elemzésben. Miután a hajót elfoglalták, a hídon tartózkodó (szintén amerikai) első tiszt a vészleállítóval leállította a hajó főgépét, így az mozdulatlan lett. A gépházba zárkózott személyzet nem is adta a gép irányítását vissza, okosan, még akkor sem, amikor a három tússzal fenyegetőztek a kalózok. A három túsz a parancsnok, az első tiszt és egy matróz volt. Sőt, ügyes módon sikerült az egyik kalózt elkapniuk, illetve az első tisztnek is a gépházba menekülnie. Ezt a kalózt később ki akarták cserélni a maradék két túszra, de csak a matrózt kapták meg érte, a kalózok továbbra is túszként tartották a kapitányt. Közben az US Navy körzetben tartózkodó hajói megkezdték a mentő akciót és igen hamar (24 órán belül) a helyszín közelébe értek. A kalózok a mozdulatlan Alabamáról megpróbáltak elmenekülni a hajó mentőcsónakjával. Meglepődve tapasztalták, hogy a mentőcsónak nem egy gyors jármű, nem is az a célja, de a tervük az volt, hogy a csónakkal elmenekülnek, a kapitányt túszként magukkal hurcolva. (Azt tudni kell, hogy a mentőcsónakban van bőven víz és energia rudak, hogy a benne lévők túléljenek pár napot, amíg a segítség megérkezik, üzemanyag viszont csak 24 órára). Tehát tervük nem is valósulhatott meg, ha ismerték volna a hajókat, meg sem próbálták volna. Azt, hogy a kapitányt miként szabadították ki a csónakból, nem részletezték, csak azt, hogy a hajó biztonságosan Mombassába érkezett, és fizikai sérülése csak az első tisztnek és a matróznak volt kaptak néhány ütést a kalózoktól.
Ennyit tudtunk a jelentésekből, és akkor a fő téma az volt, miért volt „csak” 250 mérföldre a hajó a szomáliai partoktól? Az igazság az, hogy nagyon hamar napirendre tértünk a dolog felett, örültünk, hogy a kollégák megúszták a dolgot.
Talán két évvel később történt, hogy belefutottam a hajó egykori fedélzetmesterébe. Ahogy írtam, talán a rotterdami tengerészklubban történhetett, de lehet, hogy a hamburgiban, valamelyikben a kettő közül, nem emlékszem. Még első tiszt voltam, az biztos. Éppen az internetet nyüstöltem, amikor az egyik matrózunk odajött hozzám, és lelkendezve kérdezte, tudom-e melyik hajó a Maersk Alabama. Elsőre nem ugrott be a név, de akkor megjelent a német tisztjelöltünk, és pár szóból beugrott a sztori. A német kadét mondta, hogy az egyik asztalnál ott ül a hajó valamikori fedélzetmestere és meséli a kalóztámadás történetét. Ha érdekel, hallgassam meg. Előre bocsájtom, hogy kétségeim voltak, hogy tényleg a személyzet egyik tagja van ott, de azért érdekelt a dolog. A fedélzetmester, aki malajziai volt, és muszlim (fura fajta, mert erősen sör hatása alatt állt) később megmutatta a tengerészkönyvét, és bár lehet hajópecsétet hamisítani, abban bizony az Alabama stemplije virított, lefedve a hajó áprilisi megtámadásának időpontját. Amit most írok, az emlékekből szedem elő, remélem, fontos dolog nem marad ki, próbálom visszaadni, amit az állítólagos fedélzetmester elmondott, de óhatatlanul bele lesz szőve az, amit én raktam össze a fejemben. Tessék fenntartással kezelni, egyrészt mert nem pontosan emlékszem, másrészt a fedélzetmester enyhén be volt csiccsentve, néha alig értettem a szavait.
Szóval elsősorban az események. Mindenki tudta a hajón, hogy legalább 600 mérföldre kellene hajózniuk a partoktól, de Phillips kapitány nem így döntött. több okból. Az első az volt, hogy eleve késve indultak el az előző kikötőjükből és így akarta behozni a két nap lemaradást. Erről a szándékáról biztosan értesítenie kellett a Maersk-et és a tulajdonost is, bár nem vagyok tisztában az üzemeltető menedzsment rendszerével. Az mindenestre feltételezhető, hogy a tulajdonos vagy a Maersk tudott a tervezett útvonalról. (Itt nem mennék bele, hogy ki a tulajdonos: maga a Maersk, vagy az amerikai cég, utóbbi tulajdonosa nyugodtan lehet a Maersk, bevett szokás). Maradjunk abban, tudniuk kellett róla, mert megköveteli az ISM rendszere. Erre még visszatérek, ha el nem felejtem. A sietség másik oka az volt, hogy már hazafele készülődött. A leváltását egy héttel korábbra tervezték, de a váltója nem tudott utazni, viszont már el volt döntve, hogy Mombassa kikötőjéből megy haza. A személyzet ezt onnan tudta, hogy viccelve megjegyezte az első tisztnek, hogy már be is van csomagolva és a váltója két napja élvezi valamelyik luxusszálló kényelmét. Itt kell elmondani, hogy a legénység nem szerette Phillipset. Amennyire értettem kötözködő, a matrózokat lenéző enyhén rasszista ember, aki bizony elég rendesen ivott is. A legnagyobb "bűne" viszont az volt, hogy nem akarta a személyzetnek fizetni a túlórákat. Mi, akik hajózunk tudjuk, hogy a matrózok, gépészek nem a fix fizetésük miatt vannak itt, hanem a megkapható túlórák miatt. Ezért hajlandók dolgozni, de el is várják, hogy megkapják a pénzt. Phillips rendszeresen kurtította a számokat, de a munkát elvárta. Szóval a személyzet nagyon várta, hogy eltűnjön. Ezért nem is bánták, hogy siet. Bánni akkor kezdték, amikor az első támadási kísérlet megtörtént a hajnali órákban. Ezt még hamar elhárították, a kalózok nem voltak jó pozícióban. Az első tiszt beszüntette a munkát a fedélzeten és felkészítette a személyzetet, hogy bármikor készen álljanak a gépházba való elzárkózásra. Viszont a kapitány konokul tartotta az irányt, meg sem fontolta, hogy eltávolodjon a szomáliai partoktól. Állítólag az volt a nézete, hogy amerikai hajót nem támadnak meg, ezért felhúzatta a tatra az amerikai lobogót. Hogy értesített-e valakit a támadásról nem tudom, de tételezzük fel, hogy igen. A második támadás délután történt, ekkor a kalózok igen közel kerültek a hajóhoz, de az első tisztnek sikerült kimanőverezni a csónakot. A személyzet már ekkor a gépházba menekült. A veszély elmúltával az első tiszt a hídra hívatta a fedélzetmestert. Utasította, hogy minden fedélzeti nyílást belülről zárjon le, és extra figyelők felállítását rendelte el, valamint a tűzoltótömlők kihúzását és előkészítését, hogy a vízsugarakkal nehezítsék a kalózok dolgát. A kapitány a hídon volt és úgy festett, hogy részeg. Ez a fedélzetmester állítása, bizonyíték nincs rá. Az első tiszt azt is elmondta a fedélzetmesternek, hogy már értesítették az illetékes hatóságokat a támadásokról és segítséget kértek. De útirányt még mindig nem változtattak. Nem tudni, hogy lett-e volna értelme, hogy volt-e kommunikáció a támadó kalózok között, de: ha az első támadás után, elkanyarodnak keletnek, akkor nem lettek volna akkor és ott, ahol, és amikor a harmadik támadás történt. Ami nem sokkal a második után következett be. Sajnos későn észlelték a közelítő csónakot, a személyzet a tömlők kihúzásával volt elfoglalva, amikor megszólalt a riasztás. Se a tömlők nem voltak kész, a legénység fele a fedélzeten tartózkodott, egyedül a manőverezés volt a védekezés. Mindenki rohant a gépházba és bezárkóztak, és az ott rendszeresített műholdas telefonról hívták a kalózok kergetésére létrejött flotta központját. Ez a kapcsolat végig tartotta bennük a lelket, mert tudták, jön a segítség. Semmit nem tudtak addig, amíg a főgépet valaki leállította a hídról. Az első tiszt letelefonált, hogy a kalózok elfoglalták a hajót, a gépészek ne indítsák a gépeket. Az első tisztnek volt annyi lélekjelenléte, hogy nem tette vissza a telefont a tartójára, így hallották a hídon elhangzó dolgok egy részét. Egyvalakit nem: Phillipset. A hídon kormányzó matróz később elmondta a többieknek, hogy a kapitány semmit nem csinált. Egy szót nem szólt, a kalózokat az első tiszt nyugtatgatta. A kalózok rövid idő alatt végigdúlták a hajó kabinjait, kinyittatták és kirabolták a hajó széfjét, majd cigit követeltek. A gépházban hallották, ahogy az első tiszt fennhangon elmondja, lekíséri a kalózokat és kinyitja nekik a vámmentes kantint, hogy cigit vehessenek magukhoz. Ez a tároló a gépházi lejárathoz közel volt, és azt is megtudták, egy kalóz kíséri csak le az első tisztet. A gépüzemvezető, meg a második tiszt gyorsan elhatározta, hogy megpróbálják kiszabadítani az első tisztet és megszerezni a kalóz fegyverét. Lesben álltak és megtámadták az első tisztet kísérő fegyverest. A fegyvert nem sikerült megszerezni, mert valahonnan felbukkan egy második kalóz, de az első tisztel sikerült a gépházba menekülni, magukkal hurcolva a kalózt. Az akcióért egyébként az első tiszt letolta a gépüzemvezetőt, mert világosan megmondta, senki ne csináljon semmit. Világos, az akcióval kockáztatták a másik két túsz életét. Ekkor az első tiszt a műholdas telefonon beszélt a központtal, akkor tudták meg, hogy a kalózok csak négyen vannak, de bármikor érkezhetnek újabb csónakok. A túszcseréről a fedélzetmester sokat nem mondott, az volt a terv, hogy a kalózért megkapják a kapitányt és a matrózt, de csak a matrózt kapták meg, a kalózok átverték őket. Lövések is voltak, az egyik gépész meg is sebesült a karján (ez kimaradt a jelentésekből). Harmadkézből származó információ, a matróz elmesélése szerint Phillips végig szótlanul ült a hídon. A további eseményekről sem tudott sokat elmondani, vártak, közben a kalózokkal megpróbáltak telefonon egyezkedni. Az mondták nekik, amikor belőttek a gépházba, tönkretették a hajó főgépét, nem tudnak sehová menni. Az biztos, hogy egy idő után az első tiszt mondogatta a kalózoknak, hogy a hadihajók úton vannak, biztosan tudniuk kell, hogy az Alabama bajban van. Ő volt az, aki azt javasolta, hogy a kalózok a mentőcsónakkal meneküljenek el, a kapitányt hátrahagyva. Csak hát a kalózok sem voltak hülyék, vitték a kapitányt is. Amikor az első tiszt úgy vélte, hogy elmentek, óvatosan előmerészkedett gépházból, és felderítették a hajót. A kalózok valóban elmentek, a csónakkal, de a kapitányt is vitték. A jó hír az volt, hogy a közelben már ott volt két hadihajó. Ezeknek szóltak, hogy a mentőcsónakban ott a kapitány, és hogy 4-5 kalóz lehet vele. Az eddigi sikereken felbuzdulva jött a „zseniális” ötlet: próbáljanak a hajóval a csónak után menni és felborítani azt. Így a kalózok kénytelen lennének úszni és elfoghatnák őket, a kapitányt meg kiszabadítanák. Tessék figyelni. nem annak örültek, hogy megúszták a támadást, hanem még terveket is szőttek, hogy miként szabadítsák ki Phillipset. Szerintem ez a történet hősise része, ha van egyáltalán olyan. Kész szerencse, hogy a hadihajók parancsnokai le tudták beszélni az első tisztet a dologról, hiába, őt is elragadta hév. Sőt, elérték azt is, hogy a hajó távolodjon el és kísérettel folytassa útját Mombassa irányába.
Hát ennyi, amit összeraktam magamnak. Még egyszer: ez szigorúan az én szubjektív történetem, amit abból raktam össze, amit hivatalosan is megkaptunk, és amit a fedélzetmester elmesélt. Nem sértődöm meg, ha fenntartás van a történettel kapcsolatban, nem tudok kezeskedni a történetért. Nekem is sok helyen lyukas, és nem értek pár dolgot magam sem. Például ha Phillips nem is, de a szemmel láthatóan talpra esettebb első tiszt miért nem cselekedett az első támadás után? Miért nem erőszakolta rá az akaratát a kapitányra? Továbbá a tulajdonos, vagy a Maersk miként járulhatott hozzá a tervezett útvonalhoz? Ha a saját szakállára hajózott Phillips a veszélyes útvonalon,az rossz, ha az ő jóváhagyásukkal, akkor nagyon rossz.
Azt viszont tudom, hogy a fedélzetmester már nem dolgozik Maersk hajón, az Alabama után el kellett jönnie a cégtől. Ő volt ugyanis az egyik, aki beperelte a tulajdonost a veszélyeztetés miatt. Ez tehát a bajom a történettel és a filmmel: beállít valakit (jó, a saját elmondása alapján) hősnek, holott az egész eseménysor miatta következet be és a szerencsés végkimenetelhez semmi köze. Értem én, „hogy az igaz történet alapján” az egy gumi kitétel és tulajdonképpen semmi okom morogni miatta. De fogadjátok el, hogy szerintem 50%-ba úgy történhettek a dolgok, ahogy azt én itt most leírtam.
