Olegnek sikere volt! Komolyan. :D
Az úgy történt, hogy kimentünk Sevillában ismételten, bár most azzal a céllal, hogy bizony focimeccset fogunk nézni. Nem volt sikerünk, ugyanis ezen a héten nem volt Bajnokok Ligája, csak selejtezők, de az meg olyan meccs volt, ami nem érdekelt minket. Elmentünk hát a megszokott körútra, Internet, azután egy pohár valami, a most már megszokottá vált helyünkön.
Megkezdődött az iskolai időszak Spanyolországban, az elmúlt egy hónapban üres pub most tele volt fiatalokkal, jót mosolyogtam, hogy megint mi vagyunk az öregek. Bevédtünk egy asztalt, nagyot, hátha Janusz is befut, aki egész nap a feleségével nézelődött a városban. Nem futott be, viszont én elfutottam, kicsit később. Ott üldögéltünk, iszogattunk, próbáltuk megfejteni az élet nagy dolgait, megváltani a világot szóban. Körülöttünk nagy tömeg, zsivaj, főleg ifjú hölgyek voltak jelen, a hangzavar adott volt. Nekünk fel sem tűnt, hogy csak a mi asztalunknál van hely és üres szék, elvoltunk, mint a befőtt. Oleg a Mercedeséről beszélt, meg arról, hogy majd vesz hozzá alkatrészt és hazaviszi, mert otthon csak kínai után gyártott dolgok vannak, itt viszont bár bontott az alkatrész, de gyári. Lámpákat már vett, most lökhárítókra vadászik, mert neki még a régi van az autón és a ráncfelvarrott modellt szeretné feltenni a német vasra. Az még érdekes lesz, hogy miként viszi azt haza Rotterdamból. Szóval beszélgetünk, amikor egy lány megszólít minket angolul, hogy leülhetne- e az asztalhoz, mert máshol nincs hely. Oleg rám nézett, hogy mit szólok hozzá, bólintottam, marad még hely elég Januszéknak is, ha befutnak. A nyelvi akadályok miatt volt egy kis félreértés. Mi úgy értelmeztük a kérdést, hogy a lány leülhet-e, ő meg azt szerette volna kérdezni, hogy a barátnőivel együtt leülhet-e. Amikor szépen elkezdtek lecsüccsenni a lányok, mi csak pislogtunk, összesen voltak hatan, mindjárt nem volt túl sok hely az asztal körül. Ráadásul mi Oleggel egymással szemben ültünk, így az ifjúság jobbról és balról ült be közénk. Ez azért fontos, mert rögtön elkezdtek beszélgetni egymással. Egyszerre mondta mind a hat a magáét, hangosan, hogy a hangzavarban értsék egymást, nekünk meg Oleggel majdnem ordítanunk kellett, hogy folytathassuk a beszélgetést. A fejem hamar meg is fájdult a csiviteléstől, komolyan, nagyon hangosak voltak, ráadásul a hely szűke miatt még a személyes életterembe is belemásztak. Tutira öregszem, mert próbáltam elhúzódni a két oldalamon ülő lánytól, de hát bálnai méreteim miatt ez nem volt egyszerű feladat. Már kezdtem fontolgatni, hogy menni kellene, de Oleg hozott még egy pohárral, és ugye ételt, italt az asztalon nem hagyunk, meg kellett inni. Közben Oleg beszédbe elegyedett az egyetlen angolul valamennyire beszélő lánnyal, aki fordított a többieknek. Ez azért volt jó, mert amíg fordított, addig a többi figyelt rá és kissé halkabb lett a zaj. Viszont a francba, egyszerre válaszolt mindegyik, na akkor pótolták a pár másodperc csöndet.
A kötelező körök után hamar eljutottak odáig, hogy mi mit is csinálunk itt, kissé hüledeztek, hogy tengerészek vagyunk, meg Oleg az első tiszt, én meg a barba, ilyen fiatalon, de megnyugtattuk őket, én festem a hajam, mert amúgy hófehér. Itt kezdett Oleg tapogatózni, hogy el kellene menni valami jó kis helyre táncolni, meg miazmás, ha a lányok tudnak valamit. Én rugdostam volna a jósrác bokáját az asztal alatt, ha tudom melyik a lába, mivel ilyesmi nem volt tervbe véve az estére pro uno, pro secundo én nem táncolok, mivel nem tudok, be vagyok oltva ellene. Szemmel próbáltam verni az egyre jobban belelendülő csúfomat, de ha látta is, nem érdekelte, már vitte a lendület. A lányok rettenetesen figyeltek arra, amit mondott, mintha működött volna a sármja, én meg szépen elhárítottam minden kísérletet, amikor be akartak vonni a beszélgetésbe. Nem volt kedvem, tényleg öregszem, na. Mire a pohár (korsó) kiürült Oleg megállapodott a lányokkal, hogy megyünk táncolni, tette ezt azén nevemben is, amivel messzemenőkig nem értettem egyet. Ennek hangot is adtam, mondván másnap dolgozni kell, kirakás van, valakinek figyelnie kell reggeltől, de ezt Oleg elintézte azzal, hogy a maffiának már kiadta másnapra a munkát, a második tiszt tudja, mit rakunk ki (nem egy was ist, majdnem mindent), ráérünk reggel bemenni a hajóra. Ő, mert nekem reggel küldenem kell a reggeli jelentéseket mindenkinek. De nem baj, ő csak menjen, én visszaballagok a hajóra. Oleget vitte a lendület, ezért lecsapott a lehetőségre, hogy ha én visszamegyek, akkor ő reggelnél előbb nem fordulna elő a hajón. Rábólintottam, tegye. Sajnos a reggelből dél lett, így történt, hogy a kirakást, mint ügyeletes tiszt, magas személyem felügyelte. Azt meg, hogy Oleggel mi történt az éjszaka folyamán fedje jótékony homály, mivel nem voltam szemtanúja semminek. viszont vigyorát látva muszáj volt kiutalnom neki egy citromot, hogy harapdálja azt, mielőtt Vladimir besárgul az irigységtől.
Én és a technika, nem vagyunk jóban. Illetve én és a mobiltelefonok. Az elmúlt két évben a negyedik mobilomat használom, valahogy nem szeretjük egymást ezekkel a dolgokkal, mindegyik tönkremegy a kezemben. Illetve összetörik. Beszálláskor a parancsnok verte le a telefonomat úgy, hogy nem működött, kénytelen voltam venni egy újat. Haladjunk a korral, vettem magamnak egy okostelefont. Nem kellett volna, kiderült, hogy okosabb, mint én, mert nem akarta azt csinálni, amire utasítottam. Egy vacak volt, na. Semmi térerő, még a városban is egy küzdelem volt a telefonálás vele, ráadásul az akku jó, ha másfél napig bírta. Használati leírást sem adtak hozzá, mondván okos az a telefon, töltsem le rá az internetről. Meg is próbáltam, rááldozva sok pénzt, de ettől én nem lettem okosabb, a telefon sem lett jobb. A dühítő az volt, hogy ott, ahol más, régebbi telefonok vígan működtek, nekem nem volt térerő, egy sms megírása olyan szertartással járt, mint a japán tea szervírozása. Így igazából csak az érte kiadott pénzt sajnáltam, amikor két hete összetört. Történt, hogy Rotterdamból indulva, reggel, haza akartam szólni, de az a vacak a folyón nem akart hálózatot találni, miközben a pilot 2 méterre tőlem vígan telefonált. Kivittem hát a hídszárnyra, hogy hátha ott elkap valami jelet és otthagytam. Közben volt némi vízi tevékenység körülöttünk és ki is ment a fejemből, hogy Okoska kint hever a hídszárnyon. Kiraktuk a pilotot, a maffia dolgozott a decken, amikor jött Ernesto, az egyik matróz, kezében a darabokra tört telefonommal. hogy most találta a mentőcsónak alatt, ez az enyém-e? Néztem körbe, hogy hol is van a telefonom, hopp a hídszárnyon. Volt. Mert leesett. És összetört. Hurrá. Drága repülés volt, két hónapig használtam, illetve küzdöttem vele. Teljesen összetört, képernyő, a keret, minden, csak az akku maradt belőle használható. Így aztán Sevillán vettem magamnak egy új telefont. Rendes telefont, nem okosat, bár van benne wi-fi, de nem akarja nekem megmondani, hogy mit csináljak és ott is tudom használni, ahol az elmúlt két hónapban nem volt térerőm. Szóval talán egyenesbe jövök a mobilokkal.
Parancsnokként átéltem az első rosszabb időt is, megjött az ősz a Biscay öbölben. La Coruna után jó kis 8-9 erősségű szél volt, 4 méteres hullámokkal. Ez nem hangzik soknak, de a mi méreteinkhez képest az, meg kell találni az irányt és a sebességet, hogy haladjunk is, ne is essünk-, keljünk, a hajót se verje szét a víz. Szerencsére (?) az elmúlt bő másfél évben fent északon láttam pár rossz időt, így némi próbálkozás után találtam egy irányt, ahol nem dülöngéltünk 15- 20 foknál jobban és haladtunk is.
Viszont elképesztő, milyen tengerészeim vannak. Mármint a maffia. Az oiler és az öt martalócból négy tengeribeteg volt tegnapig. De olyan zöldek voltak, mint a spenót. Pedig csak kicsit volt tengerészes az idő. De ami a legszebb: Vladimir is letérdelt a nagy fehér porcelánisten elé és faxot kapott. Hajnali kettőkor csörgött a telefonom, Ernesto hívott, hogy menjek fel a hídra. Robogtam, mert előzőleg ő velem volt őrségben éjfélig, mit csinál a hídon két órával az őrsége után és miért ő telefonál? Hát kiderült, hogy bár a következő őrséges felment a hídra, de rögtön ki is dobta a taccsot, így Ernesto maradt, hogy a második ne legyen egyedül.
Viszont Vladimir sem bírta sokáig, Ernesto elmondása szerint eleinte 5 percenként vonult be a klóra, viszont az elmúlt 45 percben már ki sem jött onnan. Ott is találtam rá, fejét a csempén pihentette, jártányi ereje nem volt, szép, sóskakrém színű volt az arca. Na mondom, jóbarát, nem bírjuk a gyűrődést? Nem bírja, ez van, akinek jó az egyensúly érzéke, az hamar tengeribeteg lesz. A mindenféle pirulák meg placebók, semmit nem segítenek szerintem. Így Ernesto gondjaira bíztam Vladimirt, vigye a kabinjába, tegyen a feje mellé valami vödröt, én meg maradtam a hídon. Oleg jött 4-kor, hogy átvegye az őrséget, mondtam mostantól 6-6 órázunk, amíg Vladimir használhatatlan, csak sajnos közben kiderült hogy Erneston kívül mindenki más is. Így aztán a srác ráfaragott, mivel Felixstoweig este 8-tól reggel 6-ig őrségben volt velem és a chieffel. A szakács járt jól, mivel két napig alig kellett főznie, csak a keksz készlete csappant meg alaposan.
Beszéltem Holló Peti barátommal rádión, meglepi volt, azt hittem már otthon van. A CMA CGM Strausson volt- volt, mert közben hazaérhetett- , hát, náluk is csökken a személyzet színvonala. Mesélte, hogy a navigáció biztonsága miatt kaptak még egy tisztet, csak sajnos a kvalitásuk… Idézem Petit: „megrázták a banánfákat, és aki leesett, annak a kezébe nyomtak egy tiszti patentot és ideküldték”. Félre értés ne essék, régóta dolgozunk filippínókkal, nem lepődünk meg dolgokon, de ami manapság megy, az már néha siralmas. Eleve az ő edukációjuk különbözik a mienktől, nem gondolkozni tanítják meg őket, hanem arra, hogy ilyen és ilyen szituációban mit csináljanak. Sajnos ez kevés, nagyon kevés. Van itt nekem egy matrózom, azt akarták, hogy előrelépjen második tisztnek, keresztbe feküdtem neki. A manus nem képes egyszerre két dolognál többre figyelni, és ha olyan szituba kerül, amit nem látott az iskolában, akkor lefagy, szó szerint. Mi sem vagyunk Supermanek, de engem még a kezdet kezdetétől arra tanítottak, hogy használjam azt a valamit, ami úgy jó 80 centire van a seggem felett, gondolkodjak.
Sajnos az új, európai generáció sem az a szint, mint ami volt évekkel ezelőtt, hallom a parancsnokoktól, náluk is küzdelem van. Lassan eljutunk majd arra gondolatra, hogy inkább jöjjön valami német fruska második tisztnek, mint egy bulgár, román, netán filippínó, hátha ők valahol még képzettek, bár illúzióim azért nincsenek, láttam már párat közülük. No meg a feeder hajók nem azok a helyek, ahol német tiszt gyakran előfordul, főleg nem junior tiszt.
Irodai szinten is züllünk. Az elmúlt egy hónapban négy új ember küldött nekem e-mailt a tulaj irodájából, mind a négy női hölgy a neve alapján. Ezek közül egy volt annyira inteligencs, hogy bemutatkozott, ki is ő és miért kérdezi, amit kérdez. A másik három csak per „Mr. Master”, vagy „Hei Capt.” megszólítással operált, én meg vagyok olyan bunkó, hogy hasonló stílusban válaszoljak. Ráadásul a kérdéseik olyan ostobák voltak, hogy nem igen tudtam, mit válaszoljak rá.
Lesz új nautikai superintendant is, jön majd Rotterdamba bemutatkozó vizitre, lehet, hogy útra is marad. Van némi rossz előérzetem, mivel születési idejére nézve 1985-ös modell, a neve alapján meg szintén női hölgy, mivel Mascha- Lena; szerintem ez női név. Azt hiszem, én nem vagyok olyan simulékony, meg vagyok annyira hím soviniszta, hogy nem kevés ellenállást mutassak az irányban, hogy ki osztja majd nekem az észt. De az ifjú titánnak meg is lesz az első feladata, szerintem a Regiszter rosszul állította ki az egyik új bizonyítványát a hajónak. Én biztos vagyok benne, mivel az elmúlt két hétben alaposan utána néztem a vonatkozó könyvekben a szabálynak, de a tulaj szerint a Regiszter az nem téved és a papír úgy jó, ahogy van. Szerintem meg nem. Meglátjuk, mit mond az új seprű, aki majd jól söpör.
Folyt. köv.
