2003. februárja

Február 18. kedd, Vlissingen. Késő volt, mire lefeküdtem. Ugyanis az ügynök bejött, behozta apa levelét, azt még el kellett olvasni, csak utána mehettem csicsikálni.
Kutya egy hideg van! Minden megfagyott, a kikötőkötelekről jégcsapok lógnak, a deck csúszik, mint a jégpálya. Kemény ez a tél. Állítólag otthon is.
Jürgens telegráfot javít.
Edmondo és Octavio a decken dolgoznak. Le fogják festeni, tehát most a ghánai rozsdátlanít, a másik pedig melegvízzel felmossa, és szárazra törli a fedélzetet. Elnézem, hogyan csinálják: egy gyorsvágóba befognak egy drótkorongot, és azzal tisztára csiszolják a rozsdás részeket. Azzal együtt is, hogy kábel kihúzása, meg szerszám előkészítése, meg új korong beszerzése, már többet megcsináltak, mint én hajdanán egy nap alatt, amikor a Hévízen voltam kezdő matróz. És ketten az egész fedélzetet megcsinálják az alapozással és a színrefestéssel együtt, persze, ha az idő engedi. Márpedig a nap kilenckor kisütött, mindenütt olvad, délutánra festhető lesz a deck.
Hajdanán minimum egyheti munka volt a fedélzeti csapatnak ez, de hozzá kell tenni: a deck jóval nagyobb volt! Itt alig van egy-egy méter a raktár két oldalán, a Hévízen meg táncolni lehetett. Ott "pikettáló kalapáccsal" vertük a rozsdát, aztán kaparóval (raskéta) szépen leszéleztük, utána jött a drótkefézés, s csak ezután lehetett alapozni. Általában délután négykor kezdtük az alapozást, amit aznap letisztítottunk a rozsdától, egy óra alatt kényelmesen le lehetett festeni egyszer.
De nehogy azt gondolja valaki, hogy ezt jobban szeretem! Az igazi hajó volt. Ez ahhoz képest gombnyomásra müködő, unalmas-modern gyártelep.
Este Kossi jön egy szőke nővel:
- A látogatóm... - mutatja be. A csajszi lekezelt mindenkivel, aztán eltüntek Dabla kabinjában...
A barba szerint a hölgynek fura ízlése van. Egyetértek.

Február 19. szerda. Vlissingen. Nyugis nap volt a tegnapi, a mai pont úgy kezdődött: nyomorult hideg van odakint, a napos oldalon délelőtt tízkor is mindössze nulla fok volt, csak a kutyákat meg a tengerészeket zavarják ki ilyenkor. Éjjel megjött és mögénk kötött Ali Baba, de nem látom a 40 rablót, ha azokat is hozta, akkor őrt kell állni a kabinajtó előtt.
Reggeli után a szokásos szájtépés a szalonban. Azt mondja a barba:
- Nem szeretem Magyarországot!
Csak nézek, mint a lőtt medve.
- Háromezer irakit képeznek ki egy amerikai bázison, hogyan lehet ennyire háborúpárti egy szocialista kormány, hogy erre engedélyt adott?
Azért remélem, hogy csak viccelt, mert olyan pasi. Ami pedig a kormányt illeti, ebben a kérdésben azt hiszem, mindegy, hogy szoci vagy polgári, irtózatos nyomás alatt vannak, nem a maguk urai teljesen.
Késő délután bújt elő a látogató Dabla Kossi kabinjából. Azt nem mondanám, hogy bányarém lett volna, de az biztos, hogy fiatalságát elég régóta konzerválhatja.

Február 20. csütörtök, Vlissingen, úton. Mint tegnap reggel: deres már a határ, csak a vén betyár (én) nem akar jobban őszülni... Vannak mínuszok, de nincs szél, így elviselhetőbb. Azt hiszem, igen kemény az idei tél, szokatlan az ilyen hosszú hideg errefelé. Bár még mindig jobb a pár mínusz napsütéssel, mint az öt-nyolc fok, szemerkélő esővel és süvítő széllel.
Kilenckor csukom be a raktárt, hát csak csuknám, mert egy jó két centi vastag, húsz centi hosszú stift nem megy a helyére. Hogy hogyan görbült el, a jó ég tudja, de az biztos, hogy a barba kivirult, és azonnal nekiállt gázzal kimelegíteni, aztán nagykalapáccsal kiegyenesíteni. Látszott rajta, hogy élvezi a munkát.
Először is, megtettünk minden szükséges biztonsági intézkedést:
1., Nem értesítettük a Harbour Mastert, hogy lánggal dolgozunk a fedélzeten.
2., A nyitott raktár mellett folyt a munka, a raktárban ugye meg cellulóz, hogy az hogy tud égni...
3., A palackok két méterre voltak a munka helyszínétől.
4., A kézi tüzoltó készüléket nem készítettük elő.
5., A barba nem viselt fekete szemüveget a munkához, meg amúgy semmilyent se.
6., Viszont úgynevezett "filippin safety shoes" (filippinó munkavédelmi cipő) volt rajta, azaz papucs (de nem igazi, mert azok állítólag vietnami papucsot viselnek, gumi, egy szalag a az ujjak között és gyerünk, lehet rohangálni a a magasban...).
Amíg melegítette a vasat a barba a korlát tetején ácsorgott, a semmibe fogózkodva. Ilyenkor nekem a hideg futkároz a hátamon, de úgy látszik Edmondónak is, mert odament a főnökhöz és gyengéden átölelte a lábát, még az arcát is hozzászorította, gondolom azért, hogy tartsa. Ettől viszont a barba úgy elkezdett röhögni, hogy majdnem belesett a vízbe. Edmondo meg riadt, szégyenlős pofival mutatta, hogy csak vigyázni akart rá.
Mire befejezték a berakást, addigra kész lettünk mi is, a pilotok is megjöttek, indultunk.
Ebédre lencseleves (finom) és csülök volt (ízetlen, nekem). A szakács felhozta a pilotoknak. A lencselevesre úgy néztek, mint aki még nem látott fehér embert, pedig ők is azok. De bedörgölték jó étvággyal. A csülköt nézték, forgatták, és megkérdezték: ezt kell megenni?
- Bizony, ezt... - mondom nekik.
Hát a pasi kikaparta a kevés húst, a kövéret, a csontot és a bőrt otthagyta. Később a maradék krumplival és káposztával kiöntötte a tengerbe.
Ezt pedig Jan meglátta.
Este hatkor jön a barba dúlva-fúlva:
- Ezek a holland pilotok kiszedik a moslékot is a szemetesvödörből, csak hogy ne otthon egyenek, ezek meg kiöntik a finom kaját! Na, legközelebb nézhetik, mikor kapnak egy falatot is!
És morog a barba, mint a bolhás kutya:
- Ezek ebédre két szelet üres, barna kenyeret esznek, olyan fukarok, hogy sajnálják kajára költeni. Ha van szegényes konyha, akkor az a holland! - mondja, s ez különösképpen tetszett.
Ehhez azért hozzátenném, hogy ha elvesszük a volt gyarmatok ételeit, mert azok jók.
Álmos vagyok, mint a kutya, ezért nem írok többet ma.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Megjelent a Hajós legendák, legendás hajósok 2 című könyv. Ha érdekel lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, megrendelheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. februárja

Február 14. péntek, Bilbao, úton. Egész éjjel azon törtem az agyam, hogyan kellene miszlikbe vágni minden gazembert, aztán csak elaludtam...
A mögöttünk álló hajó rakománya kigyulladt a rakparton. Jöttek a tüzoltók, vagy három rohamkocsival, locsolóval, és buzgón spriccelnek. Mi meg olyan hallatlanul mocskosak vagyunk, ahogyan egy olyan hajó lehet, amire a szél közvetlenül ráfújja a gumihamut, a kormot, az oltóvizet és a kikötő minden mocskát...
Este hatra végeztek, a barbáék a válaszfalállítással is, én meg a kárjelentéssel. Ugyanis Jürgen azt mondta, nem kellek a bulkhead állításhoz, írjam össze milyen károkat okoztak a kirakásnál, és készítsek egy listát.
Nagyon maritim hozzáállás, ugyanis utálok a raktárkereten mászkálni, meg fel, meg le... Sokkal inkább nekem való a kárjelentés.

Február 15. szombat, úton. Kitakarítottunk. Borzalmas mocskos volt minden, le kellett mosnom az összes cipőm talpát, mert mindenütt ott volt a fekete lábnyomom (és mindenkié). Most már minden tiszta, ennyi történt ma.

Február 16. vasárnap, úton. Hajnalban a barba a tíz órás hírekkel fogadott: Berlinben félmilliós tüntetés volt a háború ellen, és az angolok is kivonultak az utcára, nem kevesebben, mint egymillióan, Londonban. Tony Blair nyilatkozott valamit, amiben némileg visszakozott, de megmarad a háború leglelkesebb támogatójának.

Jan Bajdan, a szakácsok gyöngye

Mostanában Jannal dumálunk sokat.
Okos pasas. Müvelt. Több nyelven beszél: angol, orosz és német. Mindenhez hozzá tud szólni, lengyel történelem tekintetében sokat tanultam tőle. Általában mindent jobban tud, nem másnál, hanem a főzésnél. Azt azért meg kell mondani, hogy amit elkészít, az mind ehető, nem csinál sokfélét, de amit elénk tesz az tisztességes étel, a maga nemében finom is, csak unalmas.
Azonban ma főztünk. Az apropó, hogy "speciális" lengyel levest készített. Hát elég speciális volt, amíg el nem árulta, addig fogalmam se volt, hogy mit eszek: daragaluskát, vagy szétfőtt krumplit?
- Ilyet készítenek nálatok? - kérdezte. - Semolina - mondta magyarázólag.
Szóval a csirkeragu levesben tejbegríz volt a levesbetét. Csak nem tejjel, hanem vízzel készítve, s nem lágyra, hanem vágható keményre.
- Tudom, hogy van egy speciális magyar tészta, a csepite - folytatta a gasztronómiai megbeszélést, és elrohant a kabinba.
Sorra vettem, hogy milyen pitéről lehet szó, de nem találtam elfogadható megoldást. Talán a cseresznyésről van szó?
Hozza örömmel a receptes könyvét. Kinyitja a wegierski gulasznál. Hát "czipetke" az ominózus tészta, azaz csipetkét ír a recept, ami ugye elég távol van a csepitétől is, de még a cseresznyés pitétől is. Viszont, ahogyan láttam, a recept meglehetősen "magyar", tehát most már egyáltalán nem értem, hogy amikor gulash az ebéd, miért főtt krumplit ad hozzá és párolt zöldbabot, és egyáltalán: miért nem levest készít, hanem tokányt - de bors nélkül (azért nem pörkölt, mert paprika nélkül gyártja).
A főtt krumplival egyébként teljesen tele vagyok. Túllépett minden határt, amit éhes embernek lehet adni. Csak (95%-ban) ezt a köretet ismeri. Jó száraz, másfél burgonyát ad a sült csirke mellé és a sült kolbász mellé is. A csirkéhez gombafőzeléket, a kolbászhoz sárgarépa főzeléket is ad. De nem holmi párolt zöldségre kell gondolni, amúgy lengyelesen, hanem rendesen behabarva, mint azt otthon megszoktuk.
Mit csinál tehát akinek herótja van a száraz, főtt krumplitól? Összekeveri a sárgarépa főzelékkel! Vagy a gombával. Vagy a zöldbabbal, és máris nem száraz, máris ehető, és a kolbász mellé sem olyan furcsa íz a karotta. Például meg lehet enni a dinszteltkáposztásszárazrafőttkrumplit is, amit a főtt csülök mellé szervíroz (de a csülök nem füstölt, tehát ízetlen, mint a sótlan bébikaki)

Február 17. hétfő, úton. A barba haverja most megy Reykjavíkba. Észak Izalandon végeztek, most kellemes, 12-es szél van, persze szemből, mert úgy az igazi. A rakomány felét kirakták, de nem egyengették el a gabona felszínét, ahogyan azt a berakó kikötőben megígérték.
Mi meg nem tudunk olyan lassan menni, hogy ne korán érkezzünk. Ilyenkor, persze van sebesség... A hajóbérlő azt akarja, hogy kedd reggel kössünk ki, a barba este nyolcra szeretne part mellett lenni. Én is.
A hajóbérlő mindenféle frászt hozott ránk, mert hol kikötünk, hol horgonyra állunk, ezek voltak a kétóránként érkező hírek.
A legutolsó szerint kikötünk, és csak holnap reggel nyolckor kezdik a berakást.
A legeslegutolsó (ez este hatkor érkezett telexen) a berakást csak délután kettőkor kezdik, mert az árut kirakó hajó még nem végzett. Ha kikötünk, akkor ez jó hír.
Este nyolcra érkeztünk Wandelaarhoz, negyed tizenkettőkor már elöl álltunk, és vártuk, hogy kikössünk. De csak hiába álltunk, a hajó önállósította magát, és szépen elzúgott a szokásos rakpart mellett, s csak ment, amíg a barba azt nem üvöltötte, hogy:
- Dobd le a horgonyt!
Ledobtuk.
- Tart? - kérdezi a barba idegesen a hídról. Kihajolok, de látni nem lehet semmit, viszont a tizenöt méterre várakozó legelő nem jön közelebb, valószínüleg megfogta a hajót a horgony. Vagy félórányi várakozás után felmentem a hídra. A barba rohangál, mint a töketlen kutya (ugye, ő a gépész is), a pilot meg okosan néz.
- Ugyanaz a hiba, mint Montorse-ban - mondja két rohanás között a parancsnok. Azaz a telegráf nem telegrafál, vagyis nem közvetíti a parancsot a gépbe. Átállt kézi vezérlésre, s azzal szépen kikötöttünk, de mire végeztünk, már holnap volt jócskán, így ez a részlet nem ott van, ahol dátum szerint lennie kellene.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. februárja

Február 11. hétfő, úton. A barba azzal fogadott a hídon éjfélkor, hogy a belgák is beintettek az amiknak, nem kell se a háború, se a török határ védelme. (Állítólag Törökország ígéretet kapott az iraki határa védelmére.)
Délelőtt volt három óra tavasz, amikor őrségbe léptem, összekuszáltam mindent, és most randa február van megint, déli széllel, hullámos tengerrel.
A franc, aki megeszi.

Február 12. szerda, úton, Bilbao. Ez az ügynökség nem áll a helyzet magaslatán. Ugyanis sose ad meg semmit, mindig, mindent érkezés után kell összeszedni a pilotállomástól, a Kikötőkapitányságtól.
Horgonyra álltunk, azt mondják éjfél körül mehetünk be, holnap reggel nyolckor kezdenek kirakni. Sajnos a gyári rakpartra megyünk.
Hiányzik az angol tévé... Most, hogy sokat járunk, és nézem a különböző adókat, egyre jobban értem, s élvezem.

Hírek otthonról

Beszéltem Encsivel. ő hívott. Jó híreket mondott:
Megjelentem a Jelben, a Hitélet Jaminában címü írásommal. Majzik Pista elküldte az Isten hozta Panamában regényem kefelevonatát. Már nem is reménykedtem benne. Így lemondhatom Katona Miklósnál. Az igazsághoz tartozik, hogy azt terveztem, hogy egy kissé átírom, de valójában maradhat, mert azt szokták mondani, hogy az első megérzések mindig a legjobbak.
Apa tizenhat verssel szerepelt a C.E.T.-ben. Ugyanis felhívtam, hogy kikérdezzem a Bába miatt, mert persze a család nem tudott biztosat mondani. Ez a legjobb, mindent első kézből.

Február 13. csütörtök, Bilbao. Most nem a gyári rakparton állunk. Ócska, régi darvak a parton, az egyik nem dolgozik, nem tudni, hogy lerobbant, vagy a darussal vannak gondok. Amelyik dolgozik, az is lassú, mint egy száz éves tetü. A munkaidő 08:00-18:00, két óra ebédidővel. Szóval nem megyünk el ma.
Az ilyet szeretem. Nincs hajtás, nem kell éjszakázni, nyugi van. Francba a technikai fejlődéssel...
Mögöttünk egy hajó autógumiból való acélgyürüt rak ki. A gumik két szélén van egy-egy acéldrót, hogy megtartsa a felniben. Ezt valahogyan "kivarázsolják", és feldarálják. Természetesen egy csomó gumi rajta marad a felaprított acéldróton. Az egész úgy füstöl, mintha égne a hajó. Na, meg a rakpart. Odamentem, megtapogattam, nem melegebb, mint harminc-negyven fok. Már ami a rakparton van, hosszabb ideje.
Ebéd után mondom a barbának, hogy kimegyek megnézem az üzleteket, az volt a szándékom, hogy ha találok megfelelő árú mobilt, akkor veszek egyet.
Mielőtt elmentem volna zuhanyozni összekészítettem a dolgaimat: a fényképezőgépet, a szemüvegem, majd a pénztárcám után néztem. Nincs a szófán, ahol hagytam. A polcon is nézem, a szekrényben is, nincs. Kezdtem ideges lenni, mivel lassan-lassan rájöttem, hogy

Kiraboltak

Nem is tévedtem. Kipakoltam mindent, minden fiókot, szekrényt kiürítettem: nincs.
Benne volt 260 euróm, hatvan angol font, némi magyar pénz, úgy 2000 forint. Na, meg a két bankkártyám.
Nem tudtam, kire gyanakodjak.
Az ember nem akar senkit se igaztalanul gyanúsítani, de óhatatlanul sorra vesz mindenkit a hajón.
Akinek szóltam, az a barba volt.
- Behívjuk a black ganget? - kérdezte. Ezek szokták átkutatni a hajót, és semmi nem marad rejtve előttük.
- Nem, nem kell - mondtam, mert nem akartam elhinni, hogy bárki a hajóról lopott volna.
Utána felhívtam az asszonyt. Szabolcs volt otthon, mondtam mi történt, ha Encsi hazaért, azonnal hívjon.
Négy körül hívott az asszony. Elmondtam mi történt, és mondom, biztonság kedvéért tiltassa le a kártyáimat. Szegénynek fájt a lába, nem volt ereje elmenni, de telefonál, ígérte, és visszahív.
Idegesen vártam a hívást. Így kezdte:
- Légy erős... - és máris tudtam, hogy lenyúlták a számlát. - A te számládról levettek XX ezret. - Ezen volt, amit az interneten kerestem, meg ami a könyveimből, írásaimból bejött. - Az OTP számlát azonnal letiltattam.
- De nem néztél utána, hogy ahhoz nem nyúltak-e? Járj utána, és hívj vissza.
Visszahívott.
Az a számla YY ezerrel kevesebb.
Ma XX+YY euróval lettem szegényebb.
Sírni tudnék dühömben.
Biztos, hogy a partról jött be a tolvaj, mert senkinek nem volt alkalma a hajóról kimenni és levenni a bankkártyáról. Azért az ilyen embernek hallatlan hidegvérrel kell rendelkeznie, mert bármelyik pillanatban lebukhat.
Ha most megkérdeznének, minden rablót és tolvajt, aki más tulajdonához nyúl kíméletlenül felkoncoltatnék... Meg a gyilkosokat... Semmi szüksége rájuk a társadalomnak. Tüzre velük.
Úgyis az a baj, hogy a Föld túlnépesedik.
Tanulságot nem vonok le, mert csak magamat okolhatnám, ahhoz meg túl mérges és elkeseredett vagyok.
Bedarálni mindegyiküket, s beolvasztani az ócskavassal.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. februárja


Február 8. szombat, Inverkeithing, úton. Reggel hétkor indultunk. A pilot pontos volt. Fél nyolckor már ettem a reggeli palacsintámat.
Most jön egy hosszú, 4,5-5 napos menet.

Scrapyard

Azt azért tudni kell erről az ócskavastelepről (scrapyard), hogy nem akármilyen kóceráj ám! Ez is afféle brit intézmény, múltja van! A múlt században, 1924-ben alapították, a második világháború után itt vágták szét az elsüllyedt és kiemelt csatahajókat. A legismertebbek a Scapa Flownál fenékre küldött német hajók. Itt vágták szét a legtöbb leállított angol személyhajót is.
Szóval van történelme. Mondjuk, a berendezéseit azért már lehetne modernizálni, nem kellene az 1924-es hi-tech-et alkalmazni. Még rendes világítása sincs! Ha érkezik egy hajó, jelesül az Isartal - akkor beindítanak egy generátort, és felgyújtják a LÁMPÁT a rakparton. Rakodáskor a sötétben botorkáltam, illetve elemlámpával segítettem magamon.

Edmondo főz...

Szombat lévén az ebéd a német hajókon szokásos eintopf lesz. Nem nehéz elkészíteni - a mai lencse, burgonya, sárgarépa, hússal és virslivel -, és a szakácsok általában sütnek valamit a sürü, kolbászos leves mellé. Jan zsömléket készít, és igen finomat.
Ám mindez hiába, mert Edmondo nem szereti a német levest.
Délelőtt a konyhában tébláboltam, amikor megjelent a matróz, és közölte, majd ő készít valami finomat magának, ha már Baja nem tud...
A recept (nem vagyok biztos benne, hogy eredeti afrikai specialitás, amit készít, és benne van a legjobb tíz ghánai étel között):
Valami afrikai pépes füszer, ami finom lehet, mert gyömbért, fokhagymát, vöröshagymát, erős paprikát, olajat, tartalmaz. Erre rátette a háromnapos sült löncshús maradékát. Erre ketchup, curry, és vöröshagyma jött. A tegnapi saláta (uborka, zöldpaprika, fejes saláta, paradicsom) adagját is beleöntötte, mert: "full vitamin, chief!" mondta. Végül kinyitott egy paradicsomos halkonzervet, beleöntötte, felengedte vízzel az egészet, és hadd rotyogjon délig (ez történt tízkor). Kíváncsi vagyok, mi lesz a köret ehhez a trutymóhoz.

Brit sportok és egyebek...

A BBC közvetítette a Wembley stadion bontásának kezdetét.
Az utolsó válogatott meccset a németek nyerték, ezt Jürgen közölte vigyorogva.
A 100 éves jubileumi meccset pedig mi, az emlékezetes meccsen 6:3-ra. Érdekes, itt nem túlzottan tartja nyilván a szurkolói emlékezet. Tudnivaló, hogy Sir Stanley Matthew-val készítettek interjút a 70. születésnapján, és ő se "emlékezett" erre a meccsre, pedig játszott is rajta!
Az új stadion fantasztikus lesz, a külleménél csak beruházási költség fantasztikusabb.
Ma este a snooker világbajnokság döntőjét nézem. Hunter, akinek a selejtezőktől kezdve drukkoltam 3-2-ről 5-3-ra vesztett Williams ellen.
A krikett válogatottnak Zimbabwéban kellene szerepelni, de a csapat halálos fenyegetést kapott (hogy hányan, és kik, nem tudom), és a hetek óta húzódó vita eredménye az, hogy ma döntöttek: nem utaznak el.
Azért tudok ám nyugodtan aludni!
A szombati Leggyengébb láncszem a legérdekesebb, mert hírességek, közéleti szereplők vesznek részt benne, múlt héten tévés személyiségek állták körül az utálatos müsorvezetőt, aki egyébként nem is olyan utálatos. A pénzdíj ötszöröse annak, amit a hétközi játékokban lehet nyerni s elvinni. A szombati nyereményt nem illik zsebre tenni. Múlt héten a 17.560 fontot a rákellenes alapítványnak ajánlották fel. Ma este - egy írónő (vajon miért mondjuk, hogy írónő, de nem mondjuk, hogy íróúr) - 10.750 fontot nyert az egyedülálló nőket segítő alapítványnak.

Február 10. vasárnap, úton. Jó időben hajózunk - egyelőre... Valami különleges haljárás lehet, mert ezernyi halászhajó akadályozza a hajózást.

Izlandi "hírek"

Éjfélkor a barba vigyorogva mesélte, hogy beszélt a haverjával, Izlandra mennek, az útvonalat a partról kapják, az időjárásnak megfelelően. Most Orkney szigete felé tartanak, onnan irány a szigetország, most nem rossz az idő, csak hétméteres hullámok vannak.
Hamburgban kukoricát, Lübeckben kukoricalisztet, Koppenhágában búzát raktak be. A hajó hasonló kapacitású coaster, mint a miénk, tehát két válaszfalat is kellett a legénységnek állítani. A baj csak az volt, hogy a berakás végeztével másfél méterre orra voltak bukva, ezt ballaszttal sikerült 80 centire csökkenteni. Most így indultak neki az útnak.
Először az északi partra mennek, ott kirakják a rakomány felét, felvesznek konténereket Reykjavík számára, majd a fővárosban kiraknak. Ezután berakás: tizennégy kikötőben, mindenütt hallisztet! Tudni kell, hogy Izlandon rettentő sok "kikötő" van - csakúgy, mint Norvégiában - legtöbbször két kikötőbak a sziklás parton.
Nem irigylem őket!
Mondjuk nem is nagyon vágyom Izlandra - hajóval. (Beszúrás 2020-ban: eljutottam, hajóval, és hallatlanul jó volt, lásd a későbbi naplómat!)

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. februárja
Február 7. péntek, úton, Inverkeithing. Lassan jöttünk, hogy ne kelljen horgonyt dobnunk. A pilot ötre ígérte magát, és pontosan ötkor szállt be. Kérdeztem, hogy jól láttam-e, Margaret Thatchert a Lordok Házában?
- Igen, chief, tagja a Háznak.
Jé! Lady lett belőle?
Hatra kikötve, draft survey, raktárnyitás, fél kilenckor estem az ágyba.
Délben kelés, este nyolcra a hajó berakva.
Ekkor megjött

Alain

az ügynök. A pasi egy jelenség, egy önálló helyi brit intézmény, ha nem volna, ki kellene találni, de ilyet úgyse lehet, tipikus példa arra, hogy az élet túlszárnyalja a legvadabb elképzeléseket.
Alain megérkezik a hajóhoz, hozza mind a százötven centijét, halál elegánsan, és a parton kényeskedik, hogy ha belelép a pocsolyába, akkor koszos lesz a cipője, tegyük a járót fél méterrel arrébb. Ebben nyilván igaza van, de egy kikötőbe a megfelelő öltözékbe kell jönni. Hát még egy ócskavas rakodóra!
Alan bejön az irodába.
Zsebkendővel letörli a szófát. Összehajtja a zsebkendőt, elővesz egy másikat, megtörli a homlokát.
Leül.
Nem. Alain sose ül le hebehurgya, hányaveti módon.
Akkurátusan helyet foglal.
Maga mellé helyezi az aktatáskát.
Felteszi az asztalra az aktatáskát.
Kinyitja az aktatáskáját.
Előveszi a MAPPÁT. Kinyitja. Kivesz belőle három borítékot. A borítékokból előkerülnek az elintézendő papírok.
Elkezdi rendezni. Az asztal sarkához illeszti, aztán beljebb húzza félhüvelyknyit. Gondosan megvizsgálja, hogy a sarkukra oda vannak-e erősítve a nélkülözhetetlen emlékeztető a sárga cetlik.
Oda vannak...
Kiveszi a táskából a tolltartóját. Előveszi a tollát, firkál vele egyet, ellenőrizendő, hogy müködőképes-e, majd visszateszi, s bezárja a tolltartót.
Aranykeretes szemüvege mögül ekkor a barbára néz, jelezve, hogy rendelkezésére áll, kezdhetik az érdemi munkát. Ápolt, fertőtlenítőszagszínü kezével megsimogatja kopasz homlokát, csuklóján megcsillan az arany karkötő, hozzákoccan az aranyórához. Lassan kezdi el mondókáját. Halkan beszél.
Óvatosan nyúl a papírokért, mert hátha lépfenével mérgezte Bin Laden.
Manikürözött ujjaival elegánsan előhúzza az első iratot.
Leveszi a rátüzött cetlit. A cetlit elolvassa. Megvizsgálja, hogy a gemkapoccsal összetüzött papírok olyan sorrendben követik-e egymást, ahogyan a cetlire feljegyezte a titkárnője. Az igazság az, hogy nem tudok magamtól annyi "emlékeztetőt" összehordani, mint ő, ezért itt közzé teszem a cetlik tartalmát:
"Cetli No. 1.: súly, törlések, parancsnok aláírása, surveyor aláírása, ügynök aláírása (ez ő).
Cetli No. 2.: kérem levonni a 893 tonnát a teljes rakományból, ami a surveyor szerint az "OA scrap" (darált gépkocsi) mennyisége.
Cetli No. 3.: Mennyiség, G. Dumm vagy D. Gonzales aláírása, a kirakás dátuma.
Cetli No. 4.: Box 35, Box 38
magyarázatul: az iratokon a rubrika sorszáma, amit ellenőrizni, vagy
amivel valamit csinálni kell.
Cetli No. 5.: Parancsnok aláírása
Cetli No. 6.: kérem levonni a 893 tonnát a teljes rakományból, ami a surveyor szerint a OA scrap mennyisége. Parancsnok aláírása.
Cetli No. 7.: Box 1, box 12, box 15, napi munkaidő, általános megjegyzések, parancsnok aláírása."
Na már most: a dokumentumokon szépen végigmegy, megnézi, hogy a cetli szerint mit kell tartalmaznia, kinek kell aláírni, s ami megvan, azt kipipálja.
A kipipa után diadalmasan végignéz a jelenlévőkön, s enyhe mosoly (afféle: hát igen, ez én vagyok, Alain, a brit alattvaló, precíz munka tekintetében nem ér a nyomomba senki, a virágot az öltözőmbe kérem! Isten óvd a királynőt!) kíséretében veszi sorra a következő pontot.
Amint egy cetlivel (és az irattal) végzett, akkor előveszi a cetliösszesítő dokumentumot. Megvizsgálja, hogy a cetli és a cetliösszesítő-dokumentum egyezik-e, és ha igen, akkor az összesítőn kipipálja a megfelelő cetlit. Diadalmas tekintet... mosoly... brit vagyok...
Szerintem az irodában van még egy cetliösszesítő-dokumentum-összesítő dossziéja, valamint egyheti, és havi kimutatása a cetliösszesítő-dokumentum-összesítőkről. Meg egy tükör, ahol a birodalmi mosolyt gyakorolja.
Amikor mindent kipipált, akkor előveszi az utolsó papírt:
Cetli No. Utolsó: köszönni, elhagyni a hajót, visszamenni az irodába.
Nem vártam meg, amíg az utolsó cetliig jut. Lerogytam a kabinban, a barba vagy jó húsz perc múlva végzett Alainnel.
Amikor megszabadult tőle, rávigyorogtam. Intett, hogy menjek vele. Visszamentünk az irodába. Kirámolja a szemetesvödröt, és mutatja a cetliket, közben röhög...
Aztán szépen kisimítja a papírkákat, és elteszi a fiókba.
- Ezt meg kell mutatni Montrose-ban mindenkinek, hadd legyen egy vidám napjuk.
Ezért tudom most a naplómban időzni őket.
Beszéltem Szabolccsal. Összeállította a következő félévi órarendjét. Ha sikerül is így jelentkeznie az órákra, akkor hétfőn és kedden reggel 8-tól este 8-ig lesz az egyetemen, utána pedig jön az ötnapos hétvége.
Ügyes.
Encsi nem hívott. Nem tudom, miért nem, pedig a fiamnak meghagytam, hogy ma este beszélhetünk. Nem tudom, holnap leszünk-e part közelben annyira, hogy jó vonal legyen.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. fabruárja

Február 4. kedd, úton. Lehet, hogy jól érkezünk Skóciába. Ez azt jelentené, hogy lesz egy éjszakánk.
Jól elkiabáltam.
Olyan ramaty időben küszködünk, amilyen csak lehet. Az éjszaka meglehet Montrose-ban, csak nem ma.
Este a barba odaadott egy karton cigit.
- Nem a kezedbe adtam - mondta - az én károm.
Beszéltem Encsivel. A telefon este fél kilenckor csengett, abszolút véletlen, hogy be volt kapcsolva, illetve az igazság az, hogy elfelejtettem kikapcsolni nyolckor. Még nem feküdtem, néztem a tévét, a BBC híreit.
Jellemző, hogy az asszony most ért haza a suliból. Persze, mert a tanárok alig dolgoznak, és ott van nekik a sok szabadság, felháborító!
Nézem a híreket, Tony Blair mindenütt intézkedik, lobbizik a háború mellett, de a németek és a franciák hajthatatlanok. Jelzem az egyedül ésszerü hozzáállás a német "NEM", vagy a francia: háború csak ENSZ határozat alapján. Mutatták Európa térképét, szépen pirosra színezve azokat az országokat, akik támogatják a háborút. Szégyenkeztem, hogy ott van Magyarország is.
Meg akarják reformálni a Lordok Házát, hogy oda is választás útján lehessen bejutni (80% választott, 20% kinevezett(?), appointed, ezt a szót használja a sajtó). Ismerős pofát láttam a női lordok között, de nem hiszem, hogy Margaret Thatcher lett volna.

Február 5. szerda, úton, Montrose. Hajnalban elállt a rettenetes szél, felgyorsultunk, este megérkezhetünk.
A pilot azt mondja, hogy a hatos rakpartra állunk. Ez nem jó. Egy kis beugróban van, a hajó nem fér el, kilóg a fara, vagy az orra, attól függően, hogyan kötünk ki.
A manőver közben a barba szól, hogy dobjam le a horgonyt.
Miféle új módi ez? Persze ledobtuk. Tíz perc múlva már húzhattuk fel. Szépen part mellé állunk, de nem a hatosra, hanem ott, ahol voltunk, ügyesen beslisszolva két hajó közé.
A telegráf manőver közben elromlott, nem lehetett a gépet a hídról vezérelni, csak a gépházból, ezért kötöttünk ki ott, ahol éppen voltunk.
Jürgen egész nap dolgozott a javításon, meg is csinálta. (a kép csak illusztráció)
Elvégre ő a gépész is.
A barba teljesen ki van akadva Oltmannson. Miért vállalta decemberben a bulkhead állítást az ócskavas szállításánál, most nem utasíthatja vissza, mondta, pedig mindig megbeszélik: a hajóbérlő mondhat, amit akar, válaszfalat csak gabonához állítunk. Most nem utasíthatja vissza, innen Inverkeithingbe megyünk, a Gearbulk már nem is kérdezi, hogy berakható-e a kétfajta ócskavas, megadta a két típus adatait. Pechünkre a kétfajta ócskavas súlyeloszlása olyan, hogy két válaszfalat kell állítani, a raktár közepére.

Michael Jackson

Az összes tévécsatornán Michael Jacksonnal foglalkoznak. Valami filmet mutattak be róla, s most az visszhangzik az összes csatornán. Nyilván beteges hajlamai vannak a pasinak, de amúgy se tiszta agyilag. Pszicháterek, ideggyógyászok nyilatkoznak, persze óvatosan, ám a felvételek szerint ez a manus nem normális. Idegbeteg, vibrál, cumiztatja a gyereket az ölében, közben vitustáncot jár a lába. Gyerekekkel veszi magát körül, a hálószobájába viszi őket, ahogyan nyilatkozta: ha a gyerek akar, akkor szülői engedéllyel jöhet.
A marhája!
Mert a gyerek olyan szerzet, hogy mind az ő hálószobájába akar menni magától...
Azt hiszem, sajnálatra méltó áldozata a pénznek. Amikor az egyébként bizonyára tehetséges, de amúgy amerikai mértékkel mérve sem túl intelligens fekete hirtelen meggazdagszik, s nem tudja jó dolgában, mit csináljon a hirtelen jött vagyonnal.

Február 6. csütörtök, Montrose, úton. A szokásos montrose-i nap. Hétkor kezdtek, hatra kirakták a hajót.
Nézem a BBC-t és megemelem a kalapom a britek előtt. A közszolgálati tévében olyan kezeket kap Tony Blair az eszelős háborús politikája miatt, hogy öröm nézni. A baj csak az, hogy lepereg róla. Nem érdekli a közvélemény.
Azt hiszem, ha az Európai Unióba tartunk, akkor a németeket kellene követnünk (meg a franciákat), nem az amikat.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. fabruárja

Február 1. szombat, úton. Először fordul elő, hogy "öko-sebességgel" megyünk, azaz lassítva, olajat spórolva. Időnk van bőven, így vasárnap délután megérkezhetünk Vlissingenbe.
Délután felhívtam az asszonyt. Meglepő hírrel szolgált:
Sz. Peti keresett, mert egy német cég megbízásából port captaineket keres. Igazándiból érdekelne a dolog, de hát itt vagyok, és nem otthon.
Elmeséltem a barbának.
Azt mondja, ha érdekel, akkor csak jelentkezzem, mert előbb a cégnek kell azt mondani, hogy egyáltalán hajlandó foglalkozni velem. Ugyebár a kor. Bár ebben a beosztásban a fiatalok nem rúgnak a labdába, mert itt a gyakorlat a mérvadó.
Azt hiszem, holnap kioktatom az asszonyt, hogy mit kérdezzen meg Petitől.

Katasztrófa

Este a hírekben katasztrófáról tudósítottak. A Columbia ürrepülő leszállás közben megsemmisült hét emberrel a fedélzetén, közöttük két nő és az első izraeli ürhajós. A kommentárokban csak találgatnak, talán felrobbant az üzemanyag... Felvételen azt lehet látni, hogy az ürhajó "elhagy valamit" kivenni egy laikus nyilván nem tud belőle semmit. Mindenesetre látszik, hogy több darab ég az atmoszférában. Abban egyetértettek a kommentátorok, hogy megint több évre visszaveti az amerikai ürprogramot.
Tizenhét éve volt az előző, a Challanger katasztrófája, 1986-ban, amikor szintén hét ürhajós és az első "civil" - egy tanítónő - veszett oda, akkor a felszállás után robbant fel az ürsikló.

Tévé

A mindenesti programunk (menetben, és hétköznap) a tévében - a BBC 2-n - két müsor. Először a Steady, ready, cook, azaz a Vigyázz, kész, főzz! címü, ahol 10 perc alatt kell elkészíteni a menüt. Több receptet leírtam, alig várom, hogy elkészíthessem! Ezután jön a Leggyengébb láncszem. A briteknél élvezetes a vetélkedő, mert 95%-ban valóban a leggyengébbet ejtik ki a többiek. Ami meglepett: a "nehéz" kérdések között ilyenek vannak: mennyi 300-72? Mennyi 250 osztva öttel. És a legtöbbször elcsúsznak rajta a játékosok!

Február 2. vasárnap, úton, Vlissingen. Azt hiszem, már nincs visszaút, kirobbantják a háborút Irak ellen.
Kettőre kikötöttünk.

Még mindig a Tricolor

A pilot, aki a Steenbanktól behozott, elég beszédes volt. Elmesélte, hogy a franciák tendert írtak ki az európai hajómentő társaságok számára, melyik, milyen áron szabadítja meg a hajózóutat a Tricolor roncsától.
Szükséges is, mert az emberi felelőtlenség, hülyeség és korlátoltság hallatlan nagy!
A roncsot őrző járőrhajónak 21 esetben kellett a készenlétben álló katonai helikoptert riasztani, amelyik a roncshoz közeledő hajókhoz egészen közel szállt (10 méterre lebegtek a parancsnoki híd előtt), és videózták a hidat, üvöltöztek a VHF rádión, persze senki nem volt fent! Szerencsére mindegyiket sikerült az utolsó pillanatokban eltéríteni az útvonaluktól, ami egyenesen a roncsra vitte volna őket.
Ez elképesztő!
Hogyan lehet egy huszonezer tonnás hajó hídját (egyébként bármelyikét) felügyelet nélkül hagyni a hajózóutak kereszteződésében!
Hiszen a szeparációs zónában még WC-re is félve megyek le, mindig az a rémkép lebeg előttem, hogy amíg a klotyón vagyok, bedöglik a kormány, és a mögöttünk levő hajó elé kanyarodunk, vagy éppenséggel egy előttünk levő hajó kanyarodik elénk. Ezeken a hajókon meg a lehető legveszélyesebb forgalmi helyzetben nincsenek a hídon!
Egyébként a múlt héten is elsüllyedt egy hajó, valahol északabbra, kívül esik a mi kereskedelmi körzetünkön, még a térképünk sincs meg, de azért a jelentés ott van a térképasztalon, ha szükséges, akkor rá tudom vezetni a térképre.
A pilot egyébként jól ismeri mindkét parancsnokot. Jürgenről kimondott jó véleménye van. Oltmannsra legyintett, aztán helyesbített:
- Nem rossz ember. Ki lehet vele jönni, amíg a hajó meg nem közelíti a rakpartot 50 méterre. Akkor elkezd sájzézni, kiabálni, hogy mit keres a vontató előttünk, vagy miért mögöttünk van, miért nem megy el a pilotcsónak, miért nem segít a pilotcsónak, a mooringmen miért előre megy, vagy miért hátra, meg miért van piros sapkája és miért nincs piros sapkája... Amikor kikötöttünk, mintha mi se történt volna, megint kedves, szívélyes.

Gyerekszáj

Vacsoránál szóba került a takarékosság. A barba sztorija a kisfiáról (aki ma már húsz éves, kétméteres, százötkilós kisfiú):
A nagymama ajándékba adott a srácnak 50 márkát, és rávette, hogy nyisson takarékkönyvet. Az apja el is vitte a bankba, de a srác gyanakvó volt.
- Ez a papír ér ötven márkát? - kérdezte, amikor a megkapták a könyvecskét.
- Hát persze - mondta a pénztáros.
- És vigyáztok a pénzemre?
- Vigyázunk.
- Nagyon? A tévében mutatták, hogy kirabolják a bankokat...
Valami vezető hallhatta a párbeszédet, mert kijött, kézen fogta a srácot, és elvitte a trezorba, megmutatta a páncélajtót, és a sok pénzt.
A kölyök elégedett lehetett, mert már elindultak, de az ajtóból visszafordult, úgy mondta a pénztárosnak:
- Az ötven márkámat add oda neki - mutatott a vezetőre -, majd leviszi a pincébe. Abban jobban bízok, mint benned.

Ez lopás, vagy se?

Este kérdem a barbát, hogy mikor adja ki a cigimet?
- Kiadtam délben. Nem kapta meg?
- Nem.
Keresték, nem lett meg. Az eddigi eljárás az volt, hogy a barba kitette a szalonba, mindenki elvette a magáét. Most valaki eltette az enyémet. És nem lett meg, hogy ki vitte el.
Na, most erre mit mondjak?

Február 3. hétfő, Vlissingen, úton. Ma váltás volt esedékes. Jose ment haza, helyette ugyancsak Cabo Verdéből érkezett matróz.
Pár napja távirat jött Mrs. Vasoullától, hogy az új rendelkezések értelmében a cabo verdeieknek és általában minden tengerésznek azonnal haza kell mennie, nem tartózkodhatnak Hollandiában, de azt hiszem, ezt a rendelkezést most csak a színes bőrüekkel szemben alkalmazzák szigorúan. A be- és kihajózást mindig Rotterdamból és Rotterdamba intézik. Eddig ez azt jelentette, hogy elment a távirat a Zöldfoki Szigetekre. Mondjuk Jose megérkezett Rotterdamba. Itt mehetett szállodába, vagy ismerősökhöz, persze saját pénzen, miként a repülőút otthonról Hollandiába is az ő zsebét terhelte. Itt aztán az ügynökség "pihentette" a delikvenst. Általában pár hétig, s amikor már nem volt semmi pénze, akkor bármilyen hátrányos szerződést aláírt, amit elé tettek. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy nem AB (kormányosmatróz), hanem OS (matróz) szerződést kapott, ami persze alacsonyabb fizetést is jelent.
Most azt kéne írnom, hogy no comment. Ugyanis minden ország szíve joga, hogy azt engedjen be, és azt tiltson ki, akit akar. Nem is ezzel van a gond. Hanem azzal, hogy ezek az emberek azok, akik tisztességesen dolgoznak, a családjukat tartják el a távoli hazájukban, eszük ágában sincs Hollandiában a szociális háló segélyein élni. Nem ők tehetnek arról, hogy az ügynökség hetekig Rotterdamban tartja őket. ők mennének rögtön a hajóra, utaznának azonnal haza. Persze, ha kihajóznak, és maguknak kell fizetni a jegyet, akkor várnak két-három napot, hogy a legolcsóbb járattal mehessenek. Nem bünöznek. Nem drogoznak. Azt hiszem, rossz helyen kezdték el Hollandia "megtisztítását". Persze, mindig a legkönnyebb rúgni egyet a tisztességesen dolgozókon, a becsületes embereken, a bünözőkkel szemben már nehezebben megy a dolog. De a statisztika nagy úr, el lehet mondani a rendőri jelentésben: ennyi és ennyi fekete elhagyta az országot...
Délután háromkor indultunk. Megyünk Montrose-ba.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. első napjai

Január 29. szerda, úton. Éjfélkor a barba nem volt valami vidám. Az idő bedurrant, én már nem érkezhetek meg. Kiszámolta, hogy legalább 5,5 csomót kell mennünk, ha estére ki akarunk kötni, ugyanis ő csak 21 mérföldet ment hat óra alatt.
Ehhez képest én 18 mérföldet teljesítettem reggel hatra.
Éjjel kettőkor ránk tört az ítéletidő. Arra lettem figyelmes, hogy kint zörögni kezd valami. Kimentem megnézni, hát a szél emelgette a lépcsőt. Ehhez tudni kell, hogy a híd emelhető, tehát az alumínium lépcső csak fent van rögzítve, az alsó része kerekeken gurul. Nos, a szél belekapott, felemelte, majd szépen leejtette. El lehet képzelni, milyen erős lehetett a vihar! A sebesség lecsökkent 2-3 csomóra. Akkor azt hittem, hogy rekordot javítok, de délben rájöttem, hogy a lassúsági csúcsot a barba tartja, hat óra alatt 11 mérföldet vánszorgott. Ehhez képest én délután száguldottam, 12 azért egy teljes egésszel több, mint a 11!
Így aztán arról lemondhatunk, hogy belátható időn belül Montrose-ban lehetünk. Este hatkor 81,5 mérföld volt hátra.
Halvány dunsztom sincs, mikor érkezünk.

Január 30. csütörtök, úton, Montrose. Végre felgyorsultunk, délelőtt tízre meg is érkeztünk. Azt egy szóval se mondom, hogy vége volt a rossz időnek, de a pilot kijött értünk, és a negyedik nekifutásra el is találta a kikötőbejáratban a keskeny csatornát, ahol be tudunk jönni. Közben kellemesen süvített a szél a mínusz két fokot jóval többnek éreztük.
Valami nem volt teljesen kerek a manőver alatt, mert valahogy nem oda álltunk, ahova akartak. És az egész valahogy furcsa volt, nem olyan könnyed, amilyet megszoktunk a parancsnoktól.
Persze megvolt az oka: a kikötő közepén elromlott a telegráf, nem lehetett hátrát kérni.
Kikötés után hamar jöttek dolgozni.
Kinyitottam. Mire mindegyik raktártető függőleges volt, elkezdett zuhogni a hó. Akkor csukjunk be... Mire becsuktam, ragyogóan sütött a nap. Ám engem nem olyan fából faragtak, hogy bedőltem volna az időjárásnak.
- Miért nem nyit, chief? - kérdezte az egyik melós vigyorogva. A háta mögé mutattam. Fekete fellegek tornyosultak. Igazam volt, öt perc múlva nem láttunk, olyan hóvihar tombolt. Minden szürke volt, hideg, vizes, ráfagyós...
- Ebből nem lesz ma rakodás - gondoltam. De lett. Fél óra múlva már a tavaszt vártuk, olyan szépen sütött a nap, ragyogtak a háztetők, a frissen hullott öt centis hó hófehérré varázsolta a raktártetőt, csak az nem tetszett, hogy a vasúti híd fölött sötét volt az ég, súlyos felhők rohantak az öbölre, hogy percek múlva újra zuhogjon...
Egy borzadály volt a nap.
Ezek az őrültek, meg mindenképpen dolgozni akartak, így aztán csiki-csuki egészen este hatig. Illetve fél hatkor bezártam, és azt mondtam, hogy olyan hóesés van, hogy már nem nyitok ki. El is mentek, igaz tíz perc múlva nyoma sem volt a havazásnak.

Január 31. péntek, Montrose, úton. A tévé tele van az Irak ellen indítandó háborúval. Minden tévéállomás agymos a háború és Tony Blair érdekében, de a nép nem hülye, még itt sem, és 86%-ban ellene vannak. Ez persze semmit se jelent a politika vezetőinek, a szavazók csak akkor kellenek, ha a hatalomért megy a harc. Bárkit kérdeznek meg az utcán, a válasz: nem! Illetve nem. A fiatalok egyértelmüen ellene vannak, az a 14%, akik támogatják - a tévéinterjúk alapján úgy látszik, az öregek közül kerülnek ki. Na ja, őket nem vihetik már vágóhídra az amerikai finánctőke érdekében!
Mert ugye az teljesen világos, hogy a harc az iraki olajért megy, a terrorizmus csak maszlag. Az amerikai készletek rövid időn belül kimerülnek, és az USA nem lehet meg a világ legnagyobb készlete nélkül, amin pedig Szaddam csücsül. 

Mesél a barba

Amikor nem a decken voltunk, akkor dumáltunk a barbával. Ma sokat nosztalgiázott, emlékezett a kezdeti évekre, amikor elkezdett hajózni.
Ugyanabban a cipőben járt, mint én. Az édesanyja nem engedte hajózni, amíg nem szerzett egy "normális" szakmát, és ugye akkoriban a nagykorúság csak huszonegy éves korban köszöntött be, ezért szülői aláírás kellett a tizennyolc éves fiatalembernek, ha munkát akart vállalni.
Hajógyárban szerzett szakmát, aztán uzsgyi, a tenger! Kadéthajóra került. Ezt nem az állam tartotta fent, hanem a hajózási cég. A cégnek megvolt a maga szociális rendszere, a nyugdíjazástól kezdve, az oktatásig. Egy 15 ezer tonnás tankhajón volt kialakítva 12 kadét és a tanáraik számára hely, tanterem, szállás, és egy évet töltöttek rajta, utána mehettek az akadémiára. Megtanulták az alapokat, elkezdték az angolt, de tanultak matematikát, németet is. A kadétok heti váltásban 6-6 fős csoportokban elméleti képzést kaptak, majd cseréltek, és tanulták a fedélzeti munkákat, valamint szolgálatot adtak.
Nyilván csibészek voltak, ami az el is várható tizenkét egykorú fiatalembertől. Egy alkalommal éjszaka, a hátsó, legvastagabb kikötőkötelet szépen a tüzhely köré tekerték, reggel a szakács csak nézett kifelé a fejéből, hogy mi történt az éjszaka. Hogy-hogy nem, de az oktató rögtön tudta, ki az az öt fő, akit el kell zavarni, hogy állítsák vissza a konyha eredeti állapotát.
Egy másik "tréfa" eléggé tengerészes, kissé kemény:
A fedélzetmester igen kemény legény volt, két méter magas, bivalyerős, erre még rá is játszott a kadétok előtt, állandóan megfeszítette a bicepszét. Voltak hülye dolgai, ilyen, hogy a festéket állandóan kézzel keverte, mindig mutatta, milyen sürü az alja, azt jól el kell dolgozni, az ujjaival morzsolgatta, csöpögtette vissza a festékes vödörbe.
Nos a kadétok egyik kora reggel a festékeslatát telerakták, khm, hogy is mondjam, szóval toalettnek használták nagydolgaik intézésére. Ezután festéket öntöttek rá. Reggeli után alig várták, hogy a bosun mutassa, milyen sürü a festék a tartály alján.
Az igazsághoz tartozik, hogy a fedélzetmester jól megdobálta őket saját termékükkel, viszont a tisztikar napokig röhögött, ha meglátták a bosunt.
Elismerem, hogy "kemény vicc", de hát a hajó se leánynevelde.
A parancsnok keményen fogta őket. Vasfegyelem volt a hajón. Az egyik kadét szolgálatot adott, és a parancsnok "rajtakapta" őket - a tisztet és a watchmant -, hogy beszélgettek szolgálatban a hídon. Ugyanis az előírás szerint a szolgálatos matróz csak a szabadban tartózkodhatott (bármilyen időben!), tehát semmi keresnivalója nem volt a kormányállásban. Azonnal értesítette a vállalatot, hogy a kadét a következő kikötőből iskolára akar menni. Emberség volt, mert nem rúgatta ki a "vétkeseket", de azonnal eltávolította a hajóról őket.
Ugyanakkor dúlt a hajón a fedélzet-gépész ellentét. Ebben az elsőtiszt partner volt, így a gépészeknek egyszerüen nem lehetett oda belépni, ahol bármelyikük (barba, chief) tartózkodott. Ez ugye a hatvanas évek végén volt, és mindkét tiszt vitorláson kezdett hajózni. A németek az utolsó kereskedelmi, gép nélküli vitorláshajót 1929-ben építették!

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. első napjai

Január 26. vasárnap, úton, Sheerness. Délben gyorsítottunk, mert az ügynök hívta a hajót, hogy estére van rakpart. Ez nyolc órát jelent hajóidő szerint.
Sunknál a barba feljött, és sunyiban átvette a szolgálatot. Ez annyit jelent, hogy a Barrow deepen ő navigált.
No problem, ha ez a stílusa, tegye. Később mutatta a bizonyítványát, megvan az egész Temzére és Sheerness kikötőjére, nem kell pilotot vennie, mehet egyedül. Ez nyilván akkor jó, ha a hajóbérlő fizeti a megtakarítás egy részét. Ez persze szokás.
Nyilván volt időnk beszélgetni. Szó volt mindenről az égvilágon. Valamit azonban el kell mesélnem. Valamilyen beszélgetéskanyar után felbukkantak a mesterségek, a tischler-asztalos, a zimmermann-ács foglalkozások. Ezzel kapcsolatban kezdte a barba:
- Valamikor voltak az XYZ-k (mondta németül, amit angolul se tudott), ezekbe tömörültek egy adott szakma mesterei.
Stimmel, a céheket mondta németül.
- Az asztalosok (ácsok?) fekete kordbársony ruhát viseltek, hatalmas, széles karimájú kalapot, talán az egyik fülükben fülbevaló is dukált. Amikor egy tanonc elvégezte a tanulmányait, akkor vándorbotot fogott, batyut vetett a hátára, és nekiindult a nagyvilágnak. Három évet vándorolt, majd hazajött, mestervizsgát tett, és felvették a céhbe. Ezeket a vándorlegényeket walznak hívták.
- Ebből ered a walzer? - kérdeztem.
A barba a fejét rázta: - fogalmam sincs... - mondta vigyorogva. - De azt tudja-e, hogy a mai napig érvényben van a szokás Németországban, de csak az ácsoknál (asztalosoknál?). Ugyanazt a korabeli öltözéket viselik, a tanulás után felkerekednek, és elmennek az ország más részébe a szakmát tanulni. Annyi a könnyebbség, hogy a nagy távolságokat vonattal tehetik meg, de a falvak között gyalogolniuk kell! Ha bekopognak valamelyik mesterhez, annak, muszáj munkát adni a walzoknak. Persze azért kapnak szülői segítséget - és mutatja a parancsnok a pénz nemzetközi jelét, a nagyujjal dörzsölt mutatóujjat.
Azért ez fantasztikus! Itt van, lehet olvasni, hiszi aki akarja, ellenőrizni nem tudom, de én hiszem, mert hinni akarom, annyira kedves a szívemnek a tradíciók megtartása.
Este tízre kikötöttünk.

Január 27. hétfő, Sheerness, úton. Ilyen koszos kikötőben régen voltam. A rakpart végében van vagy négy konténer, tele szeméttel, úgy néz ki, ha az egyik megtelt, hoztak egy másikat. Mellettük három leállított daru rozsdásodik, mi meg melléjük vagyunk kötve, így aztán nincs hely a hajójáró elhelyezésére. Az apály hihetetlen, a rakpart alá került a kémény teteje is!
Reggel megjött Ricky, a hajóbérlő cég menedzsere. Átvette a portugál küldeményt, a söröket és a borokat.
A palackok nyilván a gyüjteményébe kerülnek, mert ő maga nem sokat iszik (a barba szerint). Milyen brit az ilyen? Ez nyilván a szigetországi hóbortosság egyik megnyilvánulása, az ódon házakhoz hozzátartozik a borospince, állványokkal a palackok számára, s most ahol teheti, ott bort kunyerbál, s feltölti a készletet.
Azt hiszem, bajba lennének a melósok, ha az oxfordi diplomát kérnénk bármelyiküktől. Ám ahhoz, hogy felfogják: az egyik sort jobbról kezdjék, a másikat balról berakni a hajóba nincs szükség díszdoktori címhez! Ám ehhez is hülyék voltak (vagy lusták), így aztán mire felértek négy magasra, már alig tudtak megállni a rakomány tetején, úgy megdőltünk. A barba ballaszttal kiegyenesítette, de azért nem ez az igazi eljárás.
Fél nyolckor, este, már úton voltunk Montrose-ba.
A reggeli hírekben mutatták, hogy a Tricolor folyatja az olaját. Szép helyzet: a franciák dolga a roncs kiemelése, és a hajózóút biztonságossá tétele, a belgák meg most kapják az olajszennyezést a tengerről.

Január 28. kedd, úton. Tegnap, ha találkoztam Kossival, mindig valami rezet fabrikált. Ma délben megyek fel a hídra, hát a térképen egy picike rézből készült hajó volt. A barba vigyorogva mutatja, ezután ezzel jelezzük, hol járunk.
Semmiség. De akinek van ideje, és kedve ilyesmivel foglalkozni, az rossz ember nem lehet.
Délután egy vicclista jött a Gearbulktól: Montrose - Flushing - Montrose - Inverkeithing - egy spanyol kikötő - egy francia - egy angol, erre az útra kell a barbának megadni a gázolajszükségletet, és mindegyik mellett ott a dátum is, ezek szerint ez február huszadikáig kitart.
Az ilyen hosszú "pozíciós listát" hívtuk hajdanán a Mahartnál vicclistának.
A hullámzás átrendezhette a rakományt a raktárban, mert meg vagyunk dőlve vagy öt fokot.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. első napjai

Január 23. csütörtök, Montrose. Reggel elintéztem a házmesteri teendőket, kinyitottam az ajtókat, "megkonstatáltam" az időjárást, még mindig szél van és hideg. Le a szalonba.
A szakács elém tette a sült löncshúst, lejött a barba, megreggeliztünk, aztán beszélgettünk. Fél tízkor azt mondja:
- Megnézem a gépet, mert mindjárt kávé van...
Én a deckre vittem elzsibbadt fenekem. Tízkor kávé, duma. Fél tizenkettőkor azt mondja: - megnézem, jött-e valami a hajóbérlőtől.
Nem jött.
Azt mondja a szakács öt perc múlva a szalonban volt, de engem nem talált ott. Előrementem az orrba, mert Edmondóék ott dolgoztak. Két perc múlva ott a barba.
- Megnézzük a tüzoltószivattyú motorját? - kérdeztem, elvégre én vagyok a biztonsági tiszt is.
Megnéztük.
Ez egy egyszerü diesel motor, de olyan egyszerü, hogy nincs rajta indítómotor, hanem be kell kurblizni, valamilyen eszement GL előírás miatt nem lehet elektromos indítást alkalmazni. A hajó már nincs a GL alatt, de a tulaj nem cseréli ki, minek költeni, nem igaz? Nos, a megnézés sikerült, de beindítani...
Kurbliztuk, tekertük, nyögtünk, szentségeltünk, nem indult. A barba leüvöltötte a matrózokat a motorhoz, kurbliznak, kurblizunk, nem megy.
Dél múlt tíz perccel, amikor a barba kiadta az ukázt: - megyünk ebédelni, egykor visszajövünk, és tekerjük, amíg be nem indul.
A két matróz még egy utolsót tekert.
Gyönyörü szépen beindult! Hát nem voltam szomorú, hogy nem kell egykor visszajönnöm.
Az ebédtől negyed háromkor álltunk fel, mert fontos megbeszélnivalónk volt.
Kávé előtt jött az ügynök, hogy fél hatkor átállunk az északi oldalra.
Ezt vacsoráig megbeszéltük.
Vacsora, manőver, átállás. Két óra múlva végzett a mögöttünk álló hütőhajó, és mivel annak a helyén rakunk be, ezért még egy shiftelés várt ránk. Ez nem nagy dolog, hipp-hopp végeztünk. Megyek hátra, a pupán van mindenki, a barba is akkor érkezett.
Jan, a szakács kérdezi a parancsnoktól:
- Captain, ez a két farkötél elég hosszú?
- Igen... - mondaná a barba, amikor Edmondó kitör:
- Idefigyelj Baja! Megmondtam kikötéskor, hogy elég hosszú. Most minek kell kérdezősködni? - és sértődötten bevonul a felépítménybe, a többiek meg röhögnek rajta. A matróz meg kiabál: - Megmondtam, hogy jó, Baja meg a barbát kérdezi...
Edmondo a szakácsot a könnyebbség kedvéért Bajának hívja (Bajdan a vezetékneve Jannak).
Ezzel vége a napnak. Holnap reggel hétkor kezdenek.
Jót dolgoztunk ma.

Január 24. péntek, Montrose, úton. Korábban keltem egy órával, mint kellett volna. Ugyanis többször összekeveredik a hajóidő és a helyi idő, ha nem hangsúlyozzuk ki, hogy melyikről beszélünk. A barba is bizonytalanul nézett, amikor kérdeztem, hogy a hét óra hajó, vagy helyi idő-e, amikor kezdik a kirakást? Helyi volt.
Délelőtt kimentem a Woolworthba, a mobil ugyanolyan drága, mint a Tescóban, így egy travel adaptert vettem, amit a britek Európában használnak, ha az elektromos ketyeréket be akarják dugni a konnektorba. A kölcsön mobil töltője brit szabvány.
Ötkor indultunk Sheernessbe, ugyanezt a rakományt, woodpulpot hozunk Montrose-ba.

Január 25. szombat, úton. Csendes napunk volt. Szép az idő, a viharjelzés ellenére. Kicsit takarítgattam a hídon, ugyanis délután sütött a nap, és az a randa megvilágította a port mindenütt, így rám jött a lelki kényszer.

Haren Ems

a képen a városka címere, fatányér, szép ezüstre pingálva... 
Az a helyzet, hogy bár nem voltam a kisvárosban, elég sokat tudok róla. Biztos vagyok benne, hogy érdekes lenne összeszedni mindazt, amit a magyar tengerészek itt-ott, a különböző hajókon felcsipegettek.
A németek, akik nem odavalók, sokat emlegetik, és mesélnek róla.
Meglehetősen speciális városka.
Az egy főre eső hajózási vállalat itt a legmagasabb egész Németországban, de lehet, hogy világviszonylatban is az első helyen áll.
Mint nagyon sok mindennek, közvetve ennek is a II. Világháború az oka.
Haren Emsben mindig is voltak hajósgazdák, de századokon keresztül minden különösebb jelentőség nélkül. Ám amikor a szövetségesek megfosztották Németországot a háború után a hajóparkjának döntő hányadától, akkor az itteni 2-400 tonnás hajócskáknak megnőtt a szerepe, hirtelen azt vették észre, hogy őrült nagy a kereslet a hajóik iránt. Ez megalapozta a hetvenes évek végi fellendülést, addigra tőkeerősek lettek, és elkezdték építtetni a mostani coasterek elődeit.
Persze a faluban, aki tehette beszállt az üzletbe.
Mindenki ismer mindenkit, egymást segítik, kívülálló csak ácsingózhat az üzlet után, nem vesznek be senkit. Még házasodni is egymás között "lehet", idegen menyecske, vőjelölt szóba se jöhet!
Nagyon sokan hajóznak is, persze mindenki a saját hajóján.
Én is ilyen társaságnál kezdtem a pályafutásomat, a Wessels River-Lines GmbH haren emsi vállalat, a President is a cégé. Az öreg Wesselsnek már van vagy harminc hajója.
Amikor a Paduán voltam, akkor a két hajót (Pandora volt a másik) szintén a haren emsi illetőségü Lohmann vette meg. Kíváncsi vagyok, most hány hajója van? Az apja nem akarta fejleszteni a "flottáját", elég volt az egy hajó. A fia nagyobb részt akar a hajózási üzletből. Kölcsönt vett fel. A bankban a haren emsiek könnyen megkapják a pénzt. Biztosíték a lakhely, a környezet a pénzintézet számára.
A barba azt mondja, hogy nem nagyon lehet látni a településen a lakóinak gazdagságát. Nem hivalkodnak a pénzzel, ugyanazokban a házakban élnek, mint a szüleik. Nem épülnek kacsalábon forgó paloták, s nem ritka, hogy a hajótulajdonos bizony kopott ruhában bicajozik az utcán.
Hát ez a "legenda"...

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. első napjai


Január 20. hétfő, Vlissingen, úton. Az azért mégsem állja, hogy a parancsnok tartson fel a munkámban. Ugyebár felkelek fél hétkor, hogy legyen időm szép nyugiban megkávézni raktárnyitás előtt. Hét előtt megjelenik a barba, elkezd pofázni, és negyed nyolckor azt veszem észre, hogy ott rihegünk-röhögünk a szalonban, a melósok meg már kezdenek gyülekezni.
Azért fél nyolc után öt perccel nyitva volt a raktár.
Fáj a derekam. Illetve csak "húz", azaz azt érzem, hogy bármikor "bekattanhat".
A pilot háromra a hajón volt, a berakást csak fél négyre fejezték be. Azt mondta a révkalauz, hogy nincs mit tenni, várni kell. Hallatlan éleslátásra valló megállapítás volt.
Déli szél van, ami segít.

Január 21. kedd, úton. Megyünk. Valószínü, hogy horgonyra állunk. Az elmúlt napokban sok eső esett, és ezért a hajók "bennrekedtek" a kikötőben.
Valamilyen barom megint nekiment a Tricolórnak.
Kettőkor megszállta a hajót a RAF (Királyi Légierő), helikopteres mentési gyakorlatot tartottak. Már nem "szám", természetes, hogy gyakorlatra jönnek a brit partoknál. A franciáknál még nem láttam.
Valamikor kigyüjtöttem az internetről Kálló Róbert által közreadott sorozatot a történelem levelezőlistáról. Most ezzel dolgozom. Összeszerkesztem, kijavítom a hibákat. Érdekes. A címe: Honnan jöttünk, kik vagyunk, és a magyarság történelmével foglalkozik. Idéz különböző korabeli dokumentumból, olyanokból, ahol írnak az őseinkről. Hérodotosztól kezdve az Orkhoni feliratokon keresztül a Képes Krónikáig. Idéz a Nesztor-krónikából, amely az Orosz évkönyvek legrégebbi szerkesztése. Az orosz történelem eseményeit 1110-ig mondja el, s közben ír rólunk, magyarokról.

Január 22. szerda, úton, Montrose. Éjfélkor a barba a frászt hozta rám:
- Nem kell kelteni a matrózokat, majd ledobja maga a horgonyt. - mondja.
Nézek rá, mint aki az imént ébredt, pedig igen.
- Ja, horgonyra állunk - , mondja, és nagy hangon teszi hozzá: - tíz éve járok ide, ez a második alkalom, hogy nem visznek be azonnal!
Én eddig ötven százalékos vagyok itt, de nem mondtam neki. Nem örültem, mert a GPS-re nézve láttam, hogy több mint hatvanhat mérföld van hátra, nem lesz ebből hatra érkezés. És mehetek majd fagyoskodni az orrba. Disznóság...
Az őrségben javítottam és ezzel együtt olvasom is a Kálló féle szöveget.
Kettőkor jól bedurrant az idő, a sebességünk visszaesett 8 csomóra, ezzel együtt láttam már, hogy nem eszik olyan forrón a "teichbekását", mint az éjfélkor látszódott.
Nem is. Hatkor aludni mentem, és hétkor dobott horgonyt.
Délután kettőkor kötöttünk ki.
Miután már van ötven skót fontom, gondoltam, elég lesz egy mobilra. Derek, a pilot, azt mondja, hogy a Woolworthba menjek, az jóval olcsóbb, mint a Tesco. Nos, vacsora után kisétáltam. Innen, a déli rakparttól jó messze van a központ. És őrült hideg tud lenni, amikor esik az eső, és fúj a szél.
A Woolworthhoz pontosan zárásra érkeztem. Hogy a francba lehet egy áruházat bezárni fél hatkor? Ez teljességgel elüt minden európai normától!
Utána irány a Tesco, mert azok 24 órán át nyitva vannak, nem úgy, miként a többi üzlet a városban, mert mindegyik bezár ötkor. Korán fekvő népek lehetnek ezek. A Tescóban azt mondják, hogy éjjel töltik fel a polcokat, tele van az áruház dolgozókkal, akkor miért ne lennének nyitva? Ez jogos, mert ugye, ha valakinek a szomszéd faluban éjjel kettőkor kell egy tegnapi Scottish Daily Mirror, akkor csak kocsiba ül, átdönget Montrose-ba, és máris megveheti.
A legolcsóbb maroktelefon 69,99 font volt, ezt vegyék meg az itteniek hajnali háromkor, ennyiért. (Könnyen morgolódik az, akinek ötven fontja van. Ha lett volna hetvenem, akkor most lenne telefonom is.)
Fentebb említettem, hogy skót font van a zsebemben.
Nem elírás. Ezeket a pénzeket a The Royal Bank of Scotland plc bocsátja ki, és érvényes Nagy Britannia szerte. (Fogalmam sincs, hogy mit jelent a "plc" a bank nevében.) Csak külföldön nem szeretik, és nem váltják. Legalább is a szakács erre panaszkodott, hogy nem fogadják el a lengyel bankok. Jelzem nem egyedül van ezzel a problémával, már más polyák is panaszkodott rá, hogy rettenetesen tudnak utálkozni, ha be akarta váltani. Még nem próbáltam, de azért lehet, hogy rászánok egy tízest, és megörvendeztetem vele a bankom pénztáros kisasszonyait.
Nem lehet tudni, hogy mi lesz velünk. Az elmúlt napok folyamatos esőzései miatt a raktárak tele vannak, nem volt szállítás, nincs hely a kirakásra. Lehet, hogy holnap átállhatunk az északi rakpartra, de hogy elkezdik-e a kirakást, azt csak a Jó Isten tudja.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. első napjai
Január 17. péntek, Montrose. Esőre ébredtünk. Időben folytatták a kirakást. Reggeli után a barbával beszédbe elegyedtünk, úgy jó tízig. Ilyenkor általában (ismerkedésként, amikor új kollégák kerülnek egy hajóra) így megy a duma:
- Nálunk, Németországban ez, meg az van.
- Magyarországon meg ilyen-olyan, amolyan...
Végeredményben mindenki azt mond, amit akar.
Én biztosan, mert a barba annyit tud Magyarországról, hogy puszta, paprika, Plattensee.
Jól elvagyok vele. Szeretem a stílusát, ahogyan előadja a dolgokat. Azt hiszem, azon igen kevés német közé tartozik, akinek a kiejtéséből nem lehet felismerni a nemzetiségét. Dajcséknál ritka ám!
Ma sokat mesélt az itteni, angliai élményeiről. A hajóbérlő kapcsán mondta, hogy mint minden angolnak, a velünk foglalkozó menedzsernek (Ricky) is két "álma" volt, amit sikerült is megvalósítani: tudott venni egy valódi, igazi, régi, ódon házat. Mert állítólag jól menő körökben az a sikk, ha valakinek van egy régi háza, lehetőleg nemesek, de még jobb, ha arisztokraták birtokában volt valaha az épület. A másik "álom" a hétvégi ház Franciaországban, az Angol-csatorna másik oldalán. Rickyé kissé délebbre, a Vizcaya partján van.
Nos, Ricky nemrégen vett egy megfelelően ősi épületet, gyönyörüen rendbe hozta. A ház valamikor annak a tulajdonában volt, aki a dél-afrikai vasutat építette, és onnan hozott magának feleséget is, egy igazi, hamisítatlan, fekete királylányt. Így a pasi, ha nem is származik, de lakik királyi házban. És fenemód boldog a királyi házával, mindenkinek mutatja a fényképeket.
Persze egy ilyen házban lakni igen költséges mulatság. A hőszigetelése szinte a nullával egyenlő. Lehet füteni, mint a barom, akkor is hideg van a terméskőből épült falak egyáltalán nem hőszigetelők!
- Szvetterben vagyunk... - mondta Ricky, amikor a barba megemlítette.
Na, és az alapozás: ezeket az épületeket itt a földre építették, mindenféle alap nélkül. Nincs a "padló" alatt szigetelés, a nedves homok hüti alulról az épületet. Ha szőnyeget terítenek a földszinti szobában, akkor magába szívja a talaj nedvességét, és penészedik. Viszont marhára elegáns egy ilyenfajta lakás, és valóban költenek rá, gyönyörüen meg is csináltatják.
Délután kaptam a barbától egy 2003-as naptárt. A fedőlapon a német sarkkutatóhajó van. Ez azért érdekes, mert "családi" hajó: a nővére valamiképp benne van a buliban, valami logisztikus izé a csaj, de innen elvesztettem a fonalat, mert ez a szó számomra nem mond túl sokat. Afféle nemszeretem szakszó, amit beerőszakoltak a köztudatba.
Lényeg, hogy a hajó kutatásokat is végez, meg kiszolgálja az anktartiszi német tudományos bázist, és kutatók bérelhetnek helyet rajta, már egy évre le van kötve minden hely. Valami ilyesmi szervezésben dolgozik a leánytestvér. Azt többször is kiemelte a barba, hogy három és félméteres jeget képes megtörni. Ezt olyan fontoskodó képpel mesélte, mintha ő maga törné a jeget. Ez mondjuk azért se igen képzelhető el, mert vasággyal együtt lehet úgy negyven kiló. Ám azt meg kell hagyni, hogy a hideget úgy bírja, mint egy jégtörő. Hozzá képest én borzasztó fázós vagyok. Odakint hat fok van, és fúj a szél, mint veszett mennykő, ez meg egy szál ingben jön föl a hídra, és az ajtót tárva nyitva hagyja, alig győzök befüteni utána.
Ötkor indultunk, viszonylag jó az idő, legalább is ahhoz képest, amit az időjárás-jelentés mondott.
Beszéltem az asszonnyal. Még mindig nem érkezett meg a decemberi fizetésem Ciprusról. A barba megreklamálta.
Azt mondják, úgy kértem a behajózáskor, hogy a januáritól kezdve küldjék haza...
Püff neki, az én saram...

Január 18. szombat, úton. Nyugis nap, annak ellenére, hogy viharjelzést ad a rádió. Két óra alatt végeztem a notice-okkal. Van összesen 88 térképünk, 3 List of Lightsunk, 5 kötet ALRS és 6 Sailing Direction, azt hiszem, irigylésre méltó helyzetben vagyok, hiszen nem voltam még hajón, ahol ilyen kevés térkép, és szakkönyv lett volna. Két NM érkezett Montrose-ba, és már túl is vagyok rajta. Hiába utálatos munka a javítás, ilyen kevésnek örömmel állok neki, és mindent kijavítok, még a pilotkönyveket is, pedig azokra sose vettem a fáradtságot.
Meglepetésként felhívtam az asszonyt, mivel jó vonal volt délben, közel voltunk a parthoz.
Megnyugtattam, hogy nemhiába nem érkezett meg a fizetésem, hiszen másként rendelkeztem. Nem örült, de legalább megnyugodott, hogy nem kell a Marlowban csalatkozni, mert a fizetések ügyében maximálisan megbízhatók, pontosan és korrektül fizetnek, míg ugyanezt egy másik cégről (mondjuk ABS, amióta a görögök vették át a rémuralmat) nem igazán lehet elmondani.
Ha minden jól megy, akkor lesz egy nyugis vasárnap délutánunk Flushingban, hétfőn beraknak, és vissza Montrose-ba.

Január 19. szombat, úton, Flushing. Éjfélkor megyek fel őrségbe. A barba úgy hagyta meg, hogy ne menjek 7 csomónál gyorsabban, mert akkor pont 11-re érünk a pilotállomáshoz.
Ehhez tartottam magam, annyira, hogy sokszor alig mentem két és fél csomóval. Tíz perc alatt jól bedurrant az idő, így aztán délután kettő volt, amikor felszállt a révkalauz.
Vacsora előtt kikötöttünk.
Innentől kezdve nem tudtam a barbától szabadulni. Fél nyolcig téptük a szánkat. Kitárgyaltunk mindent, a hajózás vitorlás korszakától a német szemétgyüjtési rendszeren keresztül az amerikai elnökökig. Abban egyetértettünk, hogy a jelenlegi elnök a legbutább az eddigi összes között, a barba csak annyival bővítette az ismereteimet, hogy elmondta, köztudottan totális alkoholista.
Nem lehet haza telefonálni, mert valami vonalhiba van.
Fél óra múlva sikerült.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. első napjai

Január 14. kedd, úton, Flushing. A hajnali őrséget túléltem. Kicsit hisztiztem, de nem számít, mert egyedül voltam. Ugye a Doveri szoros nem egy egyirányú utca. A hajókkal tulajdonképpen nincs is baj, de a Jóisten rogyassza az eget az összes elmeháborodott halászra. Úgy grasszálnak a legnagyobb forgalom közepette, mintha az égen-földön se lenne senki kívülük. Ha pedig valamelyik hajó zavarja őket, akkor felkapcsolja a szemét állatja a két piros lámpát, ami ugye azt jelenti, hogy kormányképtelenek (magyarul: not under command), ergó minden hajó kötelezve van a kitérésre. Persze ettől még vígan viselik a zöld lámpát, miszerint vonóhálóval halászik, akkor meg hogyan lehet a két pirosat viselni?
Úgy, hogy megteszik.
És persze franciák.
Szóval hiába voltam kitérésre kötelezett egy tankernek, és a másik oldalamon a nem kormányzó halász, azért a lassítás mindig segít.
Mostantól bojkottálni fogom a francia halkonzerveket. Ugyanúgy megjárják velem, mint a Danone. Az ő terméküket se veszem, amióta be akarták zárni a Győri Keksz és Ostyagyárat.
Tizenegykor érkeztünk, nagy ügyesen ki tudtunk kötni.
A rakodást délbe kezdték.
Egykor megjött capt. Teichgräber, a számomra új barba és hozott egy elektrikust, aki megjavítja a pozíciós lámpáinkat, mert felzabálták az összes égőt, és a pirosat meg a zöldet csak úgy tudtuk mutatni éjszaka, hogy stecklámpát raktunk be a színes üveg mögé.
Azt mondja Edmond, hogy ennél a barbánál nem lesz ám hatkor nyomás aludni, ha éjfélig raknak, akkor éjfélig vagyok, s utána őrség. Nem érdekes, hogy reggel érkezünk, kelni kell, és éjfélig nyomni az ipart.
Meglátjuk, milyen forrón eszik a "teichbekását".
Felhívtam az asszonyt, kissé el volt tévedve, mert azt hitte, hogy három napja Flushingban vagyunk, és nem értette, miért nem tud hívni. Huszonegy percet beszélgettünk. Csupa jó hírt mondott, megérkezett a levelem, a fiúk vizsgáznak (eddig sikerrel), csak a dollár van a béka popsija alatt.
Vacsora után a parancsnok (az új) elküldött aludni. Hoppá!
Oltmanns elbúcsúzott azzal, hogy valószínüleg még találkozunk (májusban esedékes). Nem valami vidáman megy haza, mert 23-án be kell hajóznia a Lys Chrisre. Jó neki, mert két hónap, egy hónap rendszerben hajózik. Bár sokszor az egy hónap kevés (mint most is, amikor két hét se jön össze).

Január 15. úton. Háromnegyed éjfélkor felkelek, hát valami nem kerek. Szokatlan zajok vannak a kikötőben. Kinézek az ablakon, való igaz, hogy a kikötőben vagyunk, de a parttól vagy száz méterre! A nemjóját! Ez a barba el tud nélkülem indulni? Ugyanúgy, mint Gáti Lucó? Nahát, hogy mik vannak?!
Nem unatkoztam az őrség alatt. Toronyiránt mentünk Steenbanktól. Át a Noordhinder kereszteződésen! A tengerészek tudják, hogy ezen az úton a Rotterdami ki- és bejövő szeparációs zónát kereszteztem, ráadásul a Noordhinder a rotterdami és az észak-európai kikötőkből jövő hajóutak kereszteződése. Szóval itt srégen, toronyiránt északnyugatnak. Volt kinek kitérnem, sokan engem kerülgettek, mire nyugodtan hátradőltem a széken fél hat volt.
Na, akkor jobbról és balról megjelent a radaron egy hajó, ráadásként szemből is. Mindegyik 18 csomó körüli sebességgel.
Komphajók voltak.
Behúztam fülem-farkam, kiplottoltam őket, mindegyik elmegy mellettem, ha semmit se teszek, hát, uzsgyi.
Az új barba dohányzik. Annyit, mintha mind a hatan szívnánk.

Január 16. csütörtök, úton, Montrose. Mindegyre riogattak a rádiók időjárás-jelentései, hogy vihar jön, csak nem akart bedurranni az idő. Háromnegyed négykor jelentem a kikötőnek, hogy egy óra múlva érkezünk, öt perc múlva olyan szél kerekedett, hogy az csuda! Vissza is fogott, késtünk is fél órát egy órányi úton.
Azért kikötöttünk.
A barba név szerint köszöntötte a pilotot, mert megismerte a hangját.
- Hello Derek, itt az Isartal.
- Captain Jürgen? - kérdezte a révkalauz.
Kikötés után a targoncavezető nagy hangon köszöntötte. Az ügynök is harsányan hellózott, amint meglátta, de a melósok is szorongatták a kezét. Úgy látom, szeretik. Úgy látom, mindenki ismeri.
Egyébként vidám fickó. Az a típus, aki szeret nevetni. Csendes. Még nem emelte meg a hangját (bár Oltmanns is csak két hét után kezdett hisztizni), de Mihail, az orosz chief is azt mondta, hogy abszolút nyugodt, csendes, semmi gond vele, ha megy a munka, ahogyan kell. A hajnali őrségem után vagy fél órát beszélgettünk, a téma a kiribati matrózok voltak.
Hétkor elkezdtek a kirakást.
Fél nyolctól kilencig a szalonban beszélgettünk a barbával. Oltmanssal összesen nem dumáltam ennyit. Pedig normális pasas ő is, de az a típus, akivel nem tudok "kapcsolatot" teremteni. Ez nyilván az én hibám.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!



A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. első napjai

Január 9. csütörtök, Figueira da Foz - úton. Urasan keltem, fél hétkor, házmesterség, reggeli, kilenckor megnéztük, ahogyan egy hajó bejött, a pilot átszállt, mi indultunk. A köteleket beszedtük, majd a barba felhívott a hídra.
Kicsi sájze, pici mencs-mencs-mencs, néhány mann-mann-mann, és máris kint voltunk a nyílt vízen. Az idő jobb volt, mint gondoltuk.
Ebéd után viszont hülyére bedurrant, volt: jonge-jonge-jonge, meg sájze, mert a szél nem onnan fújt, ahogyan az időjárás-jelentésben megadták, azaz északnyugati volt, északkeleti helyett, mert az utóbbi elől part közelbe lehet húzódni.
Este kilenckor már nem bírtam tovább. A barba felől valami kattogott, mint a rossz nyavalya.
Felmentem a hídra, hogy szóljak, szüntesse meg.
Felérek, nézek be, sehol senki. Illetve ott fekszik a szófán, édesdeden szundikált. Jól zörögtem az ajtóval, hogy legyen ideje felkelni, elmondom mi bajom van.
Lesietett, de nem nyugtatott meg:
- Ez a borzalmas kattogás nem tőlem jön, valami csapszeg... - mondta. - Ez évek óta így zörög.
Jó kis hajó.

Január 10. péntek, úton, Vilagarcia, úton. Alvás után meg kell ám fésülködni! Olyan kócos volt a barba háromnegyed éjfélkor, meg amolyan "hol vagyok, mi történt?" tekintettel nézett körül, hogy egyértelmü volt: most ébredt.
Szépen kimanővereztem az időt, így aztán hatra pontosan ott voltunk, amit a barba kért. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy kilencre érkeztünk.
Ébresztő fél kilenckor, fel a hídra, hát nem akartam hinni a szememnek. A radar tele apró pöttyökkel, középen egy szabályos fél mérföld széles átjáró.
A parancsnok vigyorgott.
- Először jár erre, ugye chief?
- Igen - mondtam, és csak néztem a képernyőt megbüvölten.
- Kagylótelepek. - adta meg a magyarázatot a barba, meglehetősen szükszavúan.
- Idényjellegüek? - kérdeztem.
- Nem, egész évben itt vannak. Mindegyik telepről drótköteleket lógatnak a vízbe, a kagyló azokra telepszik, s ha megnő lehet szüretelni.
Kikötés, raktárnyitás, azonnal kezdték a kirakást, délután háromra kiraktak. Mehetünk Flushinba, ahonnan a captain hazamegy. Teljes rakomány woodpulpot viszünk Montrose-ba.
Vacsoránál Jan megint alakított. Hogy, hogy nem, szóba került az idegenlégió. Ennek kapcsán jegyezte meg:
- A hatvanas évek végén, 69-ben, az amerikai hadseregben, Vietnamban harcoltam!
Döbbent csend.
- Nem hiszed? - kérdi Bokassát. - Itt az állam, látod, ott sérült meg! - mutatja felháborodva a sebhelyet, mely az állától a nyakáig húzódik, s Edmond bizonytalanul bólogat.
- És hogyan intézted el? - kérdezte Dabla Kossi. - A szocializmusban legfeljebb a szovjetek oldalán harcolhattál - mondta, s ebből is látszik, hogy a gépész az agyát gondolkodásra használja, s nem hisz el mindent válogatás nélkül.
- Ó, sok lengyel harcolt az amerikai hadseregben, akik kiszöktek Lengyelországból - mondja szinte megfellebbezhetetlenül.
Én meg zárójelben kérdezem: akkor hogy a francban volt később Indiában kereskedelmi kirendeltségen? Meg később külkereskedő a hajózási cégnél. Mert ez nem fér ám össze! Mondom ezt a szocializmusban szerzett tapasztalatok alapján. Mondjuk van egy megoldás: Jan barátunk nyakig benne volt a lengyel III/I, III/II, III/III, III/IV és minden létező "trzy per"-ben, bár ez csak elmefuttatás...
Olyan típusú pasasnak látom, aki minden volt már az életben - volt ilyen önkontrollját elvesztett kolléga a Mahartnál is -, akinek, ha a különböző munkakörökben eltöltött idejét összeadnánk, akkor már 287 éves lenne. Engem különösebben nem zavar, szórakoztatnak az ilyen mulatságos alakok.
Négykor indultunk.
A pilot fél órát késett, mert előbb kivitt egy speciális hajót, amelyik az olaj mentesítésben vesz részt. Most nem a galíciai szennyezés a vezető hír: az ország nagy részén hatalmas mennyiségü hó esett. Grenadában, Madridban, és több nagyvárosból jöttek a híradások, a képes beszámolók, hogyan küzdenek a szokatlan hideggel, közlekedési körülményekkel. Még jó, hogy a tengerparton nem esett. Ha belegondolok, hogy ebbe az öbölbe is bejöhetett volna a kőolaj, és akkor annyi a kagylótelepeknek... Mert amikor kifelé mentünk, akkor láttam csak, hogy az öböl két oldalán megszámlálhatatlanul sok van, hosszú mérföldeken keresztül hajóztunk közöttük (15 mérföld hosszú az öböl).
Encsike felhívott, persze meg kellett szakítani a beszélgetést, mert közben megjött a pilot. Hiába mondtam, hogy öt után hívjon, nem tudta kivárni.

Január 11. szombat, úton. Jó ramaty idő van, a barba sájzézik, hogy az időjárás nem felel meg az előrejelzésnek, a hajó üresen üt, hogy majd kirázza az agyunkat. De van ám ennek ellenszere! Vissza kell venni a fordulatból. Visszavettük. Déltől hatig 3,1 csomós sebességgel jöttem.
Vacsoránál kiderült, hogy Jan 1969-ben egy külker cégnél dolgozott, ahol kocsikkal foglalkozott. Ezek szerint egyik kézzel Vietnamban harcolt (ezt mesélte nemrég), akkor nyilván a másikkal importált.

Január 12. vasárnap, úton. Hajnalban kicsit hülye volt a barba: miért nem tettem rá a fordulatot, kérdezte. a gond ezzel az, hogy tegnap délután az volt a baja, hogy nem elég hamar vettem vissza, s ütöttünk. Szóval azért nem tettem rá, mert akkor a hajó hülyén elkezd bólogatni, s belevágja az orrát a szembe jövő hullámba (ezt hívjuk ütésnek, ilyenkor a hajó egy pillanatra leáll, minden haladna tovább, ami nincs jól rögzítve, kiszakad, minden lezúg a földre, és a hajótes hosszú másodpercekig lüktet, remeg...). Ilyenkor aztán minden rázkódik, lekívánkozik a magasból a földre, a fiókok önként előbújnak, sőt, ki is esnek. Szóval elkerülendő, nem gyorsítottam.
Lefeküdtem, tíz perc múlva akkorát ütöttünk, hogy majd kiestem az ágyból.
Délutánra minden szép lett: 61 mérföldet jöttem, az előrejelzés szerint délnyugati szél várható, ami végre segít bennünket (ha bejön).
Készülünk Flushingra.
A barba a hazamenetelre, mi pedig az új captaint várjuk.

Január 13. hétfő, úton. Hát ilyen is megtörténik: az idő olyan, amilyet az előrejelzés mondott, és ez segít minket, nyugati 5-6-os szél van, szépen megyünk, holnap délben érkezhetünk. Utána jön a bolondokháza.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Ha éerdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden infor,ációt megtalálsz róla!

Szigorúan Bizalmasan elárulom, hogy a legújjabb podkasztrákattanásom a Szigorúan Bizalmas podkaszt! Hallgassátok ti is! 

A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!

Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok. Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

2003. első napjai

Január 5. vasárnap, úton. Ránk tört a fergeteges rossz nyavalya. Olyan időben hajózunk, hogy az csuda. A hajnali őrségre totál fáradtan ébredtem, kikészültem az alvásban, az állandó "készenlétbe", mert hol az egyik lábam feszítem meg, majd a karomat, hogy kitámasszam magam, borzadály. A hajnali őrség még istenes volt, el is telt, de a délelőtti alvás még rosszabb volt az éjszakainál, alig voltam képes elaludni, mert a raktárban mindenféle hekemukik és hóbelevancok meg hékulák mozogtak, kattogtak, csettentek, zakatoltak... Fáradtabban keltem, mint ahogyan feküdtem.
Megyek a WC-be, hát azt hittem elhányom magam. Azt a penetráns büzt, tömény, szemet is szúró ammóniumbüzt kibírni nem lehetett. Felemelem az ülőke fedelet, hát szépen tele van hintve finom, izé..., szóval olyan permettel, ami a csőből ki tud jönni... Nem tudom, hogyan voltam képes pisilni? Zuhanyról ugye szó se lehet, menekültem ki... A kagylóba beleöntöttem vagy négy vödör vizet, hátha segít valamit.
Az őrség idejére kinyitottam a kabinajtót, az emeleti folyosót, reméltem, kiviszi a büzt.
A hídon kitámasztottam magam, oszt ücsörögtem, s figyeltem a hullámokat.
Negyed négy felé megjelenik a barba.
Na, ez a tag nekem öt perc alatt olyan hisztit kivágott, hogy még én is iparitanuló vagyok hozzá képest, pedig ha én elkezdek hisztizni... Tessék csak megkérdezni az asszonyt!
A szája tele volt sájzéval meg egymillió "Mann"-nal, és azt akkor eregette. Csapkodta a térképet, összegyürte az időjárás-jelentést, mert más volt amit adtak (jobb) mint a valóság.
Szép csendben meghúztam magam a szófa sarkában, és hallgattam, hogy "sájze Biskay", meg sájze wetter, aztán amikor megdőltünk, de Istenesen, akkor meg visított, hogy sájze, de ezt már mondtam. Azt hiszem, a német nyelv igen szegényes, ha a dühkitörésekkor előadott nyelvi szóvirágokat vesszük figyelembe.
A lengyel már sokkal változatosabb.
Ezt is volt alkalmam ma meghallgatni, mert a barba azt mondta, marad hídon, mehetek le, minek legyünk ketten fent, úgysem tud aludni, se pihenni.
Szóval a lengyel nyelv változatosabb, Jan egy mondatával túlszárnyalta Oltmanns kapitányt, amikor a vacsorára kitett tojássaláta lezúgott a legénységi asztalról. A miénkről azért nem, mert ráterpeszkedtem mindenre.
Jött ám Janból a kurwa, meg a pierdole, aztán a huj, tetézve a nyelvtudással: a sájze, meg a shit, meg amit nem értettem! Aki érti, érti, aki nem, nem, fordítást nem adok, de a magyar nyelv is van olyan változatos, mint a polyák, tessék képzelődni. (Manapság van a Gugli fordító, de jelen esetben szegényes, illetve szépeleg a pierdole esetében, mert csacsiságot ír ki - de ha magyarul beírod, hogy b@ssza... akkor kijön a pierdole. A huj fordítása szerinte magyarul is huj, ami nem az, mert mi nem mondjuk, hogy huj - viszont az orosz is mondja... ez egy olyasmi, ami minden férfinek van, nőnek nincs... ha még nem esett le, akkor ezt keresik az ultrahanggal, amikor meg akarják mondani, hogy fiú lesz-é, vagy lány... Na, most helyezd káromkodásba!)
A következő littyenésnél szegény csak legyintett, amikor a terpeszkedésem alól kivonta magát a zöldséges tányér, és a paradicsom, hagyma és uborkaszeletek mind a barba helyére zuttyantak.
Az egészben az volt a legaranyosabb, hogy amikor Dabla visszajött, mert négytől együtt videóztunk, Jan úgy leteremtette a ghánai gépészt, hogy az csak nézett:
- Egész délután itt mereszted a segged a videó előtt, amikor meg kellenél, hogy megfogd a kaját, eltünsz!
Dabla Kossi csak nézett, mint a lőtt medve.
Nem értette, hogy miről van szó. Csak akkor kezdte kapiskálni, amikor a fenekéhez nyúlt, és az ujja tojásos lett. A marhája nem nézte, hogy mibe ült bele!
Éjfél előtt lemegyek a szalonba, hát Kossi békésen szunyókál a szófán. A földön mellette mentőmellény, feje alatt egy táska. Azt hiszem, ő se csípi a rossz időt...

Január 6. hétfő, úton. Enyhült az idő, bár a délkeleti átfordult délnyugatiba, nyilván azért, mert tudja az idő, hogy hamarosan a part alá mehetünk "telefonrottára" (rotta: a hajó útvonala a térképen, telefonrotta: partközeli hajózás, ahol már van mobil lefedettség), ami egyúttal véd is a délkeleti hullámok ellen. Egy napot késtünk.

Január 7. kedd, úton. A barba kezd átmenni hülyébe. Minden apróságon felkapja a vizet, üvöltözik, csapkod, ideje lenne megérkeznünk.
Azt hiszem, benne van a frász, mert a hajó megdőlt 10 fokot, ez azt jelenti, hogy a rakomány átcsoportosult a raktárban a jobb oldalra. Meg minden romlik elfele: egyszerre égett ki a jobb- és baloldali pozíciós lámpa, és csak egy égőnk van, ma délután aztán újabb kettő, de az árbocon legalább az alsó égők égnek.
Meg úgy gondolom, menne haza is. Úgy számolta, hogy január első hetében otthon lesz.
Ma megtudta Edmond, hogy háromszoros apa. Úgy jött fel a hídra:
- Chief, sájze, megint lány, szombaton született, pedig már gyerek is kellene! (Elnézést hölgyeim, de muszáj hűen visszaadnom...)
- Hát csinálj -, mondtam, mire legyintett.
- Mit fognak szólni a barátaim! - ingatta a fejét.
Sajnos az esti bemenetelt lekéstük, így éjszaka le-fel járkálunk a kikötő előtt, várva a holnap reggeli dagályt

Január 8. szerda, úton, Figueira da Foz. Hajnalban le-fel bandukoltam a kikötő előtt, és már nagyon tele volt a hócipőm a dőléssel. Tizenegy fokra nőtt, ez már igazán kényelmetlen. Hatkor elmentem aludni, nem hívtam az asszonyt, bár megígértem, de a jel olyan gyenge volt, hogy nem is kísérleteztem.
Fél kilenckor kelt a barba, hogy megyünk be.
Öt perc múlva rám szól, hogy siessek, menjek fel a hídra, szüksége van rám. Sietek, a kezembe nyomta a VHF telefont, hogy tárgyaljak a pilottal.
Már közel jártunk a kikötőkapuhoz, hát..., mit mondjak? Nem egy leányálom bemenni, amikor a pilot ott dekkol bent, nem tud kijönni, olyan ramaty az idő, ráadásul nyugatról görögtek a négy-ötméteres hullámok. Aki tengerész, és ismeri a kikötőt, az tudja, hogy ez mit jelent.
Figueira da Foz egy folyópartra épült, mely keletről nyugatra folyik, ilyen irányban ömlik a tengerbe. A rakpart a folyóparton van, magyarán nyitva a tenger felé.
Nos, amikor egy hajó hátulról kapja a hullámokat, a kormányképessége jelentősen leromlik. A fara jobbra-balra csúszkál a hullámokon, sok esetben több mint harminc fokot is eltér az egyenestől.
Mi miért tettünk volna másképp?
Csúszkáltunk, a barba alig tudta az irányt tartani.
És minden egyes elsiklás alkalmával olyan dühkitörést produkált, hogy az már valami csodálatos volt. Jajgatott, visongott, a fejét fogta, amikor a hajó orra megtüzte a hullámtörő sarkát, és ehhez még hozzá kell adni, hogy a pilot közben mondta, most 85 fokot, most 75 fokot tartson. Ezt meghallotta, hát olyan sájzeözönt zúdított a révkalauzra, hogy csuda! Még jó, hogy én tolmácsoltam. A barba üvöltözött, hogy mit képzel, mit csinálunk, ha nem a bejáratot próbáljuk becserkészni, mert a pilot a csónakból kérte, hogy a két hullámtörő között jöjjünk be.
Megmondom, viszonylag jól szórakoztam.
Tipikus esete, amikor a csalánt a máséval verem...
Természetesen sikerült beevickélni.
Sikerült kikötni.
Sikerült a raktárt kinyitni. Na, ez a másik: nekem ettől a raktártetőtől borsózik a hátam, amikor nyitni kell. Az eszem tudja, hogy biztonságos, de a lelkem tart tőle, hogy egyszer kiugrik a vezetősínből, és lezuhan. Most meg ugye megdőltünk 11 fokot. A barba azt mondta, nyugodtan nyithatom, nem kell aggódni.
Azért én aggódtam, és a raktárkeret alá álltam, mert biztos, ami biztos.
Nyitás után rögtön becsuktam, mert eleredt az eső.
Tíz perc múlva kinyitottam, s elkezdték a kirakást.
Amíg dolgoztak, mi megerősítettük a kikötőköteleket. Elől hat orrkötéllel, és három springgel, hátul négy farkötél és három spring, a fedélzetről középen két előre-, két hátratartó kötelet adtunk ki. Mondjuk ennyi kikötőkötél nincs a hajón, de a parton ott van egy csomó, mert erre itt szükség van, hiszen a nyugati holthullámok bejönnek, és a hajót stigóztatják (stigózik a hajó: a hajót tartják a kötelek, de közben le-fel, előre hátra csúszkál a rakpart mellett).

Közben megeredt az eső, elmentem becsukni a raktárt, öt perc múlva elállt, kinyitottam.
Van az úgy, hogy az ember csak bámul, néz, és nem lát. A pupánál van egy fender (a képen látható nagy, gumiütköző), amire fehérrel fel van festve egy hosszabb szöveg. Megpróbáltam elolvasni, persze az ember szeme rögtön az angolra áll, tehát valahogy így olvastam:
"Borszodáj esz ilit héjbösz ol..."
Állj!
Valami nem stimmel! Ha az ember jobban odafigyel, akkor könnyebb az olvasat így: Borsodi az élet habos oldala.
Valaki volt itt magyar tengerész, aki unalmában itt hagyta a névjegyét.
Megyek raktárt csukni, mert esik az eső. Mire bezárom, lehet nyitni, mert ragyogóan süt a nap, meleg van, csak az esővíz, ami a raktártetőről a nyakamba csurog, hülye hideg.
Ebédelni volt időm, mert szépen sütött a nap, amikor lementem. Mire feljöttem, koromfekete gomolygó felhők közeledtek, a foreman (brigádvezető) mutatja, mennek már, csak beakasztják az emelést. Mire kikecmeregtek a raktárból, zuhog az eső.
Vacsoráig nem volt eső. Illetve csak utána esett. De mire megérkezett, már becsuktam.
A felhők meglehetősen alacsonyan jönnek, és olyan feketék, hogy Edmond fehér embernek látszott mellette. A barbával figyeltük, hogy egy angol coaster (a mi hajónk is coaster) jött be. Elől két fazon. Csak úgy. Legényesen. Két perc múlva nem láttuk őket. Csak az esőt, ami teljesen eltakarta a manőverező hajót, és a jég kopogása hallatszott mindenütt körülöttünk. Mire elmúlt a jég, és kissé átlátszó lett az esőfüggöny, látjuk ám, hogy a másik hajón a két fószer öltözködik. Veszik fel a sárga viharkabátot. Na, itt az illusztrációja az "eső után köpönyeg" mondásnak.
Este hatkor leléptem, innen a barbáé a hajó, holnap reggel kilenckor indulunk a dagállyal.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.

Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

A BLOGOT A FÉSZBUKON MEGOSZTANI KÍVÁNATOS!

2003. első napjai

Január 2. csütörtök, Flushing (ez ugyanaz a kikötő, mint Vlissingen, csak angolul). Korán keltem, megyek le reggelizni, nézem a hétórás híreket, hát mivel kezdik? Egy török tanker - Antwerpenből kijövet - telibe kapta a Tricolórt. Ha elsüllyed, akkor 7000 tonna kerozin kerülhet a tengerbe. További hírhez a nap folyamán nem volt alkalmam hozzájutni, így nem tudom mi lett a hülye törökökkel?
De nagy az Isten állatkertje!
Hiszen amikor jöttünk fel, hallottam, hogy egy francia járőrhajó hívja a hajókat, és rákérdeznek, hogy tudják-e a roncs helyzetét? Már amelyiknek az útvonalából nem derül ki, hogy nagy ívben elkerüli a Trikolórt. Szóval erre mondja az angol, hogy: no comment.
A rakományunk két helyre megy: Figuera da Foz (Portugália) és Villagarcia (spanyol kikötő Galíciában, a barba majrézik, hogy össze leszünk olajozva kívülről, ugye a Prestige ott süllyedt el...).
Két helyen raktunk be. A reggeli rakodóbrigáddal jött egy csinos hölgy is. Igazán jól állt neki a vasalt bakancs és az overall. Nem vagyok én ellene a női egyenjogúságnak, de azért ebben az esetben egy nagy marhaság. Vannak melók, amire a hölgyek alkalmatlanok, egyszerüen azért, mert alkalmatlanok. Ha most ezt az igazságot valaki melldöngetve megerőszakolja, akkor az lesz az eredménye, mint ma. A rakparton fel kellett akasztani a rakodó-berendezés kötelét a daru kampójára. A dög melósok addig sündörögtek, amíg hagyták, hogy a csaj kerüljön oda. Az egyik oldalát természetesen egy férfi, fél kézzel felakasztotta, a hölgyike viszont majd hasra este magát, amíg összejött a felemelés, de hogy a daruhoroghoz felkínlódja, arra már gyenge volt. A melósok meg vihogtak, mint az eszement kamaszlányok. A berakott árukötegek 1,70 m. magasak. Erre egy rakodómunkás, ha férfiből van, természetesen feltornászkodik. Az ötvenéves is, egyik lábával támaszt keres, majd ugrik egyet, felnyomja magát kézzel, elfordul, térde fel, és fent van. Na, ezt a hölgyike mintegy fél órán keresztül próbálta kivitelezni, de csak az lett belőle, hogy a melósok jól kiröhögték, meg mutogattak egymásnak a háta mögött, hogy hol kell megtartani a hátulját, és hogyan. Nem volt kétértelmü, á, dehogy: abszolút egyértelmü volt. Ha ez kell, ám legyen hajórakodómunkásnőmelós. Amikor rosszalva néztem az egyik rakodóra, odajött, és csak annyit mondott:
- Chief, ugyanannyit keres, mint én!
És azt hiszem, igaza van. Nem itt kell bizonyítani.
Ő a második nő, akit hajórakodó brigádban láttam. A másik norvég volt.
Fél tizenegykor volt a manőver, negyed egykor jöttek folytatni, hülye esős idő van, állandóan nyitni-csukni, jól elfáradtam. Persze déltől tengerizünk, így este negyed hatkor leléptem, mert esett, mit esett, zuhogott az eső. Vacsora, fürdés, gyógyszerek, naplóírás...
Éjfél körül indulhatunk.
Ha így lesz, kb. fél hatkor kerülöm ki a Tricolórt.

Január 3. péntek, Flushing, úton. Szerencsésen sült el számomra a nap. Ugyanis éjfélkor, amikor megjelentem a decken, tették be az utolsó emelést. A barba rohangált a parton, csak futtában mondta:
- Csak reggel hétkor indulunk, mert a pilot... - nos, hogy mi van a pilottal, azt nem értettem. Ugyanis a barba néhány szót speciális jelentéssel használ, mint például az "urgent", ez nála fontosat (important) jelent. Szóval szerinte a "pilot bent", ezért nem tudunk elindulni. Erről halvány dunsztom sincs, hogy mit csinál a pilot, amikor "bentel" vagy "bentik", mert bend, bent = hajlik, görbül, görnyed, stb.
Mindegy. Nekem elég annyi, hogy mehettem vissza aludni fél egykor.
Hatkor keltem, a belga pilotok még mindig "bentnek", ezért holland visz ki Steenbankhoz, ez egy kis kitérő északi irányban, de még mindig jobb, mint megvárni, amíg a belgák nem "bentnek". Ki tudja, ez meddig tart? (A bent, mint kiderült: suspended, csak a német kiejtés, ugye, sokat félrenyelnek a beszéd közben...)
Pedig kint viszonylag jó idő van.
A délutáni őrséget élveztem. Az elsüllyedt Tricolor mellett fél négykor mentem el. Egy francia járőrhajó vigyázza, s minden kijövő hajót megkérdez, tud-e a roncsról és tudja-e a pozícióját.

Január 4. szombat, úton. Csendes nap, jó időben megyünk, már persze az évszakhoz viszonyítva.
Kikérdeztem Jant, hogyan lett a külkereskedőből szakács? Persze a szocializmus alatt kezdett hajózni, mert a fizetés nem volt versenyképes a tengerészekkel összehasonlítva. A szczecini halászflottához került egy úgynevezett "halgyárhajóra" (Factory ship - a címképen), először kétkezi rakodómunkás volt, a kartonokat stócolták a raktárban. Innen kiemelték, először éjszakai pincér lett, mert annak bizonyos kajákat is tudni kellett készíteni. A hajón 160-an voltak, éjjel-nappal ment a nagyüzem, minden négy órában etették a szolgálatosokat. Néhány hónap múlva már purcer officer lett, ez magyarul gazdasági tiszt. Ő volt a főnöke a kiszolgáló-személyzetnek. A főzés tudományát itt-ott csípte fel. Amikor érezni lehetett a változás szeleit, akkor valami isteni ötlettől vezérelve a maga tengerészkönyvébe nem gazdasági tisztet írt be, hanem szakácsként szerepeltette magát.
És igaza lett.
A lengyel halászflotta ugyanúgy elsorvadt, mint az állami tengerhajózás.
Nem volt szükség gazdasági tisztekre, hát szakácsként hajózott tovább. Igaz, ehhez le kellett vizsgáznia, de az könnyen ment, hiszen a tengerészkönyvében ott ált: hajószakácsként dolgozott.
Könnyen megszerezte a főzőpapírt.
Most szakács.
Szerintem, tud legalább hat-hétféle kaját, ha a halat nem számoljuk. Azt, amióta itt vagyunk, még nem készítette kétszer egyformán. Hja kérem, a halászhajós múlt...

A BLOGOT A FÉSZBUKON MEGOSZTANI NEM KELL FÉLNETEK JÓ LESZ!

Szolgálati közlemények:

Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.
Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.




Folytatom a könyveim bemutatását: Hajós legendák, legendás hajósok

Ha megfigyelted, a címben fordítás van, az előző a Legendás hajósok, hajós legendák címet viselte, ezt én megfordítottam ezzel is jelezvén, ez már nem az a vállalkozás, mint az első kötet volt. (Ebben persze lehet változás, semmi sem biztos, amíg meg nem jelenik!)

Kiadta: majd meglátjuk, hogy a szponzor hogyan rendelkezik...

Még nincs kész, jelenleg is dolgozom rajta, hamarost nyomdakész állapotban lesz! Úgy gondolom, ez sem kerül bolti forgalomba, de előjegyzést felveszek rá!

 2002. utolsó napjai

December 29. vasárnap, Bilbao - úton. Manőver után gyorsan elpakoltam a kabinomat, mert gale warning, viharjelzés: 8-9-es dél-délkeleti, van érvényben az egész Vizcayán. Kijövetel után már szépen rolláztunk (billegtünk). Kellemes szilveszterünk lesz, remélem a barba megduplázza, vagy megtriplázza a karácsonyi italadagot. Bár, ha matematikus ésszel gondolkodom, akkor azt hiszem, szorozhatom a nullát én amennyivel akarom, nem lesz abból még féldeci sör se... Nem azért, mintha hiányozna, de a szilveszter nem szilveszter pezsgő nélkül. Ha nem kapunk, akkor megtartjuk júniusban a szilvesztert, ha hazamentem.
Rollázunk, mint az őrült. Nekem általában nem szokott számítani, sőt, ilyenkor sokkal jobban tudok aludni, de ma nem tudtam. Este héttől próbáltam elaludni, de az állandó "fejreállás" (az ágyam keresztben van) miatt képtelenség volt. Illetve sikerült: fél tizenkettőkor, így magától értetődik, hogy jól elaludtam, a barba éjfélkor keltett, és úgy látszik, elég nehezen viseli a késést.

December 30. hétfő, úton. Alig tudtam fent maradni az őrségben, álmos voltam, mint a kutya. De azért sikerült. A délutáni őrség hozta meg a megkönnyebbülést. Ahogy három lépésben befordultam az Angol-csatornába, elmúlt a vad dülöngélés, most már a hátulról jövő hullámokon szép lassan csúszkálunk. (Nem tudom, miért van, de itthon mindenki La Manche-nak hívja az Angol csatornát, ez öreg hiba, mert tengerészül tök hülyén hangzik: a La Manche-ban hajózunk.)
Felhívtam az asszonyt, boldog új évet kívántam, de azzal a megjegyzéssel, hogy elképzelhető az is, hogy 31-én éjfél után tudok telefonálni (valahol Dover közelében leszünk).

December 31. kedd, úton. Elérkezett ennek az évnek is az utolsó napja. Ahhoz képest, hogy szilveszter estének ígérkezik, meglehetős lelki nyugalommal, és egykedvüen várom, tanulva a karácsonyi "ünnepek" megrendezéséből. Ha tudnék beszélni az asszonnyal, az igazi ünneppé tenné az évzáró estét. Meglátjuk, hogy mi lesz, írom ezt a nap első órájában, hajnali 00:55-kor.
Kíváncsi vagyok, milyen lesz a következő év?
Két dolog izgat:
1., Mennyit tudok majd hajózni, azaz mennyi pénzt kereshetek, mennyit tudok félretenni a nyugdíjtalan évekre? (Megmondom az őszintét: semmit...)
2., Hogyan jelennek meg a könyvek a Navigare Press kiadónál? (Megmondom  az őszintét: sehogy, szegény kiadóvezető elhunyt)
Na, majd meglátjuk.
Vacsorára izés hogyishívják volt. Olyan, mintha brassói lenne, de sült krumpli helyett makarónival. Végül is meg lehetett enni, de aki szeretné a receptet, annak nem tudok a kedvére tenni.
Alkohol szilveszterre: amennyi alkoholtartalma van a citromos teának.
Hétkor elmentem aludni.
Éjfél előtt lementem a szalonba, hátha ott dorbézolnak a fiúk.
Biztosan megártott a tea, mert mindenki aludt, legalábbis a szalon üres volt.
Boldog Új Évet Mindenkinek!

Január 1. szerda, Vlissingen. Új év, új kötete a Naplómnak, hányadik is? Az első, ami nem teljes, azt 1995 nyarán kezdtem, tehát most kezdem a kilencedik évfolyamot, és a nyolcadik teljes év lesz, ha be tudom fejezni.
Teljesen az életem részévé vált, nem tudok meglenni nélküle, hogy ne írnám, és egyre többet sajnálkozom, hogy nem előbb kezdtem el. De azt hiszem, így a "normális". Amíg az ember fiatalabb, ne adj Isten: fiatal, nem érzi szükségét. Hiába noszogatom a kisebbik fiam, mert ugye ő szintén ír, hogy később sajnálni fogja, s nem lesz pótolható, látom, hogy milyen jól megvan anélkül, hogy lejegyezné élete történéseit.
Folytatom a "hajónaplóm" szerkesztését, kiadhatóvá tételét, és igencsak sajnálkozom. Ugyanis a napló egy bizonyos fajta biztonsági szelep is, amit nem mondhatok el máshol, azt itt nyugodtan:
Kedves naplóm, ma megint... és hű..., és ha... és azt mondta, és így, meg úgy...
Sajnos alaposan meg kell húzni.
Senkit nem sérthetek meg, pedig ha nem húzok belőle, akkor...
Az a napló - ami valószínüleg megjelenik - a hajózásról, a tengerész-életemről szól, nem pedig a politikai nézeteimről. Pedig hát...
Húzni kell.
Vannak bizonyos, a magánéletemmel kapcsolatos gondolatok: húzni kell.
De azért így is érdekes.
Vajon "meg-e jelenik-e" valaha is húzás nélkül?
Nem hiszem. (Megmondom az őszintét: se húzással, se húzás nélkül nem jelent meg egy naplóm sem...)
Többek között azért is jobb, hogy egyedüli magyarként hajózom, nyugodtan megírhatok mindent, és a véleményem is a személyzetről. Nem kell kozmetikáznom.
Azt hiszem, ezek a naplóim érdekesebbek is!
Boldog Új Évet kívántam a barbának, ezzel mindenfajta koccintást lerendeztünk. Végül is, ha menetben szesztilalom van, akkor mindegy, hogy milyen nap van. Hétfő, karácsony, vagy névnap, nincs alkohol. Most ez a nyavalygás olybá tünhet, mintha nem tudnék meglenni szesz nélkül.
Meg tudok, amint az ábra mutatja.
De az embernek kellenek az ünnepek.
És azok az ünnepek, amiket saját magának csinál.
A pezsgő csak a koccintás miatt hiányzott, meg hozzá tartozik az évbúcsúztató hangulathoz.
Nem baj. Nem vesztettem semmit. Egyszer így is kell "ünnepelni".

Ez a Wandelaar pilot hajó. A révkalauzok egy hetet töltenek rajta, ők fogadják a hajókat, és küldik a révkalauzokat az érkező hajókra, úgynevezett pilot shuttle-en.

Hatra kikötöttünk, bár egykor a Wandelaar forgalomirányítás a frászt hozta rám. Ugyanis minden hajót horgonyra küldtek, mert nincs pilot.
Ébresztem a barbát, az meg úgy elkezdett sájzézni, hogy csak kapkodtam a fejem. De a forgalomirányítóknak is azzal kezdte:
- This is a big sájze... - mondta, és leteremtett mindenkit, hogy 24, 12 és hatórás értesítést küldött, mindhárom telexben 02:00 órát adott érkezésre, itt vagyunk pontosan, olyan nincs, hogy nem visznek be! Mi az, hogy nincs pilot?

A fotón a pilot shuttle, ez hozza a pilot hajóról a révkalauzt a hajóra. Ilyenkor oké, de rossz időben is kijönnek... az ám a teljesítmény!

És mit ad Isten?
Lett pilot.
Azzal érveltek a kiabálni kezdő, már horgonyon levő hajóknak, hogy mi Hollandiába, Flushingba megyünk, és holland révkalauz van, de belga nincs.
Azért újévi hangulat van. Nikolaus Harnoncourt karmester olyan újévi koncertet adott a Bécsi Filharmonikusokkal, hogy az csuda! A belga tévé is adta, így ebéd után meghallgathattam a Kék Duna keringőt és a Radeczky indulót. A közönség jó volt, igaz, Harnoncourt úr vezényelte őket is!

A BLOGOT A FÉSZBUKON MEGOSZTANI NEM KELL FÉLNETEK JÓ LESZ!

Szolgálati közlemények:

Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.
Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

Folytatom a könyveim bemutatását: Hajós legendák, legendás hajósok,

 

 

Kiadta: Fluvius Kft., Budapest, 2013

Bikkes István ötletéből lett a könyv.

Létrehoztunk egy zárt, titkos Fészbuk csoportot, meghívtuk a hajós és tengerész kollégákat. A belépés feltétele az volt, hogy aki belép, annak sztorizni kell, élményeket mesélni, és a belépéssel hozzájárulását adja, hogy könyv formátumban megjelenjenek, természetesen szerkesztve.

Az ötlet Bikkes (Pici) Istváné volt, megcsinálta a csoportot, gyűjtötte a sztorikat és kimásolta őket. Úgy gondolta, hogy minden változtatás nélkül kiadják könyv formátumban.

A Fluvius Kft. ügyvezetője a szponzorálás feltételének szabta, hogy én szerkesztem, készítem el a könyvet. Nem volt teljesíthetetlen kérés, hiszen akik addig benne voltak az ügyben, jó hajósok és tengerészek voltak, ami nem jelenti azt, hogy tudnak írni, könyvet szerkeszteni...
Nem kis munka volt átolvasni, javítani a fészbukos posztokat. Egységes fazont kellett adni a kéziratnak. Úgy kellett a szövegekbe belenyúlni, erősen átírni, hogy senki ne vegye észre, hogy mást posztolt, és más jelent meg. Érdekes munka volt, és a legnagyobb elismerés az volt, hogy senki nem reklamált, hogy: "én nem így írtam", "én másképp fogalmazok"...

Egy vélemény:
"Pipi Bácsi (aki maga is sok sztorival szerepel a kötetben): Valóban kellett a Székely Pista stilizálása, mert igy jobbak lettek a történetek! Több ismerõsõm kérdezte,hogy miért nem árulják a könyvet az utcán? Biztos nagy lenne az érdeklõdés! (Mert volt rá vevőkör, és a könyvterjesztők az arcátlanság szobrai, szinte semmi nem marad a bevételből annak, aki megdolgozott a könyvért.)

A kötet különben hatalmas! Nem lehet letenni! Az a legszebb az egészben a történeteket valóban az élet irta nem mi! Az ismerõseim közül is többen elolvasták, semmi közök nincs a hajózáshoz, padlón voltak a röhögéstõl! Többen kérdezték,hogy miért nem adjuk ki nagyobb példány számban? Mindenkinek az a véleménye,hogy a Moldova könyvekkel egyenrangú, hiánypotló munka! At átlag emberek nem sokat tudtak a hajózásról, most megismerhették az igazi arcunkat is! Mindenki azt mondja,hogy nagyon jók a történetek és látszik nem kitalált dolgok! Ugy érzik mintha õk is részesei lettek volna a történeteknek! Ez adja meg a könyv nagyságát! Hozzáértõk egyetlen egy dolgot hiányoltak! Jó lenne a szerzõkrõl egy fénykép és egy pár sor a hajós pályafutásukról! Akkor még személyesbb lenne a kapcsolat a civillkkel is! A baráti köröm nagyrészt diplomásokból áll /most nem dicsekszem!/ nagyon sokan rákérdeztek egyes történetekre,egyszerüen nem hitték el, hogy ilyen tökös gyerekek voltunk! Egyik barátom /magyar tanár és filozofus/ külön kiemelte a könyv szerkeztését! (Ezt külön köszönöm!) Olyan az egész, minha Fülig Jimmy mesélné el Piszkos Fred történeteit! A célt elértük! Hagytunk némi nyomot magunk után!!!"

Itt pedig Wekerle Szabolcs kritikája

A könyvből utánnyomás készül, elő lehet jegyezni az ímélcímemre kell írni

A tengeri hajózásban mindennapos felállás... nyugdíjazásom előtt ukrán barba és orosz személyzet volt...

A 2002-es évben járunk a Napló szerint...

December 26. csütörtök, Bilbao, horgonyon. Hülye idő van, megveszekedett déli szél fúj, a hőmérséklet 20 fok éjszaka!
Délben felhívtam a családot. Encsike röviden beszámolt a szentestéről. Amikor gyertyagyújtás volt, a fiam elővett egy papírzsebkendőt, mondván:
- Anya, én készültem. - magyarán Encsike nyugodtan bőghet.
Szép karácsonyuk volt.
Felhívtam apát is, köszöntöttem, éreztem a hangján, hogy örül.
Hiába ígérték a bemenetelt, marad holnapra. Állítólag a hajó, amelyik a helyünkön áll, még nincs kész. Ez nem különösebb baj, csak az, hogy az időjárás-jelentés 8-as erősségü észak-északnyugati vihart jósol, s ez itt nem jó, nincs hova elbújni előle, mehetünk vasalni. (Le-fel járkálni...)
Sajnos ez azzal is együtt járt, hogy este nem aludtam. Vártam a bemenetelt, aztán már késő volt lefeküdni.

December 27. péntek, Bilbao. A hajnali őrséget lenyomtam, négykor hallottam, hogy egy hajó kijön a kikötőből. Elképzelhető, hogy ennek a helyére jöttünk, mert még nem volt nyolc óra, amikor a barba keltett horgonyt húzni.
Na, ez az egy dolog az, ami egyelőre hülyeség ezen a hajón, s én vagyok a szívó ágon. Ugyanis mi a francnak kell a hajó legénysége felének ott lenni a horgonygépnél? Edmondo kezeli a vincset, Joseph az elemlámpát, én meg figyelek, de marhára. S időnként megmondom a hangosanbeszélőn a barbának, hogy mi a helyzet.
Ezt a müveletet minden kis hajón a matrózok elintézik. Itt nem.
Végül is nem gond, ha nem az alvási időmből vennének el ezzel egy csomót. Mert negyed kilencre érkeztünk oda, ahol G. Lucó (a MV Priwall kaftánja  - parancsnoka) szokott kelteni.

A lényeg, kikötés után azt mondja a barba:
- Egész nap, 24 órában raknak. A két matróz lesz szolgálatban, mi pedig készenlétben. Ha valami van, akkor szólnak.
Magyarán: nem kell hatórázni, éjjel alhatom.
Ennek örömére tizenegykor ledőltem a szófára, egy órácskát aludni.
Megcsináltam a hóvégémet.
Este hétkor beszólt a nyitott ablakon a barba:
- Lefeküdni, lehet, hogy éjfél után kelni kel!
Szófogadó gyerek voltam világéletemben, ezért tíz perc múlva aludtam.

December 28. szombat, Bilbao. Negyed ötig aludtam egyhuzamban. Alaposan kipihentem magam. Raknak, úgy tünik éjszaka sem álltak, szerintem el is mehetünk ma.
Egyre jobban szeretem a Linuxot.
Igaza volt Szalai Lacinak Szegedről, amikor rábeszélt. Ugyanis minden olyan program megvan, ami kell ahhoz, hogy kellemesen használhassam a gépet.
Van egy Winamphoz hasonló lejátszó, most például, amikor a Naplót írom Cseh Tamás énekel Branyiszkóról.
Van egy profi szövegszerkesztője, egy ingyenes, OpenOffice.org nevü programba integrálva. A beépített Mplayerrel lehet videót, DVD-t nézni, és még a kamera képeit is tudom kezelni, bár valamiért nem ismeri fel a Nikonomat, nincs gond, mert mágneses adathordozóként megjeleníti, ugyanúgy, mintha floppy egység lenne, csak 32 MB-os, és a fájlkezelővel ki tudom másolni. A képekhez egy profi képkezelő is van.
Van beépített profi szótára.
Mi kell még?
Pasziánsz is van benne.
És nem fagy le, mint a Windows.
És a szövegszerkesztő nem akad ki azzal, hogy "nincs több memória", s nem veszett még el egy betüm se, nem úgy; mint a Worddel.
Reggel bokafájósan ébredtem, egész nap nyilallt.
Délben sétáltam egy kört, megnéztem, hova hozzuk az ócskavasat Egy hatalmas "pléhdoboz" a gyár, de ez egy komplett acélgyár. Készítettem pár fényképet.
A kirakás végén aki élt és mozgott, gyerünk le a raktárba, söpörni, mert a gyár csak buldózert adott, nekünk kellett kiszolgálni. Ezután, hogy éjfélkor ne kelljen elmennünk aludni, előreshifteltük a hajót jó ötven métert (shiftelés - úgy halad a hajó, hogy a kikötőkötelekkel húzzák magukat a rakpart mentén. Előrehúzzák a hajót, majd az egyik kötelet előreviszik a következő kikötőbakra - bitára -, s tovább húzzák magukat, amíg a megfelelő helyen nincs a hajó. Nemszeretem munka, ha mindent mi csinálunk...). Kész, nosza rajta bulkhead (mozgatható válaszfal) állítás, raktármosás, szóval tízre teljesen kikészült a lábam. Holnap reggel nyolckor indulunk.

A BLOGOT A FÉSZBUKON MEGOSZTANI NEM KELL FÉLNETEK JÓ LESZ!

Szolgálati közlemények:

Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.
Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

Folytatom a könyveim bemutatását. Erről kicsit hosszabban írok, mert erre vagyok a legbüszkébb...

Szavak a hullámok hátán, szóolvasmány

Kiadta: Plimsoll Kft., Budapest, 2012

A kötet három részből áll:
1. Hogyan mondják tengerészül?
2. Ahogyan a folyamosok beszélnek
3. A vitorlázók szavai

2012-ben megjelent a Szavak a hullámok hátán!
Az ötlet és a megjelenés között 10 év telt el! Ez a hosszú idő persze nem azt jelenti, hogy szakadatlanul ezen dolgoztam. De mindig jelen volt az életemben. Volt úgy, hogy zsongott a fejem a szavaktól, volt úgy, hogy nyomasztott: nem halad a munka, nem jutok előre semmit.
Sokat tanultam közben. Voltak, akik segítettek, nem is kevesen. Ahhoz, hogy belevágjak, nem sok nógatás kellett, hiszen mindenki szereti a kihívásokat, és amikor Balázs Géza tanár urat megkerestem az ELTÉ-n, azt mondta, hogy:
- Kapitány úr, ezek a szavak nem a szlenghez tartoznak, hanem nyelvünk egy fontos része, hiszen a tengerész szubkultúra szavait alkotják, és mindenképpen megmentésre érdemes. - úgy döntöttem, hogy meg kell csinálni.
Akkoriban elég aktív voltam a HIX Nyelv levelezőlistán, ott feltettem a kérdést: kit lehet megkérni, hogy szakszerűen összegyűjtse?
Racskó Tamás szerint egyértelmű volt, ezt nekem kell megcsinálni, és azonnal "megfogta a kezem" és bevezetett a szótár szerkesztés rejtelmeibe, elmondta, hogyan kell bizonyos dolgokat megvalósítani.
Ez elég volt, és nagy elánnal kezdtem a munkába.
Sok szót gyűjtöttünk, mert sikerült sok tengerészt belelkesíteni, és hozták a listákat, adták a szavakat. Később a belvízi hajósok is hasonló örömmel küldték a szócikkeknek valót... Itt nem sorolom fel őket, de a kötetben benne van mindenki, aki akárcsak egy szót is adott, mert erre külön felhívta a figyelmem Balázs Géza tanár úr.
Az hogy milyen fontos dologba vágtam a fejszém az is mutatja, hogy az Akadémiai Kiadó kapva kapott az ötleten, ez még akkor volt, amikor a feladata a tudomány (benne a magyar nyelv) szolgálata volt. De amint bevonták a külföldi tőkét, profitorientált lett, és azonnal visszaléptek a kiadástól.
Közben a szóanyag egyre bővült. Bevettem a hajósok, a belvízi kollégák szavait és a vitorlázókét is, így aztán a Hogyan mondják tengerészül cím már nem volt aktuális, ezért lett a jelenlegi.
Közben kerestük a kiadási lehetőségeket.
A győri Széchenyi István Egyetem tanára, Hartványi Tamás próbált kiadási lehetőséget találni az egyetemen. Ígéret lett az önköltségi árra. Most már volt lehetőség, csak egy apróság hiányzott: a pénz.
Szponzorokat kerestünk.
Ígéretet kaptunk eleget, majdnem annyit, hogy ki lehetett volna fizetni a kiadást. De csak majdnem. Várni kellett. Nekem nincsenek üzleti kapcsolataim, és akinek voltak, annak más dolga is volt, így aztán állt a dolog.
Egy rádióriport hozott gyökeres változást: Pais Judit készített velem egy beszélgetést a szótárról, és ez elhangzott a Kossuth Rádió Disputa című műsorában. Ezt hallotta prof. dr. Fábián Zsuzsanna tanárnő, aki az Akadémia Szótári Bizottságának tagja, és foglalkozik a magyar nyelv olasz eredetű szavaival. Megkeresett, és ettől számítom azt, hogy a műkedvelő szótár elkezdett alakilag is közelíteni a tudományban elfogadott szótárhoz.
De én nem vagyok szakember, nekem kevés a tudásom ahhoz, hogy minden előforduló problémánál megtaláljam a megfelelő megoldást.
Amikor azt gondoltam, vége a gyűjtésnek, a munka lezárult, átküldtem a szótár olasz eredetű szavait Fábián tanárnőnek (próbáltam kimondatlanul is büszkélkedni), hamarost visszakaptam kijavítva...
Akkor úgy döntöttem, hogy a szavaimnak a szóolvasmány műfaji meghatározást adom - erre viszont copyrightot jelentek be :).
Közben jelentkeztem a Tinta kiadónál, amelyik szótár kiadására szakosodott, de anyagi okok miatt nem tudták elvállalni. Ezután hamarosan egy szlovákiai kiadót találtam meg, akik olyan jónak tartották a kéziratot, és Révkomárom részéről vállalhatónak (hiszen ott van Szlovákia legnagyobb vitorlás központja), hogy még pénzt is pályáztak a kiadáshoz. Nem kapták meg, így ez a lehetőség is kútba esett.

Ekkor volt az, hogy elkeseredtem, és azt mondtam: feladom. Megírtam mindenkinek, aki addig segített, hogy köszönöm és kész... eddig volt, nincs tovább. Elfogyott az erő.
A szponzorokat is megkerestem.
- Nincs pénz, nem tudom vállalni a korábbi ígéretem, - ezeket a válaszokat kaptam.
Jelentkeztem a Plimsoll Kft.-nél is.
- Nem megy a kiadás, nem jött össze a pénz...
- Pistikém, ezt nem hagyjuk annyiban! - mondta a Kft. ügyvezetője, Szalma Botond (aki amúgy a főiskolai osztálytársam és barátom) - ezt a szótárt fontos megjelentetni. Ki adja rá a pénzt, ha nem egy hajózással foglalkozó cég, ahol régi, mahartos tengerészek dolgoznak?
Ezt 2011. novemberében mondta, és április 12-én kezembe vehettem a kötetet.
Most is köszönöm Botond, hogy nem hiába dolgoztam, dolgoztunk.

December 22. vasárnap, úton. Igazi téli idő van. Mindenüvé viharjelzést adnak, és be is jön, sajnos.
Bevégeztetett: nincs több olvasnivalóm, meg fog enni a fene a hídon délutánonként, meg az unalom. Ez azt jelenti, hogy elolvastam apa történelmi regényét, a Kígyó a koronánt. "Szokás szerint" ez is tetszett. És megint csak olyan témát dolgozott fel, amiről a halandó magyar nem sokat tud, de nem árt, ha tisztában van vele, mert a gyökereinkhez ez is hozzá tartozik.
Nevezetesen gróf Kéry Ferenccel ismerkedhetünk meg, aki nagy névnapot akar tartani, de senki nem jön el a meghívottak közül. Hát persze, ki akarna egy asztalhoz leülni az árulóval, aki a grófi cím reményében császári kézre adta a menekülő Zrínyi Pétert és Frangepánt.
Olvasmányos. És persze izgalmas, mint a kor, amiről már annyit írt apa: a két Tökhöli regény, Kemény János erdélyi vajda regénye, az Ezüstkard.
Szeretem a könyveit, és ez is azon kevesek közé tartozott, ahol nem azt éreztem, hogy az apám írását tartom a kezemben. Persze ismerem a fordulatait, a jelzőit, a tipikus megfogalmazásait, nem is regénye, amiben nincs sütős cserge ami alá a szerelmesek bújnak, vagy terített asztal főtt tehénhús nélkül. De nem látom a szöveg mögött őt, az írót, aki püföli a szövegszerkesztőt, és ez nyilván annak az eredménye, hogy magával ragad a cselekmény, az ember csak lapozna, hogy minél közelebb jusson a végkifejlethez, ám szegény tengerész szeme előtt az is lebeg, hogy "jaj, ha elolvasom, nincs több könyvem", hát nem sietek vele. Leteszem, sétálok a hídon, és gondolkodom. Próbálom megérteni Kéry Lászlót, a feltörekvő nemes urat, próbálok a fejével gondolkodni, de nem megy. Próbálom beleélni magam a korba, de nem tudok a mai magammal mit kezdeni őseink között. Sok, nagyon sok a három és fél évszázad. Irigylem az apámat, aki ennek az évszázadnak, a tizenhetediknek avatott ismerője. (2022: sajnos csak volt, ma már múlt időben írnék róla...)
Ha menekülni akar, akkor elmerül benne, belebújik egy főúr bőrébe, vagy Széchy Máriává válik, és elfelejti a mellettünk egyre inkább elrohanó korunkat.
De azért van mit olvasnom ám, csak nem a hídon, szolgálat közben, hogy kitöltsem az üres negyedórákat. A számítógépemben itt a kézirata, az Aphrodité bikiniben, aminek az elolvasására külön felkért.
Ez nem szokása.
A fiai is csak nyomtatva vehetik a könyvet a kezükbe. Persze, amióta szövegszerkesztője van, sokszor szorul a segítségünkre, de ezek a feladatok hamariak, nem engedik meg a beleolvasást.
Persze megvan ennek a magyarázata: a könyv tengerészregény, tengerészekről szól, mert ismeri az öregem az életünket, már amennyire egy utas belelát a tengerjáró mindennapjaiba. Két hónapot volt a Hungária fedélzetén, s élményekkel telve tért onnan haza. Meg is írta őket, szokás szerint jó címet is talált neki: Hajóablak a nagyvilágra. Hazajöttem a második hajómról, s ő boldogan adta át:
- Itt van, fiam, olvasd el, mi minden esett meg velem a hajón.
Én átvettem, és nem olvastam el. Három hét múlva azzal adtam át, hogy:
- Nem volt időm elolvasni.
Ez nyilván igaz volt az akkori magam szemével, de a mostanival látom, hogy mennyire megsérthettem, amit aztán évek múltán el is ismert. Itt az ideje, hogy megkövessem. Tudom, nem lehet meg nem történté tenni, de meg lehet bocsátani (mint ahogyan én is tudom ezeket a kegyeket gyakorolni, bizonyos személyekkel kapcsolatban, akik nem olvassák el, amit írok). És ehhez még az is hozzátartozik, hogy "nekem adta" a napló címét: Hajóablak a nagyvilágra. Azóta is ezen a címen írom a hajón töltött napjaim krónikáját.
Szóval olvasom a tengerészregényt. Minden este a szolgálat után. Merthogy benne van a számítógépben.
Eljátszom a gondolattal: milyen érdekes lenne, ha egy kötetben adnánk ki a két tengerészregényt, apáét és az enyémet. Már csak azért is, mert az övében is, az enyémben is szerepel egy-egy Mirjam. De míg Takács Tibor egy istennőt álmodott e mögé a név mögé, az enyém maga a túlszárnyalhatatlan rondaság...
Felhívtam az asszonykámat, kellemes ünnepeket kívánni, mert többé nem lesz telefonvonal, legalább is Karácsonyig. Ez azért olyan morbid: azt mondani a feleségemnek, hogy kellemes Karácsonyt kívánok, holott milyen lehet, ha nem vagyok otthon?

December 23. hétfő, úton. Ma is olvastam, persze csak délután.
Mosolygok magamban. Ugyanazt hozza ki belőlem apa kézirata, mint az Atlantic Star belőle (első irodalmi próbálkozásom): azt mondta, nincsenek benne negatív szereplők. Mindenki rendes, meg jó... Most ezt mondom én is, nála is ilyenek a szereplők. Még a kápó (kápó - gápüzemvezető, főgépész. A hajónak nincs főmérnöke, hiába is próbálják a hozzá nem értő fordítók elhitetni a laikusokkal!) is egy nagy, szeretni való marha...
Még Erzsi is, a megcsaló feleség viselkedése is érthető, főleg az indokait hallva, olvasva.
Haj, de sok tengerész hallhatta ezeket!
Egy valami azért nekem kicsit "erős". Soha nem hajóztam ennyi elvált tengerésszel egy hajón. Nyilván a regény cselekménye kívánja meg, hogy mindenki példa legyen, mindenkinek legyen egy-két hasonló példája, de egy biztos: soha nem volt ennyire központi kérdés, hogy ki hányszor vált el.
Persze a regény által sugallt "igazságokkal" sokban nem értek egyet, de ezekkel vitatkozni felesleges, mert ez egy ilyen hajó, ahol így, és ezek a dolgok történtek meg. Erről az író nem tehet, mert mi ketten biztosan tudjuk: a regény magát írja, az író csak "interfész", hogy papírra vesse a megszületni akaró könyvet, "irodalmi szülész", hogy világra segítse a regényt.

December 24. kedd, úton. Rossz kedvem van. Dühöng a vihar, nincs karácsonyi hangulat, késünk, már karácsony másnapját se töltjük Spanyolban, valamikor 26-án érkezünk. Vánszorgunk. 5-7 csomó között van a sebességünk.
Leadtam a szolgálatot, leviszem a kávéscsészéket, látom, hogy senki sincs ünneplőben, azért átveszem a nadrágom és az inget.
A szentesti ünnepi menü: egy, azaz egy darab főtt frankfurti. Passz. Ennyi. Kicsit hosszabb, mint a virsli. Volt hozzá krumplisaláta, és kitette a szakács a szokásos hidegtálakat, ami minden este jár.
Kapott mindenki egy tányérnyi édességet.
Ki nem ejtette volna valaki, hogy Merry Christmas. Még a barba se. A müanyag karácsonyfának se illata, se hangulata. Szaloncukor nélkül milyen?
Nyilván Ghánában mások a szokások, de a Zöldfoki Szigetek és Lengyelország katolikus országok.
Valami videó ment, megnéztük, és mentem feküdni. Elalvás előtt a családon járt az eszem, hétkor vajon már megvolt-e a gyertyagyújtás? Mi volt a menü? A fiaim, bár nagy lovak, még mindig élvezik a szentestét, az ajándékozás és az együttlét örömét, Az idén nem vehettem részt benne, hát el is marad számomra a karácsony.
Megette a fene az ilyen ünnepeket.

December 25. szerda, úton. Ma érkezünk, bár ez lehet, hogy átcsúszik a holnapba, mert éjfél körül saccoljuk. Lehet, hogy nem fogok egy jóízüt enni ezen a hajón? Nem azt mondom, hogy rossz a kaja, mert tisztességes. Még a tegnap este se maradtam éhen, mert bár valóban egy frankfurti volt, de sokféle, és finom hideget tett fel az asztalra Jan.
A baj az, mint a mai ebéd is: a pulykasült a tipikus német generálszósszal. A sült jó volt, de a generálszószt már kezdem unni, mert minden húshoz, de még a rántott csirkéhez is ezt kapjuk. Mondjuk az az előnye azért megvan, hogy a krumpliba keverve nem olyan száraz. Meg friss saláta is van mindig, szóval mondom, a kaja tisztességes, de nem változatos.
A barba leteremthette Jant, mert két hete vasárnap ebédre mindenki egy fél csirkét kap, igaz, az se lóg le a tányérról, hogy hol gyártanak ilyen pinduri jószágokat, el nem tudom képzelni. De a szakács örömmel adta egyik vasárnap a combokat, másikon a mellét, de a parancsnok megelégelte. Nem annyira spórolós, mint a lengyel. Pedig Jan nem is "igazi" szakács. Nem tudom, hol tanult főzni, arra még nem tért ki, de ez a pasas is volt már minden, az biztos, ha hinni lehet neki.
Közgáz érettségije van, egyébként az angolt tudja, csak győzzük kivárni, amíg megfogalmazza, amit ki akar mondani...
Dolgozott az indiai lengyel kereskedelmi kirendeltségen, aztán a Lengyel Gőzhajózási Társaságnál (ez a szczeczini tengerhajózási vállalat) mint külkereskedő, de több mint tíz évet. Aztán, ahogy a meséiből kivettem, következett a halászflotta, de ott már szakácsként tevékenykedett. Gyüjtőhajón volt, amelyik összeszedi a zsákmányt a mélytengeri halászflottától, és feldolgozza a halat. Gondolom nem egyedül volt, mert 160 főre sütöttek-főztek. Kedvenc sztorija ebből az időből, amikor a Falkland szigeteken volt a váltás, onnan jött haza. Nyilván sok-sok halat megehetett. Hála istennek nem sokat gyárt most, de azt viszont változatosan: volt már citromos mártással, meg generálszósszal, meg valami besamelhez hasonló kenyőccsel is.
Jobban is ki tudnék vele jönni, mert beszélgetni szeret, de nem szeretem a fennhéjázó pasasokat, meg azokat, aki a másikat semmibe veszi. mert a kedvenc mondása, hogy "ezek most jöttek le a fáról". Nem szeretem az ilyet. Sose tudtam tisztelni azokat, akik így különböztetik meg magukat a másiktól.



Folytatom a könyveim bemutatását.

Isten hozta Panamában!. regény

Kiadta: Bába és Társa Könyvkiadó, Szeged. 2003.

A fülszöveget idézem:
"Meghívom a kedves olvasót a Clyde tengerjáró fedélzetére. Töltse együtt ezt a pár hónapot a hajó személyzetével, keresse fel többek közt a dominikai Rio Hajna kikötõjét, élje át, hogyan viszik át a hajót a panamai csatorna zsiliprendszerén.

Ezen a hajón vegyes személyzetet kommandíroz a parancsnok. Magyarok, el salvadoriak, hondurasiak, románok vannak összezárva. Nincs is baj addig, amíg a hajóra nem érkezik három feleség, köztük az elsõtiszté, a nagy sztori kedvéért mindenre hajlandó újságíró, aki mindenbe beleártja magát. És a nagy riport körvonalazódik is, amikor kiderül, potyautasok vannak a hajón.

A Panamai csatornában fejezõdik be a krimibe hajló történet.

Hogy mi történt Rio Hajnában és utána a hajón, az maradjon annak a titka, aki elolvassa a könyvet."

Ha gondolod, hogy szjvesen beleolvasnál, erre a linkre kattintva megteheted. Nem akarom elspoilerezni, de arról szól, hogy egy feleség hogyan éli meg az első tengeri vihart.
Mielőtt fölhánytorgatod, tudom, hadihajó van a képen... A Bábánál lehet reklamálni!

Szolgálati közlemények:

Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.
Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.




Persze a megosztásokat is folytatom

December 19, csütörtök, Montrose . úton - Inverkeithing. A pilot (révkalauz) kilencre ígérte magát. Fél kilenctől lestük, ami nem nagy észre vall. Ott ácsorogtunk a pupán (hajófar, civilül tat, de ezt tengerész sosem mondja), és dumáltunk. Kétségtelen: a két ghánai beszél legjobban angolul, de ez érthető, hiszen angol nyelvü ország. Bár ez az angol kicsit más, mint amit Európa-szerte beszélnek.
Ha Edmondo elkezd dumálni, akkor úgy kell a száját befogni, ha valaki más is szóhoz akar jutni. Röpke tíz perc alatt beszámolt a ghánai aranybányászok sanyarú sorsáról, akik mindössze egy sisaklámpával szállnak alá az egy kilométeres mélységbe, s van, hogy a tízből csak hat jön fel.
Gyémánthoz Ghánában a falusiak jutnak olcsón: az eső után mindenki gyékénykosarat ragad, és lapátolják a homokot, ami csillog a sok apró gyémánttól, és kimossák amennyit csak tudnak. Miután száj tátva hallgattuk, ezért nem jutott érkezésünk megkérdezni, hogy ez a tengerpartra vonatkozik-e vagy Ghána szerte érvényes?
Edmondo itt nagyon él: érkezés után kerékpárra kapott, felkereste az összes barátját, a Kikötőkapitánytól a lottóárusig. Nagy lottójátékos. Állandóan veszi az egy font darabja szelvényt, és izgatottan várja a húzás napját. Vett egy mobilt. Na nem azért, hogy a családjával tartsa a kapcsolatot, hanem hogy a montrose-i lottóirodát felhívhassa az eredményekért. És a hívás után egy picit csüggedt, de hamar kivirul:
- Chief, a jövő héten a jackpot 18 millió font lesz! - újságolja csillogó szemmel, és máris arról tart kiselőadást, hogy mit csinál majd a rengeteg pénzzel. De a beszámoló mindig úgy kezdődik, hogy:
- Úgy itt hagyom a hajót, hogy öt perc múlva el is felejtem örökre! De titeket meghívlak egy italra, ha addig adsz kölcsön! - mondja Kossinak, és teli szájjal röhög.
S hogy nem a levegőbe beszél, kiderül, amint megjelenik a Kikötőkapitány.
- Hello, Harbour Master! - üvölti teli szájjal.
A pasas meglátja, hogy ki kiabál neki, felemeli mind a két kezét:
- Hello, how are you? - köszönti. Váltanak pár szót, nem értem, amit Edmondo mond, mert a beszéde olyan, mintha egy golyó lenne a nyelve alatt, s beszéd közben arra ügyelne, hogy az előre meghatározott helyen maradjon. Szóval jól beszél, de meglehetősen erős ghánai akcentussal, szokni kell, hogy értsem.
Fantasztikus, hogy mennyire technikafüggők lettünk. Minden komputer, s ha bedöglik, akkor itt a világvége! Most este például a mobilom feldobta a talpát. Nem lehet bekapcsolni, amikor utoljára láttam, akkor majdnem fel volt töltve az akkumulátora, legközelebb kikapcsolt állapotban láttam. Valami baja lett, nyilván a nyaka véres. Nincs más hátra, mint valahol kivinni szervizbe, mert csak ők tudják, hol a mobil nyaka...
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a barbának van egy használaton kívüli telefonja, és amint meghallotta az artikulátlan felkiáltásomat, azonnal hozta, hogy tegyük bele a SIM kártyám, és használjam. Ezzel az a baj (mert mindennel van valami...), hogy brit konnektordugója van, így a hajón nem tudom feltölteni. Kell vennem hozzá egy "travel adaptert", ahogy errefelé hívják.
Megérkeztünk Inverkeithingbe. Délután kettőre, ahogy azt elterveztük.
De azt már nem terveztük, hogy le kell dobni a horgonyt, mert olyan őrületes köd van, hogy a pilot nem vállalta a kikötést.
Nyilván ment a purparlé, mert végül négykor kijött értünk a révkalauz.
Ha nem égett volna a pozíciós lámpánk, akkor nem láttam volna, hogy hol a felépítményünk.
Azért kikötöttünk.
Megjött a draft surveyor (draft survey: a rakomány súlyának megállapítása a merülés alapján.), a barba kissé ingerült volt vele, persze érthető, a manőver megviselhette, és ugye nincs gépész, mindenki lót-fut, akkor ráadásul még ő is kiszolgáltatná magát, mert nem hitte el, hogy a tele tankok valóban tele vannak, túl akarta folyatni (ami persze érthető).
A kép illusztráció, a draft surveyor a merülést olvassa le, centiméter pontossággal kell megsaccolni a tíz centi magas, merülést jelző számok között:



Nagy mérgében a barba elküldött vacsorázni, a draft surveyor meg szabadkozott, hogy semmi baj, ő ráér.
Hétre mindent befejeztünk, fogom a telefonomat, és akkor derült ki, hogy oda van.

December 20. péntek, Inverkeithing. Azt ígérték, hogy holnap leszünk kész, és íme: estére berakták a hajót.
Kiderült, hogy autószállító hajó lettünk. Beraktunk 2900 tonna autót. A bibije az a dolognak, hogy darálva. Magyarul autóaprólék, vagy ha így jobban tetszik: darált autó, esetleg gépkocsidara a rakományunk.
Itt állnak a rakparton, szépen felschlichtolva, a tömbökbe összepréselt autóroncsok. Ezeket szépen belerakják a darálóba, végigmegy egy hosszabb gépsoron, és a szállítószalagról, mint granulált gépkocsi potyog le (a baj csak az, ha a granulátumhoz vizet adsz, nem lesz belőle új autó, pedig milyen szép lenne!). Ezt aztán két daru gyorsan belénk lapátolta.
Érdekelt, hogyan készítik, mert ami a hajóba került, az elég tiszta fém volt, vajon hogyan választják el a fémet a többi anyagtól? Azt hiszem, valami mágneses frincfrancon megy keresztül, mert oda nem engedtek be, idegeneknek "no entry", így csak azt néztem, hogy kijön az autóaprólék a szállítószalagon. Be egy bódéba, az alatt meg szépen konténerekbe hullt külön-külön a réz a müanyag és a gumi. A kosz pedig külön.
Ez aztán a technika!
Ezt meg kell nézni, mert tanulságos lehet, hogy milyen szerkezet van a bódéban.
Hát, izé... négy pasas válogatta ki a nem odavalót a fémtörmelékből.
Végül is, az is technika.
Hogy kilegyen a rakomány, még 500 tonna más, hétköznapi ócskavasat is beraktunk, bulkheaddel (mozgatható raktárválaszfal) elválasztva.
Kávénál a barba kért süteményt. (Tegnap kaptunk a hajóbérlőtől két láda karácsonyi édességet, sütikét, csokikát, gyümölcsöt, pudingot...)
Hát, mintha a fogát húzták volna Jannak, és volt pofája, csak a főnök elé tenni két szeletet.
- Hát a többiek? - kérdezi.
- Nekik nem mondta, captain... - válaszolta Jan. A parancsnok jól kiröhögte, és beküldte, hogy adjon mindenkinek (köztük nekem is).
Jan egyébként kissé sóher. Ha kolbászt süt, csak egy szálat számol mindenkire, ez kb olyan hosszú, mint a debreceni, és fele vékony. Nos, ehhez az irdatlan mennyiségü kolbászhoz ad köretet is, mert ugye valamivel jól kell lakni a dolgozóknak. De hogy miért sárgarépa főzeléket készített, azt a jó isten se tudná megmondani.
Fáradt vagyok, megyek aludni, hajnali kettőre jön a draft surveyor, és háromkor a révkalauz.
Zuhanyzás közben valami nagyot durrant a fedélzeten. Amikor kijöttem a kabinba, látom, hogy éktelenül ferdén állunk, legalább húsz fokot dőltünk. Elszakadt az egyik farkötél (ráadásul ez volt dublinba kiadva, persze ez rövid volt, nem csoda, ha ez nem bírt megtartani), a hajó kicsúszott, a többi kötél megfogta, de olyanok, mint a hegedühúr.

December 21. szombat, Inverkeithing, úton. Az ügynök már fél kettőkor itt volt a draft surveyorral. Elvégeztük a munkát, 3047 tonna autódara van bennünk, meg 510 tonna egyéb ócskavas. Utána, fél háromtól vártuk a pilotot. Az persze négyre jön. Ettől hülyét fogok kapni, a barba hol helyi időben, hol hajóidőben beszél. Mi ugye tartjuk a közép-európai időt, a britek meg egy órával korábban járnak.
Kijövet olajtenger várt. Ez nem jellemző az évszakra.



Folytatom a könyveim bemutatását.
A Na, gyere ide, édes fiam... című kötet a negyedik könyvem  Szegeden, a Bába és Társa Könyvkiadónál jelent meg 2002-ben, de előtte a Vikk.net (azóta már megszűnt internetes kiadónál)

Az internetes kiadás kapcsán írta Katona Béla Sándor, a kötet lektora:

Mit mondjak? Nagyszerû!
Az úr vagy elképesztõ méretû empátiával rendelkezik, vagy csalt. Ez utóbbi esetben legfeljebb stilizálta a mûvet, de az eredeti valóban egy "fél tizenhat éves" fiatalembertõl származik.
Az eredmény szempontjából ez mindegy is, a szöveg abszolút hiteles, rendkívül szórakoztató; ha nem a képernyõn olvastam volna, azt mondanám: nem lehet letenni...
A mostani tizenévesek el fogják fogadni kortársuknak Oszkárt, az idõsebbek pedig a világrend változatlanságának bizonyságaként gyõzõdhetnek meg róla, hogy fiaik (lányaik), unokáik épp olyanok, mint hajdan õk.
Miközben kissé szorongva, esetlenül igyekeznek eligazodni a világban, szorongásukat, félszegségüket "nagypofájúsággal", "menõ szöveggel" palástolják. Fölénnyel, majdnem cinikus mindentudással nyilatkoznak családjukról, a másik nem tagjairól - miközben nincs az a hatalmas érzelemmennyiség, amellyel ki lehetne elégíteni szeretetéhségüket. Külön ki kell emelnem az alkalmazott nyelvi leleményeket - amelyek jóval többek, mint az ifjúsági rétegnyelv reprodukciói, bizonyos, hogy a szerzõ egyéni ötletei.
A téma láttán kissé tartottam tõle, hogy Janikovszky Éva vagy Adrian Mole utánérzést kaptunk, de nem. Utólag nyugodtan kijelenthetem, sem egyikre sem másikra a könyv olvasása során nem kellett asszociálnom. Gratulálok a szerzõnek.

A linken pedig Koppány Zsolt kritikája olvasható.

Szolgálati közlemények:

1. Aki teheti, hallgassa a Spotify-on vagy máshol a Csunyarosszmajom podkasztot, mert zseniális - nincs olyan kérdés a világon, amit ne válaszolnának meg!
2. Ha a követsz a Fészbukon, akkor biztosan nem maradsz le a posztjaimról, míg egy csoportban könnyen eltűnhet, lekésheted a blogbejegyzésem! Az is gond, hogy véletlenszerűen a hülye fészbuk elutasítja a megosztást egy-egy csoportban...

Megkérem a kommentelni szerető látogatóimat, hogy válaszoljanak: a bejegyzések túl hosszúak-e, megfelelő, lehetne hosszabb is. Előre is köszönöm!

2002. december 16. hétfő, Vliessingen, úton. Fél nyolctól kettőig tartott, amíg berakták a hajót. A tízórás hírekben újabb hajóbaleset:
A Tricolrra ráfutott egy hajó, pontosan derékba kapta. Négy vontató kellett, hogy leszedjék a roncsról.
Na, azért ez már hülyeség!
Az M/S Nicol, mert ez az olasz coaster neve, tisztje nem veszi a Navtexet (szöveges biztonsági közlemények)? Hiszen minden órában leadják a Tricolor pozícióját, és kérik, hogy biztonságos távolban hajózzon el mindenki. Ha pedig levették, akkor nem tették fel a térképre?
Érthetetlen!
Nem tudni a pontos idejét, de még nem volt világos. Fél kilenckor még félhomály van, így aztán nem tudom megmondani, kinek az őrsége volt. De ha a tiszt úré, akkor a barbát nagyon hatékonyan ébresztette!
Szerencse, hogy ballasztban voltak, mert így fel tudtak az ütközés után csúszni a roncs tetejére. Ha le vannak rakva, akkor most a Tricolor mellett ők is a hullámsírban lennének!
Ráadásul, az őrhajó többször is hívta őket, de nem válaszoltak. Vagy aludt (bóbiskolt, szunyókált, csukott szemmel gondolkozott) vagy nem volt a hídon az ügyeletes tiszt. (Ha szundi volt, akkor a tiszt őrsége volt, ha senki nem volt a hídon, akkor valószínűleg a barba lent pofázott a szakáccsal...)
Este a pilot (révkalauz) meséli: nem tudni, mi lesz a Tricolor sorsa, mert amikor elsüllyedt mindenki azt hitte, hogy francia vizeken történt, és a gall kakasosok fogják kiszedni a roncsot, illetve állják a költségeit.. De most úgy tünik, hogy nemzetközi vízen van, illetve víz alatt, és akkor senki nem fizeti a kibányászást, hát ott is marad! Pedig igencsak el kellene vinni a fenébe, mert nagyon a hajózó útban van az a roncs!  (A laikus olvasóknak: A hajók a térképen kijelölt, a valóságban bójákkal jelölt hajózó útban közlekednek. Ez a baleset a Rotterdamból kivezető útvonalon történt, hallatlan nagy a forgalma, a Tricolor ott süllyedt el, ahol az észak-déli hajózóútba - szeparációs zónába - becsatlakozik. Az alábbi térképen látható az északi-tengeri szeparációs rendszer, a szürke sávokban hajózunk.)

2002. december 17. kedd, úton. Eseménytelen nap. Az idő igazán jó, tekintettel a decemberre. A reggeli hírek szerint egy német tankhajó ment neki a Tricolornak. Meg aszondja Vas István Zoltán, hogy szakértők szerint félő, hogy többezer tonna üzemanyag kifolyik az Északi-tengerbe.
Ezek szerint szakértő vagyok, mert a hír hallatán pontosan ezt írtam le. A többezer tonnát nem érzem szakértői véleménynek. Ezer körülre teszem...
Egy sztori Katona Miklós könyvéből:
Azon elmélkedik, hogy az osztrák-magyar haditengerészetnél szolgáltak kiváló magyar orvosok, és ennek illusztrációja az eset:
A hadihajó a Vörös-tengeren hajózott. Egy altisztnek egy balesetből adódóan begyulladt a szeme, és begennyesedett a szemgolyó, így szükségessé vált egy kisebb mütét: vágást kell ejteni a szemgolyón, hogy a genny eltávozzon. De napok óta viharos tengeren hajóztak, és a hajó veszettül himbálózott. Hogy a kis mütétet elvégezhesse, az orvosnak elképesztő ötlete támadt: a beteget felültették egy függőágyra, az orvos vele szemben helyezkedett el, így az ágy együtt hintázott velük, de egymáshoz viszonyítva nyugalomban voltak.
Egy alkalmas pillanatban az orvos megejtette a vágást, és ezzel megmentette az altiszt szeme világát.
Miért írtam ezt le?
Csak egy apróság miatt. Ez az eset dr. Gáspár Ferenccel esett meg a XIX. század végén. Valószínü, hogy szerepel a könyvében.
És nyilván olvasták sokan, és senkinek nem tünt fel, mert nyilván nem olvasta tengerész, vagy ha igen, nem akarta, nem volt módja elmondani, hogy mennyire szükségtelen "virtuskodás" volt, amit az orvos tett.
Azt hiszem, egy hadihajó parancsnokának fontos minden embere épsége, és ez elegendő indok lett volna arra, hogy megkérjék, változtasson ugyan irányt, nem több időre, mint negyed órára. A hullámokat farból kell venni, és akkor egyszeriben megszünik a hajó billegése, nem fog bólogatva ütni se, hanem a farát riszálva szépen halad majd, bár jobbra balra "csúszkálhat", de ez semmi esetre sem heves, a beavatkozásra mindenképpen lett volna nyugalmas pár perc.
Nos csak ennyit akartam elmondani az eset kapcsán.

2002. december 18. szerda, úton, Montrose. Reggel érkeztünk, de éjjel visszavettük a sebességet, mert nem tudtak bevinni, csak a magas vízzel. Még ki se kötöttünk, de a daru már felettünk volt, persze mit se értek, kezdeni csak akkor lehet, ha kinyitom a raktárt, és azt csak azután lehet, ha már nem kell a horgonygép az orrkötelek meghúzásához.
Elkezdték. Hátrajövet látom, hogy a parton sok jég van. Itt már tél van a javából, éjszaka erősen fagyott. És a környező hegyekben hó van.
Jan és Joseph kimentek a Tescoba, a barba kiküldte őket bevásárolni. Nekem is volt húsz fontom, hát kimentem én is. Egy komputer bolt mellett elmentem, de csak játékokat és szoftvereket láttam a kirakatban, ezért nem kérdeztem be monitor miatt.
A Tescoban körülnéztem, aztán hagytam a szakácsékat, hadd böngésszenek.
Mégis bementem a komputerboltba, elsírtam a bánatom, és elküldtek a másik üzletbe, azok foglalkoznak használt monitorral, mondták.
Ki is néztem egy jónak tünőt, de nem vágtam bele hübelebalázs módjára a vásárlásba, Megmondtam, hogy kihozom a laptopot, és kipróbáljuk. Ebbe a kiszolgáló készségesen bele is egyezett, gondolom azért, mert mást nem tehetett.
Bementem, elmondtam a barbának, kölcsönadott tíz fontot, mert 25-öt kóstált a monitor, elővettem a nagy bőröndömet (jól táguló, zipzáras, szóval reménykedtem, hogy belefér).
Vissza az üzlethez.
Nem volt időm gyönyörködni a kisváros - 15 ezer lakosan van a skót városkának, a közeli nagyvárosok: délen Edinborough északon Aberdeen - főterében és a templomban. A városháza árkádjai alatt siettem az üzletbe. Kipróbáltuk a monitort, hát kiderült, hogy jobb, mint a hajóé. Ugyanis ezen nem hármas átfedésü volt a kép, hanem négyszeres...
Rögvest lelombozódtam.
A fiatalember hozott egy másikat, azzal kiválóan müködött.
Aszondja, mert ez nem csak bót, hanem service is, hogy ennek semmi baja, csak a képernyő beállítását kell megváltoztatni 800 x 600-ra.
Nosza rajta, nekiálltam ott helyben, mert azt nem kockáztattam meg, hogy a hajón kezdjek varázslani, azt ott állok a csoda közepén, egy nem müködő szerkezettel..
Csak nézett kifelé a szakértő fejéből amikor meglátta a Linuxot. Most találkozott először ezzel az operációs rendszerrel. Közben megjött a tulaj. Nézi ő is, kérdezi:
- Ez milyen nyelven beszél?
- Magyarul... - mondom, ami igaz is.
- Hát nem sok magyar fordult meg ebben az üzletben - mondja.
- Két éve volt egy orvos - helyesbít a fiatalember (úgy döntöttem, hogy a fia).
- Ennyi - mondja. Akkor 100%-kal megnyomtam a magyarok forgalmát!
Beállítom a képernyőt, de hiába, a négyes átfedésen nem segít.
- Vigye ezt el... - mutatja a nagy monitort. - Húsz fontért odaadom. Nincs meg az állványa, amin forgatni lehet, meg beállítani.
- Hát, az nem nagyon kell nekem... - mondom, és nem mutatom, hogy ennek örülök is, mert így jobban elfér a polc alatt a kabinasztalon. Megegyeztünk. Húsz font, hazai fogalmakat tekintve kilencezer forint körül lehet. Ám én azt számolom, hogy két karton LM nem volt tíz euró se, azaz gyenge kétezer forint. Ha hat hónapra megoldja a monitor gondomat, akkor megéri.
Előveszem a bőröndöt, hát nem megy bele, bár ezen nem csodálkoztam, amikor megláttam. Ami a röhej, jobb mint ami otthon van az asztali gépemhez, és ki kell dobnom (illetve egyszerüen itt hagyom a hajón, ha hazamegyek). Valahogy beletuszkoljuk, úgy, hogy a húzózárat félig fel tudom húzni, szerez a fiú egy drótot, azzal átkötjük.
- A kikötőbe be lehet menni kocsival? - kérdezi a férfi. - Beviszem, ne gyalogoljon ezzel a böhöm csomaggal...
Bepakoltunk a furgonjába, és bevitt a kikötőbe, egészen a hajóig.
Nekem aztán ne mondjon ezentúl senki skót (zsugori skót) viccet!
Hogy jobb kedvre derítsem, a focira terelem a szót.
- A Montrose még a skót liga negyedosztályában játszik? - kérdezem.
Bólint. Meg legyint.
- Kivel játszik legközelebb? Az East Stirlingshire, a Dumbarton, az Arbroath lesz az ellenfél?
Néz rám, mint aki nem látott még fehér embert.
- Maga magyar, honnan ismeri a skót foci legutolsó vonalában játszó csapatokat?
- Berewick Rangers, Ross County... - folytatom.
- Nana! A Ross a Division 2-ben játszik. - mondja, és örülni látom, hogy megfogott.
- Akkor feljutottak... - mondom, hogy némi igazam nekem is legyen. Nem folytattuk, mert megérkeztünk a kikötőbe.
Elköszöntünk egymástól.
- A fuvar a karácsonyi ajándékom - mondja.
Kellemes karácsonyt kívántunk egymásnak, s bejöttem. Mondanom se kell, hogy azonnal beállítottam a monitort.
Vacsora után beállítottuk a bulkheadet (mozgatható raktár válaszfal), hát nem volt egyszerü, már régi, és a szigetelő gumilemez mindig begyürődött a dőléstől, merthogy közben rakodtak.


Folytatom a könyveim bemutatását.
Harmadik könyvem a Gudrun, a katona címmel jelent meg, szintén a Biró Family kiadónál, 2000. Ezt Steve C. Kelly álnéven írtam.

A 2000-es év hozta meg a harmadik kötetem. Mint az önéletrajzomban olvasható, számítástechnikai végzettségem is van, ezért a számítógép, az internet, minden, ami elektronikus és be lehet kapcsolni, közel áll hozzám. Ebben a könyvben egy kommandósról írtam, aki egy akció során merõben új helyzetben találja magát. Egy tízéves forma kisfiúval kell közösen megoldania a feladatát. A gyermek vad ölni akarása, még a katonát is megrettenti... Izgalmas kalandokon mennek át, természeti és az ellenség állította akadályokat gyõznek le, hogy végül teljesen meglepõ fordulatot vegyen a befejezés, ahol a virtuális és a valódi világ egy kicsit összekeveredik...
Az Üj könyvek azt írta a kötetről: kár, hogy Mátrix utánérzés. Pedig a Mátrix 1999-ben került forgalomba, a kézirat lezárva: 1998. Most mondhatnám, hogy a Mátrix Gudrun... utánérzés, de nem mondom! :-)

Egy kritika::

A normális színezetû fantasztikum, valamint az akarva-akaratlanul posztmodern szerkezettel, struktúra játékkal kifejezett humánus elkötelezettség elõnyösen ötvözõdik a már-már krimiszerûen érdekes történetkezeléssel. A valójában csak a mû végén megfejthetõ "fejezetcím-számok" olyan megoldásként hatnak, mint  - és ezzel az író nemzedékének "magas irodalmából" veszem a példát - mondjuk Temesi Ferencnél a szakaszjelzõ kártyalapok stb.
A befejezésben a "game over" kifejezés megjelenése meghökkentõen aktuális gondolkodás- és áramkörbe: az ezredvégi irodalom "a játszma vége" tudatába kapcsolja a szerzõt (s még jó, ha "a feladta teljesítve").
    A katona-, a katonaság-motívumot érvényességében és szimbolikusságában is elismeréssel fogadhatja az érzékeny olvasó; ugyanez érvényes az új tartalmakat nyerõ gyerek-motívumra; s külön elemzést érdemelne a névválasztás, a névkezelés (nem véletlen, hogy ez a motívum a Gudrun név leírásával oly nyomatékosan exponálódik)
    A szerzõ olyan mûvet hozott létre, amely vállalható, eredeti epikai mû, s rávall a kortársi prózára.
   A regény karakterében és alakításában részint egy forgatókönyvre - egy jó forgatókönyv lehetõségére - ismerek. Csak hát hol van az a filmes, és hol az a tõke, aki-amely ebbõl filmet varázsol...?

Tarján Tamás
író, irodalomtörténész

Szolgálati közlemények:
1. Az asztali gépen működik a Fészbuk kommentelés, mobilon nem
2. Az asztali gépen az oldalsávban vannak az eddig kitett Naplóim linkjei, ha kihagytál valamit, ott bepótolhatod! Mobilon ehhez le kell menni a lap aljára és az ímélcímem alatt találod!
3. Aki teheti, hallgassa a Spotify-on vagy másho a Gombapresszó podkasztot, mert zseniális - persze vannak ellenkező vélemények is, de...
4. Nagyon jó podkaszt a Hihetetlen történelem is, csak ajánlani tudom!
5. Ha a követsz a Fészbukon, akkor biztosan nem maradsz le a posztjaimról, míg egy csoportban könnyen eltűnhet, lekésheted a blogbejegyzésem!

December 12. csütörtök, Pasajes, úton. Még félkarú óriás se vagyok a laptop nélkül. Nagyon hiányzik. Nem tudom, mit csinálok nélküle, de biztos vagyok benne, hogy valamit kitalálok, mert ez nem állapot: a könyvek, az olvasnivaló benne van. Hiába töltöttem volna le a MEK-ről? A naplóm hozzáférhetetlen, nem beszélve a betervezett munkákról: az eddigi naplóim rendbetevéséről, a kézirat (Isten hozta Panamában) átolvasása, húzása, toldása...
Nem tudok így levelet küldeni, mert ha még nem írtam volna le - de biztos, hogy utaltam rá -, a napló megy haza levélként a családnak, aztán van aki elolvassa, van aki belenéz, van aki a kezébe se veszi, mert ez minden írás sorsa.
Fáradt vagyok.
Ez a fáradtság azért minőségében más, mint például a Lys Carrieren volt: nem tudom idejét, mikor másztam ennyit a raktár oldalán lévő létrán, hogy fentről nézzem a rakodást.
Flushingba megyünk, onnan van rakomány Montrose-ba.
Antwerpen - Pasajes 799 mérföld volt.
A tévében új sorsjegyet reklámoztak (a spanyoloknál nem lottó, hanem loteria, sorsjegy van): Galíciáért. (A Prestige a galíciai partoknál süllyedt el). Becsületére legyen mondva a spanyoloknak, veszik, mint a cukrot.
Indulás után mondta a barba, hogy elsüllyedt egy tanker (olajszállító) Klaipeda előtt. Kijött a kikötőből, és egy kanyarodás helyett meg se állt a fenékig. Ez így történt, ha jól értettem a barbát, mert elég sok németet kever a beszédébe...

December 13. péntek, úton. Dühöngök, hogy nincs mivel írnom. Mondjuk éjszaka nem is tudtam volna, annyira lityegtünk. Először jobbra fordultam 30 fokot, cikkbe, majd cakkba hatvanat.
Kérdés jött a hajóbérlőtől, hogy fel tudunk-e venni 2 fajta ócskavasat, 500 és 2900 tonna bontásban. A jó hír: igen. A rossz: ehhez bulkheadet (elválasztó falat) kell állítani.
Délelőtt úgy tíz óra lehetett, amikor megriadtam, s amolyan félálom féle állapotban leledztem, s közben kitaláltam egy novellát, aminek ideiglenes címe Munyóka hallhatatlansága. (itt elolvashatod)
Ha most lenne komputerem...
De nincs, hogy a fene egye meg!

December 14. szombat, úton. Éppen azon elmélkedtem hajnali kettőkor a hídon, hogy kell valahogyan szereznem egy monitort, amikor cseng a mobilom. Teljesen véletlen, hogy be volt kapcsolva. Az asszony hívott:
- Isti, te voltál? - kérdezi, mint szokásos, de őrült álmos hangon. (Tudnivaló, hogy ha beszélni akarok a családdal, akkor felhívom az asszonyt, megvárom, amíg egyet cseng a telefon, és bontom a vonalat. Ekkor Enicinek hívni kell, és ilyenkor a szokásos kérdés: Isti, te voltál? Ezt az eljárást azért fejlesztettük ki, mert így harmadába kerül a beszélgetés, mintha én hívnám külföldről. Külföldre készülők, lehet utánozni...)
- Nem - válaszolom az asszony kérdésére.
Kiderült, hogy a kincsem azt álmodta, hogy egyet csöngettem, és altató ide, mély alvás oda, felkecmergett, és "visszahívott". Jó tíz percet beszélgettünk.
Ebédre eintopf volt, de nem is ez a lényeg, hanem az a finom, friss buci, amit Jan alkotott mellé.



Délben a barba újságolja a hídon, őrségátadás közben: reggel a ködben egy autószállító és egy konténeres összeütközött az Antwerpenből kijövő és az északra menő szeparáció (a hajóforgalmat elválasztó sáv) kereszteződésénél. A felborult és elsüllyed hajóban 3000 autó volt! Drága ócskavas, azannyáját nekije! A legénységet kimentették, és Dunquerke-be vitték.
Mi lehetett az összeütközés oka?
Egy a biztos: semmi okosat nem tudok kitalálni...
Ahhoz nem kell nagy ész, hogy tudjam: ha nem szedik ki gyorsan, akkor ebből is kifolyik az üzemanyag, nagy valószínüséggel nehézolaj, s akkor nézhetnek, akinek a partjaira sodorja a tenger és a szél az újabb adag olajmocskot...
Mi nem mentünk fel annyira északra, hogy láthattuk volna a hajót, vagy a roncsot.

December 15. vasárnap, úton, Vliessingen. Ebédelek. Beront a szalonba Edmondo:
- Pilot... a pilot... helikopter... a pilot (révkalauz) helikopterrel érkezik! - hadarja, és csillog a szeme, gyerekesen örül a nagy kalandnak!
Gyorsan hozom a fényképezőgépet, mert ilyenben még nekem se volt részem. A decken (fedélzeten) látom, hogy a Belga Légierő helikoptere "áll" felettünk, és éppen mentési gyakorlatot tartanak. Leengedtek két embert, egyenként, majd elment, s mintegy öt perc múlva visszatért az égi szitakötő.
Leengedte a kötelét, és a mentést gyakorolták. A "katona" magára kötötte a "civilt, a tengerészt", és úgy emelkedtek magasba a himbálódzó kötél végén.
Szolgálatban kikérdeztem a pilotot, mit tud az összeütközés körülményeiről? Hát semmit nem tudott. Illetve annyit, hogy a két hajó egymás mellett ment, az egyik előzte a másikat, de túl közel voltak, és a csatornahatás miatt történt a baleset (ha két hajó túlságosan közel halad, akkor a közöttük levő vízben a víznyomás hirtelen lecsökken, és a túlsó oldalon a normális víznyomás menthetetlenül egymásnak csapja a két tehetetlen testet. Lehet, hogy ez történt).
De az is elképzelhető, mondta a révkalauz, hogy a bal oldali hajó Németországba tartva a jobb oldali elé vágott, s felborította.
Mire otthon gépbe írom, addig biztosan többet tudunk, sőt el is felejtettük az egészet, hisz mindenki jól járt: a tengerészeket kimentették, a tulajnak fizet a biztosító és a P&I (hajótulajdonosok önsegélyző csoportja), az autóipar "kénytelen"' újra legyártani a 3000 gépkocsit.
Fél négyre kikötöttünk, beszéltem az asszonnyal.
A híradóban láttam, hogy a M/V Tricolor (ez az autószállító neve, M/V = motor vessel, motoros hajó) oldalára dülve pihen a vízben. A légi felvételben persze tökéletesen látszik a test, ami alacsony víznél egy méterre kiemelkedik a tengerből, de magasnál mindenestül víz alá kerül.
Este hétkor kiment a szakács és két matróz a tengerészklubba.
Én a barbával próbálgattam a hajón található összes monitort a laptophoz. Két régi meg se nyikkan, de az ő kabinjában levő képernyőjét gyönyörüen kezeli.
- Chief, venni kell egy használt monitort Montrose-ban. - ajánlja, amit már két napja forgatok a fejemben. (chief - elsőtiszt)
Nyolc után letópláltam a szalonba. Dabla Kossi videózott. Nem akármit nézett. A kezdő képsorokon egy embléma, s rajta a felirat: Church of all nations. Ez a minden nemzetek egyháza, nagyjából az ENSZ szerepét töltheti be a vallásos Afrikában.
- Tagja vagy te is? - kérdem Kossit, mert izgat a kérdés.
- A rotterdami szervezetnek - válaszolja a legnagyobb meglepetésemre.
A videón Joshua próféta - természetesen afro-afrikai - tart beszédet a nigériai zsinagógában, aztán csodákat müvel.
Laza bevezetésként meggyógyít egy paralízises hölgyet. Csak ráteszi a tenyerét, megmasszírozza a bokáit, és lám, megtörténik a csoda, az 58 éves hölgy felkel a kerekesszékből, és bizonytalan léptekkel megindul.
Ezután nehezebb feladat következik: egy világéletében süket, holland kisfiú szeme előtt hadonászik, markolássza a térerőt, energiát ad, és megkérdezi a gyermektől:
- Hány éves vagy?
- Kilenc - jött a válasz, ami csoda, mert eddig ugye a kisfiú nem hallott.
- The God is great! (Az Isten hatalmas!) - mondja Kossi, és nem vitatkozom vele, mert ez valóban így van. Kossi mélyen átéli az egészet, együtt énekel a meggyógyultakkal, együtt tapsol a gyülekezettel, és szurkol a prófétának, akin látszik, nincs szüksége rá, mert tutira megy.
A következő betege egy ajak és vaginarákkal megvert ifjú asszonyka. A nő szája valami borzalmas. Kisebesedve, képtelen beszélni és képtelen enni. A rák egy éve gyötri, ha hinni lehet a feliratnak, amit maga előtt tart. Ja, és képtelen közlekedni, mert ugye a hüvely is, és ha olyan, mint az ajka, akkor nincs semmi csodálkozni való.
Joshua köröz a nő fölött, az Úr áldását kéri, és persze az asszony "kihányja" a rákos gócot magából. Ezután hangosan közli, hogy már tud beszélni, és megmutatja, hogy enni is.
Egy későbbi felvételen az asszonyka mutatja az ajkát, fogdossa, hogy láthassuk: nem fáj. Sőt, mutatóujjával megböki magát alul is, hogy bizonyítsa: már ott se fáj.
Hát ilyen kérem ez a próféta.
Hinnék én is neki, szívesen, mint Dabla Kossi, de elrontja a hitemet, hogy a paralízises nő (akinek az egész teste béna három éve), milyen szorgalommal tartja, és igazgatja a kezében a táblát, amin minden le van írva.
Örülnék annak is, hogy a kilenc éves kisfiúnak megadatott a hallás képessége, ha...: ha a bevezető képsRoknál amikor amikor a próféta kérdezi, hogy:
- Ugye nem hallod amit mondok, kisfiú? - akkor a nem halló kisfiú nem rázná meg a fejét egy picit.
Nem értem ugyanis, hogy a csoda után, amikor megkapja a hangok csodálatos világát, honnan a francból tud angolul? Ugyanis azt meg kell ám tanulni! Meg kell az agynak tanulni feldolgozni a sok-sok addig totálisan ismeretlen zörejt, fel kell ismerni a beszédet, és tudnia kell egy idegen nyelvet is (angol), csak úgy kapásból.
Azt vártam volna, hogy a füléhez kap, és mint az eszelős mered mindenkire, az zajok és hangok rettenetes világában... Ehelyett ott volt a kisfiú önelégült mosolya, ami azt mutatta (nekem): na, milyen voltam?
Persze elfelejtem, hogy csodáknak vagyok szemtanúja, és a csodatevő mindezt nyilván elrendezte az egyik kézmozdulatával...
Hinném az ajakrákot is, csak ne lett volna olyan jó húsban az az asszonyka, aki már egy éve nem tud enni...
És amikor a csoda folytán már ehet, akkor mint a kiéhezett vadállatnak kellett volna rávetni magát a tányérnyi rizsre, nem unottan turkálni, és ímmel-ámmal legyürni két falatot.
Szóval egyelőre nem lépek be Joshua próféta egyházába.
Pedig három mozdulattal milyen tök egészséges tengerészt faraghatna belőlem! Nem kellene Ravára járnom (Rava - a pilóták, sztyuvik, tengerészek eü. vizsgálatát látja el.), és aggódnom, hogy kiszuperálnak a vérnyomásom miatt!


Folytatom a könyveim bemutatását.

Második könyvem a Bonzsúr Indonézia, Biro Family kiadó, 1998.

Az egyszerûség, és a reklám kedvéért ide másolom a kötet hátoldalán lévõ fülszöveget:
Tudja-e az olvasó, hogyan élnek egy tengerjáró hajón?
Hogyan ünneplik a tengeren a karácsonyt és a szilvesztert?
Mi a teendõ, ha súlyos sérült van a hajón?
És egy hajót miért lehet letartóztatni?
Kíváncsi arra, hogyan keresztelik meg a nyílt vízen a "pogányokat"?
Mit tenne ön, ha vízbe esett tengerészt kellene megkeresnie?
Mit csinál a feleség egy tengeri úton?
Mit tesz a pánikba esett asszony, hogy elkerüljék az összeütközést?
Találkozhat-e egy tengerész valódi szerelemmel a kikötõvárosokban?
Elképzelhetõ, hogy valaki a feleségét egy zsaroló ágyába küldje?
Hogyan csajoznak a partra szabadult tengerészek?

Egy kritika:
Ámuldozva olvastam - én, az úszni sem tudó - azokat az érzékletesen és lírai eleganciával elõadott cselekmény-fordulatokat, amelyek mögött mind tényhûség, mind fantáziamunka körvonalazódott. Elevenek a jellemek, hiteles a világ, s a tengerészélethez (okkal vagy ok nélkül) a köztudatban hozzákapcsolt nyersesség - a szexuális szabadosság, a beszédmód keménysége stb. - is megfelelõ: mert elemelt, megformált irodalommá tett ábrázolást kap. (Bár éppen nyelvi, stiláris értelemben néha gondolkodóba ejt a szöveg.) Ezt a semmiséget csak azért teszem szóvá, mert a pallérozott, választékos szép textus (melybõl nem hiányzik a föntebb jellemzett elementáris erõ és monumentális környezet univerzális rajza) néha éppen gördülékenységével állít meg.

Tarján Tamás
író, irodalomtörténész

Szolgálati közlemények:
1. Az asztali gépen működik a Fészbuk kommentelés, mobilon egylőre nem, most járok utána!
2. Az asztali gépen az oldalsávban vannak az eddig kitett Naplóim linkjei, ha kihagytál valamit, ott bepótolhatod! Mobilon ehhez le kell menni a lap aljára és az ímélcímem alatt találod!
3. Aki teheti, hallgassa a Spotify-on vagy másho al Gombapresszó podkasztot, mert zseniális - persze vannak ellenkező vélemények is, de...

December 7. szombat, úton - Angol csatorna. Felkelek a hajnali őrséghez, kilépek a kabinból, a cipőm és a kinti papucsom lágyan ringatózik az Északi-tenger vizén, mely meglátogatott minket a felépítményben. Az irodában tizenöt centis víz hömpölygött, ahogy a hajó billegett, a lépcső aljában levő ketrec tele, onnan átcsapott, és a folyosót áztatta, még a szalonba is benézett, pedig a küszöb 5-6 centi magas, a konyhába már én vittem be a papucs talpán.
A matrózokat gyorsan kirúgtuk az ágyból, ha már a páncélajtót nyitva hagyták, akkor takarítsanak.
Reggel hatkor jön a barba:
- A szakács a bünös! ő volt kint levegőzni, és nem zárta be maga után! Na, kap majd, ha felkelt - mondta vigyorogva. Gondolom Dzsozi és Edmond nem vigyorogtak, amíg összeszedték a vizet.
Délben a szakács:
- A pilot hagyta nyitva az ajtót!
Logikus. Aki a bünös, az régen kiszállt már...
Bár lehetségesnek tartom.
Randa idő van, de egyelőre kibírható, mert most van azon ritka alkalmak egyike, amikor a 7-8-as szél hátulról jön. Majd ha kimegyünk a Vizcayára, akkor billegünk majd másfél napig rendesen.
Ismerkedem a hajóval, a számítógépes adminisztrációmat alakítom az ittenihez.
Amíg vacsoráztam a matrózok a folyosón viháncoltak. Sürün kattogott a fényképezőgép, nagyokat röhögtek, egyszer Kossi kilépett a takarásból, igen mutatós volt, valami kalap volt a fején, fehér sál, szivar a szájában, valami lila zakó... Amint meglátta, hogy észrevettem, visítva rohant a fal takarásába, és hallottam, hogy szívből röhögnek mindhárman.

December 8. vasárnap, úton - Angol csatorna, Viscaya. A hajnali őrségben elkezdtem olvasni, javítani az Isten hozta Panamában címü kéziratomat. Meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszik. Közhely, de igaz: úgy olvasom, mintha nem én írtam volna, jó közelítéssel elfelejtettem a nyolcvan százalékát. Nem a történetet, hanem azt, hogy hogyan írtam meg. A párbeszédeket. Az apró sztorikat. Visszaemlékezve arra, amikor írtam, most másként látom a főszereplőt, az elsőtiszt feleségét. Igaza volt az apámnak: egy dög, kellőképpen antipatikus. Jól van megírva, most látom csak igazán, hogy immár elfelejtettem, hogyan is rajzoltam meg. Sikerült amit akartam: egy utálatos nőszemélyt alkotni. Persze ott van ellentéteként a harmadik tiszt felesége.
Délben kiértünk a Viscayára. Nem is billegünk úgy, ahogyan feltételeztük.
Ebédre paradicsomleves, sült csirkecomb, főtt burgonya, egy kevés hagymás, párolt gomba, saláta, végül fagylalt.
A szakács átlagos. Semmi különös. Illetve ilyen paradicsomlevest nem ettem még, minden volt benne, ami nem kell: sárgarépa, káposzta, zöldborsó, a hézagokat elázott csillagtészta töltötte ki, és az egész sürüre berántott, gyengén paradicsomos csuszpájzban csúszkált...
Csirkecomb: mivel nincs más szárnyas a hajón, csirkének kell lennie. Negatív rekord javított, ami a C/T lefedettségi mutatóját illeti (csirkecomb/tányér, ami annál ember közelibb, minél inkább tart az egyhez). Azt hiszem, úgy a tenyerembe tudnám venni, hogy nem deformálódna a comb, és nem is lógna ki oldalt a markomból...
Viszont a kávéhoz püspökkenyeret kaptunk, de ez bolti volt.
Kezdem megszokni a Linuxot. Azt hiszem, ha jól be van lőve, akkor felhasználóbarát ez is, és mint minden rendszernek ennek is vannak olyan meglepő szolgáltatásai, ami a Windowsból hiányoznak. Persze van hiányérzetem is, de azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy nem ismerem olyan alaposan a programokat, mint a Windowsban.

December 9. hétfő, úton - Viscaya. Elkezdtem olvasni Katona Miklós: Csingtau 1914 címü könyvét. A cím alatt ez áll: történelmi regény.
Számomra ez furcsa meghatározás. De a kötetre illő. Nem tudom úgy olvasni, mint egy regényt. A valóságot tartom a kezemben, az első világháború egy apró szeletét, azt, amit nagyon kevesen ismernek itthon, s aminek a szerző alapos ismerője. Katona Miklós sajátos stílusban írja "regényeit". Az ember néha azt hiszi, hogy dokumentumkötetet olvas, s nem is hibázik: az író alapos munkát végzett, a felsorolt irodalomjegyzéket bármely, tudományos alapossággal megírt, száraz és unalmas tanulmány is megirigyelhetné. De ez a kötet nem unalmas, ellenkezőleg: izgalmas, érdekes olvasmány. Azok számára, akiket érdekel a történelem, és azok számára is, akik "mindössze" I. Világháborús regényként veszik kezükbe.

December 10. kedd, úton, Pasajes. Hajnali fél egykor érkeztünk. "Captain, maguk lesznek az elsők, akiket beviszünk" mondta a pilotállomás. Tíz perc múlva halljuk, hogy egy másik hajónak mondják: negyedóra múlva beszáll hozzájuk a révkalauz.
- És velünk mi lesz? - kérdezte a barba.
- Várjanak egy órát - hangzott a nem túl szívderítő válasz. Fél háromra kötöttünk ki. Gyorsan kellett aludnom, hogy fél hétig kialudjam magam.
Fél tízkor kezdték a kirakást, azt mondják, csütörtökön lehetünk kész. Ahogy este elnéztem, lehet, hogy holnap befejezik.
Felháborító: Edmondónak még nem szült meg a felesége.
Encsike este negyed kilenckor hívott. Ekkor indult haza az iskolából. Túlfizetett, alig dolgozó tanár.
Amikor hazaért, akkor is felhívott.
Jól van.

December 11. szerda, Pasajes. Nézem a tévét. Új spanyol szót tanultam, és jól megtanultam, a voluntarios szóról van szó. Azt jelenti: önkéntes. Számomra a voluntarios olyan embert jelent, aki fehér overálban dolgozik a parton, a tengeren sárga vízhatlan ruhában. A voluntarios, viseljen bármilyen színü védőruhát, onnan ismerszik meg, hogy tetőtől talpig feketéllik a nyersolajtól. Sokan vannak. Zömmel spanyolok, de több ezren jöttek az EU tagállamokból, és gondolom máshonnan is.
Számukat körülbelül 9000-re teszik.
Az önkéntes reggeltől estig dolgozik. A tengerből kimerik az úszó olajat, és tartályokba gyüjtik. Nem nagyok ezek a bárkák, de mindegyikben hét nyolc önkéntes dolgozik. Könyékig turkálnak a mocskos vízben, emelgetik a nehéz, mocskos vödröket.
A parton dolgozó voluntarios lapátolja a homokon összegyült, sok helyütt tíz centi vastag, megdermedt fekete mocskot. A lapátost két vödröző szolgál ki. Cipelik a teli vödröt az alkalmas helyen parkoló gyüjtőtartályba. De még ők a szerencsésebbek.

A nyugati spanyol partok mentén sok a sziklás, köves partszakasz. Itt az apró köveket egyenként megfogják, és lefejtik a rádermedt olajat, és vödrökbe gyüjtik. Minden követ meg kell fogni, megemelni, hogy az alatta levőt is megtisztogathassák. Sziszifuszi munka. Nem látni a végét. De a voluntarios teszi a dolgát.

A sziklák között dolgozók letérdelnek a nagyobb kövekre, és a repedésekbe benyúlnak, marokkal merik ki a mocskot, könyékig vájkálnak a fekete masszában, hajlonganak, amíg valamit is vödrökbe tudnak gyüjteni. Akik a vödröt cipelik, sokszor messzire kell bukdácsolni a köveken, veszélyesen billegő sziklákon egyensúlyoznak, de teszik a dolgukat, mert ők a voluntariosok.
De dolgozik mindenki, akinek számit a part, az élővilág, az otthona. Bombeirosok, azaz tüzoltók dolgoznak látástól vakulásig, a halászok építenek védőgátat a kis halászkikötők elé.
Ők a legnagyobb vesztesei a környezeti katasztrófának.
Ők a tengerből éltek, most hosszú évekig nem halászhatnak a partok közelében. De egyelőre ki se futhatnak. A spanyol partok előtt 150 kilométer hosszú és 80 kilométer széles sávban terül el az olaj. persze ez nem összefüggő réteg, apró olajszemcsék, nagyobb lebegő darabok, és a fenékre lemerült hurkányi, gyurma keménységü olaj szennyezi a vizet a fenéktől a felszínig.
Borzasztó.
A halászok napi negyven euró támogatást kapnak az államtól. Többen a hajójukat szépítgetik, bíznak benne, hogy kifuthatnak még a tengerre, és zsákmánnyal megrakva térhetnek haza.
Mindenki teszi a dolgát: az önkéntesek és a többi, ezzel a munkával megbízottak, gyüjtik az olajat, a kormány nyilatkozik, a média ontja a híreket. Egyébként honnan tudnám magam is?
Képeket közvetít a tévé a 3600 méter mélyen pihenő MT Prestige tankhajóról, látni, hogy vastag csíkban kígyózik fel az olaj. Megállíthatatlanul. A kormányszóvívő szerint napi 125 tonna szivárog ki a roncsból. Mindenről beszélnek, csak egyről nem: a főbünös tulajdonosról. Ő, valahol jó messze elbújik a névtelenségben, felveszi a biztosító által fizetett summát, és mossa kezeit. ő nem tehet arról, hogy a Prestige állóhajó volt másfél évig, olajtartályként üzemelt. Öreg volt. Elsüllyedt. Most aztán előveszik a görög parancsnokot, hogy rosszul rakták be a hajót? Lehet. De az biztos, nem ő az egyedüli felelős.

A rakodással nem lettek kész estére.
A domboldalon, szemben a hajóval van egy érdekes és modern épület. Lábakon áll, a tetőzete három egymásba csúsztatott háromszög. Megkérdeztem az ügynököt, miféle épület. Kesernyés mosollyal mondta: baszk tannyelvü iskola, elemitől az egyetem kezdetéig tanulhatnak itt a fiatalok. Bentlakásos intézmény.

Megtörtént a rettenetes: megint elromlott a laptop képernyője, nincs világítás, ugyanaz a hiba, mint amivel már oly sokszor volt szervizben.
Még szerencse, hogy az adminisztrációmat tudom kézzel csinálni, olyan kevés. És nincs igazán szükség komputerre hozzá, bár igazán utálok monoton munkát végezni, szolgálati lapokat vonalkázni, brrr...
És tegyük hozzá: még mindig sokan vannak, akik így tesznek a mai napig is.
Délelőtt, amikor még volt laptopom, elkezdtem írni, ami a környezeti katasztrófa kapcsán kibukott belőlem.
De mielőtt folytatnám, elmondom, hogy most (december 15-én este) a hajó "hitelesített" számítógépének a monitorát használom, ami egy kissé kényelmetlen. Valami kalandból kifolyólag nem kezeli rendesen a laptop, ezért van három képem, frankón egymásra csúsztatva, és egér legyen a talpán, amelyik kitalálja, hogy az ikonok közül melyik a klikkelhető...

Az előző részek Fészbuk kommentelői között volt egy kedves hölgy, aki azt írta: miért nem írok könyvet. Ez adta az ötletet, hogy a blogbejegyzés végén mondjak pár szót a könyveimről! Elsőként jelent meg a Jamiaországtól az Óperenciáig című kötetem a Biró Family gondozásában.  Könyveimet Nagyszékely István néven írom, tisztelegve a tolna megyei (valaha 2500 lakosú de most már kicsi, talán 500 fős lehet) falu előtt, ahol gyermekkorom töltöttem. 

Aki nem Békéscsaba környéki, annak elmondom, hogy Jamina ma Békéscsaba 5. kerülete. Csabán születtem a Jókai u. 3 számú házban, azt hiszem már lebontották, így emléktáblát majd csak a szobromra tehetnek a derék csabaiak!

Megjelent 1997-ben, a Biro Family Kft,-nél.

A kötetben gyermekkoromra emlékező anekdota jellegű írások vannak, a második részben pedig hajón írott naplórészlet van, jelesül az MV Humberen töltött behajózásból! Az sem volt piskóta, tizenhárom kemény hónapot töltöttem a fedélzetén! Azért tudtam ilyen sokáig húzni rajta, mert lejött a feleségem Konstanzába a kisebbik fiammal nagyjából egy hónapra, amíg a hajógyárban javítottunk, és mit ad Isten, a nagyobbik srác pedig a hajón a deckboy (hajósinasi) teendőket látta el!
Aki úgy gondolja, de jó lehetett neki, az apja a főnöke, az talán kérdezze meg tőle, milyen volt ballasztankból lapátolna a leülepedett sarat, amikor kint 36 fok van, ő pedig egy vasdobozban tornázik lapáttal a kezében ott, ahol minden mozdulatnál beütődik a könyöke, feje, térde, feneke...

December 4. szerda, Antwerpen. Reggelire van minden, ami szem szájnak ingere, és Jan a szakács azt készít, amit kér az ember. Ma nem kértem semmit, mert palacsintát sütött, és voltam olyan kedves, és elfogadtam. Kossi és Edmond tejbepapit reggeliztek, majd mindig ezzel kezdik a napot. Kossi jó sok cukrot tesz a tányérba, arra sürített tejet önt, elkeveri, és jöhet bele a tejbegríz, ami itt semolina névre hallgat. Ennek azt hiszem, nem sok köze van se az angol, se a német nyelvhez, de úgy tünik, mindenki érti, és használjuk, így elmondhatjuk magunkról: mi vagyunk az angol nyelvújítók...
Mivel azt ígérték, hogy ma nem dolgoznak, délelőtt a barbával beszélgettünk a hídon.
Világ életében ilyen kis hajókon szolgált, egyszer, még megboldogult matróz korában volt egy nagy hajón, és Ausztrália - Szingapúr vonalat jártak. Volt tíz év megszakítása: a katonaságnál intézett szállítási ügyeket, ezalatt az idő alatt megtanult mindenfajta jármüvet vezetni. Ennek később hasznát vette, mert kamiont és buszt is vezetett a hajózási szabadságai alatt.
Volt belvízi hajón is. Egy kotrón, később egy cementezőn. Erre nem találok jobb szót, mert ezen a bárkán volt egy hatalmas cementkeverő, és megállás nélkül nyomták a híg cementet a víz alá, ahova irányították őket. Hol egy elsüllyedt hajót cementeztek le, miután telehordták kővel, nehogy felússzon, máskor egy hullámtörő építésében vettek részt.
Aztán visszajött hajózni a tengerre.
Akkor éppen kiribati matrózok voltak a decken. Ki tudja, merre van Kiribati? Én se nem tudtam, és a fővárosát mind ez ideig nem találtam meg. Mondjuk nem is igen kerestem, mert ha megtalálom, a szakács akkor is csak egy szelet rántott húst ad vacsorára...
Amiket mesélt, a szokásos történetek: 17 hónapos szerződéssel jönnek a hajóra, de jóval többet maradnak, és dúsgazdagon mennek haza. (2022-ben utánanéztem, Dél Tavara a fővárosa, így mindenki megnyugiodhat, nem kell álmatlanul forgolódi az informácihiány miatt!)

Az egyikük bevásárolt Rotterdamban: vett két tévét, két videót, vagy ötszáz videokazettát, egy generátort, és nyitott a szigeten egy videós mozit. A generátor azért kellett, mert nincs villany a világnak azon a táján (a hír 1990-ből való, ha valaki nem hiszi, járjon Kiribatiba utána).
Egészen kávéig mesélt a barba. Ami számomra fontos, hogy barátságos fickó, nem kekec, nagyon jól ki lehet vele jönni.
Miután reggel azt ígérték, hogy ma nem raknak, tehát logikus, hogy ötkor szóltak: 425 tonna alumíniumot hoznak, és berakják. Háromnegyed nyolcra végeztek.
Edmond volt velem. Na, vele is többen voltam csak. Elküldtem, hogy kapcsolja be a raktárhidraulika szivattyúját. Fogalma se volt, hogy mit kell csinálnia. Nem baj, majd beletanul, elvégre ez még csak a második szerződése ezen a hajón... Viszont most nagyon ideges, és csak úgy számolja a napokat, mert szombatra van az asszony berendelve a kórházba, ahol Edmond szerint az a dolga, hogy két lány után végre fiút szüljön! Semmi család az nálukfelé, ahol csak lányok vannak! Szorítok én is, nem kerül semmibe.

December 5. csütörtök, Antwerpen. Nem kellett korán kelnem, mivel tegnap berakták a mára tervezett adagot. Illetve a ma hajnalit, hatra jöttek volna.
Egész nap arra vártunk, hogy a szemközti rakparton álló Gearbulk hajó (ugyanez a norvég cég bérli a mi hajónkat is) végezzen, s átálljon az alumínium rakodóra. Ez fél kettő felé következett be. Végre mi is manőverezhetünk, rájuk kötünk, s a 7-es raktárukból átvesszük a rakomány egy részét. Ezzel mi tele leszünk, rajtuk meg se látszik.
De szívesen lennék rajta elsőtiszt!
De nem én vagyok, hanem egy ukrán. A fedélzeten filippinek vannak. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindent megtesznek, és nem fárasztják magukat azzal, hogy belegondoljanak a dolgok mélyére. Amikor rájuk kötöttünk, el is játszották...
A feladat az volt, hogy mi átadjuk a köteleket, ők pedig felteszik a hajójukon található kikötőbakra. Ez nyilván túlságosan komplikált feladat, mert mindegyik úgy sunnyogott a fedélzetükön, mintha észre sem vennék, hogy mi éppen közeledünk. Rekedtre kiabáltuk a torkunkat, a barba már szinte folyamatosan nyomta a kürt gombját, minden zengett a környéken, mikor a filippin második tiszt "észrevett" minket.
- Jé, itt egy hajó... - olvastam le a pofikájáról a csodálkozást, pedig már kora reggel tudták, hogy ezért állnak ide, és mi azonnal rájuk kötünk.
Valahogyan kirimánkodtam tőle, hogy szervezze meg, jöjjön egy csapat matróz, aki elveszi a kötelünket.
Jöttek, átadtam, elvették, és olyan ijedten néztek rám, mintha most láttak volna először kikötőkötelet életükben. Láttam a tekintetükön, hogy ezt elvettek, de mit csináljanak vele?
- Tegyétek egy bakra... - kiabáltam.
Behúzták, és ha már mondtam, akkor kétségbeesetten keresni kezdtek egy bakot a decken. Pedig nincs. Ezt ők tudták, én nem. Végre megmutatták, hogy a murádára hegesztett kis kötélszarvakon kívül semmi sincs, a hajó teljes hosszában, amire rátegyék.
- Te jó ég! - kapartam meg magam, elvettem a kötelet, és felséges kezeimmel rátettem a hozzám legközelebb levő szarvra. Barátságosan vigyorogtak, és bólogattak, hogy nicsak!, megoldódott a helyzet.
Az orrkötélnél már rutinosabb voltam, és mutattam, hova tegyék. Azonnal a megfelelő helyre került.
Innentől kezdve nem érdekes, mert elkezdték a berakást, és raktak, raktak, megállás nélkül.
Amikor megmondták, hogy 24 órában dolgoznak, jött a barba:
- István, déltől tengerizünk.
Azaz nemcsak az enyém a teljes rakodási idő. Úgy látszik, tök civilizált hajóra kerültem.



December 6. péntek, Antwerpen, úton. Hajnali fél ötkor kijött a deckre a parancsnok, végigjártuk a hajót, és ötkor elküldött aludni. Úgyis felkelt ha kész a rakodás, mondta.
Ez fél tízkor következett be.
Átálltunk egy várakozó rakpartra, mert a Gearbulkhoz jött egy másik hajó rakodni. Ja, Brazíliából hozták az alumíniumot. Ilyenkor jó ott lenni, nyár van...
Tizenkettőkor indultunk a zsilipbe. Kikötöttünk, és jó sokáig bent ragadtunk, valami baj volt a zsilipkapuval.
Fél kettőkor már a Scheldén hajóztunk.
Azért ezek a ghánaiak nem egy maritim népség. Amikor Edmond meglátta, hogy a merülésünk 5,60 m. majd a frászt kapta. Azt mondta, hogy nem tud aludni, ha ilyen közel van a víz az ablakához. Egészen egyszerüen félti a kis életét. Fél délután fogta a fejét, óbégatott, s állandóan a vizet leste az ablakon. A barba persze állandóan cukkolja.
Ja, a Mikulás nem tojt semmit a cipőmbe.
Viszont egy nadrágom eltört, miközben Dzsozinak segítettem a rakományt kötözni. Törnie kellett, mert csak egy reccsenést hallottam, és éreztem, hogy friss szellő lengi körül a popsimat.
Majd elaludtam a hídon a délutáni szolgálat alatt.
Viszont a barba negyed hatkor leváltott. Gondolom nem lesz ez mindig így, most azért jött föl korán, mert Vlissingentől ő viszi a hajót, pilot nélkül.
Mindjárt hét óra, megyek aludni.
Jó éccakát gyerekek.

Folytatom a hajóimon írott naplóim közlését, most az Isartal van soron.