Július 9. Vasárnap, úton. Háromnegyed négykor keltem. Úgy aludtam, mint a bunda… A szolgálat alatt papírmunka. Szerencsés helyzetben vagyok. Július 1.-vel új tulajdonosa van öt hajónak, köztük a Kambónak. Mr. Sörensen kivált az addigi (hamburgi) cégből, és most szervezi az új vállalatot. Tehát még nincs kialakult adminisztrációja, csinálhatom úgy, ahogyan akarom. De azért új cég, új szokások, új nevek, telefonszámok, még nem tudom, hogy miért hova kell nyúlnom, tehát minden lassan megy.
Este a váltásra felvittem két doboz sört, és Piotrral, az első tiszttel megittuk a pertut. Rendes fazonnak néz ki, és jó tengerész. Érti a szakmát, kézben tartja a hajót. Július 26–án lejár a szerződése, de meg akarja hosszabbítani szeptember közepéig, és akkor a két matrózzal együtt megy majd haza. Maximálisan egyetértek az ötletével. Nemcsak jó, hanem egyenesen kiváló ötletnek tartom, és örülök neki.
Bár, ha arra gondolok, hogy a váltáskor mindannyian elmennek, és lutri lesz, hogy ki jön – mindenki új lesz – akkor ez a megoldás nem a legjobb.
Július 10. Hétfő, úton. Piotr reggel fél négykor keltett.
Az első „esemény…”
– Mi az ördög történt? – morgolódtam, amíg öltöztem. A hídon kiderült. Eltört a főgép hűtőrendszerének egy csöve. A gépész szerint fél óra a megjavítása. Döcögött a dolog. Negyed nyolckor jött Piotr, hogy Gas, a gépész nem tudja elindítani a főgépet. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Az idő egyre rosszabb lett, kezdtünk veszedelmesen billegni. Itt töltjük a napot? Mentést kell kérnem?
– Hívjuk fel Goscickit, az előző főgépészt – ajánlotta az első tiszt. Felhívtam, amikor beszélni kezdtünk, akkor hallom, hogy indul a gép.
Hál’ Istennek!
Feljött Gas, és beszélt az előző gépésszel. Nem értettem, csak a hangsúlyból, hogy alaposan lebaltázta Gast. Piotr mondta is később, hogy egy csomó marhaságot csinált, és megkapta a beosztását. Nem szeretek kiszúrni emberekkel, de már kezdem mérlegelni a gondolatot, hogy megválok tőle!
Egyre rosszabb lett az idő. A sebességünk mindössze 5,5 csomó. Így nem tudom, mikor érjük el a pilotállomást!
Svelgenbe megyünk, egy kis ipari kikötő FRÖYSJÖEN fjordban, a legközelebbi ismert norvég város Bergen, ettől északra 80 mérföldnyire van. A pilotot a Fensfjord előtt vesszük fel, és 90 mérföldet megyünk vele. Ha jó az idő, akkor 10–12 óra alatt megérkezünk.
Szerencsére délutánra lecsendesedett az idő, de egyúttal északira is fordult, s ki tudja, minek nézünk elébe? Az időjárás-jelentés a mellettünk levő időjárási zónára viharjelzést adott, 7-8-as északi széllel.
Mára teljesen kipihentem magam.
Nem tudom, apa milyen kapcsolatban van a Jóistennel? Vagy rossz a viszonyuk, vagy egyszerűen nem tudja, hogyan kell kérni.
Amikor eljöttem így búcsúzott:
– Rossz szakácsot kívánok neked…
Az Isten nem hallotta meg, vagy nem hallgat rá…
Egy igazán jó könyv
Elolvastam Czakó Gábor: Aranykapu, alcíme: Boldog Salamon király című könyvét. Nagy élmény volt. A kíváncsiság volt az, ami hónapokon keresztül hajtott, hogy megszerezzem a könyvet. A Libri hálózatban nem lehetett kapni, a Morónál se, a Bibliofilnél is hiába kerestem. Végül a Fókusz könyváruházban megvolt.
Az érdekelt, hogy mit ír Salamonról, mert amit eddig tudtam róla, az annyi, hogy korának fekete báránya, az ország szégyene volt, felkent királyként kétszer is elárulta hazáját és német hűbérbe adta Henriknek. Merényletet szervezett Magnus Géza király ellen, legbensőbb tanácsadója Vid ispán volt, akit a Képes Krónika – egy pap írta! – nemes egyszerűséggel így emlegette: „az istenverte Vid”.
Tudjuk, hogy Pozsony alatt megfutott László király elől egy lovagi viadalon, mert László válla mögött angyalokat látott, és azok ellen nem akart küzdeni.
Ismert, hogy Mogyoródnál iszonyatos vereséget szenvedett, szinte minden vitéze holtan maradt a csatatéren, maga Vid ispán is és Ernye, aki megpróbálta ellensúlyozni az elvetemült és hataloméhes ispán rossz tanácsait.
Tudjuk róla, hogy Szent László börtönbe vetette, s a Salamon toronyban raboskodott.
Ezután szövetkezett a besenyőkkel is, hogy a segítségükkel szerezze vissza a trónt. László győzelme után Bizánc ellen toborzott hadat. Kunokat, jászokat, besenyőket (az ifjú Salgó vezetésével), úzokat vezetett a görögök ellen. Vereséget szenvedett. Menekülnie kellett. Menekülés közben bement egy erdőbe, azután nem látták, nyoma veszett…
Azt suttogták róla, hogy ezek után egyszer felbukkant Fehérváron, koldusként. Későbbi (a Képes Krónikánál) nyomok azt mutatják, hogy Polában halt meg, s a környéken szinte szentként tisztelték.
Ezek nagyjából az előttem is ismert tények.
Miről szól ezek után a könyv?
Nos, valójában semmi újat nem mond el.
A „töltelék”, a közbülső események, ahol szabadon szárnyalhat az író fantáziája érdekes, olvasmányos, és hihető történet. Persze Salamon szemszögéből nézi az eseményeket, tehát Géza királyunk és Szent László mindig csak trónbitorló, ellenség, de ez érthető. (Ám ők meg se szólalnak a történetben, minden, amit róluk megtudunk, azt Salamon szájába adja a szerző, és ez, ugyebár, minden lehet, csak jó nem…) Az érdekes a könyvben az, és ez csak azután derül ki, hogy az utolsó mondatot is elolvastuk, hogyan lesz a féktelen, vad, akarnok, álnok, cselszövő királyból önmagával, a világgal, és Istennel megbékélt ember, s itt az emberen van a hangsúly. Aki egész életében átkozza Istent az elvesztett hatalom és trón miatt, végül rájön, hogy valójában Isten végig vele volt, segítette, egyengette az útját, hogy rájöjjön: vannak fontosabb dolgok is, mint a hatalom, a pompa, a ragyogás, csak a lelkében kiegyensúlyozott, megbékélt ember lehet igazán boldog. Akit nem hajt a vágy a talmi csillogásra, a talpnyalók duruzsolása, nem nyújt igazi biztonságot.
Azt hiszem, ez az író igazi üzenete korunk olvasójához.
A regény szerint Salamon élete utolsó szakaszában megtalálta a lelki megnyugvást, remeteként gyógyította a polai embereket, testi és lelki vigaszt nyújtott nekik.
Azt külön élvezet volt látni, ahogyan az író beleveszi az ismert tényeket a regény eseménysorába. Nem színezi ki, s csak egy kissé bőbeszédűbb, mint a Képes krónika. Olyan volt az érzésem, hogy a krónika akár készülhetett volna a könyv alapján is, és nem fordítva.
Az események lehetőséget adnak a képzelet szárnyalására is. Amikor Kutesk, a besenyő király udvarába megy, hogy szövetséget kössön velük a hazája ellen, s ezért hajlandó lenne a régi hitre is visszatérni, s Tengrit, a magyarok Öregistenét újra imádni, fehér lovat áldozni neki, egyszerűen fantasztikus és lebilincselő olvasmány. Ahogy Bánó, az öreg táltos rávezeti, hogy hiába is tesz bármit: nem lehet színből áldozni. Nem lehet Jézust elhagyni, és Tengrit a helyébe tenni. A hitének megfelelő Istent a szívével kell szeretni, egyébként minden hiába…
Izgalmas rész, és alkalmas Salamon lelki vívódásának, hitbeli kanyargásainak, az Istennel való békétlenségének bemutatására.
Érdekes Filiberta személye és szerepe. Nem tudom, az írói fantázia juttatta Salamonnak szeretőül, miután Juditot, a feleségét Géza kipaterolta az országból. A történet szerint tíz éven át éltek együtt, végül született egy fiúgyermekük, de halva. Filiberta letargiába esett, Végül zárdába vonult. Az írói fantázia somlyóra küldte, s ahogy becsukódott utána a kapu, Salamon többé nem látta, semmit se tudott róla, még az apáca nevét se. Ám történelmi tény (a legendák szerint), hogy Salamon azért szabadult börtönéből (a Salamon toronyból), mert amikor László király szentté akarta avattatni Istvánt, az országalapítót, nem tudták felemelni a koporsó tetejét, hogy megszemléljék a földi maradványokat. S egy somlyói apáca álmában megjelent István király, és megüzente az élőknek: amíg az ország felkent királya – Salamon – börtönben raboskodik, addig nem lehet a fedőkövet elmozdítani. S csodák csodája, amint László teljes díszben odahozatta a börtönből az unokaöccsét, a sírkövet könnyedén levették. Nem derül ki, hogy Filiberta volt–e az álmot látó somlyói apáca…
És egy érdekesség:
Aki elolvassa a könyvet, megtudhatja, honnan a mondás: fénylik mint Salamon töke!
Nem arról a tökről van szó, amit általában gondolunk.
Amikor be volt börtönözve, a torony összes ajtaját befalazták, az ablakokat ökörhólyaggal takarták, az őrség éjjel nappal őrizte, a tornyon kívül körbefutó nyitott folyosón sétálva. A feladatuk volt, hogy mind a nyolc ablakba, sötétedés után, egy–egy töklámpást tegyenek. Ezek fénye messziről látszottak, s aki feltekintett a toronyba láthatta, hogy: „fénylenek már Salamon töki”...
Igazán jól szórakoztam, és sokat tanultam (emberileg is) a könyvből.
