Február 21. Szombat, Mersin, úton, 
Hajnalban behozott capt. Barud tizenkét kiló báránycombot, és tizenöt kiló faszenet. így jó párszor rendezhetünk ökörsütést, faszénen sütjük meg a pácolt husikát... Tizenöt dollár volt kilója, nem mondom, szép ár, még akkor is, ha kicsontozott combokat hoztak, felszeletelve. 
Szép az idő, megyünk Haifába. 

Február 23. Hétfő, Haifa, úton. Fél egykor nem akartam hinni a szememnek: Karel fehér 
ingben, nyakkendőben jött meg, szélesen vigyorgott, és kicsit se tántorgott. 
- Koncerten voltam, Pista! - mondta. - Juditot és három barátnőjét kísértem el, volt egy felesleges jegyük. A Haifai szimfonikusok játszottak, mit mondjak, csodálatos volt! 
Délben leváltottam, mert négykor indultunk, és manőver előtt elküldött aludni. Egy kicsit napoztam, igaz csak percekről volt szó, de akkor is, szép az idő. 

Február 24. Kedd, úton, Alexandria. éjfél után egészen jól jött a Kossuth.
Reméljük, hogy megússza a világ egy újabb háború nélkül ezt a konfliktust is. (Nem az irakiak jóvoltából...!)

Február 25. Szerda, úton. Gyönyörű napos időre ébredtem (fél egykor). Gyuszi sürgetett, amikor meglátott, hogy a papucsommal bíbelődöm.
- Gyere, kihűl a rablóhús. Kint eszünk a pupán!

Grill party Clavigo módra

Nem úgy megy, mint más hajókon. Délben kezdtük, és este fejeztük be! Egész délután a pupán beszélgettünk. A barba, Pali és Gyuszi. Tadek kilógott a sorból, mert állandóan egy emelettel feljebb lebzselt, és napozott. Nem tudom, mi ütött Karcsiba, mert ő öntevékenyen egész délután festett. Karel le akarta állítani, de nem lehetett, hogy miért jött rá a munkamánia ki tudja...?
Vacsora előtt egy üveg Carmel vörösbort bontottunk. Finom, mély tüzű. testes bor, az árán is meglátszott, húsz dollárba került egy palack. Judit ajándéka volt a hajónak. Karel csak nézett, amikor a koncert utáni kávézás és borozgatás közben átadta.
Vacsorára bárányt sütöttünk faszénen. Pali bepácolta, majd csinált egy "kencét" - citromlé, cukor, ketchup, bors, olaj keverékét -, és ezzel kenegette Gyula a húsokat. Félretettem a diétámat, és jól belaktam. Tadeknak nem volt jó: azt mondta túl erős, és hozott magának egy szelet szalonnát, meg vagy három szelet felvágottat, s azt sütötte meg. A barbának kezd tele lenni a hócipője a szakáccsal, túl sok hóbortja van már. Kezdve onnan, hogy állandóan vásárol az egyiptomi bazárosoktól, és mindenkit azzal hülyít, hogy csak régiségeket vásárol, mert amit neki hoznak, azok mind antik darabok. Egész nap a köcsögjeit, rézkancsóit suvikszolja, szidolozza, a főzést hanyagolja.
Ja, volt még sör, és kávé meg tea is.

Február 26. Csütörtök, Haifa. 
Kikötés után Shai átadott egy levelet. Apa írt. Nem hittem, hogy megkapom, így kétszeres volt az örömöm.
Enikő reménykedve kérdezte:
- Tudtad ma reggel fogni a magyar rádiót?
Nagyon sajnáltam, hogy nem hallgattam reggel a Kossuthot. Apa az útravalóban arról beszélt, hogy a múlt héten, valahol a Kelet-mediterránon, hallottam a hajnali jegyzetét... Felemelő érzés volt, még így visszaemlékezve is. Lekönyököltem a rádió elé, és a recsegés sípolás alatt felismertem a hangját, megfejtettem a mondatokat.
Jól vannak, várnak haza.
16-án utazom, ha minden igaz.

Február 28. Szombat, Port Said, úton. 
Hajnali egyre lettünk kész, csak reggel hatra ígérték a pilotot. Ez így jó, végre egy nyugodt éjszaka. Le is feküdtem háromkor, aztán fél ötkor felkeltem, mert nem tudtam elaludni. Hiába, megszoktam az éjszakázást.
Hajnali ötkor megjött a karantén doktor (az eü. vizsgálat). Ha kicsit késnek, akkor már nem vagyunk itt... A cigijüket megkapták.

MÁRCIUS

Március 1. Vasárnap, Alexandria. 
Jöttünk, kiraktunk, elmentünk. Este pupabulit tartottunk, mititei-t is sütöttünk. Egy kicsit megfeküdte a gyomromat.

Március 4. Szerda, Mersin. Délelőtt bejöttünk. Az hagyján, hogy én először voltam nappal itt, de Karel is a teljes hat hónap alatt csak az éjszakát töltötte part mellett!
A térdem miatt meg vagyok egy kicsit ijedve. Egyre nagyobb az ömleny. Nem színeződött el, tehát nem véres (remélem)

Mi lehet Ankarában?

A hat órai hírekben, és előtte is állandóan Ankarából mutattak élő képeket, ahol egy teret elözönlött a tömeg, s hiába lőtték vízágyúval, nem sikerült a rendőrségnek feloszlatni. Később könnygázt és rohamrendőröket vetettek be, azok aztán szétoszlatták a tüntetőket. De nagyon sokáig tartott, még páncélozott járműveket is láttunk. A Kossuthon nem szóltak róla... 


Március 5. Csütörtök, úton, Haifa. 
érkezéskor bevittek, azonnal megüzentem Enikőnek, hogy este hívjon.
Shai behozta a rakodási tervet, azonnal láttam, hogy orra akar megint buktatni. Kiszámoltam, másfél méterrel nagyobb lett volna az első merülés, mint a hátsó. átdolgoztam, odaadtam. Karel is belekotort egy kicsit, elvégre ő a parancsnok, övé az utolsó szó.

Március 6. Péntek, úton. Egész napos menet. éjszaka stabilitási számítást csináltam. Minden rendben van.
9 nap múlva hazamehetek!

Írom a könyvet
Egy hoszabb kihagyás után újra nekiültem. Nem volt hajlandóságom hozzá, megakadtam, mert rájöttem, hogy alig ismerem a fegyvereket, s Gudrun ugyebár kommandós. De aztán rájöttem, hogyan hidalhatom át az egészet. Nem ez a lényeg! Nagyon vegyes érzelmekkel írom, nem tudom, milyen lesz, nem tudom mit szólnak majd hozzá. Azt tudom, hogy Szabolcsnak és Ninónak tetszene...

Március 7. Szombat, úton, Alexandria. 
A legfontosabb: 8 napom van a hajón. Kikötés után lefeküdtem, és délután, amikor felkeltem, már hárman vártak rám. Mohammed a rakodási terv miatt, Mahmoud és egy fiatalember pedig komputer ügyben. Mahmoudnak segítség kellett az IMO veszélyes áruk programjával kapcsolatban, A fiatalember pedig különböző játékprogramokat hozott.
Mára vártuk Dalia Ragabot (25 éves hölgy), az ügynökség tulajdonosát. Sajnos nem tudott bejönni, mert megfázott, és ágyban fekszik. Azt táviratozta, hogy majd legközelebb...
Legközelebbre kebab partit ígért Mohammed. Megmutatják, hogy milyen finom az egyiptomi, magasan fölözi a törököt (szerintük).

Mohammed

Kettő is van belőlük. Azt hiszem ők ketten, és Mahmoud a három legrendesebb egyiptomi. Jópofák, fiatalok, sokat dolgoznak, számukra nincs szünnap (amíg Shait nem lehet elérni péntek délutántól vasárnap reggelig, a sabbat szent dolog Izraelben).
Mohammed (I) fiatal házas, mutatta a 11 hónapos kislánya fényképét. (Ha szakálla lenne a kis csajnak, kiköpött apja lenne!) Két hét múlva várják a kis Juszufot. Mohammed vakbuzgó muzulmán. Karel jókat vitatkozik vele, és állandóan ugratja. Persze, ezek mindig politikai viták, mi védjük Izraelt, szidjuk a muszlimokat. Mohammed pedig vitatkozik, érvel, és néha előbukik belőle a fanatikus mohamedán. (Ilyenkor valóban félelmetes!) Izraelt el kell pusztítani, a Próféta is megmondta, tehát ő, akár fegyverrel is elmenne harcolni. (A család se fontosabb ám, mint az "arab" ügy!)
Persze biztosan veszi a lapot, mert vita közben állandóan vigyorog, de azért látni rajta, hogy az a fajta, akinek az észérvek semmit se számítanak, csak a Korán...

Tadek búbánata...

nagyon szomorú volt Tadek egész délután. árusok jöttek be, és "valódi" régiségeket raktak ki: ikonokat, templomi (pravoszláv) tárgyakat, volt egy templomi zászló is, tele voltak patinás kancsókkal, vázákkal, szobrokkal. és neki egy árva fillérje se maradt! Ezt a borzalmat!
Még Karel is vett volna, egy női bronz szobrot, egy ikont, és egy valami edényt.
Hát..., nem tudom.
Az ikonokat szerintem horganyzott bádogra kapargatták, illetve csavarhúzóval vésték rá a motívumokat, mögötte papundeklinek tetsző anyagon randa "madonna" kesergett. Ha egy réz, vagy bronzedényt egy hétre beásnak a trágyadombba, akkor az rögvest ezer évet "öregszik". Nem akarom elhinni, hogy ezek a tárgyak érnének is valamit. Illetve tévedek. Ha lenne pénzem, akkor mondjuk tíz dollárt adnék egy ilyen tárgyért, és úgy mutogatnám: XXII. Ramzesz számomra hamisíttatta Musztafával, a szemfüles boltossal.

Nargilé

Emlékeimben úgy él, hogy a vízipipa akkor jó, ha a füstöt megszűri a víz. Sose láttam, hogy füstfelhőbe burkolóznának az igazhitűek egy-egy kávézó teraszán. Nem úgy Tadek. Olyan a kabinja, hogy nem lehet belátni. Az illata pedig, mint amikor egy almát szállító négyhuszonnégyes gőzmozdony kigyullad. 

Jelentem rossz pénz nem vész el. Sajnos július 17-én járatot váltottunk, és egészen hazaérezésemig nem jutottam internet közelébe.

Ami azt illeti, az írást is hanyagoltam - az alvással egyetemben. De majd most! A hazaérezés utáni hajcihő lecsengett, a rám váró feladatok a naptárban elhelyezve, elvégzésük között remélhetőleg lesz idő írni. 

Február 10. Kedd, úton, Alexandria. 

Isten segítségével szerencsésen megérkeztünk. Ugyanis ha elkapjuk a vihart, ami a kikötés után kitört, akkor nem tudom, mi történt volna a hajóval... Kiraktunk, beraktunk, és nem jöttünk el. Ugyanis a kikötőt lezárták a rossz idő miatt. így volt egy nyugodt éjszakánk. 

Beszélgettünk Karellal 

Mi másról, mint a kajákról? Nem volt még nálunk, de a magyar ételeket imádja. Amikor a paprikás krumpliról beszélt, elborult a tekintete, és csak úgy cuppogott. Sajnos nem tudok csinálni, mert leginkább az igazi jó magyar kolbászt hiányolja belőle, és azzal itt senki se szolgálhat. Ismeri a kolozsvári káposztát, és él-hal a jó magyar pörköltért. A halászlét is szereti. Elmeséltem, milyen krumplis tarhonyát tud csinálni Sári néni, és kijelentette, hogy szereti. 

- Ettél már? - kérdeztem csodálkozva. 

- Nem, de érzem az ízét a számban, ahogy elmondtad, csak jó lehet...! 

Azt hittem, a kocsonyával újat mondok, de kiderült, hogy a csehek is készítik... 

Arra gondoltam, meg kéne hívni, és megtanítanám ezekre a finomságokra, de mintegy megelőzendő, elmondta, hogy két hónapot lesz csak otthon, és fogsort kell csináltatnia - rá is fér! -, aztán ki kell mennie Lengyelországba, és különböző bizonyítványokat megszerezni - amiket a cseheknél nem kértek, de a Marlow megköveteli: tűzoltó, egészségügyi, túlélési járművezetői, biztonságtechnikai bizonyítványok. Hát, lesz vagy ezer dollár... 

Február 14. Szombat, úton, Alexandria. 

Megérkeztünk, kiraktak, beraktak, elmentünk...

Hallgattam a 22.00 órás híreket a Kossuthon. Döbrentei Kornél kapta az idén a Balassi emlékkardot. A költő nevét viselő társaság ítéli oda minden évben annak, aki XIIV. századi poéta eszmeiségének folytatója.

Február 16. Hétfő, úton, Mersin. 

Délután ötkor álltunk rakpart mellé. A Megaship helyett most új ügynökségünk van, a 

Barko Shipping 

Cpt. Barud volt az izmiri székhelyű Megaship helyi kirendeltségének vezetője, és most csinált egy új ügynökséget. A Cosco hajókat magával hozta, később biztosan dolgozik majd más társaságnak is. Ali neki dolgozik, de Juszuf helyett egy ismeretlen fiatalember, bizonyos Metim jött. Mivel Alitól nem vált meg, ezért érkezéskor megkaptuk az "ekmek"-et, a friss, ropogós török kenyeret, aminél nincs jobb sehol a világon. Mindenféle ócska, francia kenyér elbújhat mellette! Hamarosan megjött a kebabunk is, mert Ali egy igen lelkiismeretes fiatalember. 

Amíg a vizsgálat tartott Metim szerényen meghúzta magát. Utána figyelmesen hallgatta Cpt. Barud magyarázatát, s kijött hozzám beszélgetni a fedélzetre. Szegény nagyon be volt tojva, most végzett az Izmiri Tengerészeti Főiskolán tengeri szállítás szakon, mindent tud elméletben, de semmit nem látott még a gyakorlatban. Tele volt kérdésekkel, olyanokkal, amiért nem kellene aggódnia, de egyszer mindenki volt kezdő, és én mindig jóindulattal viseltettem irántuk. Talán azért is, mert én nem mertem kérdezni, biztattam, hogy hozzám nyugodtan jöhet, ha valamire kíváncsi.

Az első kérdése ez volt: 

- Az iskolában tanultuk, hogy a Sailing Reportban (indulási jelentés) be kell írnom a hajó merülését, de honnan a fenéből tudom majd? 

- Én mondom meg, ha befejeztük a berakást - nyugtattam meg. 

Irtó lelkiismeretesen csinálta a dolgát, egész este kint didergett a raktár mellett (plusz tíz fok van, ami itt kemény télnek számít), pedig vagy egy órát kellett várni, mire az öt darab konténert a kikötő összeszedte! 

Középkori baksisrendszer

Cpt. Barud - szimpatikus, negyven körüli férfi - mesélte, hogyan alapította az ügynökséget: 

- Százezer dollár kenőpénzt kellett kifizetnem, mire az összes hivatalos iratot be tudtam szerezni. Ez nálunk, Törökországban, teljesen legális, az élet minden területén ezt csinálják. Egy példa: a kikötőkapitányi beosztásért 100-120 ezer dollárt kell letenni az illetékes hivatalban. Ezért két évig harácsolhat. 

- De mit tud bezsebelni, és kitől? 

Barud efendi csak mosolygott. 

- Uram, bejön egy hajó, a kikötésért a nagyságtól függően 50-200 dollár baksist ad az ügynökség. Ezután a hajóról elviszik az okmányokat, ez megint ötven dollár. Persze csak akkor, ha minden rendben van. Ha valami hiányosság adódik, akkor 50-től akár 10 ezer dollárig is felmehet a kenőpénz, attól függően, mit kell elintézni. Ha nem fizetek, akkor a hajó nem mehet el... Aztán itt vannak az arab hajók. Régebben velük dolgoztam. Kicsik, és mindenféle papír nélkül járnak. A tiszteknek nincs semmi képesítő bizonyítványuk, még a parancsnoknak se. így aztán ezekért elég jelentős összegeket kell letennem. 

- De akkor miért szállítanak ezekkel a hajókkal? - kérdezte Karel teli szájjal nevetve, mert ezt nem lehet röhögés nélkül kibírni. 

- Nézze captain. Ha elszállítok egy tonna árut Tunéziába, az kb. negyven dollár tonnánként egy legális hajóval. Egy ilyen kis trabakuli elviszi 12-14 dollárét tonnáját! Hát persze, hogy ezt rakom meg, mert még így is megéri. Aztán ott van a Vámhivatal (Büyük Gümrük Müdürlügü a török neve). Egy vámhivatalnok kb. 50 ezer dollárnak megfelelő összegért kapja meg a hivatalt. Persze, hogy kemények, és szigorúak, ahol tudnak büntetnek, és persze minden elintézéséért baksis jár nekik is. 

Láttam is, amikor Ali elővett vagy fél kiló török pénzt, és kivette a vámosoknak járó baksist, amit azért kaptak, mert "minden oké". 

Szemléltető oktatást is kaptunk a rendszerről. 

A berakás az Istennek se akart haladni. öczan Barud mindenáron el akart küldeni minket éjfél előtt. Ugyanis éjfélkor van váltás a pilot állomáson (értünk ötven dollárt kap a pilot személyesen, amiért behoz!), a Kikötőkapitányságon is ekkor kezd az éjszakai műszak, és az új melósok is akkor érkeznek. 

- Ha nem akarok mindenkit újra megkenni, akkor éjfél előtt el kell a hajónak indulni! - magyarázta az ügynök. - így most elmegyek, és megkenem a konténereket összegyűjtő darust, hogy tizenegyre fejezze be a munkát. 

Kis idő múlva megjött az öt konténer. 

- Hatmillió lírát adtam, ez mindössze harminc dollár, és megcsinálták - dörzsölte a kezét elégedetten. - Pilot nem jön, így azonnal indulhatnak. 

- Kétszáz dollár, ha már itt ez a rendszer... - tartotta Karel a markát nevetve. 

Február 17. Kedd, úton. Mentünk, 21.10-kor megérkeztünk, horgonyra álltunk. Az M/V Emili Borchard, egy német konténeres hajó megelőzött, negyed órával előttünk érkezett, így ők bementek, mi kint maradtunk. Egyébként ezzel a hajóval hol Alexandriában, hol Mersinben találkozunk.

Csőtörés...

Este néztem az izraeli híradót mert a Kossuth most nem fogható, és az iraki hírek mindenkit izgatnak. A belföldi hírekben mondták, hogy eltört egy olajvezeték, és több mint hetvenezer liter gázolaj ömlött a tengerbe. A hajón is éreztük a szagát, mert itt, Haifa mellett, Quishon kikötőjénél történt. Egy jó kétszáz milliméteres cső tört el. Mutatták, teljesen szét volt rohadva, egy jó méteres szakaszon teljesen szétrobbant a nyomástól.
A szokásos képek következtek: habanyaggal tisztítják a vizet, olajos madarak, halak...

Február 18. Szerda, Haifa. Este hatkor álltunk part mellé. Nem értettük, hogy mi történt, mert az M/V Borchard már egykor befejezte a berakást, és indulásra készen volt.

Otthoni hívás

Fél kettőkor csörgött a telefon. Bejelentkeztem, s a legnagyobb meglepetésemre egy hölgy magyarul szólt hozzám.
- A Magyar Rádiótól beszélek, kapcsolom Takács Andrást.
Megörültem, már azt hittem, hogy nem hív, de fél órával a beszélgetés előtt kapta meg a faxot, amit a Rádióba küldtem.
Addig felhívtam a kikötőt, de nem tudtak semmit mondani a kikötésről. Nem értettem, hogy mi történt, mert a Borchard már régen indulásra kész, és csak nem jött ki...
András újra hívott, és mintegy hat nyolc percet beszélgettünk. A hajóról, a kosztról, lévén a műsora élelmiszer Magazin. Március első szombatján kerül adásba.
A kikötéskor természetesen nem az ügynök várt, hanem Áron, a Layam Shipschandler embere. Na, ja! Ha üzletről van szó...

Áron híre

Még messze voltunk, amikor kiabálni kezdett:
- Hallották mi történt a kikötőben?
Hát honnan hallottuk volna. Amint kikötöttünk, a partról újságolta:
- Azért volt a kikötő lezárva 13.00 órától, mert baleset történt. A M/V ZIM Adriához búvárok érkeztek. (A ZIM az Izraeli állami Hajózási Társaság, sok óriási konténeres hajója van, ez is ilyen.) A szokásos rutinellenőrzést tartották. A parancsnok aláírta a papírt, ám a beosztottaknak nem szólt. A gépészek nem tudtak a dologról, és miután a hajó turbinás, nem értették, miért áll a hajócsavar. Elindították. Az egyik búvár, amelyik távolabb volt, az megmenekült, de a társát szétaprította a propeller.
A tv is mutatta a híradóban a hajót, akkor érkeztek, amikor a rendőrség elvitte megbilincselve a parancsnokot. Azt mondják a srácok, hogy még mosolygott is...
Annyit tudni kell, hogy a turbinás hajóknál a hajócsavar állandóan jár, még akkor is ha ki van kötve.

Útravaló az apámtól...

Miután a barba indulásig fent volt, ezért felajánlottam, hogy nyolcig maradok. és milyen szerencse, hogy elvállaltam a hosszúra nyúlt szolgálatot. Reggel fél hét után öt perccel - otthon egy órával kevesebb van - , ha recsegve is, ha alig hallhatóan is, hallottam a Kossuthon apa útravalóját amit a félévi bizonyítványok kapcsán írt!
Kemény, viharos időnk van. 

Január 27. Kedd. úton, Mersin. Szokás szerint az Iskenderuni-öbölből erős szél fújt, így egy kicsit később érkeztünk, mint számítottuk. Azonnal elkezdtük a kirakást. A parancsnok éjfél körül ment el feküdni. Nem győzte kivárni, hogy Juszuf visszajöjjön a beígért kebabbal és rakival (ánizspálinka). 

Január 28. Szerda. Mersin, úton. 
én viszont azonnal magamba toltam, amint megérkezett. Hajnalban vettem észre, hogy egy táviratom jött Balogh Zsolttól. Encsike üzent, hogy András öcsém többször próbált már hívni, de nem sikerült. 
Otthon megbeszéltük, hogy a szombat déli élelmiszer magazinba csinál velem egy riportot, valószínűleg ezért keres. Megadtam a számot, de nem tudtam mit kitalálni, hogy mikor hívjon. 

Korai vendég 

éjjel háromkor kedves vendégünk volt: bejött a kikötőparancsnokságról egy szépen dekorált figura - nem beszélt angolul! - és ellenőrzést tartott. Karel kimondhatatlanul örült, hogy két órai alvás után felkelhetett. A török belekötött a Tűzvédelmi tervbe, mert nem volt rajta a Clavigo név. 
- Sebaj - mondta a barba -, két perc és ráírom. 
- Nem úgy van az captain! - ellenkezett. - Ezt hivatalos ellenőrnek kell egyeztetnie a hajó terveivel, és csak ő írhatja rá. 
Nem is bürokratikus eljárás. Elrendelte, hogy az összes mentőgyűrűt ki kell cserélni, mert a kapaszkodó kötelek foszladoznak (igaza van). Ezután a személyzeti listába kötött bele, mert a gépészünk nem matrózként van feltüntetve. Ugyanis a hajóokmányok szerint négy matróz kell a hajóra, és nekünk csak három van, a szakácsot is beleértve (minő borzalom!). 
A rakodás reggel tízre lett csak kész, pedig hajnali háromra ígérték. 
Délutánra elromlott az idő, természetesen mindig szemből jönnek a hullámok, akármerre is megyünk. Huszonnégy órája is szemből kaptuk, mostanra megfordult, hogy megint elölről jöhessen. 

Január 29. Csütörtök. úton, Haifa. 
Kimondott vihar lett hajnalra. Visszafogta a hajót, és csak délre érkeztünk. Egész délután a horgonyzóhelyen lityegtünk, a szél időnként viharossá fokozódott, egyszer őrült felhőszakadás is volt. ötkor kötöttünk ki. 
Parttól elfújó szél van, így állandóan "stigózunk", azaz a hajó előre-hátra csúszkál, hol eljön a rakparttól, hol nekiütődik, s időnként felemelkedik, majd lesüllyed, ahogy a hullámok jönnek. Nem biztonságos rakpart ilyen rossz időben. Amennyi kötelet tudtunk, azt mind kiadtuk. Hátul öt, elől négy tartja hajót. Reméljük nem szakadnak el. 
Megpróbáltak rakodni, de a darus nem tudta megfogni a konténert jó negyed óráig. Akkor abbahagyták, és elmentek. Talán holnap reggel jobbra fordul az idő... 

Január 31. Szombat, úton. Megjavult az idő, szépen süt a nap, kellemes az utunk, holnap hajnalban érkezhetünk. 

FEBRUÁR 

Február 1. Vasárnap, úton, Alexandria. 
Hajnali kettőkor érkeztünk, a külső horgonyzóhelyen álltunk meg. Délután bejöttünk a belsőre. Azt tudtuk, hogy Alexandriában, és egész Egyiptomban dühöng a korrupció, de ilyennel még nem találkoztam: 
Az, hogy mindenkinek cigarettát kell adni, az megszokott. Kap a két pilot, a pilotcsónakok, a vontatósok, a katonaság, a rendőrség, a vám, az egészségügyiek, a darus, a munkavezető. ám ma, amikor bejöttünk a Port Control toronyból így búcsúzott a diszpécser: 
- Captain, ha van valami ajándék a számomra, adja a pilotnak. 
Az ajándékon természetesen legalább egy karton Marlborót kell érteni. 

Gudrun, a katona 

Elkezdtem valamit írni, a fenti címmel. Fogalmam sincs, milyen terjedelmű lesz, eddig tíz oldallal vagyok kész. Azt hiszem az alapötlet nagyon jó. 
Játszottam a komputeren, és akkor jutott az eszembe a téma. Egy kommandós egy feladat teljesítésére indul, s váratlanul egy kisfiú kerül a közelébe. A katona már többször megkísérelte a feladat végrehajtását, de eddig sikertelenül. Most a gyerek segítségével sikerül teljesíteni a küldetést. 
A poént nem lövöm le... 

Február 3. Kedd, úton, Haifa. 
Estére megérkeztünk. Azonnal kimentem telefonálni. Encsike már nagyon várta a hívásomat. 
Elmondtam, hogy nagyon jól érzem magam a hajón, ennek valóban szívből örült. Otthon minden rendben.

Február 4. Szerda, Haifa, úton, Este tizenegykor bekapcsoltam a Kossuth Rádiót. Szörnyű híreket mondott. Valamit hallottam már Haifában is... 

Háborús veszély

Irak újra háborúra készül. Vegyi és biológiai fegyverekkel fenyegeti az Egyesült államokat és a szövetségeseit. Bill Clinton kijelentette, hogy van elég hatékony fegyvere, s nem vet be nukleáris fegyvert Irak ellen. 
Nagy nemzetközi diplomáciai akció kezdődött. Tony Blair tárgyalt Jelcinnel, mielőtt Clintonnal beszélne. 
Jézusom, mi lesz Izraelben? Ez az őrült vadállat, Szaddam Husszein első célpontja Izrael lesz! és ha vegyi, vagy biológiai fegyvert vet be, akkor nem tudom, hogy mi lesz velünk, ha akkor Haifában leszünk. 

Február 5. Csütörtök, úton, Alexandria.
Jöttünk, megjöttünk, horgonyra álltunk. 
írom a könyvet. úgy látom, regény lesz belőle. Már harminc oldal körül járok. 

Február 8. Vasárnap, úton, Haifa.
Hajnalban érkeztünk, 11-kor kikötöttünk. A barba kiment Judithoz, így tíztől folyamatosan fent voltam. 
Shai, az ügynök megadta a rakományt, 2000 tonnát veszünk fel. Megcsináltam a rakodási tervet, és beraktuk a hajót. Akkor derült ki, hogy hetven centit orra bukunk. A ballasztolás után! Kinyomtam a Fore Peak (orr) tankot, a kettest, a hármas szárnytankokat, és megtöltöttem a hatos magastankokat, és ezzel se tudtam kiegyenesíteni. 
Ez jellemző rájuk, hogy a megadott súlyok nem mérvadóak, illetve úgy rakják a hajót, ahogyan akarják. 

Február 9. Hétfő, Haifa, úton. Indulás előtt jött Shai, hogy baj van: a rakományszámláló komputere elromlott, így nem tudják megadni a konténerek elhelyezkedését. Amikor berakják a hajót, egy pasas a hajó mellett lebzsel, és beüti egy kis adatgyűjtő, hordozható komputerbe a konténer számát, és elhelyezkedését. Amint kész a berakás, ezt csatlakoztatják a nagy géphez, és azonnal ki tudják nyomtatni a rakodási adatokat. Kérdezzem meg a barbát, vállalja-e a papírok nélkül az indulást, mert egyébként csak délelőtt indulhatunk. Karelba alig lehetett lelket verni. Reggel hattól fent volt, délután alvás helyett Juditozott, háromnegyed éjfélkor elaludt. Háromszor nyomtam neki a riasztót, aztán tíz percig üvöltöttem a kabinajtóban, végül Shai bement, és lelket vert belé. 
Természetesen elvállalta az indulást, a stabilitás oké, mondta. Shai a kezébe nyomta a konténerek jegyzékét. 
Elindultunk. 

Javított GM: 39 cm...

Biztonság kedvéért megcsináltam a stabilitási számítást. Kiderült, hogy nem kettőezer tonna, hanem 2803 van bennünk. Ehhez a rakománysúlyhoz szükség lenne azokra a tankokra is, amiket ki kellett üríteni, hogy ne legyünk annyira orra bukva. (A plusz súlyt előre rakhatták). Erre a barba azonnal felébredt, magához tért, és elkezdett "aggódni". Ugyanis a stabilitásunk igen gyenge lábakon állt. A javított GM 39 cm, a kötelező minimum: 37. 
Ez azt jelenti, hogy a stabilitás határán vagyunk. A szélnyomásra megengedett dőlésszög 12,3°, ha a dinamikus dőlés összeadódik a szélnyomással, felborulunk. Karel felhívta Shait, és úgy leteremtette, hogy csak hápogni tudott. Egyszerűen átvert a ravasz askenázi, valószínűleg egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy hat ember életét kockáztatja...Vagy másfél órán keresztül dühöngött a parancsnok, aztán elment aludni. 
Nem mondom, bennem volt és van még most is a frász... Ha Isten segítségével megérkezünk Alexba, csak akkor tudunk mindketten megnyugodni. 
Zárójelben: ha Karel jobban odafigyel (mondjuk nem Juditoz), akkor indulás előtt észbe kaphatott volna, s akkor a Carmel viszi el a balhét, mert kirakhattunk volna vagy tíz konténert a fedélzetről a második sorból, s nincs semmi baj... 

Január 19. Hétfő. úton. Négyig voltam szolgálatban (hattól). Délután az én szolgálatom alatt érkeztünk meg Haifába. öt nap kellett hozzá, hogy megcsináljuk a három kikötős kanyart. Ha így megy, akkor még van legalább tizenkettő utam...
Horgonydobás után beszélgettünk Karellal. Arról, hogy mikor hagyta abba a szocialista típusú hajózást, az én hajóimról, meg minden... Közben vártuk, hogy jelentkezzen az olajos bárka, mert veszünk 100 tonna gázolajat. Meddig tudnék belőle autózni! éjfélkor hívott a kikötő, hogy sikerült az éjszakai műszakba besuvasztani a hajót. Hát nem a legjobb hír, fent lehetek egész éjjel... Igaz nemcsak én, hanem a srácok is. Kapnak kötözési pénzt, így ők készítik elő a konténer kötözőanyagokat. Indulás után majd alszanak. Nem könnyű nekik se...

Január 20. Kedd. Haifa. Egykor kezdtünk kirakni. Megkaptuk a menetrendet, a következő úton minden kikötő lesz, tehát Port Saidba is megyünk.

Lev Tolsztoj

Nem a nagy íróról van szó, hanem csak a róla elnevezett személyhajóról. Valamikor szovjet lobogó lengett az árbocán, ma ukrán. Ma kikötött. Nem érkezett messziről, csak a horgonyzóhelyről. Minden két héten egyszer kikötik, visznek a hajóra egy kis gázolajat, néhány zsák krumplit, aztán mehet vissza kikötő elé. A személyzet várja a következő kikötést, vagy azt, hogy megkapják a pénzüket. Ugyanis az ukrán társaság nem tud fizetni. Hat hónapja senki se kapott vasat se a legénységből.
Nem volt szerencséje a hajóstársaságnak, mert amikor ideérkeztek turistákkal, bejött az ITF - a Nemzetközi Tengerész Szakszervezet - helyi képviselője, és letartóztatták a hajót. Valaki a legénységből panaszt emelt az elmaradt fizetés miatt, és ez lett a következménye. Amíg meg nem kapják a bérüket, a hajót lefoglalta a hatóság. Ez a szokásos nemzetközi eljárás, ha a tulajdonos nem fizet. Immár fél éve itt a hajó, mert az ukránok fizetésképtelenek. Kíváncsi vagyok, meddig látjuk a hajót Haifa előtt?

Sakal

Zuhogó esőben kezdték reggel a berakást. Soha nem gondoltam, hogy ennyi víz képes esni a földre. Délben előbújtam, és a barba azonnal ment Judithoz. Megnyugodtak a matrózok is, mert megjött a Sakal, és elnézést kért a múlt vasárnap miatt.
Történt ugyanis, hogy a beszállásomkor Karcsi kiment a Free Shopba - ez hallgat a szépencsengő Sakal névre -, és vett némi cigarettát és italt. Vásárláskor nem adják ki, hanem indulás előtt fél órával behozzák a hajóra. (Hogy ne lehessen üzletelni vele - pedig lehet, ezt ma hajnalban tudtam meg).
Tehát múlt kedden nem érkezett meg az árú. Szentségeltek, sopánkodtak, de mit lehetett tenni? Elmentünk cigi és pia nélkül. Ma délelőtt aztán Karcsi kiment, és nagy elnézéseket kértek tőle, s behozták a holmit.
A barba egy kissé túlzottan elengedte magát. Délben kiment a szakáccsal, és fél ötkor kissé illuminált állapotban jött be. Illetve tántorgott. Ha még számba vesszük, hogy a járónál hanyatt esett, és egy kicsit összetörte a kezét, akkor elmondhatjuk, hogy sikeresen kiengedett. Csak azért jött be, hogy megnézze, hogyan áll a rakodás. Még fél óra kellett, hogy befejezzük. Azzal ment vissza Judit kocsmájába, hogy legfeljebb húsz percig marad.
Naná, hogy háromnegyed hatkor Shai, az ügynök ment érte kocsival, s behozta, mert hatra vártuk a pilotot.
Megjött, kihozta a hajót, az indulási telexet leadta háromszor, mert összevissza verte a billentyűket, aztán elment csicsikálni.
Még az a jó, hogy ilyenkor állatira vigyorog, s nem agresszív. és ami a fő, ha mondok valamit, azt fel tudja dolgozni, és később is emlékszik rá...

Január 21. Szerda. Haifa, úton. Eléggé hosszú szolgálatot adtam, mert tegnap déltől ma hajnali háromig voltam egyfolytában. úgy búcsúztunk a hídon Karellal, hogy viszlát Port Saidban. Ez itt így megy: egyik városból a másikba átalusszuk az utat...
Haifában vettek három üveg Smirnoff vodkát, a szakács jócskán megkóstolta, s az lett az eredménye, hogy kinevezte vacsorakészítő mesternek Gyulát. Aki szintén megkóstolt legalább egy üveggel az imént említett italból.
így estére körömpörkölt lesz. A vacsora fél hatkor van, s amikor háromnegyed háromkor lejöttem a hídról egy kávéra, még azzal küszködött, hogy szőrtelenítse a körmöket. Kérdeztem, minek kínlódott, miért nem használt depilátort? Elküldött a francba. Segítettem felvágni az anyagot, és nekiállt főzni.

Január 22. Csütörtök. Port Said, horgonyon.
Most fordult elő először, hogy a pihenőidőmben volt a kikötési manőver, így fél tizenegykor ébresztettek. A rakodással fél kettőkor végeztünk, s elmehettem pihenni, mert fél hatkor jönnék, s a barbának úgyis fent kell lennie fél négyig.
Vettem egy papucsot, mert a hajón az a szokás, ha valaki bejön a deckről, az leveszi a cipőjét - szőnyegpadló van mindenütt.

Tadek az alkusz

A szakács kabinja olyan, mint egy bazár. Mindenütt vásárol, van szfinxfeje, réztányérja, hétágú gyertyatartója, vízipipája, bronz vázája...
Ma is elemében volt. Négy árus rakta ki a bazárját kikötés után a fedélzeten. Egyik, aki trikót, gatyát, papucsot árult, a másik originált lopott műszaki cikkeket: kézi fúrógépeket, számológépet, elemlámpát, konyhai késkészletet, vekkert - aki volt otthon kínai piacon tudja, hogy milyen márkás cikkeket árulnak. Tadek nagy alkuba kezdett. Először késekre hajtott, aztán két réztányért megvett, de a később érkező bőrösnél is felpróbált egy övtáskát, megnézett egy retikült. Nem költött sokat, száz márkával megúszta.
Két konténer kell a csomagjainak, majd ha hazamegy... Azt mondja, otthon mindent elad, mert a szomszédja keleti dísztárgyakat árul, s vevő a holmijaira. Legyen... Az ebédre már nem maradt elég ideje, így a pörköltet odakozmálta.

Január 23. Péntek. úton, Alexandria.
Tizenegykor kikötöttünk, és utána a barba elküldött pihenni. A rakodást jó sokáig elhúzták, éjfél előtt lettünk kész.
Vártuk a pilotot, de csak nem érkezett meg. Mohamed, az ügynök jött helyette, és azzal örvendeztetett meg, hogy reggelnél előbb nem mehetünk. A kikötőt lezárták két okból is: az első a viharos idő, a másik, hogy a bejáratnál két hajó összeütközött. így nekünk békés éjszaka jutott, csak aludni nem lehetett, mert figyelni kellett rádión a Port Controlt, ha hívnak, indulhassunk. De ez csak reggel lehet legkorábban, ám ez nekem teljes éjszakai fentlétet jelent.

Január 24. Szombat. Alexandria. Dühöng a vihar, így továbbra is a kikötőben állunk. Az összeütközött hajók biztonságban vannak, nem esett komoly kár. Kaptunk egy telexet, hogy Mersinbe nem megyünk, a következő kikötők: Alexandria - Haifa - Mersin - Haifa - Alexandria - Haifa.
Amit ma csináltam, azért már érdemes volt lejönnöm. Végigkurkásztam a komputert, és kimásoltam egy csomó dolgot, főleg olyanokat, amire minden hajón szükség van. űrlapok, listák, jelentések, stb.

Január 26. Hétfő. úton, Haifa.
Rendben megérkeztünk. Kezdenek itt is olyanok lenni mint az arabok. A mooringman (aki kikötéskor a kötelet a parton bakra helyezi), cigit kunyerál, a vontatós is. éjszaka elrendeztem az első levelet, ma odaadtam a barbának, akinek így ki kellett mennie Judithoz. Azt mondja, a Carmelhez címzett levelek nem mindig érkeznek meg. Jól nézek akkor ki!

Bombariadó

Na nem olyan, mint a Móriczban, a fiam sulijában szokott lenni. Szokásos eljárás. Megjönnek a búvárok, aláírom a papírjukat, és lemerülnek, végignézik a hajót a víz alatt, nincs-e rajtunk bomba. Ezt itt minden kikötéskor megteszik, amióta arabok fel akartak robbantani egy hajót, és az izraeli hadsereg megtalálta, majd hatástalanította a fenékre szerelt pokolgépet ...
érkezéskor megjött a shipi, behozta a cigarettát, és kaptunk egy-egy apró reklám elemlámpát. Legalább nem kell vennem, mert régóta fájt a fogam egyre. éjszaka a hídon jó szolgálatot tesz.

Nini, szalámi!

Este tízkor egy taxi állt meg a járónál. Biztos voltam benne, hogy a parancsnok jött meg. Behúzódtam a felépítmény mögé, hogy ne lássam, ha megint felbukik. De most egyenes tartással jött, csak a korlát szélét súrolta, mindkét oldalon. Kezében egy pohár whisky szódával - az ereje rég elment -, és megérdeklődte, hogy meddig maradhat kint.
- Két hónapig nem tudtam kijárni Haifában, Pista! De még menetben is sokszor fent kellett lennem az Admirallal, mert teljesen megbízhatatlan volt - mondta, szélesen vigyorogva. Beszélgettünk, és egyszer váratlanul kihúzott a nadrágzsebéből egy apró csomagot. Nylonba volt csomagolva. Csodálkozva forgatja.
- Vajon mi lehet? - vigyorgott. Belőle egy papírba tekert valami esett ki. Kibontotta, vagy negyed kiló szeletelt szalámi volt benne. Meghökkent, megvonta a vállát, aztán megkínált. Nem az igazi, de meg lehetett enni.
Viszont a szalámi gonosz volt. Beletörött a barba foga... Szó szerint. Három, eléggé vézna metszőfoga már lötyögött, és egy szelet szalámi után mind a hármat kikotorta a szájából. Most csoda szépen mosolyog. Mint a vénasszonyok... és eltakarja száját, mint a szégyenlős bakfisok...

Bár ez nem hajózás, azért nem teljesen off bejegyzés!

Szeptember 13-a (most péntek!) az olvasás éjszakája. Székesfehérváron ez alkalomból feltálalják Seafalcont saját levében, és még sok mindenki mást is, most a gasztronómia jegyében olvasnak majd Fehérvárott. Olvasd ki a plakátot, és ha van kedved, ha tudsz gyere el!

Január 13. Kedd. Haifa. Ahogy ígérték, reggel 7.30-kor ébresztett a taxis. Alig volt időm a reggelire, mert most is, vagy tíz percet imádkoztam a tusolónak, de nem sikerült vizet facsarnom belőle. Fürödni meg nem volt kedvem. 

Behajóztam

Gyorsan beértünk, annak ellenére, hogy a kikötőkapunál igen éber volt a rendőr, és nem akart beengedni. A taxisom szerint itt se mindenki okos... Igyekeznünk kellett, mert a hajó tízkor indul, sürgetett a sofőr. A kikötőben már rendben ment minden. Egy csinos hölgy pillanatok alatt kiállította a partralépési engedélyt, és máris mehettem a hajóra. A rakodás éppen állt, mert elromlott a konténerdaru. Az első tiszt, Jan Zych már nagyon várt. Holland állampolgár, egyébként lengyel (valamikori) disszidens. Fél óránk volt az átadás-átvételre, s már ment is. Kicsit kelekótyának látszott, pattanásig feszült idegekkel. A parancsnok, Karel Stambera keresztet vetett, és a homlokára bökve mutatta, hogy Jan semmihez se értett. Karácsony előtt hazazavarta volna, de nem kapott embert. (Az az ember, akit nem kapott akkor, az én voltam...) Volt tíz percünk, hogy egy kávét együtt megigyunk. Közben azt magyarázta, hogy mekkoraár a kifőzöttet... tankereken szolgált eddig. Amikor Karel megszabadult tőle, nevetve mondta, hogy amikor behajózott, még ömlesztett áruszállító specialista volt. 
A rakodással fél egyre végeztek, és kettőkor indultunk. Irány Alexandria, álmaim városa! 
A szolgálatot 8+4 órában adjuk, azaz én fél kettőtől fél ötig vagyok délután, és este fél tíztől reggel fél hatig. így legalább van nyugodt bő hét órám az alvásra. Az embereket ennyi idő alatt nem lehet megismerni, de az biztos, hogy a parancsnokra mindenki csak jót mond, és eddig igazolja ezt. Abszolút nyugodt pasas. Prágában lakik, ötvenöt éves, és kevesebb jó foga van mint nekem gyerekem... 
A hajó majdnem olyan mint a M/V President volt, tehát az a nem szeretem fajta. De azt hiszem, jóval kevésbé lesz fizikailag fárasztó. Nincs raktártakarítás, a két matróz: F. Gyula és G. Károly mindent tudnak, ők intézik a rakodást. Nincs mit ellenőrizni, mert berakás előtt a zsidók nem adják meg a konténerek súlyát, csak a darabszámot, s rakják, ahogy akarják, csak a kirakási sorrendre ügyelnek.
D. Pali a gépészünk, Békéscsabán lakik, immáron 15 éve. Előtte pesti, zuglói lakos volt. Tudja, hol van Jaminaország!
A szakács, Tadek jó ember, nagyon tiszta, pedáns, halk szavú, csak a főzéssel áll egy kicsit hadilábon, de nem lehet mindenki tökéletes, mint pl.: ÉN! Délben bableves volt vaníliás pudinggal. Slussz... minek második fogás? Azzal csak dolog van, nem? Vacsorára hajszálvékonyra felszeletelte az oldalast, s megsütötte. ízre nem volt rossz, csak túl zsíros lett. Alig ettem.

Folytatom a naplóim közlését.A Humberről hazajőve megcsináltam a hosszújáratú kapitányimat Lengyelországban.Emiatt kicsit hosszabbra sikeredett a szabadságom,mint terveztem.De ki hallott mégolyat, hogy karácsony előtt behajózzanak?Így januárban szálltam be a MV Clavigóra.

Íme:

Január 10. Szombat. Délelőtt csomagoltam, este vendégek jöttek. Kálmán sokat mesélt izraeli útjáról. Főleg a biztonsági rendszabályok voltak érdekesek, amiken átestek a repülőtereken. Elintéztem az utolsó telefonokat. Taxit rendeltem vasárnap reggel háromnegyed négyre, és ágyba zuhantam. Szerencsére el tudtam aludni. 

Január 11. Vasárnap. Kelés hajnali négykor, telefonébresztésre, a taxi időben érkezett, s irány a 

Ferihegy 2

Encsike elpityeredett, szegény egyre nehezebben viseli az elmeneteleimet, pedig most csak bő két hónapról van szó, ha minden igaz. Vártam, hogy a csomagjaimat majd szigorúan ellenőrzik, mert Izraelbe utazom. A biztonsági szolgálat szerint ez Frankfurt gondja. Kálmán is mondta, hogy bár Tel Avivba megy a csomag, az átszálló helyen kiadják, és újra ellenőrzik. Tehát igaza volt. 
Indulásra várva néha begazoltam, mert kétszer is - hogy tengerész kifejezéssel éljek -, black out, azaz teljes áramkimaradás volt a gépen. Lehet, hogy ennek tudtam be azt is, hogy úgy tűnt: a pilóta későn emelte fel a röpülőt... 
Frankfurtban egy jókora távgyaloglás után lerogytam az izraeli járat várójában. Vártam, hogy miféle különleges rendszabályok lesznek, de semmi érdekes. Egy átlagos biztonsági eljárás volt, mondjuk olyan, mintha kommunista országból jöttem volna. A táska és a kabát átment az átvilágító készüléken, engem fémdetektorral végignéztek, még a gatyámat se kellett letolni...
Kellemes repülőutam volt.
Milyen érdekes, ha az ember felülről nézi a földet! Amikor az Alpok felett repültünk, a magas lánchegység csúcsai közötti völgyek megmutatták, hogyan keletkezett valamikor hajdanán, a termőföld. A lezúduló víz lemosta a talajt, megállt a völgyekben és feltöltötte. Pontosan olyan volt, mint amikor a M/V Humber raktárában a cukrot lemosta a beömlő víz. Fentről simának tűnik a talaj, mint a megfolyt cukor felszíne. és ott vannak a falvak, a völgy közepén országút kanyarog. A hegyi folyók befagyva, opálos a felszínük. Nimród most nem tudna vadvízi - white water - túrát tenni!
Végigrepültünk az Adria partjánál, azt hiszem Rijekát láttam is. Gyönyörű napsütéses időben szeltük át a Kelet-mediterránt. Rodosz szigete élesen kirajzolódott a kék vízben, még a halászhajókat is ki tudtam venni! Amint közeledtünk a parthoz, úgy láttam, hogy a tenger fodrozódik, apró, fehér tarajos hullámok borították. S mit ad Isten? Tel Avivban borús idő fogadott, a gépet egy kicsit megdobálta a fel-feltámadó szél. Mire az érkezési csarnokba értünk, már dörgött. villámlott, s hamarosan megeredt, mintha dézsából öntötték volna...
Megérkeztem Izraelbe
Az első, amit nagyon rossz néven vettem, az az volt, hogy hosszú sort kellett kivárnom, amíg az útlevél ellenőrzésen átestem. Az is dühített, hogy még soha nem tolakodott ennyi ember elém. Egy francia házaspár volt a legszemtelenebb (újabb rossz pont a franciáknak!). A férfi majdnem fellökött amint elém tolakodott, de a szó legszorosabb értelmében... Szóhoz se tudtam jutni!
Legalább ötven percbe tellett, mire kijutottam a váróba. Egy pasas várt, magasra tartott egy táblát:

Haifa kikötője eng.israports.co.il)

Azt mondja, déltől vár, megkérte a vízumot is számomra, de erről a hivatalnokok persze semmit se tudtak. Nem volt különösebb baj, mert öt perc alatt megkaptam. A parkolóban egy bódénál veszekednie kellett, s tolakodott is egy sort, mire megkapta a parkolócéduláját, aztán kocsiba ültünk, és irány 

Haifa
Welcome in Israel, mondta, s útközben be nem állt a szája. észre se vettem, s megtettük az utat a kikötővárosba. Mint egy vérbeli idegenvezető, magyarázott, lelkesedett, szimpatikus ember volt. Közben az ég egyre sötétebb lett, nagyokat villámlott. 
- A hajó még nincs a kikötőben! - mondta, és ezt egyáltalán nem bántam! Többszöri sikertelen próbálkozás után felhívta a Carmel Shippinget, s örömmel hallottam, hogy szállodába kell mennem, Clavigóék nem tudnak bejönni a kikötőbe. Lehet, hogy azok a fodrozódó hullámok, amiket hatezer méter magasból láttam, nem is olyan kicsik voltak? Haifa egy dombra épült, a tengerpartig húzódig a Carmel hegy - innen a Karmelita rend neve is (?) -, s a városban amit csak lehet, Carmelnek hívnak. Állítólag igen finom a Carmel nevű fehér bor is. (Lehet, hogy Jézus is azt itta? Később Carmel Merlot-ot is láttam).
Fantasztikus érzés volt, hogy 

A Biblia földjén autózunk
Sokat dolgozik a taxis az ügynökségnek, így többször hozott magyar tengerészeket a kikötőbe. Azt mondja, nem találkozott még egy olyan nemzettel, aminek az "átlagpolgára" annyit tudna a bibliai történetekből, mint a magyarok. Még az olaszok, spanyolok és a filippinek tájékozottak ennyire. Az amerikaiak seggfejek, ez volt a legenyhébb kifejezése rájuk... Mesélt Jeruzsálemről, Betlehemről, Názáretről, sorra vette a Krisztushoz kapcsolódó történeteket. Megbeszéltük, hogy "én" askenázi vagyok - az lennék, ha zsidó volnék -, mert a Földközi-tenger mellől származó zsidók a szefárdok, s a többiek az askenázik. Csodálkozott, hogy tudtam. 
Román mama és osztrák apa gyereke, beszéli is mindkét nyelvet, ezen kívül az olaszt és a spanyolt is, az itt kötelező három nyelven kívül: héber, arab és angol. így sofőröm hét nyelven beszélt. Elmondta, hogy volt Budapesten, ami egy "very beautiful city", azaz gyönyörű város. Evett gulyást, és halászlét, ami valami csodálatos volt. Témánál voltunk. Kérdeztem ismeri-e a mamaligát (puliszka, románul). Vigyorogva bólogatott, és sajnálkozva mondta, hogy csak az édesanyja csinált, a felesége - aki libanoni - nem tud. Aztán, hogy zsidó szívét megmelengessem, a sóletet dicsértem. Eleinte azt hittem, nem tudja miről beszélek, de kiderült, hogy szereti, csak túl nehéz kaja. 
Haifában elhozott a Shulamit Hotelba. 
- Tudja-e, honnan a neve? - kérdezte. - Heródes királynak táncolt egy bizonyos Shalome nevű hölgy. A királynak megtetszett a tánc, és amikor a nő befejezte, azt mondta, hogy egy kívánságát teljesíti. Na, tudja-e mit kért? - nézett rám.
- Keresztelő Szent János fejét - mondtam, és elismerően bólintott. Ezután zsidó viccel traktált. Sajnos csak angolul érthető, és mindössze szójáték, de a barátom nagyot röhögött rajta, hogy ez aztán a jó vicc!
Szóval:
- Izraelben három nagy város van. Jeruzsálem, Tel Aviv és Haifa. Melyikben mit csinál a zsidó?
- Haifában lakik, Tel Avivban játszik, Jeruzsálemben imádkozik.
Angolul, hogy a szójáték érthető legyen: In Haifa STAY, In Tel Aviv PLAY, In Jerusalem PRAY.
Valóban, marha jó vicc,még most is röhögök rajta...
Megmutatta a Morav bevásárlóközpontot, s megjegyezte, hogy a gyerekei szeretnek az ilyenekben hamburgert meg pizzát enni, de ő nem igazán kultiválja.
- Szintetikus kaják, még végszükség eseten se megyek be szívesen... - súgtam meg a véleményemet.
- Hát ez fantasztikus, ilyet még nem hallottam! Még hogy szintetikus étel! - hahotázott, és azt mondta, hogy ezt mindenkinek elmeséli! Jobb mint egy vicc! A három városnál biztosan kacagtatóbb!
Aztán azzal traktált, hogy a kikötő mellett van egy irdatlan nagy épület. Az a világ legdrágább épülete. Gyémántüzem. A nyers gyémántot felvásárolják szerte a világon, majd feldolgozzák, csiszolják. A világ csiszolt gyémántjainak 70%-a itt készül! Nesze neked Amszterdam, holland - zsidó - gyémántcsiszolók. A haifai taxihiradó szerint évi hárommilliárd dollár a termelése. 

Hotel Shulamit

Nem egy kimondott Hilton. A szobában hideg volt. Még jó, hogy van elektromos fűtés. Lepakoltam, majd első dolgom volt, hogy elmentem, a Morav bevásárlóközpontba. Az ajtóban egy security - de nem kopasz -, belenézett a kis táskámba. Látta, hogy nincs nálam bomba, beengedett. Kerestem egy számítástechnikai üzletet, s vettem a nyomtatóhoz tintakazettát. Megkerestem a polcon, megnéztem, 117 sékelbe került. Ma egy dollár 3,5 sékel. Ez harminckét dollár körüli ár, nem olcsó, mert otthon 4300 forint, azaz huszonkettő dollár. Viszem a pénztárhoz. A pasas beüti, aztán zavartan fordul hozzám: 
- Elnézést, uram, rosszul áraztuk, csak 72 sékelbe kerül (húsz dollár hatvan cent, azaz a nemzetközi ár)... Ezt hívják úgy, hogy becsületes kereskedő. ő volt az első, akivel "üzleti" kapcsolatba kerültem Izraelben. Ide kellett jönnöm, hogy ilyet lássak! Egyébként a pénzük neve "új sékel", mert régi teljesen inflálódott. Ha jól emlékszem, a hetvenes évek végén beszéltek tíz és százezrekben. 
Míg a bevásárlóközpontba mentem, esett az eső. Amikor visszaindultam, zuhogott a jég! A sofőröm szerint a Kálvária hegyen ma havazott! Akkor most mondja meg valaki, hol vagyok? Skandináviában, vagy a Közel-Keleten? 
Vacsora:
Csontleves, húsgombóc kapri mártással, csirke provance-i módra sárga vajbabbal és szezámmagos rizzsel, káposztasaláta, kávétorta. (Az ügynökség fizet mindent...) 
Encsit felhívtam, röviden beszéltünk, inkább holnap is hívom a kártyával.

Január 12. Hétfő, Haifa. Kellemes éjszaka után reggeli előtt a hallban tébláboltam, amikor telefonon kerestek.

Kútba esett Názáret
- Hello, chief! - köszöntött a tegnapi taxisofőr. - A kikötésről nem tudnak semmit, elmegyünk Názáretbe? - kérdezte.
- Sajnos nem tudok. Tegnap teljesen elázott minden ruhám, és nem száradt meg - kellett szomorúan válaszolnom. - Jó, ha ki tudok menni a szállodából a megfázás veszélye nélkül, ha ma délelőtt bejön a hajó. 
- Tizenegykor hívja az ügynökséget - tette le a kagylót.
A reggeli svédasztal volt. Csipegettem: edami és trappista sajtot, brinzát, kapros-, szezámmagos- és natúr túrókrémet, kétféle füstölt halat, kétféle tojássalátát, kávét és narancslevet ittam, s narancs, ananász és grapefruit szeletekkel fejeztem be.

Egy kis papírboltban
Reggeli után kimentem neszkávét venni, mert amit a szállodában adnak, az gyenge, és kevés. Két képeslapot is vásároltam. Amikor kiderült, hogy külföldi vagyok, a tulaj nem azt kérdezte, hogy hova való vagyok, hanem azt, hogy milyen nyelvet beszélek. 
- Magyar az anyanyelvem. 
- Köszönöm - mondta magyarul, s átvette a három sékelt, mert a képeslap itt se olcsó. Majd angolul folytatta: - Nézi a szállodában a magyar tévét? - kérdezte legnagyobb meglepetésemre. - Azt tudjuk fogni, aminek három kék hullám az emblémája. (Nem a logója, ahogy azt ma Magyarországon "művelten" mondani kell!) én nézem, bár nem értem. Tegnap is nagyon jó cigányzenét adtak. A zenei műsorokat mindig megnézem. Látja, itt a program... - mutatta a héber nyelvű újságot. - Az itteni magyarok nagyon szeretik! - mosolygott. A felesége megkérdezte, hogyan mondjuk, hogy kérem, tessék, és akcentus nélkül visszamondta. Hiába, a sémi népeknek kiváló a nyelvérzékük. - Majd kérje meg a portán, hogy állítsák be magának az adót - ajánlotta, amikor elpanaszoltam, hogy nálam nem jön.

Carmel center
Tizenegy órakor felhívtam az ügynököt. Sajnos nem tudnak a kikötésről, mondta, és ezt egyáltalán nem sajnáltam. Délután háromkor kellett újra hívnom. így más program nem lévén, nyakamba vettem a várost. Gyalogoltam egy nagyot. Csodálkoztam magamon, amikor nem a főutat követtem, hanem egy gyér forgalmú utcába mentem be, de a "tengerész centrum-ösztönöm" nem hagyott cserben. Egyenesen a városközpontba, illetve a Carmel hegyre vitt az út. Onnan lebandukolhattam volna az óvárosba, a tengerpartra, de nem tettem meg. Már fáradt a lábam, így beültem egy sörre, de előtte kisétáltam a Panoráma center nevű bevásárlóközpont kilátójához, és megtekintettem az M/V Clavigót. Ott áll a horgonyzóhelyen, többedmagával. Lefotóztam a kikötőt, és sajnáltam, hogy nincs itt a kamerám. (Biztosan tudom, ha elhoztam volna, akkor a reptérről egyenesen a hajóra mentem volna, s nem lett volna alkalmam városnézésre...) 
A sör kilenc sékel volt, a busz oda-vissza ugyanannyi, így pénz az ablakban, és edzettem egy kicsit, mert otthon már igen eltunyultam, ellustultam, szükség volt a mozgásra, a sétára. 
Laza délután

Ebéd: tojássaláta, ha reggelről is maradt, jó volt. Teljesen vegyes zöldségleves, még olyan izé is volt benne, amit nem ismertem. Utána rántott csirkemell, citromkarikával és petrezselyemmel díszítve, főtt burgonya, párolt karotta - sárgarépa - és a reggel megmaradt zöldségekből saláta. Desszertnek friss gyümölcs: egy alma, egy mandarin, és egy paradicsom. Ez utóbbi nem teljesen volt biztos, mindenesetre felhoztam a szobámba, és eltettem délutánra. A színe, formája paradicsom, de a szára nagyon gyanús! A kávét a szobámban szervíroztam, langymeleg csapvízből és neszkávéból. Kenyeret nem ettem, és mégis jóllaktam. Ebéd után egy kis pihenés direkt jót tett... 
Délután háromkor újra telefonáltam az ügynökségre. Este lehet, hogy behozzák a hajót, fél hét felé újra hívjam, volt az ukáz. Ezért egy kicsit belenéztem a fejembe, alvást színleltem, és mivel senki nem ébresztett fel, hogy horkolnék, valószínűleg egészen fél hétig csak úgy tettem, mintha aludnék. 
De hiába az ukáz, ha a hajó nem kötött ki. Így ébredés után, félálmosnak látszva, hiába magyaráztam telefonon egy öreg zsidónak, hogy én vagyok az M/V Clavigo új első tisztje, őt ez a tény marhára nem érdekelte... Nem volt más hátra, hogy újra tárcsázzam a Carmel Shipping Co. számát, s ekkor nem is tévesztettem el. Megtudtam, hogy az éjszaka folyamán lehet, hogy bejön a hajó, de engem minek akkor, késő éjszaka felébreszteni - nahát, hogy milyen kedves, szimpatikus ez a zsidó fiatalember! - aludjak, s csak reggel megyünk be a kikötőbe. 
Össze is tegeződtünk, mert délelőtt megkérdezte a nevem, hogy ne kelljen chiefnek szólítani. 
Székely István vagyok, mutatkoztam be. Most így köszönt: 
- Hi, Székely -, azaz: Szevasz Székely. (így legfeljebb a fiamnak köszönnek az osztálytársai, ha olyanjuk van, de nem tettem szóvá...)
Vacsora 

Ezentúl, ha valakinél a reggeli tojássaláta túléli az ebédet is, akkor azt este Nelson salátaként kell előételnek adni a kedves vendégnek, mint tették ma a Shulamit hotelben. (Ezt hívják házikosztnak: nincs maradék, tessék mindent szépen felzabálni!) Utána minestronét adtak, remélem a déli leves nem éli túl a mai vacsorát. Ezért tűnt délben olyan tökmindentbele levesnek. Miután a mellettem levő asztalhoz csirkemellet Wien módra hoztak, már tudtam, hogy így hívják étlapilag, amit délben ettem, ezért marhaszeletet kértem. Tuti, hogy mindenki kitalálta, mi volt a köret. Az! Főtt burgonya petrezselyemmel, és Vichy carrots. Azaz Szabolcs kedvenc, déli maradék sárgarépája. De azért nem olyan szegények ezek a népek, hogy ne tettek volna a tányérra két főtt, aszalt szilvának látszó, főtt, aszalt szilvát. Délben az összes salátát felzabáltuk, ezért kénytelenek voltak frisset hozni. Sok volt. Nem tudtam mind megenni. Ezért egy picit gonosz voltam: a maradékra rászórtam egy fél tartónyi fehér borsot. Ha ezt másnak feltálalják...! A desszert reggeliről maradt, de a hűtőben jól elállt. Gyümölcssalátát kaptam. 
Vacsora közben érkezett egy tipikus amerikai házaspár. ők is leültek, de előbb a férfi körbevideózta a helyiséget. Közben elismerően bólogatott. Kezében a kamerával. Gyönyörű, hullámzós, ingó-lengő felvételek lesznek. Lefilmezte a pincért, amint az asszonnyal beszélt. A pasas feltette a kérdést, hogy hozzon-e levest. 
- Yes, please - kérte a termetes hölgyike.
- És rántott csirkétkét kér? 
- Miért, csirkeleves van? 
Azt hiszem, elég diszkréten röhögtem. Aztán az úr beállította a fényképezőgépét, és megkért, hogy fotózzam le őket. Lehet, hogy több dolguk már nincs is Haifában... 
Vacsora után telefon Enikőnek. "R" beszélgetést kértem, és ők vállalták. Minő rendes feleségem van! Azt mondja, hogy ne haragudjak, de nem tudja idejét, mikor aludt ilyen jól! Senki se horkolt a szobában (kapna is, ha másként lenne...!), kényelmesen elfért (ahol én elférek kényelmesen, ott nyilvánvaló, hogy ő se lóg le az ágyról), és szeret. Én is. 

Esti séta Haifában

A beszélgetés után séta... Nagyváros, jó közlekedéssel, jó tájékoztatással. Háromnyelvű feliratok igazítanak útba: héber, arab és angol. és minden táblán rajta: tartsuk tisztán városunkat. Igaz, az üzleteken többnyire héber a felirat, a tulajdonos tetszésére van bízva, kiírja-e angolul? Azt hiszem, kevesebb az angol üzleti felirat, mint Pesten. és láss csudát: mégse akartam a Pierre Cardin üzletben venni a tintakazettát a nyomtatóhoz... Lehet, hogy csak én vagyok ilyen hallatlanul okos, ezt a külföldiről otthon nem tételezik "felfelé"... 
Először mérges voltam, mert a buszmegállókon csak héber feliratok vannak, így ki tudja, hogy melyik buszra kellene szállnom, ha akarnék? De aztán észrevettem, hogy bizony kétnyelvűek. Mindegyik hátulján ott az angol nyelvű felirat. De ebbe egy kis rufkót vittek: a buszmegállóban levő esővédő tetejére tették. Menetiránnyal szemben, hogy aki érkezik jól láthassa a hébert. A hátoldalán az angol. Tehát ha felmásznék a bódé tetejére, akkor rendesen el tudnám olvasni az angol szöveget is, mert azt lentről takarja a tető. De mit tegyek, ha a köszvényem nem engedi, hogy felkapaszkodjak? Nem ők a hibásak. Erről jutott az eszembe (és nem "juteszembe"), hogy mit tartanak (magukról): ha egy zsidó eszes, akkor nagyon okos, de ha buta, akkor borzasztó seggfej. Ezeket a buszmegállós táblákat az utóbbiak találták ki.
Ami kóser: mindenki beszéli az angolt (az arabot is, de erről nem tudok meggyőződni). Bárkihez fordulhatok, biztosan jó angolsággal válaszol. Tehát nem úgy, ahogy a született angolok teszik, mert azokat nehezen értem. Még a koldus is beszélte. Tartotta a markát, hiába mondtam, hogy nem értem. 
- Jó a dollár is - mondta kiváló angolsággal, mert nem tesz faji megkülönböztetést a pénzek között. 
A portán (jó, tudom, hogy recepció, de a portás a portán dolgozik, ha magyarul beszélünk...) üzenet várt az ügynöktől: holnap reggel 8-kor itt a taxi értem, bevisznek a hajóra. 

Némi hallgatás után itt vagyok ismét, és „boldogítom a népet” barbaságom történetével.

A hallgatásnak jó oka volt: az előző hajón az utolsó két hét kissé kapkodósra sikerült, ami magában foglalta a következőket:

Elsősorban Snato Tomasban jól betörték a híd egyik ablakát a rakodók a spreaderrel (a konténert emelő keret, amit a darura akasztanak – a szerk.), jó nagyot szólt, én meg ugrottam akkorát, hogy a Carl Lewis megírigyelte volna fénykorában. Erről az ablakról tudni kell, hogy 20 mm-es biztonsági üveg, tehát el lehet képzelni a hanghatást. Kedvenc és zseniális második tisztem természetesen nem vette észre, mi történt, 20 percig nem is értette, amit próbáltam neki elmagyarázni. Természetesen tartaléküveg nuku, helyben sem lehet szerezni, bónuszként kiderült, hogy a híd ablakairól készült rajz még véletlenül sem a hajónkról szól. Végül plexiből vágtunk vele valamit, 5 réteg 4 mm-es plexi, remélve, hogy kitart, amíg jön az üveg, amiről mi készítettünk rajzot a keret alapján. Utolsó információim szerint a május elején megkapott üveg nem volt jó, mivel nem vettük észre, hogy két oldal nem 90 fokot zár be egymással, hanem 91 fokot. Éljenek a kínai mérnökök. Száraz kenyéren és poshadt vízen. Ezek után, hogy ne legyen unalmas a kora hajnal (az ablak befedése olyan laza 8 órás akció volt), az oiler érkezet a városból, enyhén ittasan, de alaposan bevert fejjel, teljesen kirabolva. Mentő, ügynök, kórház, rendőrség, ezekkel jól el voltam indulásig.

Másnap pedig felmutattam a sárga lapot a 2. tisztnek, Andruska ugyanis bár sok dolga nem volt sem a betört fejjel, sem a betört ablakkal – mindkettő az ő őrségében történt – azért szépen megoldotta, hogy 4-5 konténert berakjanak twistlock nélkül, az egyik raktártetőt meg rárakják egy 3 méteres kötöző rúdra. Az olyan kis darab, hogy neki nem tűnt fel. A watchman ugyan szót neki kétszer is, de a nyelvi nehézségek… Ezért szóbeli feddésben részesült. Tudtommal az engem váltó német parancsnok 3 hét után megvált tőle, mert nem annyira türelmes ember.

Azután az én hazajövetelem is kissé csuklásosra sikeredett, mivel amikor a váltóm éppen leszállt Savannában, akkor szólt a bérlő, hogy vegyük az irányt Norfolknak. Így 5 nappal tovább maradtam a hajón, mint tervbe volt véve. Ebbe még belefért egy amerikai Port State Control, ami a maga nemében az egyik legnehezebb (már ha van egyáltalán könnyű) és nem kis meglepetéssel konstatáltam, hogy sem hiányosság, sem megjegyzés nem került a papírra.

Hazafelé az Air France még sikeresen elhagyta az egyik bőröndömet – rossz az arányuk, eddig háromszor repültem velük, háromszor nem oldották meg a feladatot -, ami ugyan meg lett, de csak 3. nekifutásra sikerült a jó bőröndöt házhoz szállítaniuk.

Szabadságomat a „rövid, baráti látogatásra hazánkba érkezett” címszóval lehetne jellemezni, teljes 37 napot sikerült otthon lennem, amikor a tervekkel ellentétben visszarángattak. Elvileg május végéig, június elejéig lettem volna otthon, de május 9-e Dubaiban talált engem, egy nem túl sok csillagos, de indiai személyzettel és vendéggel bőségesen ellátott szállodában, ahol a hajó kikötésére vártam. A nyaram amúgy is ablakban lenne, hát gondoltam miért ne, beszállok május elején, így kis szerencsével otthon lehetek, amikor a fiam elkezdi az iskolát. Ez mondjuk nem valószínű, de a második hétre talán.

Na ez nagy hiba volt.

Sem a hajó, sem a járata nem az a kimondott mauritiusi nyaralás. Inkább mint egy munkatábor. Kezdjük a körülményekkel. Mindössze két kikötőnk van, Jebel Ali (Emirátusok) és Bandar Abbas (tessék megkeresni a térképen, mert ma aljas hangulatban vagyok). Mindkét helyen piszok meleg van, már most 33-37 fok, ami júliusban és augusztusban 45-50 fokra is felmegy, minden helybéli ezzel bíztat. Én meg nem bírom a nagyon meleget, 3 hét után konstatálnom kell, talán még annyira sem, mint korábban.

A másik a hajó. Eleve balszerencsés a vas, az előző barba kétszer is ütközött vele, egyszer nem jött meg neki a hátra, másodszor meg nekimentek A cég tavaly kapta meg több máskkal egyetemben, kifejezetten a vicchez igazított alapon: hé, Sánta! Van púpod? Nincs? Nesze, itt van egy! Úgy kellettek nekik ezek a hajók, mint púp a hátukra. 15 -17 évesek és hát igencsak hümm állapotban. Az előző tulajdonost az általa megbízott menedzsment szépen csődbe vitte, így a hajóira hitelt adó bank vitte a boltot, úgy 22 hajót. Ebből 11 azonnal ment ócskavasnak, de másik 11 nálunk landolt, nesztek, mi ebből pénzt akarunk látni. Pedig egybehangzó vélemények szerint két hajó kivételével az összes megérett a vágásra. A hajók többsége másfél – két évig munka nélkül le volt állítva, mindenféle karbantartás nélkül, ami meg is látszik mindenen, festéstől a gépi berendezések állapotáig.

Bár a főgéppel eddig csak kétszer történt némi csuklás, a generátorok nincsenek túl fényes állapotban. Az orrsugárkormány is csak 85%-ot tud leadni, és minden nap valami szét akar hullani. Hol a vákuumos wc rendszer – ez olyan, mint a repülőkön -, ami ha nem működik, akkor nagyon kényelmetlenné teheti az életünket.

A legrosszabb a légkondi. Van, de olyan, mintha nem lenne. Bár a kompresszorát felújították, régi a rendszer, nem képes megfelelő klímát adni nekünk a felépítményben. Nincs belső keringetés funkciója, mindig a kinti forró levegőt szívja és hűti, így 19 fokos levegőt fúj, ami a kabinomhoz érve 23 -24 fokos, a hídra pedig 28 – 29 fokosan érkezik. Napközben a kabinomban 5-6 fokkal van hűvösebb, mint kint, a hídon pedig alig 2-3 fokkal van kevesebb a kinti hőmérsékletnél. Gondolom a radarok, számítógépek nem sokáig fogják bírni. A gépészek az elmúlt 3 hét alatt mindent megpróbáltak, sajnos ez a maximum, amit ki lehet hozni a rendszerből. Próbáltam kérni legalább a hídra egy „háztartási” légkondit, hogy kissé hűvösebben tartsuk a berendezéseket, de „nem fér bele a költségvetésbe”. Majd biztos olcsóbb lesz szervízelni  a megsült radarokat, számítógépeket, mint egy egyszeri, 400 eurós beruházás. Jó tanács persze volt: nyissunk ki minden szervizajtót a pultokon, radarokon és mindenhová tegyünk ventillátorokat, hogy jó hűtésük legyen a berendezéseknek. Hehehe. Vicces fiúk ülnek az irodában. Eleve nincs sem annyi dugalj, sem ventillátor, meg hogy nézne ki, ha így látnák a hatóságok a hidat?

A járatra visszatérve: a két kikötő között mindössze 13 óra az út, a lehető legkisebb sebességgel megyünk, jóformán az üzemanyag gőzén él a főgép. Bandar Abbas nem a szívem csücske, a helyi „hatóságok” majdnem nigériai szinten tekintik bevásárló központnak a hajót. Cigarettából egy teljes dohánygyár termelését el tudnák vinni, amivel csak az a baj, hogy a hajóbérlő nem akar fizetni érte. Így én meg csak nagyon keveset adok. Sebaj, cserébe viszik a kávét, csokoládét, kakaót, sampont, fogkrémet, de még a whiskyt és a bort is, pedig ugye muzulmán ország. Minden egyes kikötés után egy újabb dolgot próbálunk meg eldugni előlük, de legutóbb a légfrissítőt és a WC tisztítót vitték, hátvazze.  Azt hittem, ilyesmi már csak Nyugat Afrikában és a Marlboro Csatornánál létezik (azok között, akik megfejtik, hol a Marlboro Csatorna, semmit nem sorsolunk ki – a szerk.), de úgy fest, itt is él még ez a fajta néphagyomány. Biztos, hogy szegények az embargó miatt, na de a mohóságuk undorító. Minden 4. napon itt vagyunk, tehát fixen adjuk a cigit, na de nem akkor, ha számolatlanul vinnék. Mindennek van határa.

Viszont legalább a tisztek okésak. Jó a csúf is, a lengyel 2. tiszt is, aki velem szállt be, és a litván 3. tiszt is rendben van, mondjuk négyünk közül ő a legidősebb. Zárojelben: fene megegye, hogy öregszem, 17 résszel ezelőtt parancsnokként én voltam a legfiatalabb a hajón, ma meg csak a kápó, az elek, a szakács és a 3. tiszt idősebb nálam. A 3. tisztet egyébként a hajóval együtt kapta a cég, kb. ő az egyetlen, aki tudja mi hol volt, miként működik, kétszer is volt már ezen a hajón. Jól is jön, mert egy évvel az átvétel után is borulnak ki csontvázak a szekrényből.  Leginkább olyan zavarba ejtő dolgok, hogy egy – egy berendezésről fogalmunk sincs, mikor volt utoljára karban tartva. Ilyesmi főleg a gépházban van, semmilyen elvégzett karbantartásról nincs feljegyzés, illetve ami van, az meg vagy nem egyezik az üzemóra számlálók állapotával, vagy pedig az adott berendezés állapotával. Szóval a gépészeknek szó szerint fel kell újítani az egész gépházat, végigmenni az összes gépen, berendezésen, hogy sejtsék, milyen állapotban van a hajó. Nem biztos, hogy én ezt szeretném tudni, rossz érzéseim vannak. A kápó nagyon jó figura, és a német 2. géptiszt is tudja a dolgát. Sajnos a filippínó 3. géptiszt jócskán ront az átlagon, nem szívesen állok mellé, mert finoman fogalmazva is bántó a vákuum a fejében, egy agyrágó bogár éhen halna odabent. Nem is értem, miként kapott géptiszti papírt az ember, valójában három szót nem tud angolul leírni. Őt is megörökölte a cég a hajóval együtt szeptemberben, most szállt vissza alig másfél hónapja, nem tudom, miként adta el, hogy érti a dolgát. a horgonyzóhelyen.

A hátra már nekem sem jött meg egyszer, megmondom piszok rossz érzés. Szerencsére a 2. géptiszt észnél volt, és azonnal helyi irányításra váltott, és kézi vezérléssel behátrázott, nem kellett a kikötő közepén ledobni a horgonyt. Azt nem tudom izzadtam-e emiatt, mivel alapból mindig szakad a víz rólam, de vulgáris kifejezéseket eléggé sűrűn hajtogattam, mire a pilot megkérdezte: Á, captian, magyar?  Többször jár már Budapesten, és bizony pár szót beszél magyarul, köztük néhány csúnyábbat is. Meg is fogadtam, figyelek a számra. J

Aztán itt vannak a szívem csücskei, a magasan kvalifikált és szellemileg túltáplált indiai és filippínó tisztek. Az elmúlt években Európa környékén és legutóbb az Karibi térségben elvétve botlottam össze velük. De itt annyian vannak, mint az oroszok. A 16-os csatorna állandó műsorszáma az „ekkotincsár” (ez az indiánok hívójele), a „banana port kontrol” (ez a filippínóké), a „filippínó mánki” (meg ez is), amikor összebotlanak az éterben – és persze összebotlanak – akkor a „fákjú”, mert azért szeretik egymást. Természetesen az a tiszt, aki játéknak tekinti a rádiót, az olyan is. Az indiaiak ugye olyanok, hogy csekklist szerint lealakiznak mindent, de végrehajtani, logikusan végiggondolva? Na azt nem, ahhoz értelem kellene. Mert mit csinál az egységsugarú ungur (bulgár, román lengyel, akármilyen gondolkodásra képes) marinájó? Látja, jön a másik hajó, mutatja pirosat. Ami piros az tilos. Kitérek neki, mindenki örül. Mit csinál az indiai? Megy a rottán, amihez mintha oda lenne szögezve, a waypointot azt meg kell csinálni, ha a fene fenét eszik. Hoppá, jön a konténeres piroson. Felhívjuk, hogy mit akar csinálni. Mert nem egyszerűbb tekerni egyet a robotkormány állítógombján.  Ha meg pont előttünk ballag a konténeres és ha megelőzzük, akkor nem lesz megcsinálva, azaz pontosan áthajózva fölötte? Hát hívjuk fel, hogy menjen már odébb. Nem sűrű van az, hogy valamiért navigálok, de már volt az elmúlt 3 hétben példa, hogy elmagyaráztam a minket előzőnek, hogy akkor mi most ragaszkodunk a ColReg (a tengeri kitérési szabályzat – a szerk.) betűihez. Mi megtartjuk sebességünket és útirányunkat, ő előz, biztonságos távolságban. Erre előadja túl végen a szubinteligens, hogy hát akkor ő nem tud a wayponton áthajózni és így nem tudja rendesen kitölteni a „csekklistet”. Hja, barátom, navigálni meg gondolkozni sem tudsz, amellett az a lista bakfitty.

A filippínó ennél rosszabb, mert az indián a hülyeségével maximum csak idegesítő. De a fülöp az meg veszélyes. Szintén látja, jövünk a piroson, de felhívja az embert, hogy mi a szándék, mert ő úgy gondolja piros a piroshoz. Remek, mi is így gondoljuk, csak a mi olvasatunkban ez úgy fest, hogy megyünk, mint eddig, és majd ő elfordul – ahogy a szabály is írja. Csakhogy az ellen nem így érti. Ő úgy érti, hogy piros a piroshoz meg van beszélve, ő jön tovább, a másik meg oldja meg. Pot ma hallgattam végig, hogy a csúf elmagyarázza a balról érkező bulker tisztjének – aki feltehetőleg szintén a csúf volt-, hogy mégis miként kellene fordulnia, hogy a környéken küszködő vontató vontatmányába ne akadjon bele, de a piros a piroshoz nekünk se kelljen már északra fordulni a délnyugati iránytól.

Szóval nem egyszerűek, viszont a rádiócsatornákat remekül tudják blokkolni, így aztán információéhségben szenvedünk, mert nem halljuk, hogy a kikötő mit mond, most akkor jön a révész, vagy sem, várjuk a hajózócsatornán kívűl, avagy „pedal to metal” rongyoljunk befele?  Egy a biztos, semmi sem biztos, minden mindig változik. Szervezetlenség arab felsőfokon, indiai precizitással végrehajtva.

De legalább a révkalauzok többsége jó, főleg Jebel Aliban, ahol ha nem helybeli az ember, akkor 15 év gyakorlattal veszik fel. Kedvencünk a Capt. Tarik névre hallgató úriember, aki úgy jelentkezik be a kikötőnek, hogy „the dangerous blackie is here” (a veszélyes fekete jelentkezik). A manővert meg muszáj végigröhögni vele, mert sztorizik, viccet mesél, show műsort csinál az egészből. A kormányos is dől a röhögéstől, mert vagy karmester módjára kézzel adja az utasításokat, vagy viccelődik vele, na komoly a fazon, de megteheti, mert érti a dolgát.

Nos, mára egyenlőre ennyit. Ha a hőség, vagy a perzsák nem végeznek velem, vagy az idegeimmel, akkor  jelentkezem nemsokára, azaz folytatása következik.

Nem tudom, ez a bejegyzés hova illik? A főzős vagy a mesélős blogomba? (-e?)...

Legyen mindkettőbe.

Az a helyzet, hogy a Lidliben vásároltunk, és normális áron árultak édesköményt. Azonnal lecsaptam rá. Most már tudom, hogyan hívják ezt a mediterrán konyhában népszerű zöldséget, de sokáig csak így ismertem: finocchio. És mindez a legkedvesebb olasz városomhoz, Trieszthez kapcsolódik.

Valamikor réges rég volt egyszer egy hajó, amit úgy hívtak, hogy M/S Herend.  Gyönyörűséges, kecses hajó volt, méltán lehetett büszke rá az Angyalföldi Hajógyár! Ezen a hajón szolgáltam együtt az egyik kedves kollégámmal, megmondom én a nevét is, nem hinném, hogy megorrol rám (személyiségi jogaiból kifolyólag): Szabó Peti volt a sior, én meg a matróz. Sokat jártunk ki együtt, és egyszercsak rákaptunk arra, hogy kint vacsorázzunk. Találtunk egy kis éttermet, családi vállalkozás volt, afféle otthonos, amit tűzzel vassal irt az EU, helyettük fémcsillogó pultok, mindenféle higiéniás előírásoknak megfelelő unalmas helyeket engedélyeznek. No de akkor még voltak jó helyek! Ez is olyan volt:

Az asztalokon kockás terítő, egy kenyérkosár kis bucikkal, sótartó, bors meg olíva olaj és a borecet a szokásos tartóban. A tulaj felesége vagy a nagyfia jött felvenni a rendelést. Mi mindig ugyanazt kértük:

- Calamaretti fritti, insalada, un quarto vino rosso. Harmadik alkalommal már csak rákerdeztek, hogy ugye...? Hát persze,, hogy ugye!

Nos a saláta mindig az idénynek megfelelő volt. Mivel ezen a hajón télen hajóztam, mindig finocchio és paradicsom volt a tányéron. Megsóztuk, meglocsoltuk olíva olajjal, kevéskle borecet és bors. Ennyi volt az ízesítése. Mennyei volt! Csuda jókat ettünk Petivel!

Szeretnéd tudni, melyik volt ez a ristorante?

Nos, a főutcán az állomástól jössz, akkor a Giovanni oldalán az első kis utcába befordulsz, abba, amelyikbe a funicolare is megy (kék kötélvasút, amivel felmehetsz Villa Opicinába)... persze már nincs meg az étterem.Apropó Giovanni, illetve nekem Dzsónavi. Erről meg eszembe jut az öreg bócman esete.

Hazautazott, engem kért meg, hogy kísérjem ki az állomásra:

- Pista patkány, maga velem jön, mert löket idevalósiul! - adta ki az ordert. Az hogy patkánynak hívott semmit nem jelentett, mert mindenkit, még a barbát is úgy hívta, legfeljebb őt csak a háta mögött.

Kimentünk. A kikötőből a vámhivatal nem volt messze, gyalog kellett menni, onnan az állomás meg csak egy köpés... Csak annyit kellett tenni, hogy aki nem akarta, hogy a kurkászok a böröndjébe, táskájába kukkantsanak, az adott egy üveg whiskyt és egy karton Marlborót a vámosnak. Akkor pár kedves szó, oszt mehettünk haza.

Az öreg sztromó smucig volt. Adott nekem két doboz MS-t és egy üveg Vecchia Romagnát. A vámos ezt nem nagyon értékelte. Kinyittatatta a DETERT bőröndöt. (Így hívta a tengerész a ponyvával beborítított Marlborós kartont, ami sokunknak funkcionált akkoriban bőröndként.)

Hűha! Az öreg elkezdett vörösödni, izzadni, amíg nyitotta a csomagot. Abból pedig szépen előkerültek a doboz festékek, ecsetek, csavarok, kalapács, dobókötél, mifene, ami éppen volt a hajó fedélzeti raktárában, és vihető volt. És alatta a Beirutban vásárolt kremplin (jersey) méterszám. A vámos kivette, rámutatott:

- Nem viheti ki, vámárú...

Az öreg kétségbeesetten nézett rám:

- Pista patkány, mondja meg nekik, hogy itt vettem, nem külföldi... - és hogy a vámos is értse, hozzáttette: - a Dzónavinál, érted, a Dzsónavinál vettem...

Mára persze a Giovanni-Dzsónavi helyén is más üzlet van.

Hát ennyit a finocchio kapcsán.

A receptet fentebb el is mondtam, csak én pórét, erős paprikát és lila hagymát is vágtam hozzá, és sülthúshoz ettem az idénysalátát édesköményből.

1993 kora őszén jutottam el Los Angelesbe … bár ez a megállapítás így pontatlan, hogy miért, hamarosan kiderül. Mert ott voltunk ugyan, rakodtunk is, de … na, erről szól majd ez a rövid történet.

Akkoriban Bodroggal jártuk a Karib-tengert, s tévedtünk át néhány alkalommal a nagy vízre, a Csendes-óceánra. Mentünk oda, hova a hajóbérlő kénye-kedve irányított minket. Igazi „tramp” hajózás volt az, csellengtünk ide-oda, és sírtuk vissza megszokottat, a Mahart vonaljáratait. Igaz, érdekes új tájakat ismertünk meg, de a levelek rendre elkerültek minket, akadtak gondok a váltásokkal, arról nem is beszélve, hogy a kért gépalkatrészek is végig keringték a fél kontinenst, mire ránk találtak. Kóstoló volt ez a ránk köszöntő, szép új világból.

Zsákolt hallisztet fuvaroztunk Chiléből Mexikóba – talán nevezzük meg a két kikötőt, érdekesek a nevek, - Iquiquéből Manzanillóba. Két hetes volt az út, a Galapagos szigetek között megtartottuk az egyenlítői keresztelőt, kicsit színesítendő a hosszú út monotonságát. A kirakó kikötő adott volt tehát, de hogy utána hova megyünk … talán még a bérlőnk se tudta nagyon. Folyt a találgatás, sokat szavaztak az Antillákra, néhányan az USA nyugati partjára tippeltek – nekik lett igazuk.

Táviratban jött a rossz hír: ömlesztett ként rakodunk, perui rendeltetéssel. Mi volt ebben a rossz? A függelék: meszeljük ki a raktárakat! Micsoda? Meszelni? Igen, az, nem festeni, mosni, sikálni, nem, meszelni! Kezdett megkérdőjeleződni bérlőnk elmeállapota, de parancs az parancs, meg már ott volt a furgon néhány zsák mésszel, akkor hát meszelünk! Biztosan valami jenki furcsaság, és amúgy is mindig tanul valami érdekeset az ember, - győzködtük magunkat. Különben is van róla írás, - így készültünk raktáraink tisztába tételére. (Állítólag így lehetett megakadályozni, hogy a kén ki ne kezdje hajónk acélját.) Akkor hát irány Los Angeles, California!

Négy nap állt rendelkezésünkre – ennyi volt az út – hogy a kívánalmaknak megfelelően fehérre varázsoljuk raktárainkat. A porított meszet kevertük vízzel, s ezt a zagyot fújtuk fel a raktárak falaira. Meg ahova sikerült. Fújtuk egyszer, éppen hogy világosodott a raktár sötétszürkéje. Akkor fújtuk még egyszer, majd még egyszer és még egyszer – akkorra már szépen világított a raktárfalak fehérsége a száradás után, a jól végzett munka örömével nézegettük művünket. Éppen hogy megszáradt az utolsó réteg, már fel is tűntek Los Angeles felhőkarcolói, már amennyi kilátszott belőlük barnás, vöröses füstködből. Horgonyt dobtunk, várakoztunk a vizsgálatra, a pilotra. Az utóbbit szívesebben vettük volna előbbre, mert akkor várható lett volna a gyors kikötés, de nem, jöttek elsőnek az immigration hivatalnokai, a coast guard egyenruhásai, az egészségünket firtató egyedek, az ügynökség aktatáskásai – bocsánat, laptoposai – és az elmaradhatatlan vámhivatal emberei.  Jött egy ellenőr is, aki majdan ellenőrzi raktáraink milyenségét, alkalmas – e a kén szállítására, de ő nagyon hátulra került a rangsorban.

A bevándorlási hivatal embere rögtön leszögezte, hogy partra nem léphetünk, mert nincs vízumunk. (Nem tapodhatja poszt – kommunista lábunk a szabadság megszentelt földjét. Igaz, ezt nem mondta, csak mi gondoltuk.) Miért nem kértünk vízumot két héttel az érkezés előtt? Láttam, hogy parancsnokunk orcáját pír lepi el, és az a pír nem a szégyené, hanem a felháborodásé … tehát mielőtt elküldte volna anyjába a pattanásos arcú, egyenruhás kamaszt, nyelt egy nagyot, s közölte, hogy pár napja kaptuk meg az új desztinációt, idő nem volt a vízumkérésre. Ezen még csámcsogtak egy darabig, de maradt a verdikt, partra nem léphetünk, kivéve a barbát. Akkor ő szolidarít, ő se látogat ki a városba! Jól esett a gesztus, csak éppen értelme nem volt sok. Kezdett nem tetszeni ez a „Loszi”! Megtartották a szokásos pofavizitet, útlevelünkkel a kezünkben álldogáltunk a laptopos szerv előtt, hogy bebizonyíthassuk, mi vagyunk mi. Bebizonyítottuk, de ez csekély mértékben sem vitte előre a dolgok menetét. Jól elszórakoztunk, ők velünk, mi meg gondolatban a jó édesanyjukkal. (Két országban volt részem a pofavizitben: a Szovjetunióban, és az Egyesült Államokban. Véletlen?) És jöttek a vámosok … nézték, Mexikó … oh! - hangzott fel a szájukból. Régebbi bejegyzésre tévedt szemük: Kolumbia! Még nagyobb oh, és már öltöztek át az overállba, nekiláttak módszeresen szétszedni a hajót. De az istennek sem akart előkerülni a vélt kábítószer zsákmány! Csalódottan hagytak fel a kutatással, és – becsületükre legyen mondva – pakolták vissza az előszedett holmit. Volt, aki a kambúzánkat forgatta föl, sok dolga nem akadt, hetek óta fogyókúráztunk, igaz, nem teljesen jószántunkból, alig volt ennivaló a hajón. Sárga könyveink is rendben voltunk, már csak a surveyor véleményére voltunk kíváncsiak. Indiából jöhetett a jóember, fizimiskáját tekintve, - s hamarosan oda is küldtük volna vissza, mert a raktárak megtekintése után fejcsóválva mászott ki a búvónyílásból: „Rozsdás”! – ez volt, a rövid, de annál lesújtóbb véleménye. „Kaparják le, meszeljék le újra!” Hogy az a … és itt következne néhány olyan fonéma, amit nem szívesen idéznék vissza. Tény, hogy helyenként tenyérnyi rozsdafoltokat takart a mész, de ha ez nem volt akadálya, hogy zsákolt cukrot szállítsunk … na, mindegy, raskétát fogtunk, és irány a raktár. Ja, feledtem az ügynököt, aki közölte, mindössze pár órás lesz a rakodás, annyi idő alatt kell elintézni a sztórt, a vízvételezést.

Így telt két napunk, vakarásztuk a rozsdát, meszeltük a foltokat, még a felénél sem jártunk a munkának, mikor szóltak, húzzuk a horgonyt, kikötünk. Éjszaka volt, mire bejutottunk, és láss csodát, egy kénszagú, jól lerakott hajó húzott el mellettünk, a nyílt óceán felé. Adta magát a magyarázat: nem volt hely, másik hajót rakodtak. A pilot meg is erősítette, elcseszték a rakodást, át kellett rakni a kén tekintélyes hányadát. Lehet, hogy rávették az ellenőrt, ne fogadja el rakodásra alkalmasnak a hajónkat, így megúszhatják kötbér fizetése nélkül! Akkor már mindegy volt, part mellé álltunk, s reggelre kelve kezdődhetett a rakodás.

Kaptunk még egy listát, mit tehetünk rakodás alatt, és mit nem. (Ez utóbbiból volt a több.) Nem használhatjuk saját daruinkat. Nagyszerű! Félkamionnyi árut cipelhettünk be, a járón lépcsőzve, festéket, gépalkatrészt, élelmiszert. Aki élt és mozgott, hordta mindenki. Nem nyúlhattunk a rakományhoz, amíg rakodott a hajó. Erre rögtön lett is egy példa, mennyire nem életszerű volt a rendelet: zárt futószalagon érkezett az áru a hajóba, és amikor fordították a csövet az egyik raktárból a másikba, pár tonnányi a fedélzetre zúdult. Ők nem nyúltak hozzá, mert a lapát használatát nem engedélyezte a szakszervezet, mi nem nyúlhattunk hozzá, mert nem … Ott púposkodott a kén a fedélzeten, rosszindulatúan sárgállva – még a kész raktárt sem csukhattuk be miatta. Pár tonna víz is került a hajóba – kéretlenül – a kénport kötötték meg vele, permetezve a sárga masszát, gyanúsan mélyre merültünk, mikor készen lett a hajó. Vizsgálat, órányi talán, és ivóvíz vételezés – alig négy tonna került a tankokba a két hetes útra, előrevetítve a vízkorlátozás rémét. Kevés volt az a víz, nagyon is az! Persze, hogy a tengervíz sótalanítóhoz rendelt alkatrész sem érkezett meg  - csak arra vízre számíthattunk, ami ott lötyögött a tankokban.

Gyors vizsgálat, megszámoltak, annyian megyünk, ahányan jöttünk, és isten veled. Los Angeles! Na, ne kapkodjuk el a búcsúzást, ott éktelenkedett a jókora kupac a fedélzeten, így, amikor eloldották köteleinket, lapátra kaptunk, s gőzerővel hánytuk be a ként a raktárba. Szerencsére, az óceán a nevéhez illően nyugodt volt, így hamarosan a helyére került a rakomány, becsukhattuk a raktárakat, a daruk is ott pihentek a bölcsőjükben … úton voltunk.

Kérem, hadd ne szeressem ennek az országnak a lakóit.

Egy teljes szótár itt van, vagy ehhez a bejegyzéshez

Szószedet:

raskéta = rozsdakaparó

barba = parancsnok

surveyor = ellenőr

coast guard = parti őrség

kambúza = élelmiszer raktár

immigration = bevándorlási hivatal

sztór = ellátmány

sárga könyv = egészségügy könyvecske az oltásokról és egyebekről.

Boldog új évet kívánok!

Eltelt egy bő hónap, amióta bejelentkeztem, éppen itt az ideje a legújabb levélnek. Pedig nincs időm írni, elég sok a dolgom, nincs üresjárat. Állandó hajnali érkezések, esti indulások, a kettő között meg ilyen szerviz, olyan probléma. De mivel a világvégét megint túléltük, írok.

Szóval átvettem ezt az ékszerdobozt, és hihetetlen luxusba csöppentem. Három tiszt a kezem alatt, köztük egy „legendás” első tiszt, konyhafiú, a kabinom akkora, hogy eltévedek benne. Működő számítógépek, viszonylag modern híd, elektromos térképpel. De ami a fő, az édesvízre nincs gond, mi gyártjuk, amit nem mondhatok el az előző hajókról. És működő légkondi, ami remek.

Az első tiszt legendás. Mégpedig azért, mert átlag három évenként haza kell szólnia a cégnek, hogy bocsi, de a barbát letartóztatták. Szerencsére a legutóbbi ilyen esete tavaly volt, egyelőre nincs veszély, de az ördög nem alszik. Én sem sokat, de ennek nem a chief az oka. Hanem az előző barba. 30 éves német titán, a világ összes magabiztosságával megverve, mert ekkora önbizalom már nem áldás. Elképedve néztem, hogy úgy kezeli a hajót, mint a saját BMW-jét, komolyan csodálom, hogy nem verte itt- ott oda manőver közben. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy hagyott itt nekem akkora kupit a könyvelésben, hogy hónap közepéig nyomoztam, mi miért nem stimmel, és bár kitaláltam, de ennek a böjtje a decemberi fizetéseknél jött el. A könyvelési osztállyal, ami praktikusan ki van szervezve Manilába, akkora nyomozást folytattunk, hogy ilyet a NAV is csak tíz évben végez. A végére annyira belemerültek a fülöp kisleányok a dologba, hogy sikeresen elcsellózták a novemberi, és ezzel együtt a decemberi fizetéseket. Pedig karácsony után napi szinten könyörögtem nekik, ellenőrizzék a számításaikat, mert nem jó. Végül január negyedikén elhitték nekem, hogy én jobban tudok összeadni, meg kivonni, mint ők adatokat bevinni a számítógépbe. De ezen is túl vagyunk.

Ahogy egy in water surveyen (ez kb. annyit tesz, hogy a hajót kidokkolás helyet a vízben ellenőrzik búvárok, egy regiszterjelenlétében; a regiszter meg az osztályozó intézetet képviselő személy – a szerk.), egy időszakos szemlén, meg egy kisebb javításon. Ez utóbbi volt a legszebb, 5 és fél nap alatt megoldotta a gépészek egy főgép nagyjavítást. Nem hittem volna. Jó, volt a partról segítségük, de akkor is. Láttam már hasonlót, az közel három hétig eltartott. A javítás alkalmából kaptam két műszaki szuperintendást, hurrá. Nemsokára meg jön a nautikai, asszonyostól, bár erről igyekszem lebeszélni, mert utaskodni itt nem túl egyszerű. De hát úgy fest, népszerűek lettünk.

Még a javítás előtt volt egy kis esemény. A három napja a hajóra érkezett matrózt fejbe kólintotta egy konténerkötöző rúd, pont ott, ahol nem védte a sisak. Szerencsétlen, először volt a cég alkalmazásában, először konténeres hajón, hiába mondtuk neki, fél szemmel felfelé pislogjon, mer t itt az égből acéleső potyog, megtörtént. De a srác annyira féltette a melóját, hogy 10 napig nem szólt a dologról. Akkorra már viszont annyira fájt a sérülés helye, hogy nem bírta. Kiküldtem orvoshoz, az orvos meg haza, de mire repülőjegye lett… Na, az is egy szép történet lesz egyszer. Egy pár napig kevesebben voltunk, de túléltük.

Aztán jött Miami, a javítással. Remek helyen voltunk kikötve, az személyhajók termináljának a végen. Olyan szűk helyre kellett betornászni a hajót, hogy erre az alkalomra kaptam két rangidős pilotot. Mégpedig azért, mert ezt a manővert jó, ha félévente egyszer eljátsszák. Akkor sem ekkora hajóval. Ezen a híren felbuzdulva kértem egy vontatót is. Kellett is, enyhén szólva kicsi helyre szuszakoltuk be a hajót. A két pilot olyan izgatott volt a manőver alatt, mint kisgyerek ajándékosztás előtt, aminek hatására én elfogyasztottam kb. 25 darab fogpiszkálót. Azért nem többet, mert csak ennyi volt kéznél.  Szóval lekötöttünk a kijelölt helyünkre, pontosan szemben Miami belvárosával, a hajó mögött 30 méterre a kapu. A baj csak az volt, hogy a biztonságra hivatkozva nem sétálhattunk a kapuhoz, hanem egy szerződött cég autóját kellett hívni. Alkalmanként 45 dollárért. Azaz egy kimenetel 90 dollárba került volna. El lehet képzelni, milyen sokat voltunk a parton.  Igen, pontosan annyit. Pedig elhatároztam, hogy 24- én bizony elmegyek Miami Beachre és megfürdök a tengerben, amit jól meg is írok mindenkinek. Nem jött össze.

A tervek szerint csak 25-én este kellett volna elhagyni Miamit, de mivel 24. délután kész lett a gép és senki nem akarta a rakpartot fizetni, ezért karácsonyi vacsora helyett volt vacsora manőver. A szentestét 25-én ünnepeltük.

Minden visszatért a rendes kerékvágásba, még a hajó balszerencséje is. Idén már öt baleset történt, elgázoltak egy bálnát, és valahol a Yucatán félsziget környékén valami nagy csövet is. A balszerencse engem is elért, mégpedig egy kikötőkötél képében. Mondjuk a rossz sorsnak az új harmadik tisztem alaposan besegített. Román srác, de moldáv, szóval nem tudom, mert nagyon szűkszavú. angol nyelven. Mert románul mondja ám a magáét. Azaz angol tudása, hááááááát. Finoman fogalmazok: gyengécske. A tapasztalata is. Ez a harmadik hajója 3. tisztként, előtte egy görög cégnél volt, kompokon dolgozott, illetve egy bulkeren. Ahol manővereznie a hídon kellett a barbával. Ebből következik, hogy a konténerezésről, meg a manőverezésről dunsztja nincs, illetve nem sok. Ennek eredménye a propellerre tekeredett kikötőkötél. Mivel az amerikai mooringmanek égnek a munkavágytól, hát szépen beledobálják a vízbe a köteleket. amit aztán nekünk gyorsan be kell húzni, mert máskülönben elkapja propeller. Ez történt Norfolkban. A farkötelet bedobták a vízbe, amit a 3. tiszt lassan kezdett el behúzni, mert nem a kötélre figyelt. Az meg köszönte szépen és a hátulról érkező széllel besodródott a tükör alá, ahol a csiga elkapta. Hogy én ennek mennyire örültem.

Visza kecmeregtünk a rakpartra, ennek meg ott örültek nagyon, bár a helyünk nem kellett senkinek. És kezdődött a nagy telefonálás, mindenki értesített mindenkit, én meg búvárokat kértem. Szombat délután, de üstöléssel. Azt hittem, reggelig nem lesz semmi, de szerencsére ott a Hampton Roads, ahol a Flotta legnagyobb keleti parti kikötője van. Miért szerencse ez? Hát mert a flotta miatt két 24 órás ügyeletet adó búvárcég is van Norfolkban, mivel az említett alakulatnál manőverenként szokás összeszedni egy kikötőkötelet. Mondjuk ők nem is csinálnak annyi manővert, mint mi, nem is ezért tartják őket. Az egyik cég emberei három órán belül megjelentek. Egy verekedős hajót hagytak ott a kedvünkért. mit mondjak, felkészüléssel, mindennel együtt 2 óra alatt lekapták a 30 méter kötelet a propellerről. Szerencsére sem sérülés, sem olajszennyezés nem történt, így az időközben a Parti Őrségtől megjelent tisztek is abbahagyták a rajtam végrehajtott proktológiai vizsgálatot. Igaz, arra ígéretet kaptam, hogy legközelebb az urológia szakcsoportjuk jön, hólyagtükrözéssel felérő vizsgálatra. Addig lesz időm megfejteni, hogy a propellerre feltekeredett kikötőkötélnek mi köze van a konyha szagelszívó szűrőjének tisztaságához. Mint ne mondjak, ilyen örömmel még nem fogadtam révkalauzt, mint azt, amelyik az indulásra jött.

Az újesztendőt a tengeren ünnepeltük, csendesen, egy pohár pezsgővel. Én egy szép, tartalmas beszédet mondtam, ami kb. 10 másodpercet vett igénybe. A keleti parti konténer terminálok rakodóinak kollektív szerződés lejárt 29- én éjfélkor, és mivel új megállapodás nincs, sztrájkveszély volt. Ezt eltolták egy hónappal, remélve, hogy lesz egyezség, de nekünk mindenesetre két kikötőnket is törölték. Így rekordhosszú, 6 napos menetünk van, mégpedig poroszka tempóban. Amióta itt vagyok, csak akkor megy teljes sebességen a hajó, amikor a pilot kéri. Amúgy gazdaságos, meg a legesleggazdaságosabb sebesség, illetve újabban a super slow steaming.Ami azt jelenti, hogy 25% gépterhelés, de úgy is be van ígérve a 14 csomó. Szerencsére ezt még nem kérték, mert nem tudnánk tartani. Ez a terhelés hosszabb távon nem jó a gépnek, és hát 25% terhelés éppen csak lassan előre. De nem baj, a bérleti szerződéseket nem mi kötjük.

Most egyenlőre ennyi, ha lesz egy kicsivel több időm, majd mesélek.

Milyen furcsán is működik az ember! Én is, te is, mindenki. Korunk elképesztő hírözönében - bár a média azt szeretné, ha fogyasztanánk amit ránk zúdítanak -, az emberi agy védekezik. Nem vesz tudomást semmiről, csak hallja, de nem érti, csak rápillant, de nem engedi, hogy agya feldolgozza azt a rettentő sok fontos és szükségtelen információt, amit a bulvár rázúdít, amivel a politikusok etetnek, hiába riogatnak lobbik, és sikertelenül győzködnek, hogy mit vegyek, ha egyszer nem kell...
A sok-sok csinált hír között szinte észre se vettem a portálok címsorában, hogy két hajó összeütközött az Északi-tengeren, nagyjából 65 kilométerre a holland partoktól. Azt kellett volna hinnem, mint nyugdíjas tengerészt jobban megérint a hír, de a pillanatnyi elborzadáson, egy sajnálkozáson kívül nem volt időm foglalkozni az esettel. Bár ilyenkor az embernek az is az eszébe, jut, hogy de jó, hogy nem velem történt... mert ugye, történhetett volna!
Mára megváltozott a lelkiállapotom, és utána néztem, mi is történt.

A Corvus J konténeres hajó 2012. december 5-én 19.15-kor összeütközött a Baltic Ace nevű autószállítóval.Ez utóbbi felborult és elsüllyedt. A légi felvételen jól látszik, amint az oldalán fekszik. A hírekből annyit tudhatunk, hogy négy tengerész meghalt, heten eltűntek, tizenhárom túlélőt sikerült kimenteni. Az eltűntek keresését erősen akadályozta a viharos szél és az erősen hullámos tenger és a hideg tengervízben nem sok esélyük volt szegényeknek. A keresésben két parti őrhajó, számos repülő és helikopter vett részt, de csütörtök hajnali kettőkor feladták, és tértek vissza a bázisukra, a jeges vízben már nem lehetett volna túlélőt találni.
Az ütközés után a holland vízi út felügyelet (Dutch Watervay Agency) egy hajót küldött ki, hogy a környező forgalmat elterelje illetve felügyelje.
A Baltic Ace nagyon gyorsan elsüllyedt, közben a huszonnégy főnyi legénysége megpróbálta elhagyni a hajót.
Peter Verburg szóvivő szerint mentőtutajokat találtak, és a bennük tartózkodó személyzet minden tagját sikerült megmenteni.A személyzet egy bolgár, több lengyel, ukrán és filippin tengerészből állt. Négyen egy rotterdami kórházban, heten egy belga katonai kórházban vannak. Köztük a lengyel parancsnok is.
A Corvus J. hajón senki sem sérült meg, és hajó a sérülései nem voltak elsüllyedés-veszélyesek, a mentésben ők is részt vettek.
Az alábbi videó mutatja, hogyan ütközött össze a két hajó.

És végül az ok, amiért a figyelmem a baleset felé fordult:
Béla kaftán, aki nemrég szállt be a hajójára írta a Fészbukon, hogy a harmadik tisztjének az édesapja az eltűntek között van. A fiút leváltják a következő kikötőből.
És így már a dolog, személyes, kézzelfogható közelségbe került.
Egy számból Béla ismerősének az apja lett...

Szép karácsonyelőt mindenkinek!

Jelentem, helyzetileg ismét hajón vagyok, ezért remélhetőleg lesz módom rendszeresen írni valamiről. Egyenlőre nincs nagyon témám, szűk tíz napja vettem át a hajóparancsnokságát, és eddig két kisebb géphibától eltekintve semmi érdemleges nem történt. Nincsen tehetségtelen, vagy lusta kollégám, a gépészek fiatalok, és nagyon értik a dolgukat. Kivétel az elek. Na, a dolgát ő is érti, csak nem fiatal. Hmmm. Jobban belegondolva, én még nem is hajóztam fiatal elekkel. :D  Hű, mit kapnék ezért pár kollégámtól, barátomtól. A tisztek is értik a dolgukat, az orosz chief rettentő kemény, alig 38 éves, de sokat látott és megélt, csak egy dolog ijesztő benne: az elmúlt három évben már kétszer vitték el a parancsnokát a vasrácsos házba (értsd: börtönbe). Igaz, nem ő tehet róla, de nagyon odafigyelek, hogy ne csináljak valami ostobaságot. A fedélzeti tisztek is jók, értik a dolgukat, egyik sem olyan, mint Vologya, a szökött zenetanár. Amúgy luxuskörülmények között vagyok, harmadik tiszt, pincér (ez mondjuk messman, nem stewart, de egyre megy) van a személyzet tagjai között, a hajó pedig ha nem is tökéletes, de jó állapotban van, és mérete ellenére egy igen jól manőverezhető szerkezet. A kabinom is akkora, hogy GPS-t kell használnom. 

A menetrend is tűrhető, nem kell rohanni, és bár elég rövidek a kikötői állások, nem panaszkodok. Az idő is jó, legalábbis itt délen, Guatemala és Honduras környékén. Mondjuk jövő héten Virginiában már fázni fogunk, de a karácsonyt Miamiban töltjük, amiért szintén nem panaszkodhatok.

Tehát tessék időnként ellenőrizni, hátha jelentkeztem egy újabb történettel.

Addig is, kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek!

Az első úton

Általában minden „első” sokkal jobban megmarad az ember emlékezetében, mint az azt követő bármilyen más esemény. Így van ez az első nappal az iskolában, az első szerelemmel, és folytathatnám sort. Az első tengeri utam is nagyon erősen az emlékezetembe vésődött, csakúgy, mint később, egy hajó parancsnoki hídján adott első, önálló tiszti őrségem.

Kécza Sanyi mesél:

Ehhez hasonló - csak jóval nagyobb vasbeton uszályokba rakodtunk annak idején Vietnamban

      A két lány a „néger szint” titka volt, nem verték nagydobra a felsőbb szinten lakóknak. Mégis ott történt a baj! Az egyik tisztjelölt, miután kellő mennyiséget fogyasztott a helyi italsajátosságból, úgy érezte, nőre van szüksége, így körülnézett lent. Rálelt az egyik „kincsre” és gondolta, felviszi magához egy kis etye-petyére. Messzire nem jutott, a lépcsőn lecsapott rájuk az éber őrség, és a kabinjukba toloncolták a rosszlányt. Botrány már volt addig is elég, ki kellett sütni valamit, hogy elkerüljék a nagyobb bajt. (És ilyenkor szoktak a kis bajokból nagyobbak születni!) Ha a katonák jelentik reggel a határőrségnek a történteket, vizsgálatot rendelnek el, a hajót megbüntetik, akár még az embercsempészés vádját is a nyakukba varrhatják! (Ne feledjük, akkoriban Vietnam is a szocializmust építette, ráadásul a hadi változatát.) El kell tehát távolítani a két kurvát, és akkor nincs „bűnjel”. De hogyan? Megvan! Az éjszaka leple alatt kiviszik a partra a csajokat, és mehetnek isten hírével! Igaz, hogy kikötőben csak a hatóságok engedélyével lehetett letenni a mentőcsónakot, kijárási tilalom volt érvényben, de szegtek meg már hasonló szabályokat! Mondjuk, ehhez a tervhez be kellett avatni egy – két gépészt, az ügyeletes tisztet, de megoldották. (A parancsnok ebből kimaradt – egyelőre.

      Ez bizony beigazolódott! Manilán a kárvallottak vándoroltak ki az orvoshoz, mindegyikük megfertőződött. Kaptak gyógyszert, és jó pár hétig oltogatta őket a második tiszt, hogy azután még Amszterdamba is várjon rájuk egy kontroll  (Sajátságos, trópusi fertőzést kaptak, volt, aki még itthon is hetekig bejárt a Szent László kórházba.)  Drága koitusz volt!

      Hogy miért írtam minderről kívülállóként? Mert a 8-12-es őrséget adtam, és történések idején mélyen aludtam, a hölgyekkel sem volt dolgom. Csak másnap értesültem a történtekről, s szedtem össze ezt a sztorit az érintettektől. Nagy valószínűséggel így történtek a dolgok, bár számtalan verzió keringett még tengerész berkekben, és van, aki másként emlékszik a történetre, én emellé tettem le a voksomat. 

Kezdő matrózélet

(m/s Tata, 1968-69.)


Amint az már a Behajózás című írásból is kiderült, 1968 júniusában kezdtem az aktív tengerész pályafutásomat a Tata nevű hajón. Nem voltam annyira zöldfülű kezdő, hogy ne tudtam volna, mi az új ember sorsa egy akármilyen zártabb közösségben. Ennek ellenére, mint abban az időben bárki mást, természetesen engem is értek lelki pofonok. A magyar tengerhajózás olyan szerencsés helyzetben volt akkor, hogy mindig sokkal többen jelentkeztek felvételre, mint amennyi ember kellett. Ebből adódóan könnyen odamondták bárkinek, hogy senki sem hívta őt a vállalathoz. Egyesek persze sokszor vissza is éltek ezzel, de így nagyon sok év távlatából visszatekintve, ez a módszer bizonyosfajta szelekciót is eredményezett.

Mindezek ellenére kissé naiv várakozással tekintettem a behajózásra. Na nem a kalandos könyvekből vett gyermeteg érzéssel, hiszen azon a koron már rég túl voltam, hanem valamiféle idealista elképzeléssel. Akkor még nem gondoltam arra, hogy egy hajón sokféle ember kerül össze. Vannak közöttük lelkes, szakmaszerető egyének, de olyanok is, akik valamilyen kényszerű okból választották ezt a mesterséget. Mindkét csoportban akadtak viszont olyanok, akik mintha élvezték volna, hogy megkeseríthetik egy-egy kezdő életét.

Kezdjük mindjárt a matrózok munkáját közvetlenül irányító bócmannal. Vele alaposan kifogtuk. Idős, eléggé iszákos, de a munkáját értő, embergyűlölő hajcsár volt. Meg sem állhattunk előtte, még az úgynevezett öregmatrózok sem. Odáig rendben is lett volna a dolog, hogy gyors, pontos és jó minőségű munkát követelt, de dolgozhattunk bárhogy és bármennyit, neki az soha nem volt elég, vagy jó. Több mint fél év eltelte után hallottam tőle először némi elismerést, igaz azt is kissé ittas állapotban tette.

Az öreg méltó társra talált a chief személyében. Lévén a fedélzeti szolgálati ág vezetője, az ő hozzáállása sem könnyített sokat a helyzetünkön. Néha mintha versenyzett volna a bócmannal, hogy minél jobban kitoljon velünk.

Miért tartottunk ki? Nos, mindenki más és más okból. Sokan a megélhetés miatt, hiszen abban az időben egy tengerész, ha nem szórta el a pénzét, anyagilag nem járt rosszul. Igaz, az otthon dolgozók többségénél sokkal többet áldozott a magánéletéből a munkára, de az akkori gazdasági viszonyok között megérte. Mások pedig, és ide számítottam magamat is, összeszorított foggal próbálták meg átvészelni a nehézségeket valami távolabbi cél érdekében.

Kezdetben nappalos beosztásban dolgoztam reggel 8-tól 17-ig, egy órás ebédszünettel. Ez tulajdonképpen nem is volt rossz, hiszen az ember végigaludhatta az éjszakákat, és vacsora után szabad volt. A munkát persze nem lehetett éppen fehérkesztyűsnek mondani, de számomra ez nem jelentett újdonságot. Raktártakarítás, rakodás kiszolgálása, a manőverezéseknél a kötelek kezelése, valamint a soha véget nem érő rozsdakaparás és festés. B. Traven a Halál-hajó című könyvében írja, hogy az emberiség két csoportra oszlik. Az egyik csoport a parton a festéket gyártja, míg a másik elhasználja azt a hajókon. Azt azonban kifelejtette, hogy van még egy harmadik is, a kezdő matrózok csoportja, akik a festést megelőzően csak a rozsdát kaparhatják a hajó acéllemezeiről. Nos ebben sokan művészi tökélyre tettünk szert. Nem lett volna ez annyira rossz munka, ha nem halljuk állandóan a bócman kritikáját, hiszen az embernek közben nem kellett az agyát használnia, és nyugodtan ellehetett a gondolataival. Nem mondom, néha odaképzeltem a rozsdaverő kalapács alá hajcsárunk valamelyik porcikáját.

Később már festési feladatokat is kaptunk, de a felépítmény fehér részeit csak a már jóval nagyobb gyakorlattal rendelkező idősebb matrózok mázolhatták. Ha időnként a rossz időjárás miatt a fedélzeten nem lehetett dolgozni, akkor mindig valami zárt térben rendezkedtünk, pakoltunk és takarítottunk. Hárman voltunk újoncok a hajón, és amikor az első nagyobb hullámzásban elfogott bennünket a szédülés meg a rosszullét, a legszívesebben lefeküdtünk volna. Na erről szó sem lehetett. Szinte félholtan pakolásztuk az orrfedélzet alatti ponyvaraktárban a köteleket és ponyvákat, miközben az idősebbek jókat vigyorogtak rajtunk. A bukdácsoló hajó orra nagyokat liftezett, az áporodott szag pedig csak fokozta a rosszullétünket. Természetesen nem véletlenül küldtek oda dolgozni mind a hármunkat. Utólag persze az a véleményem, hogy így volt helyes, de akkor nagyon sötéten láttuk a világot.

Menetközben esténként, vacsora után feljártunk a hídra kormányozni tanulni. A hajót már az építéskor felszerelték robotkormánnyal, így menetben csak egyetlen ügyeletes matróz volt szolgálatban. Két idősebb matróz váltotta egymást hatóránként. Mi, a három újonc, egy-más után gyakoroltuk az iránytartást, amit kevés idő után sikerült is jól elsajátítani. A kormányzás persze nem ebből áll, hanem a különböző fordulásokból, de ilyenekre csak nagy ritkán adódott lehetőségünk. Emlékszem, milyen büszkén dicsekedtem a másik kettőnek, amikor ki kellett térni egy másik hajónak, és az ügyeletes tiszt utasításai alapján sikerrel végrehajtottam a dolgot. Nem tudom, más hogyan volt ezzel, de én élveztem, hogy egy kétezer tonna feletti vízkiszorítású, 1000 LE által hajtott tömeget irányíthattam. A dolog persze csak kezdetben töltött el ilyen érzésekkel, idővel az ember teljesen hozzászokott.

Akadtak azért kellemesebb időtöltések is. A szabad időnkben olvashattunk, társasjátékokat játszhattunk, vagy a forgatható asztali focival vívtunk nagy bajnokságokat, de a legjobban azt szerettem, ha összeült egy kisebb társaság, és az idősebbek a korábbi élményeikről meséltek. Az évek során a történetek legnagyobb részét sokszor és sok változatban hallottam, de akkor minden az újdonság varázsával hatott. Szerencsére a parancsnokunk nem volt egy idős, zárkózott ember, és sokszor leült közénk. Nagyon jól tudott mesélni, és élvezettel hallgattuk. Persze mások sem akartak lemaradni, és a dolog néha már münnhauseni jelleget kezdett ölteni. Egy biztos, az ilyen esték nagyban hozzájárultak a személyzet hangulatának javításához, illetve ahhoz, hogy mi újoncok jobban elviseljük a sokszor sanyarú sorsunkat.

Legnagyobb jutalmunkat azonban a kikötők jelentették. A Tata bizonyos okokból nem járt a Fekete-tengerre, hanem a földközi-tengeri kikötőket kereste fel az Adriáról. Az első magyar hajó volt, amely a háború után megfordult Spanyolországban. Mi a második spanyol út elején szálltunk be Rijekán. Érthető módon nagy izgalommal vártuk a valenciai érkezést. A szabadidőnkből amennyit csak tudtunk, kint töltöttünk a városban, jóllehet a pénzünk csak minimális dolgokra volt elegendő.

Mint már említettem, a parancsnokunk szívesen leült közénk beszélgetni. Sokszor úgy forgattuk a szót, hogy az érintett városokat vagy országokat említettük, mire legtöbbször nagy előadásokat tartott azok történetéről, nevezetességeiről és látnivalóiról. Igen olvasott és tájékozott ember volt, mi pedig mindig szívesen hallgattuk. Megfigyeltem, hogy ezeken a „szeánszokon” a chief, a bócman, a kápó és a szakács kivételével szinte mindenki részt vett, aki szabad volt. Egyszer érdekes dolgokat mesélt a bikaviadalok koreográfiájáról és a résztvevőkről. Az egyik utunkon néhányan el is mentünk megnézni egy ilyen „bikameccset”. Minden előzetes felkészülésünk ellenére sem tetszett valami nagyon. Először is, a bikának nincs semmi esélye a túlélésre. A spanyolokat viszont sokszor az őrjöngésbe kergette a matador néhány balett táncosi mozdulata, amikor egészen közel maga mellett vezette el a bikát a mulettával, de mi, azon kívül, hogy elismertük a dolog veszélyeit, nem tudtuk olyan nagyon értékelni ezeknek a mozdulatoknak a szépségeit. A másik pedig az, hogy mielőtt sor kerülne a végső, halálos összecsapásra, jönnek a lovas picadorok és egy hosszú nyelű lándzsával addig szurkálják a szerencsétlen állat nyakát és gerincét, míg az igen legyengül. A matador dolga ezzel jóval könnyebbé válik, persze csak viszonylagosan.

Teltek-múltak a hónapok, és egyre jobban belejöttünk a fedélzeti munkákba. Két idősebb matróz hazament és jobb híján engem osztottak be a 0-6-os őrségbe. Ez szinte kitüntetésnek számított, és örültem is neki. Éjféltől reggel hatig a hídon voltam, mint figyelő az ügyeletes tiszt mellett. Szükség szerint kávét főztem, vagy a watchman kajának nevezett éjszakai pótlékot vittem fel neki. Déltől este hatig újból szolgálat, melynek során a híd közelében, a csónakfedélzeten kaptam munkát, hogy ha kell, az ügyeletes tiszt könnyen elérjen. Ez az időbeosztás azt jelentette, hogy már csak napi négy órát kellett a fedélzetmester árgus szemei előtt dolgoznom. A kikötőben is ezt a fajta őrséget adtuk, ugyanis akkor még nem érdekelte a Központot, hogy az embereknek így minimálisan napi négy túlórája keletkezett, ami 84 órás munkahetet jelentett, hiszen a vasárnap is munkanapnak számított. Ehhez hozzájött még a sokszor munkaidőn kívülre eső indulások, érkezések, raktártakarítások, rakománykötözések ideje, melyek következtében a túlórák száma jócskán megnőtt, de ez sem izgatott senkit. Kivéve néha az érintetteket, hiszen azért jó lett volna pihenni is egy kicsit.

Emlékszem, december második felében Rijekán deszkát rakodtunk Barcelonának. A rakomány nem fért be a raktárakba, és a fedélzetre is jutott belőle. Nem volt annyi, hogy egyetlen halomban berakják a fedélzetre és a raktártetőkre, hanem külön megrakták a fedélzetet a mellvéd és a raktártetők magasságáig, majd külön a raktártetőkre is került belőle. Reggel hatkor szemerkélő esőben kezdték a rakodást, mi pedig ahányan voltunk, hordtuk az acélsodrony köteleket, sekliket , kampókat és húzócsavarokat. Először a rakomány alá készítettük elő a kötöző anyagokat, majd a deszkák között igazgattuk azokat. A rakodómunkások délelőtt tízre be is fejezték a munkájukat, és ekkor jöttünk mi. Le kellett kötözni az egész deszkahalmazt, amit csak részletekben lehetett megoldani. A decemberi eső egyre jobban rákezdett, mi pedig a cégünk által esővédő ruhaként adott, valódi csatornapucoló szereléseinkben dolgoztunk. Az igaz, hogy a rendkívülien merev, vastag gumiruházat remekül védett az esőtől, de azokon a rettenetesen szűk helyeken nem lehetett benne mozogni. Egyszerűen képtelenek voltunk így dolgozni, és sorban le is vettük. Persze nagyon hamar átáztunk, de legalább tudtuk tenni a dolgunkat. A hajó amúgy indulásra készen állt, csak nekünk kellett befejezni a kötözést. Az ebédet negyedóra alatt elintéztük és a bócman már azzal sürgette csapatot, hogy ez nem üdülőhajó, menjünk már dolgozni. Korán beesteledett és villanyfény mellett fejeztük be az egészet úgy este nyolc tájban. Fél óra múlva már indultunk is. A manőver utáni elpakolással végezve, tettünk még egy utolsó körutat, és utána húztuk a fedélzeti rakomány húzócsavarjait. Tíz óra tájban már mehettünk zuhanyozni, majd lefeküdni.

Az Adriáról kiérve a Messinai-csatornán áthaladva Szardínia és Korzika közé vettük az irányt, és ekkor nagyon elromlott az idő. A Tata annyira bukdácsolt és hánykolódott, hogy a robotkormány nem bírta tartani az irányt, így át kellett térni a kézi kormányzásra. A fedélzeti rakományt naponta többször ellenőriztük, nehogy elszabaduljon a felcsapó hullámoktól. December 24-én délután a Korzika és Szardínia közötti Bonifacio-szoroshoz érve, az időjárás előrejelzés annyira rossz volt, hogy megálltunk egy kis öbölben. Vagy másfél napig álltunk horgonyon, majd a Szoroson áthaladva kihajóztunk a Lion-öbölbe (Az öböl neve Gulf of Lion, de sok helyütt Gulf of Lions, mi a Wikipédia elnevezését fogadjuk el - szerk). Itt azután újból elkapott a vihar. A féljobbról érkező hullámok néha úgy megdöntötték a hajót, hogy azt hittem, már sohasem egyenesedünk fel. Emiatt szembe kellett fordulni a széllel és csökkentett erővel hajóztunk Barcelona helyett nagyjából Marseille felé. Nem sokat haladtunk előre, és szinte majd-nem egy helyben bólogattunk, miközben a hajó orrán átcsapó hullámok teljesen elborították a fedélzetet és a rakományt. Csak a daruszárakat tartó ún. A-idom magasodott ki a vízből. Napközben általában kétszer meg kellett vizsgálni a kötözések állapotát. Ez sem volt teljesen veszélytelen feladat, annak ellenére, hogy a hajó ilyenkor teljesen lelassított és így nem kaptunk akkora hullámokat.

Harmadik nap a vihar annyit csillapodott, hogy már Barcelona felé tudtunk fordulni és 29-én meg is érkeztünk a kikötő elé. A révkalauz azonnal kijött értünk és hamarosan ki is kötöttünk a több kilométer hosszú hullámtörőgát belső oldalán. A hajó kisebb károkkal megúszta az egészet, csak az orrfedélzet alatti ponyva és kötélraktárba folyt be a víz. Amikor a bócman kinyitotta a fedélzetre nyíló vasajtót, az odabent összegyűlt, majd egy méter magas víztömeg kizúdult, és hanyatt lökte az öreget, aki nagy káromkodások közepette tápászkodott fel a mocskos vízáradatból. Legszívesebben hangosan röhögtünk volna a komikus látványtól, hiszen legszebb öröm a káröröm, de hát nem mertünk. A bócman elordibált még néhány utasítást, majd eltocsogott hátra átöltözni. Ez reggel történt, de csak délben került elő eléggé ingatag állapotban, mivel bánatában bedöntött vagy két üveg bort.

Ezt követően némileg javult a helyzetünk, ugyanis az öreg látta, hogy a csapata dolgozik, akár az igavonó állat, és megritkultak a pocskondiázó megnyilvánulásai.

Kécza Sanyi sztorija

Plagizálok, jól tudom, ha nem is éppen szó szerint adom vissza a Beatles film és nóta címét, de szerintem tökéletes felvezetője az alábbi kis történetnek.

Hosszú út után érkeztünk a Perzsa-öbölbe, Afrikát megkerülve, miután a Szuezi-csatornát még nem nyitották meg a legutóbbi izraeli-arab háború következményeként. Harmincöt napot hajókáztunk tengereken, óceánokon. Két kikötőbe szólt a rakományunk, az iraki Basrahba fegyveranyagot, az iráni Khorramshárba acél gerendákat szállítottunk. Mivel mind a két kikötő a Shatt el Arab folyó mentén épült, közös volt a horgonyzó hely, több száz hajó várakozott a rakodásra a nyílt tengeren.

Éjjel érkeztünk, a sok hajó világvárosi fénnyel borította be a tengert, ott araszolgattunk előre, alkalmas helyet keresve a horgonyzásra.  Megtaláltuk, megmacskáztunk. A Perzsa-öböl vizei gazdagok voltak a halban, erre utaltak a hajókról lógó klószterek, jelezve, pecázással üti el a hajók személyzete az időt. Mert az volt bőséggel, hetekig, hónapokig is kellett várni némelyiküknek a kikötésre. Mi is erre készültünk, ügynökségünk semmi jóval nem kecsegtetett, így mi is lelógattuk lámpásainkat a víz színéig, kerültek elő a készségek, horgászfelszerelések. Húsdarabokat húztunk a horgokra, s hamarosan ott lógatta a zsinórt hajónk apraja-nagyja. Várni sokat nem kellett, rándultak a botok végei, és már repültek is föl a fedélzetre a halak. Eddig nem láttunk ilyen micsodákat, fél, egyméteres, ezüstszínű, hosszú testű vízi lények kerültek a horgokra, és neveződtek el szablya halaknak. Bizonyára volt más nevük is, de elfogadták tapasztaltabb sporttársunk magyarázatát, küllemre tényleg kardot formáztak ezek a halak. Egyik a másik után kéredzkedett ki a vízből, hamarosan több tucatnyi is vergődött a pupán. Szakácsaink már hozták is a deszkákat, késeket, vödröket, a zsákmány pucolásába fogtak. Nem volt az már horgászat, inkább halmészárszékre kezdett hasonlítani a fedélzet. Ívtak ezek a halak talán, vagy ki tudja, mitől éheztek meg ennyire, de egymásután haraptak rá a csalira, hogy azután nagyot csattanva landoljanak a fedélzeten. Embereink valósággal megrészegültek a zsákmány nagyságától, ahogy mondani szokás, csak töltöttek és lőttek, sokszor még le se ért a horog a fenékre, de már ott rángatózott a damil végén a következő áldozat. „Fehérnépeink”  könyörgőre fogták a dolgot, egyszerűen nem győzték a tempót, így egy- két ráérő ember is besegített, kést ragadva pikkelyezték, fejezték le, szabadították meg a belsőségektől a zsákmányt. Kezdte a dolog egy jó kedélyű cserkész-dzsembori képét ölteni.

Éjfélkor léptem szolgálatba, körbe jártam a hajót, megnéztem a horgonyt, tart e rendesen, de körjáratom végén mindig visszatértem a horgászok közé. Időnként a kezembe nyomtak egy-egy kézséget, míg gazdájuknak dolga akadt, így jómagam is gyarapítottam a kifogott halak számát. A jókedv az egekre csapott, mi sem volt természetes, hogy előkerültek a sörös palackok, viszkis üvegek. Kínálgattak, és szabad-e a szíves invitálásnak nemet mondani? Hát persze, hogy nem! A viszkit sörrel kísértem el, majd a sört viszkivel, attól függött, ki milyen palackot nyújtott felém. Egyre jobb kedvet hozott az ital, az időt sem figyeltem nagyon,  váratlanul érkezett meg a négy óra, akkor kocogtatta meg a vállam a váltótársam: lejárt a szolgálatom.

– Dehogy fejezem be a pecázást, amikor ilyen jó a kapás! – felkiáltással maradtam, fogtam tovább a halakat, s kortyolgattam az italokat. Másnap? Ugyan már! Mi történhet? Ki tudja, mikor kerül sor a kikötésre? Hat órára elfogytak a halak, amint a nap felbukott a horizont mögül, még pucolgattuk a maradékot, tisztába tettük a fedélzetet, lecipeltük a zsákmányt a mélyhűtőbe, és mint aki jól végezte a dolgát, nyugovóra tértem.

Igen ám, de az elfogyasztott italok bosszúért kiáltottak, nem kell szépíteni a dolgon, alaposan eláztam a horgászversenyen. S mi következik az elázás után? A gyakorlottabb italfogyasztók már tudják is a választ: bizony, a másnap! Délelőtt tizenegy tájban arra riadtam, hogy feldübörög a főgép, s a hajó ringásából arra következtettem, menetben vagyunk. Ezzel a felismeréssel együtt köszöntött rám a macskajaj is. Fejemben hét apró törpe küzdött hat székért, gyomrom görcsbe rándult, tartalma köztes állapotban leledzett: nem tudta eldönteni, hogy felfelé induljon, vagy csak úgy kavarogjon ott lent magában. És a szomjúság! Liternyi szódával indítottam, hogy azután kövesse még hasonló mennyiség. Remegtem, izzadtam és még tucatnyi szindrómát sorolhatnék föl, ami azt az állapotot jellemezte – de nem teszem. A végzet az ügyeletes matróz képében köszöntött rám, negyed tizenkettőkor könyörtelenül kopogott, ébresztett, s közölte, indulunk be, készüljek a kormányzásra. Én így …? De szólított a kötelesség, valahogy rendbe hoztam magam, a hideg zuhany némileg magamhoz térített, igaz, annyira nem, hogy ebédemet elköltsem, jobb volt nem zargatni a megviselt gyomrot. Így mentem föl hídra, vettem át a kormányt, az életbemaradásért küzdve. Ami következett, az maga volt a rémálom! Már a folyó torkolatában jártunk, a talán Duna szélességű vízen kellett hajómat a maga 150 méterével elkormányozni. Minden összeesküdött ellenem! Aki azon a folyón közlekedett, az mind ellenemre volt, kerülgettük a kisebb ladikokat, a nagyobb vitorlásokat, de géperejű hajókból is akadt jócskán. Ráadásul az a nyomorult folyó sem volt hajlandó egyenesen folyni, kisebb, nagyobb kanyarokat leírva nehezítette a dolgom. Józanon is embert próbáló feladat lett volna, de így … Pilótunk se állt feladata magaslatán, ki-be rohangált, néha egymásnak ellentmondó parancsokat harsogott ékes arab angolsággal, mígnem barbánk meg nem unta show-t, és odaszólt:

– Ezentúl rám figyeljen, azt tegye, amit mondok! – És én tettem, elátkozva azt a pillanatot, mikor az első korty viszki lecsúszott a torkomon. Persze a révkalauz sem hagyta annyiba a dolgot, időnként beleszólt az irányításba, csak hogy többfelé kelljen figyelnem, és ha barba nem írta felül, az ő utasításait követtem. Hogy a képet színesítse, feltűntek a folyón horgonyzó hajók is, a dagály beálltával össze-vissza fordulva zárták el az utat, hadd nehezítsék meg jobban a kormányzást. Vártam a két órát, a társamat, mint a messiást, aki kettőkor váltott le. Megkönnyebbült sóhajjal adtam át kormányt. Lelépcsőztem, összefutottam a bócmannal, aki rám nézett, megcsóválta a fejét – már híre járt az éjszakai horgászatnak. Mindent megértett pillanatok alatt, elővette jobbik énjét, pihenni küldött. Így hanyatlottam el a szófán kabinom hűvösében, mint a nap a drégeli rom felett. Talán ha félórát szenderegtem, mikor a fülembe harsogott egy hang az intercomon keresztül. „Szabadkormányos a hídra!” Szabadkormányos? Uramisten, az én vagyok! Mi a fene történhetett? Fent azután megtudtam. Kollégám kezdő volt, a feladat meghaladta erejét, s a pilót leváltatta, parancsnokommal egyetértésben. Állhattam vissza a kormány mögé, folytatódott a lázálom. Szlalomoztam a hajók között, kerülgettem a vitorlásokat, s közben a pokolba kívántam mindent, Shatt el Arabostól, viszkistől, pilótostól, barbástól. Mi jöhet még? Mert éreztem valami rosszat a levegőben. És az a rossz be is következett. „Nemsokára megérkezünk, maradjon, még, majd lecsúsztatja kikötőben a túlórát.” – szólt hozzám hajónk feje. Maradtam, engedve a „szíves” invitálásnak, azt mégsem mondhattam parancsnokunknak, hogy bocs, captain, de én olyan másnapos vagyok … Az a nemsokára hat óra tájékán következett be, addigra már csak az ösztön dolgozott bennem a túlélésért. Azután eljött a boldog pillanat, hajónk megfelelő helyre érkezett a horgonyzáshoz, hogy majd a reggeli dagállyal folytassa útját, és engem is elbocsájtottak a hídról. Belezuhantam az ágyamba, s csak aludtam, aludtam … egészen éjfélig, amikor újra szolgálatba nem szólított a kötelesség.

Hát így történt.  A viszkivel azóta sem békültem meg, ha kibontanak egy-egy palackot a közelemben, s megcsap az ital jellegzetes szaga, mindig ez a történet jut eszembe, 1975 májusából. (Igaz, manapság már nem sok viszkit szagolgatok …)

Barba = parancsnok

Captain = szintúgy parancsnok, vagy bánom is én, legyen kapitány.

Pilot = révkauz

Fehérnép = a konyhaszemélyzet hallgatott erre a szóra körünkben.

Kloszter = a raktárakat megvilágító, erős fényű lámpa, hosszú kötéllel, kábellel a könnyebb mozgatást elősegítendő.

Bócman = fedélzetmester, a matrózok főnöke.

Intercom = kommunikációs eszköz, hangszórója minden kabinban fellehető volt, a legénység nagy örömére.