Hajók, gépek, tengerészek

Augusztus 4. vasárnap, úton. A pilot lusta volt, tíz mérfölddel előbb kiszállt, mint ahogyan a térképen jelezve van. Azért ki tudtam jönni a fjordból.Befejeztem a következő könyvet is:

Katona Miklós: A magyar Duna-tengerhajózás regénye

Július 30. kedd, úton, Goole. Hajnalban levettük a sebességet, hogy hat körül érkezzünk, ne kelljen horgonyt dobni. A déli őrségváltás idejére érkeztünk a zsiliphez.Olyan manőverünk volt, amilyet még sose láttam:

A zsilip előtt megfordultunk. A folyóparthoz mentünk, kiadtuk az első springet, és azon fordultunk be. Dolgozott az orrsugárkormány, járt a főgép, de a hajó alig fordult, olyan erős volt az áramlás. Húsz percbe telt, mire valahogy becsúsztunk a zsilipbe. Végeztünk az első lépéssel.
A kapu nyitása után vagy száz métert haladtunk, jött az első derékszögű forduló, jobbra. Ezt követően újabb nyolcvan méter után derékszögben, de most balra. Újabb száz méter, újabb derékszögű forduló, megint jobbra. Már unalmas, de újabb százötven méter, és jött az utolsó forduló, most balra, de hogy megfűszerezzük egy kicsit, híd zárta le az átjárót a kikötőmedencébe. A hidat elforgatták, s átmentünk rajta. Jobb oldalon volt harminc centi, baloldalon csúszott a hajó a kézi ballonokon, amiket kilógattunk, hogy a hajóoldalt megóvjuk.
Ehhez persze tudni kell, hogy ezeket a fordulókat úgy kellett végrehajtani, hogy a hajó közepe felfeküdt mindig a rakpart sarkán, és ezen a ponton fordultunk. A hajót kettőre kötöttük ki.
Délután elkezdték a kirakást, de hatkor elmentek, mert úgy zuhogott az eső, hogy a pozdorjalemezek teljesen eláztak volna.

Július 31. szerda, Goole. Esős nap. Állandó csiki-csuki. Ez számomra nem okozott különösebb lelki törést, de Laci, aki már többé-kevésbé összecsomagolt, egyre nehezebben viseli annak a terhét, hogy esetleg nem tudunk éjjel elmenni a magas vízzel.
Délután, nem törődve az esővel kimentem, és bevásároltam a születésnapomra. Na, nem ajándékokat, hanem amivel megvendégelem a személyzetet: 4 csomag panírozott mirelit kalamárit, paprikákat (egy piros, egy sárga, egy zöld), paradicsomot, uborkát, fejes salátát, de igazi Feta sajtot nem kaptam (még hamisat se), mert görög salátához kellett volna.


AUGUSZTUS

Augusztus 1. csütörtök, Goole. Ez is esős nap, de délutánra kiraktuk a rakományt.
Tele van a hócipőm az órámmal. Bár legendás hírnévre tett szert a hajón: még senki nem tudta eltalálni, mennyit mutat, amikor negyed tizenkettőkor előbújtam a kabinomból. Állandóan megáll. Nem az első eset, már kétszer elvittem javítani, ráadásul a Seiko márkaszervizbe, de nem tudtak rajta segíteni. Pedig szép, és megbízható típus: Seiko 5 automata.
Tegnap hoztunk az Argosból katalógusokat, és kinéztem magamnak egy szép órát. Az Argos Angliát és Írországot behálózó katalógus-áruház, a legolcsóbban itt lehet megbízható árukat vásárolni. Istenem, mikor jutunk el ide Magyarországon?
Kinéztem egy Rotaryt, és megvettem a 11345 sorszámút. Svájci, és ez mindent elmond róla. Nincs benne földrengés-előrejelző, se barométer, és nem vízhatlan százezer kilométer mélységig, valamit az űrben se nem lehet vele sétát tenni. De: elegáns, és mutatja az időt (római számokkal) és a dátumot.
Végre minden tisztázódott: Laci beszélt Herr Meyerrel, és megvan a váltások ideje és helye:
Laci Rostockból megy haza Gyuszóval, őt Bandi váltja. Én átmegyek a hajóval Liepajába, és érkezés után megyek haza, kell a kabinom egy szerelőnek, és fedélzeti tisztre nincs szükség a hajógyárban (hál' Istennek, mondom...).

Augusztus 2. péntek, Goole, úton. Írhattam volna tegnapra is az indulást, mert pontosan 00:00-kor kezdtük el a manővert. Kifelé kissé gubancosabb volt, mert a sötét miatt nem lehetett úgy felmérni a part távolságát, de így is csak egyszer történt meg, hogy a bulba fél méterre közelítette meg a rakpartot, én pedig az orrból kihajolva kézzel elértem a szállításra várakozó konténereket.
A zsiliptől kezdve eseménytelen volt az út, ha nem számolom a sok-sok esőt, meg hideget. Valami van velem, mert amíg a többiek "télibe" öltöznek, addig én, ha hosszúnadrágot veszek, akkor izzadok, mint egy ló. Így sortba és atlétatrikóba járok a hídra.
Gyuszó egész nap búval bélelten jár-kelt. Érthető. Hazamegy, és egyszer s mindenkorra vége a hajózásnak. Már elmúlt 58, így is nyugdíjas, ez volt az utolsó hajója. Persze az is lehet, hogy azért kedvetlen, mert szeptemberig számolta a hajót, s most elesik másfél havi pénztől. Nem tudom, nem nyilatkozik.

Augusztus 3. szombat, úton, Jelsa, úton. Kellemes születésnapot kívánok magamnak. Immár ötvennegyedszer! Bár a fiúknak azt mondtam, hogy harminc múltam, azt mondták, hogy ez biztos igaz lehet, mert már jó régen mondhatom magamról.

A fiúk részéről a gratuláció folyamatosan, déltől kávéig zajlott, kivel mikor találkoztam. A kalamári csak holnap lesz, mert az érkezést vacsoraidőre tettük, és jobb, ha nyugi van ilyen nevezetes alkalmakkor!
Hát ez be is jött. Hatra érkeztünk Jelsa City elé. Úgy saccolom, hogy lehet 0,357 lakosa, az elmúlt tízmillió évben elhunytakat is beleszámítva... Van egy félig elbányászott hegy a zúzdával meg a rakpart, és kész. Még mooringman (ő veszi el a kikötőkötelet, és teszi a bakra) se várt. Kiugrottam a partra - jó, kikecmeregtem a kis pilotlépcsőn... - és elvettem a springet, mire lélekszakadva megjött két melós, és átvették a köteleket.
Az egyiket kikérdeztem, hogy mire számíthatunk? Két és fél óra alatt beraknak, de csak azért ilyen lassan, mert az egyik fajta követ csak két óra alatt tudják összeszedni. A másik 1700 tonnát negyven perc alatt berakják... Nem semmi!
Lucó kikötés után elküldött aludni:
- Menj el aludni, Pistikém, úgyis éjfélkor jössz szolgálatba...
Mire a három pontot kimondta, már a kabinban voltam. Így aztán nem tudok beszámolni arról, hogy milyen bolondokháza volt, hányszor kellett a hajót kötelekkel húzkodni, mert a rakodó-berendezés csak a hajó széltében tud mozogni, hosszirányban nekünk kell.
Nos, a naplóba Lucó 22:45-re írta be a berakás végét (19:15-kor kezdtek!)
Mire felkeltem az éjszakai szolgálatra, már menetben voltunk.

Július 27. szombat, úton. Szép az idő, délután térképeket javítottam, aztán olvastam. Lucó hozott le három érdekesnek látszó könyvet: A Viktort, ezzel már végeztem, a Maffiaregényt, és Hitlerről egy könyvet. Most pár napja a Bartus László által írt

Maffiaregényt olvasom

Július 28. vasárnap, úton. Isten éltesse Szabolcs fiamat neve napján! Remélem, sikerült a bringát előkeríteni a pincéből, és jól érzi magát Kapolcson, és a többi helyszínen a Művészetek Völgye rendezvényein.
Olajtengeren hajózunk az Angol csatornában.

Július 29. hétfő, úton. Apa ma hetvenöt éves. Isten éltesse az öregemet! Remélem, hogy a hátralevő éveit szellemi frissességben és (viszonylagos) egészségben éli le.
Mrs. Genrich azt szeretné, ha este tízre megérkeznénk a Humber torkolatához, akkor van magas víz, de sajnos ez nem "kívánságműsor".
Este Lucó beszélt az öreggel, és ebből kifolyólag kissé szomorú. Ugyanis még keresik a rakományt, hogy ne üresen menjünk Németországba. A mostani ábra szerint követ vinnénk Lübeckbe, de oda általában Rekefjordból megy a hajó, és ez azt jelenti, hogy rá kell tenni a barbának pár napot a hazaérkezésre.
Lübeckben viszont jó világ lesz: megjön az élelmiszer, másfél tonna festék, a fedélzeti sztór és a főgépalkatrészek. Cipekedhetünk, mint a málhás szamár...

Július 20. szombat, úton. Csendes nap, semmi nem történt. Délután notice-okkal foglalkoztam.

Július 17. szerda, úton. Megyünk, és olvasok.

Július 18. csütörtök, úton, Swansea, úton. Jöttünk, mint az olajozott mennykő, hogy éjfél előtt bémehessünk, mert mindent arra hegyezett ki a CBJW (a cég), hogy a hét végét menetben töltsük, és ahhoz holnap be kell raknunk Írországban. Délután háromra meg is érkeztünk. A draft surveyor már a parton várt, még ki se kötöttünk, kiugrottam a partra, hogy leolvassuk a merülést. Az öreget ismertem, tavaly nyáron is ő jött. Elvégeztük a dolgunk, a végén azt mondja.
- Este is én jövök.
- Miért, a lánya hol van? - kérdeztem, mert tudni kell, hogy a lánya szokott ezen a rakparton dolgozni. A kislány olyan szép, mint egy csúnya fiú, de erről nem tehet szegényke. Abszolút fiús alkat.
- Kórházban, vakbél gyanúval vitték be, de szerencsére nem az. De hétfőn "bevonul", hajóra száll, mint "engine cadet". Én nem elleneztem, de megbeszéltük, hogy végigviszi a "szamárlétrát", tehát addig nem hagyhatja abba, amíg meg nincs az elsőosztályú gépész vizsgája (chief engineer = főgépész, és nem főmérnök, mint ahogyan sok, fordító magyarítja néhány könyvben és filmben a kifejezést.)

A rakodással nem volt semmi baj: beengedték a raktárba a szívócsövet, és este tízre már alig volt rakomány. A matrózaink és a szakács is lent voltak a raktárban, folyamatosan takarítottak (ezért a helyiek fizetnek nekik), Fürge pedig nyomta be a ballasztot.
Hogy tele van-e egy tank azt úgy ellenőrizzük, hogy megnyomatjuk, amíg túl nem folyik. Az öreg surveyor korábban megjött, hát akkor kezdjünk hozzá. Ment minden rendben, utoljára maradt volna a két 4-es szárnytank (az alatta levő duplafenék üres volt). A bal oldallal minden rendben, de a jobb oldal nem akart túlfolyni. Aztán elkezdtünk szép csendesen dőlni, és dőltünk-dőltünk, már-már úgy éreztem, még egy-két fok, és felborulunk.
Lucó leállíttatta a ballasztszivattyút, Fürge lemérte a 4-es duplafeneket, hát húsz cent víz volt benne. Vagy átszakadt a fölötte levő szárnytank alja, vagy a szelepekkel van baj... A gondot egyszerűen oldottuk meg: kiszívta Fürge a 4-est, majd lemértük a két tankot. Azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy hajógyárba menjünk.

Július 19. péntek, úton, Cork, úton. A város a Lee folyó partján fekszik. A pilot a torkolatban levő kisváros, Cobh előtt száll be. De ahhoz, hogy beszállhasson, oda is kell érni. Ma azonban, ez nem is volt olyan egyszerű dolog:

Távolban egy(?) fehér vitorla

Lucó érkezés előtt egy órával feljött a hídra.

Aggódva figyelt egy többé-kevésbé folyamatos fehér sávot a part közelében. Később jól kivehetően három csoportra szakadt: minimum 3 millió vitorlás volt, valami versenyt rendeztek, és természetesen a folyóra vezető csatornát is ellepték. A radaron, mint három, lassan úszó sziget, olyannak látszottak. Látványnak fantasztikus volt, de közöttük lavírozni már nem volt az! Lassíts, fordulj, gyorsíts, térj, lassíts, ez ment vagy háromnegyed órán keresztül, és közben Laci mondta a magáét, hogy miért most, miért itt van ez a csomó vitorlás... Azért bejöttünk.
A pilot beszállt, én készítettem pár klassz képet Cobh városáról, valami fantasztikus kisváros! Színes, egyemeletes házak, gyönyörű templom a domboldalban, a rakparton nevezetes bár: a neve Titanic, itt kötött ki és vett fel utasokat utoljára a szerencsétlen sorsú hajó, mielőtt nekivágott volna végzetes útjának.

A folyón hét mérföldet mentünk, elhaladtunk néhány apró település előtt. Az egyik mólójához egy fehér jacht volt kikötve. Azt mondja a pilot:
- Ezt a jachtot kibérelte egy német társaság egy hétre, de el se mentek, mert a móló másik oldalán álló kocsma igen megnyerte a tetszésüket. A tulaj meg boldog, mert nincs semmi költség, és a hajó hozza a pénzt.
Négyre érkeztünk, azonnal elkezdték belénk nyomni a finomított cinkércet.
Tizenegykor indultunk.
Állítólag, mert nyolckor lefeküdtem, és amikor felkeltem, már menetben voltunk.
Avilesbe megyünk, hétfőn érkezünk, a kirakás után Bayonne (francia), majd Goole (angol kikötő a Humberba ömlő Ouse folyón). Onnan már a Baltira megyünk, a kieli csatornán át, ott beszáll Hóki, Lucó hazamegy, mi pedig Rigába, hajógyárba.

Július 8-12. hétfő-péntek, úton, Pasajes. Írom a naplóm, és valami furcsa történt: a betűket, a megírt szövegrészt "kijelöli" (shift + kurzorvezérlő nyíl) a program. A kis és nagybetűk összekeverednek, valami baj lehet! Elmentem a munkámat, és újra indítottam a gépet.

Nem indul!
Ugyanaz a hibaüzenet, ami a Lys Carrieren volt! Te jó ég, összeomlott a rendszer! Most mit csináljak?
Próbálom többször, végre elindul a Windows csökkentett módban. Lacival megbeszéltem, hogy a hajó használaton kívüli gépét összerakom a kabinomban, és arra kimentem az összes munkámat. Ez zömmel a fotóimra vonatkozott, de persze jó pár munkafájlom is volt, főleg a naplóim, meg a túlórák, az úti jelentések, személyzeti lista és egyéb nyomtatványok, ami miatt ő is azon volt, hogy mindent megtehessek a mentésre.
Két napig csak tömörítettem, kiírtam lemezre, aztán átettem a hajó számítógépére. Okulva az előző hajón történteken, most itt volt nálam a Windows telepítő program, és a laptop utility lemeze is. Csak azt sajnáltam, hogy a Word és az Excel telepítő hiányában nem lesz szövegszerkesztőm. A setup gyűjteményemben azonban találtam megfelelőnek tűnő (easy office) programot, így bátran nekiálltam a formázásnak.
Betettem az indítólemezt, de egyszerűen nem fogadta el, hanem kiírta: a Windows indítófájljait kihagyja. Ha ő így, akkor én úgy: beírtam a format c: parancsot, és kiírta: hibás fájlnév. Majd szívszélhűdést kaptam. Nem tudtam megformázni a gépet!
Varázsoltam egy kicsit, és végül sikerült: letöröltem mindent. Újra be az indítólemez, és ugyanaz, mint az előbb: a Windowst akarta indítani, de persze mindig sikertelenül. Végül az 1478-ik próbálkozásra úgy indult, ahogyan kell az indítólemezzel, és elindítottam a telepítést.
Amikor először ért ahhoz a ponthoz, hogy újra indította a számítógépet, megint a rossz nyavalyát hozta rám! Csökkentett módban indult.
Arra jó volt, hogy a hajó gépéről a fájlokat visszaraktam.
Aztán az újraindítás után folytatta a telepítést, a következő újraindításnál megint csökkentett módban indult, a későbbi bekapcsolás után megint folytatta a telepítést. Vagy két napomba került, mire befejezte. Amint felraktam a képernyő illesztőprogramját, a probléma megszűnt, minden indításnál normálisan működött.
Aztán a szövegszerkesztő problémát is megoldottam, a hajóét (Office 2000) installáltam, és most megint tudok írni, igaz az angol nyelvű Word nem ismeri a magyar helyesírást, és el se tud választani, de ez legyen a legnagyobb baj. Szoftverellenőrök ezt a részt ne olvassák el!
Ami a legfontosabb, írhatom tovább a könyvem!

Július, 12. péntek, Pasajes, horgonyon. Még mindig kint állunk horgonyon, de legalább megtudtuk, hogy holnap reggel bemehetünk, és vasárnap raknak ki.

Július 13. szombat, Pasajes. Kora reggel bejöttünk, nagyon szépen sütött a nap, azt hiszem, szép képeket készítettem.
Délután kimentünk a szakáccsal, vettem egy kis ezt-azt (zokni, csoki), megittunk két kocsmában két-két kört, és bejöttünk.

Július 14. vasárnap, Pasajes, úton, Santander. Reggel nyolckor nekünk estek, és délre el is felejtettük, hogy volt bennünk rakomány! Ilyen irdatlan markolót még nem is láttam (volna, ha először lettem volna Pasajesben)!
Este Santander.
A tévében egy fiatalembert mutogatnak - rendőrök között, és ahogyan elviszik -, meg a párizsi felvonulást, meg Jacques Chiracot. A pasi talán rálőtt?

Július 15. hétfő, Santander. Ilyen a mi szerencsénk: holnap fieszta lesz, a tengerészek védőszentjét ünneplik a spanyol kikötőkben, nem is dolgoznak, mi meg hajnalban elmegyünk.
Délelőtt kimentem vásárolni.
A berakás utáni draft survey gyorsan elkészült, s mivel a surveyor megvárta az ügynököt, és utána kivitték a fiúkat a városba, ezért volt kétszer tíz percünk beszélgetni. Kérdeztem, mi a konfliktus Spanyolország és Marokkó között?
Hát én még nem láttam senkit olyan felszabadultan röhögni, ahogy a fiatalember tette.
Tizenkét marokkói katona átevezett egy picuri, lakatlan, spanyol sziklára a marokkói partok közelében, kitűzték a zöldcsillagos vörös zászlót, és ott "kempingeznek". Itt meg az Európai Unió biztosítja a spanyolokat a támogatásáról, haditengerészet, meg tábornokok, meg minden a tévében!
Közben Cliontont is láttam az ifjú király esküvőjén(?). Csak feltételezem, mert annyira nem értem a tévét.
Lehet, hogy ez volt a nászajándék a katonák (esetleg részeg?) részéről. De az is lehet, hogy próbacukkolás, hogy lássák, mit szólnak a spanyolok, ha Ceutát és Melillát elfoglalnák az arabok.

Július 16. kedd, Santander, úton. Lucó ideadta dr. Kende Péter könyvét, aminek a címe: A Viktor. Természetesen a miniszterelnökről van szó.
Ahogyan ez már lenni szokott, ha valakinek nem kenyere a tárgyilagosság, akkor akarva-akaratlanul is elveti a sulykot, így aztán már nem tudom komolyra venni, viszont jókat vigyorgok az erőlködésén. Ugyanis az élet nem az, aminek szeretné beállítani: nincsenek az életben így ördögök (fideszesek) és úgy angyalok (szadeszesek - ez Kende úr szóhasználata a könyvben az SZDSZ-re), ahogyan bemutatja azokat akikről ír. Mindenki ember, jó és rossz tulajdonságokkal, legfeljebb az egyikben az egyikből több van! Az mindig hiteltelen, legalább is számomra, ha meg se próbál tárgyilagos lenni. Nyilvánvaló, hogy a könyvvel a megrendelő érdekeit kellett szolgálni. Ezt a könyvet pedig a 2002-es kampányra írta Kende úr: "Orbán Viktort ki kell csinálni" céllal.
Természetesen a könyv érdekes: mint tengerész sok minden történésből kimaradtam, és érdekes látni összefoglalva az eseményeket. Amíg vissza nem jöttem hajózni ('98 július 12.) addig se voltam képben, hiszen akkor dolgoztam: hajnal ötre jártam a Mahartba, és 11-re haza, és ami a kulisszák mögött zajlott, csak a "beavatottak" számára volt nagyon-nagyon kis részben ismert. Érdekes olvasni benne az egyik rokonunkról, aki hitelesen tudja majd értékelni a róla leírtakat. Persze nem a tényekkel van a baj. Hanem többek között azzal, hogy ami pozitív, azt is tudja negatívumként tálalni.
Egy példa:
Kéri László politológus - aki Orbán tanára is volt -, meséli:
Amikor Viktor miniszterelnök lett, suttogták róla, hogy sokakkal átváltott magázódásra. Egy könyvbemutatón Kéri készülődött, hogy jól beolvas neki, ha vele is elkezd magázódni. Amikor találkoztak, akkor Orbán azt mondja:
- Szervusz Laci, ne haragudj, nincs időm, rohanok, később beszélgetünk.
Ezután Kende leírja, hogy Kéri hogyan olvasott volna be Viktornak, ha magázódik. És nyilván ez, az utolsó mondat a részből, ez marad meg abban az olvasóban, aki nem érti, hogy mire megy ki a játék!
Persze nem vitatom a "tényeket". Elhiszem, amit Simicskáról (és másokról) ír, ha nem igaz, akkor majd ő (ők) perel(nek), de ezt viszont nem hiszem. Elhiszem, amit az Orbán papa vállalkozásáról ír, mert más tényeknek nem vagyok a birtokában. Persze a levonandó tanulságokkal együtt: a hatalom, a baráti és rokoni kapcsolatok mindig így működnek, ez volt 90-94 és 94-98 között is, és ez, és így várható most is.
Mert mindig emberek ülnek a bársonyszékekben, mindig lesznek közöttük hamisak és szélhámosok, ez nem a Fidesz kormány sajátja.

Július 1. hétfő, úton, Le Havre. Nyugodt délelőttöm volt: a pilotot 8:45-re ígérték, így alhattam.Arra ébredtem, hogy a főgép veszettül jár hátra. Megvártam az óracsörgést, aztán kimentem a folyosóra. Odakint ramaty idő volt, zuhogott az eső, de már part mellett álltunk, már megint a belváros közelében vagyunk, az ügynök szerint negyven perc kocsival...
Amikor a pilot elment, az ügynök még maradt, és Lucóval a partra mentek, s a zuhogó esőben a hajó orrát tanulmányozták. Kiderült: nekimentek a rakpartnak, illetve egy kikötőbakot tartó vasoszlopnak (dolphin), és az felszakította a hajó orrát, szerencsére a fedélzet felett. Hát, elég rondán néz ki! A kikötőbak előtt levő korlát összetört.
Ebből aztán egész napos elfoglaltság támadt.
A rakpart tulajdonosát képviselő biztosító délután jött megszemlélni a kárt. Fényképeztek, szörnyülködtek, aztán elmentek. Mondanom se kell, hogy Lucó egész nap aggódott. Meg is értem, még akkor is, ha a CJBW (a cég) megnyugtatta, hogy ne csináljon gondot belőle, ők mindent intéznek, a lényeg az, hogy a hajó tengerálló, nem kell hajógyárba menni emiatt.

Július 2. kedd, Le Havre. Délelőtt zuhogott az eső, de ez nem zavarta a mi biztosítónkat abban, hogy megszemlélje a kárt, fényképezzen, és vagy két órát tébláboljon a hajón.
Délután kezdték a kirakást. Van nekik egy vadi új cementkirakó masinájuk, komputervezérlés, meg garancia, meg minden, de ez nem gátolta abban, hogy félóránként le ne álljon...

Július 3. szerda, Le Havre. Esős nap. Ez persze nem fejezi ki a lényegét az időjárásnak. Vagy száz kilométer per órás sebességű szél süvöltött, a kis csatornában, ahol állunk, komoly hullámverést okozott, hideg volt, mintha késő ősz lenne, és a kirakni is csak szakaszokban tudtak.
Nem is fejezték be, holnapra maradt vagy háromórai munka.

Július 4. csütörtök, Le Havre, úton. Tízre kirakták a cementet. Tizenegykor indultunk, a nyílt vízen sokkal jobb idő várt, mint gondoltam. Alig voltak hullámok. Barkingba megyünk, a Temzére. A Paduával már voltam itt, ez se lesz semmi! Apálykor nincs víz a hajó alatt, és a fenék hosszirányban, az orrtól számítva lejtős... Laci már aggódik...
A híradóban Washingtonból mutattak képeket: a Fehér Ház környéke kihalt, csak tagbaszakadt hekusokat lehetett látni páncélautók mellett. Várják bin Laden újabb akcióját.

Július 5. péntek, úton, Barking. Egészen máshova álltunk, mint a Paduával. Most egy pici folyócskára jöttünk fel, a túloldalon nádas és szúnyoggyár susog, mellettünk meg kies ócskavas halmokban gyönyörködhetünk.

A hajót "full and complet, Masters option"-nel adták ki. Azaz a teljes hajóteret vette ki a szállító, annyit rakhat be, amennyit csak tud, de a parancsnok, ha úgy látja jónak, előbb leállíthatja a berakást. Az ok egyszerű: vasárnap, amikor indulunk, csak ötméteres víz lesz, ehhez a merüléshez kell kikalkulálni a stabilitást, nem valószínű, hogy a hajót tele lehet rakni. Az csak hab a tortán, hogy apálykor beleültünk az iszapba, és mivel érkezéskor elkezdtek rakni, mint a megszállottak, ezért a dagállyal már fel se tudtunk úszni. Ez azért volt baj, mert így nem tudtuk kiszámolni a merülés alapján, hogy mennyi ócskavasat raktak be (az alapján meg lehetett volna állapítani a rakomány sűrűségét (a szállító 54-es stowage factort adott meg), és Laci nem tudta teljes biztonsággal megmondani, hogy meddig rakhatják be a hajót.
Ez persze újabb fejfájást okoz Lacinak. El kellett fogadni a megadott adatokat, a felveendő ballasztvizet 3000 tonna ócskavashoz kalkulálta.
Este 11-ig dolgoztak, holnapra két- háromórai munka maradt.
A los anegelesi reptéren egy arab lelőtt két embert, más atrocitásról nem tudok a tegnapot illetően.

Július 6. szombat, Barking. Berakták a hiányzó vasat, a hajó elejében és hátuljában hagytak ki helyet.
Kinagytakarítottam a hidat.

Július 7. vasárnap, Barking, úton. Az igazság órája: déli tizenkettő, ekkor jött a révkalauz. A hajó orrát megtartottuk egy orrkötéllel, a farát kifordította, ez könnyen ment. Amikor beindították az orrsugárkormányt (egy szivattyú, ami oldalirányban lövi ki a vizet a hajóorrban, ezzel könnyebben lehet fordulni), hallottam, hogy vasat, drótokat szív be, csörgött, zörgött, kattogott, hogy rossz volt hallgatni. A hajó csúszott az iszapon, a vízbe hullott ócskavas karistolta a feneket, egy hátra, egy előre, megint hátra, a révkalauz próbálta leráncigálni a hajót a folyó közepére. Vagy tíz méterre eltávolodtunk a rakparttól, a főgép dohogott, küszködött, mi meg lassan-lassan megindultunk. Hol jobbra, hol balra dőltünk, attól függően, hogy a hajó melyik oldala feküdt fel, csúszott az iszapon.
Fél órába tellett, de kijutottunk a Temzére.
Azonnal megdőltünk jobbra, vagy 6-8 fokot, a hajóközépen mért merülési érték között 40 centi különbség volt. Lementem a pilotcsónakba, leolvastam az első és hátsó merülést, azután mérőszalaggal megmértem középen, addigra Laci előkészítette a stabilitási számítást, csak a merülési adatokra volt szükség. A fuvarlevélre 3002 tonna került, tehát minden a várakozásnak megfelelő volt, ahogyan Laci előzetesen számolt. Mindössze annyi volt a "gubanc", hogy egy lábnyit orra voltunk bukva, de ez nem gond, mert ballasztvízzel ki tudtuk egyenlíteni, ahogyan a dőlést is.
Laci megkönnyebbült, mehetünk Pasajesbe, Spanyolországba. Három nap menet.
Az utóbbi időben megrendültem: nem megy az írás. Pár novellánál, és egy félbehagyott írásnál (amit persze valamikor befejezek) többet nem írtam. Kínlódtam, próbálkoztam, akartam, de így magától értetődő, hogy nem megy. Aztán a délutáni őrség alatt összeállt a fejemben a következő könyv. A baj csak az, hogy a megírásához szükségeltetik némi tanulmány, bizonyos, általam nem ismert területeken. Nem baj, majd utánajárok a dolgoknak. Legalább nyolcvan százalékban tudom a cselekményt, az eseményeket, a történet legizgalmasabb fordulópontjait, húsz százalékot adok a könyvnek arra, hogy magát írja...

Június 25. kedd, El Ferrol, úton. Nyolckor kezdtek, és hamar lehűtötték a lelkesedésünket: két daruval kezdték a kirakást, és biztosítottak, hogy nem kell félnünk, estére befejezik. Jelzem ettől féltünk.Laci tízkor kiment, hogy megvegye a névnapjára a pacalt, a borjúlábat és a bélszínt. Mint kiderült, a családban három Gáti László van, a kakast az unoka Lacika egészségére ettük, a fácánlevest a Kislaci (fia) tiszteletére, és 27-én köszönthetjük őt.

Amikor bejött, felöltöztem, és kimentem. Az indok: egy pötty tej, vagy sűrített tej sincs a hajón, így viszont hogyan igyam a kávét? Ha "nesz" lenne, akkor még elmegy, de ez a vékony német kávé bizony melegítve borzadály tud lenni, ha nincs semmi, ami simává tegye.

Most okos voltam, az edzőcipőben mentem ki, így nem is fájdult meg a lábam, mint Brestben.
Kedves városka.
A haditengerészet uralja, a hivatalok palotákban, úton-útfélen, laktanyák, és a hadikikötő. Nem vették szívesen, ha fényképeztem, de meg lehetett találni a megfelelő látószöget, hogy a bejárat mellett strázsáló ágyút, az ilyen-olyan admirális emlékét őrző emlékoszlopot lefényképezhessem.
Felmentem az egyik sikátoron egy "főbbutcának" látszó útra, és végigsétáltam. Jó lenne tudni, hogy a spanyolok hogyan tartják magukban a lelket, mert mindenféle üzletet találtam, csak élelmiszerboltot nem. Végül egy előzékeny seòora elvitt egy mellékutcába, és megmutatott egy picurka boltot. Completa nuku, de volt sűrített tej, így nem kellett bemennem üres kézzel. A szakács majoránnát is kért, de így nem értették, majd némi artikulálás után sajnálkozva rázta az eladó a fejét: - mejoranna no hay. Egy szupermarketet is találtam, fent a domb tetején, de ott se "hay mejoranna...".
Egy kocsmában tévét láttam, és abban a reményben, hogy a németeket verik, beültem egy sör erejéig, aztán amikor a német góllal elszállt minden remény (az enyém is, meg a koreaiaké is) szépen besétáltam.
Hétkor indultunk, de azt nem vártam meg, lefeküdtem.

Június 26. szerda, úton. Fúj az északi szél, a hajó üt, üresek vagyunk, nem mertem elővenni a komputert.

Június 27. csütörtök, úton. Az Angol csatornában szép az idő, most pótolom a naplómat. Dordrechtben már várnak, mint a messiást, szombat hajnalban érkezéskor nekünk esnek, és indulunk is, nyilván a vasárnapot vízen akarja töltetni a cég, hogy hétfőn már Le Havre-ban rakodjunk.
A hó végét készítem.

Június 28. péntek, úton. Este érkezés Rotterdam elé, kialudtam magam, mert holnap nagy bolondokháza várható.

Június 29. szombat, úton, Dordrecht, úton. Hajnali egykor érkeztünk. Hóki már a parton volt, meghozta az élelmiszereket és a negyedéves rendelést. Herr Meyer valamilyen hivatalos megbeszélés miatt nem tudott jönni.
Kikötés után, ahogyan már ez lenni szokott, megjött az úszódaru, és összeveszett a rakodásvezető az olajos bárkával, hogy kié az elsőség? Végül a daru ránk kötött, és a bárka a farunkhoz állt. Természetesen azonnal elkezdték a berakást. Cementet raktunk daruval, markolóval! Ez nem lehetett igaz! Még az volt a szerencsénk, hogy nem volt szél, így csak mérsékelten lett koszos a hajó a berakás végére.
Természetesen Hóki nem tudott a hajó mellé állni a furgonnal, így jó messziről kellett behordani mindent. Négyre azért végeztünk, utána segítettem a szakácsnak elrendezni az élelmiszert.
Lucó elment aludni, azzal, hogy meghagyta, hatkor ébresszem. Mivel alig aludt, ezért hagytam, hét után bújt elő az óljából, utána mehettem én is pihenni. A rakodást magára vállalta, én meg nem erősködtem.
Ebéd után megnéztük a VB meccset, a harmadik helyért, jó volt, a törökök is hajtottak, a koreaiak is, mindkettőnek a legjobb VB szereplése volt a tét - ilyen jó kisdöntő ritkaság, mert általában két búval bélelt vesztes imitálja a focit -, a tütyők 3-1-re verték a házigazdákat.
Közben berakták a hajót, vacsora után zuhany, és alvás. Valójában egy kellemes nap volt számomra, egyáltalán nem húzós, köszönet a barbának. A Lys Carrieren ez a nap hosszú lett volna...
Este 22:00-kor indultunk, hagytuk, hogy a cement tíz órát ülepedjen.

Június 30. úton. Viszonylag jó idő fogadott a tengeren, de hamar bedurrant, nyugati 6-7-es volt.

VB döntő a Doveri szikláknál

Június 19. szerda, Brest. Délre az öreg feladta a küzdelmet, a második segédgéppel végeztek, de a harmadikról nem tudták levenni a kuplungtárcsát, így ahhoz szervizt hívtak, ők holnap reggel jönnek.Idő van, mert a rakodással csínján bánnak, reggel 8-tól délig, s 14-18-ig raknak. Csak ma este végeznek, ha igaz, s ráadásul itt is rakunk be El Ferrolnak (spanyol kikötő) ócskavasat.

Lucó be van indulva.Közeleg a névnapja, és ezt kakaspörkölttel akarja megünnepelni, s készül a piacra, hogy vegyen egy igazi gall kakast. Az ügynökkel megbeszélte, hogy holnap reggelre taxit küld, aki kiviszi a piacra, ahol megveheti.
Ennek örömére jól besöröztünk este.

Június 20. csütörtök, Brest. Jelentem, megvan a kakas. Két darab, plusz egy fácán. Tizenegykor rohant ki Laci, taxival ment-jött, s bevásárolt. Ha minden igaz, akkor holnap lesz a napja, hogy elkészíti Kálmán.
Az öreg dolgozik, mint a megszállott. Ez nem is lenne baj, de Lucó kezd kiakadni tőle. Félóránként megtalálja, hogy ide jöjjön, oda menjen, ezt csinálják a matrózok, ott dolgozzanak.
Én nem zavartatom magam, teszem a dolgom, ha szükség van rám, akkor majd szólnak, de még nem szállt rám senki...
A szerviz bejött reggel kilencre, leszedték a tárcsát, és tízkor már el is mentek. Százötven eurójába került Herr Meyernek.
Hatra befejezték a kirakást, este tízre átálltunk a berakó rakpartra, a hajógyár dokkja mellé. Van egy kupac ócskavas, és egy rakás ócska horgonylánc és horgony, amit El Ferrolba kell vinnünk.

Június 21. péntek, Brest. Hétre kinyitottam a raktárt. Tíz perc múlva megérkezett két markolós autódaru, de Laci nem engedte elkezdeni a berakást, ugyanis egy kis probléma miatt aggódott: ha felülre teszik a horgonyláncokat, akkor nagyon megemeli a rakomány súlypontját, és a stabilitást alaposan lerontja. Ehhez azt is tudni kell, hogy a rakomány pontos súlyát nem adták meg, így számolni se nagyon tudunk.
Negyed nyolckor megérkezett egy kedves, antipatikus francia, aki elkezdett üvöltözni az ügynökkel és a rakodásvezetővel, hadonászott, szaladgált, mint az eszelős. Kiderült, az a baja, hogy nem kezdték el a berakást hétkor, kikelt magából, hogy mit képzelnek, a hülye stabilitás miatt nem dolgoznak, kit érdekel a hajó, csak az a fontos, hogy a rakományt berakják. Tíz perc múlva elviharzott, a szegény ügynök meg csak nézett, és szomorú volt, mert azzal fenyegetőzött - ahogyan később elmondta -, hogy a szállító felbontja a szerződést az ügynökséggel. Nagyon a szívembe tudtam zárni az üvöltős franciát.
Estére elkészült Lucó kedvére a kakaspörkölt, isteni finom lett, Kálmán kitett magáért, az öreg is megnyalta mind a tíz ujját utána. Éjfélig beszélgettünk, söröztünk.
Korea kiejtette a spanyolokat is, így már a lengyel, portugál, olasz, és spanyol skalp is az övék. Remélem, a németeket is elkalapálják.

Június 22. szombat, Brest, úton. Fél tízkor Herr Meyer elment, mi pedig kettőkor indultunk. Most nyugi van.
Dordrechtbe jön, és hozza a kaját, mert már igen szűkében vagyunk mindennek.
Este még jött a tévé, így láttam az összefoglalót a Törökország - Szenegál meccsről. A franciák utolsó reménye is elszállt, mert a második csapatuk is kiesett. (A szenegáli játékosok a francia bajnokságban légióskodnak...)

Június 23. vasárnap, úton. Beindultak a rövid utak. Hétfőn érkezünk, innen elmegyünk Dordrechtbe, majd cementtel Le Havre-ba.
Ebédre fácánleves volt, nagyot alkotott Kálmán, bizony erre lehet mondani, nem úgy, mint Knézi szokta volt mondani a meccseken: a játékos nem alkotott maradandót a pályán...
Vacsora után beszélgettünk, söröztünk. A téma: a családi beszélgetések.
Lucó dobta fel, mert nagy bánata, hogy nem tudja összehozni a családját egy kis beszélgetésre. A többiek egyetértettek, én nem tudtam beszállni a közös panaszkodásba, mert nálunk ez a gond nem létezik, hál' Istennek.

Június 24. hétfő, úton, El Ferrol de Caudillo. Szerencsém volt: hajnalban horgonyt dobtunk, így tudtam délig aludni. Nem volt szerencsém: ha bevittek volna, akkor kimehettem volna a városba.
A pilot este fél tízkor jött, de még világos volt, sőt napsütés.

 

Gyönyörű az út a kikötőbe. A la corunai öbölből egy keskeny szoroson át lehet megközelíteni, ahol, egy kis kikötő, és egy hatalmas haditengerészeti bázis van. A szoros legkeskenyebb részén két hatalmas erőd őrzi a bázist. Még a XV. századból való, mintegy húsz éve költözött ki belőle a haditengerészet. A parton ki lehetett venni azokat a horgonyokat, amikhez kötelet meg láncot erősítettek, és megfeszítve lezárták a bejáratot. Azon egy hajó se ment át.
A szorossal szemközt az ágaskodó daruk mutatták, hol a kikötő. Ahogyan közeledtünk, jobbra-balra egyre több látszott a városkából. Felkúszik a dombra, festői látványt nyújtott. A hadihajók a kikötő két oldalán pihentek.
Este már nem nyúltak a rakományhoz.

Június 12. szerda, úton. Az idő szép, a szél, ami állandóan erős volt a kikötőben, elmúlt. Az öreg, elkeseredésében, ahogyan a hajója kinéz, egész nap nagynyomású vízsugárral mosta a rákötött cementet, de ez a festék jelentős részét is lehozta, minek következtében, most sokkal rozsdásabbak vagyunk, mint annak előtte.

Június 13. csütörtök, úton, Garrucha, úton. Hajnalban felhívott a pilot, hogy horgonyra állunk, s így ki tudtam aludni magam hattól délig. Lassítottam, hogy nyolcra érkezzünk, Laci gyorsított, hogy fél nyolcra. Herr Meyer egész délelőtt a hídon boldogította Lucót. Szétszerelték a plafont, kibelezték a kábelcsatornát, az öreg megszüntetett egy "készüléktelen" antennát, de mindezt olyan kecsesen, mint egy elefánttal keresztezett bivaly. Feltrappolt a térképasztalra, megragadta a vezetékeket, s Laci alig tudta megakadályozni, hogy az Inmarsat C kábeleit ki ne tépje egy rántással...
Délután kettőkor volt a manőver.
Háromkor megjöttek egy elevátorral, mire befejeztük a kiballasztolást, beraktak a hajóba 3150 tonna gypsumot (hidratált kalciumszulfát, aki ezt jobban érti, nekem csak csillogó kavics).
Herr Tulaj nem ment a gépbe dolgozni, mert nagy a zaj, helyette a kémény egyik merevítőjét szerkesztette újjá.
Vacsora után kiment, mert nem hitte el, hogy tíz előtt indulhatunk.
Már a pilot is hajón volt fél kilenckor, mire visszaette a fene a városból. Én ezt csak félálomban hallottam, mert nyolckor elvonultam csicsikálni.
Így azt se tudtam, hogy milyen kalandokon mentek keresztül.
Az öreg indulás előtt valahol beverte a fejét, és nem különösebben zavarta, hogy vérzik, időnként letörölte, és kész. Ettől teljesen Gorbacsov fazon lett. A szakács társaságában vonult ki, elvégre kell valaki, aki társ a bárokban, mert ökör iszik magában, és Herr Meyerre ezt nem lehet mondani. Végigjártak vagy hat kocsmát, mindegyikben lenyomtak egy-egy sört, mire végül találtak egy bankot, ahol volt ATM, pénzkiadó automata, a szokásos: kódolt ajtó, kis kotricában elhelyezve a pénzkiadó masinka. Az öreg elővette a négy kártyája közül az egyiket, benyomogatta a PIN-jét, de eltévesztette, a vége az lett, hogy az automata elnyelte a kártyát. Az öreg nem szívta mellre, jó helyen van, bankban, senki se használhatja, mondta.

Június 14. péntek, úton. Sajnos párás volt az idő, amikor Gibraltárhoz értünk, így nem tudtam igazán jó képeket készíteni, kivéve az öreg fénylő feje búbját, amikor Gyuszával mosta a raktártetőt.
Itt állok mindenféle focihír nélkül, és nem tudom, hogy az olaszok (az én titkos favoritjaim) és a portugálok (Szabolcs fiam kedvencei) hogyan végeztek a csoportmérkőzéseken? Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy ez skandallum. És lám, az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna.

Június 15. szombat, úton. Vége a jó időnek, fúj a szél, a hajó enyhén lityeg.

Június 16. vasárnap, úton. Délben sűrű köd fogadott. A matrózok az öreg vezetésével a raktártetőt festették. Készítettem két fényképet, amin jól látni, hogy a tenger nem látszik.
Végre délután láttuk (akik lent voltak, én csak öt percet, amíg kávét töltöttem magamnak) a Spanyolország - Írország meccset 3-2. Estére egy órás "mondial" műsort ígért a BIC kereskedelmi tévé, de csak a botránnyal foglalkozott, mert a portugálok nem vették a kötelező akadályt, és kiestek a további küzdelemből. Joao Pintot kiállították, mert bedarált egy koreai játékost, aztán valamit mondott is az argentin bírónak. A csapat nem mert Lisszabonba érkezni, az utolsó pillanatokban úgy döntöttek, hogy Portóban szálljon le a gép, de itt is várták őket nem éppen köszöntő transzparensekkel: Joao Pinto szégyelld magad, állt az egyiken.

Június 17. hétfő, úton. Ma is ködös nap volt, ez minden.

Június 18. kedd, úton, Brest. Délután érkeztünk. A pilottal vagy másfél órát jöttünk, a város egy igen jó természeti adottságokkal rendelkező öbölben van, szinte teljesen zárt, csak egy keskeny szoros vezet a nyílt tengerre. Nagy hadikikötő. A szoros két oldalán erődítményt láttam, megkérdeztem a pilotot, a németek bázisa volt?
- Az még Napóleon idejéből való - válaszolta. - Az angol flotta ellen építették, a partokról kereszttűz alatt tarthatták a bejáratot.
A nyugati kikötő, az Arzenál - hadikikötő - nyugati végében még állnak a németek által épített, lerombolhatatlan tengeralattjáró-bunkerek.
A kikötőbejárattal szemben, ahol a Penfeld folyó torkolata van, egy vár áll, ami a mai napig a haditengerészet kezelésében van. Tengerészeti Múzeum is van benne.
Vacsora után mindenki tette a dolgát. Fürge és az öreg eszüket vesztve rohantak a gépházba, s nekiestek a generátornak. Én lezuhanyoztam, és kimentem. Vittem magammal a kis digitális fényképezőgépet, meg némi eurót. A hajó mögött egy hatalmas szárazdokk van, a második legnagyobb volt Európában a II. Világháború idején, most nem tudnám besorolni. A németeknek volt még egy ekkora, s itt akarták a Tirpitzet kidokkolni, ha hinni lehet Fürgének, a gépészünknek.
A dokk mögött már a város van.
Elsétáltam a személykikötőig, majd egy keresztutcán felmentem a városba. A várhoz vezető sétányra jutottam. Vagy tíz percre megálltam, és próbáltam megfejteni a franciák golyójátékát, mert négy férfi lelkesen dobálta a maroknyi acélgolyókat, és latinos lelkesedéssel vitatkoztak egy-egy dobás után.
A várhoz fél hétkor értem, épp akkor zárt a múzeum, így nem engedtek be. Azt persze nem tiltották, hogy lefényképezem. A vár mögött egy nyitható hidat láttam, elsétáltam odáig, s át is mentem rajta. A híd alatti folyószakaszon apró hadihajók állnak kikötve. Mivel már hét óra körül járt, kerestem egy kocsmát, ahol tévé is van, mert Setéből emlékeztem, hogy ekkor kezdődik a VB napi összefoglalója.
Éppen az olaszok "tragédiája" volt műsoron, akik 1-0 után kikaptak az egyik házigazda, a koreaiak ellen. Nem hittem a szememnek! Így a legjobb nyolc között négy "kiscsapat" van: Szenegál, Törökország, Dél-Korea, és az USA. Ez a VB, úgy látszik, új értékrendet hoz a labdarúgásban.
Fél kilencre értem be a hajóra, megnéztem a képeimet, nem vagyok túlzottan feldobva tőlük, mert sajnos felhős volt az idő, s egy tengerész akkor készít képet, amikor ott van, nem akkor, amikor szép az idő, s jó a megvilágítás.

Lássunk egy német-angol tengerésznótát. Most szerencsés helyzetben vagyok, mert a szöveg a képernyőn követhető, így nem kell keresgélnem! Amit először találtam, az a szöveg eléggé különbözött a meghallgatott nótától.
Szeretettel minden shantykedvelőnek!

Június 9. vasárnap, Sete. Herr Meyer és Fürge (a gépészünk) nekiestek a segédgépnek, én egész nap a térképekkel és szakkönyvekkel foglaltam el magam. Jött két darab Notice to Mariners, ezek tartalmazzák az egy hét alatti változásokat a hajózási "adatbázisban", a térképeken, a világítótornyok jegyzékében, és az Admiralitás által kiadott egyéb szakkönyvekben. Így, hogy kaptunk két darabot, nem utálatos munka a javítás, a kettővel estére végeztem is, minden ki van javítva, még a "pilotkönyvek" (Sailing Directions) is.
Belenéztem két VB meccsbe is, de így, hogy nem vagyok "naprakész", elég unalmas. Még akkor is, ha a kicsi (Japán) elkalapálta a nagyot (Oroszország).

Herr Tulaj

A megszólítása Captain, hiszen egész életét végighajózta, mint parancsnok. Végre egy német tengerész, akiről csak jót mondhatok! Totál normális fej, közvetlen, nyoma sincs benne az "übermencs"-nek, nála természetes, hogy tudja mikor, és hogyan kell használni a "kérem" szót, és azt is tudja, mikor jár köszönet valakinek, és ki is mondja, s csodák csodája: a gyűrű még mindig az ujján van.
Délután megjött a bőröndje, de összetörve. A pasas teljesen kiakadt, de nem tudott mit tenni, mert egy taxisofőr hozta, aki csak a karját tárta szét, többet nem tudott angolul, amikor megmutatta a beszakadt aljat. Majd holnap, mondta, az ügynökkel megreklamáltatja.
Éjjel egyig szórakoztak a gépházban.
Én tévéztem, néztem a választást (Legislation 2002), mondjuk másra nem is volt lehetőség, mert minden adó ezzel volt elfoglalva. Nyert a jobboldal, jelentős fölénnyel (a szélsőjobb nélkül is), az előzetes várakozást is túlszárnyalva.

Június 10. hétfő, Sete. Hatkor elkezdték a kirakást, hétvégén, és ma is őrült szél van, szerencsére nem a hajóra hozza a cementet.
Délelőtt készítettem az öregnek három felvételt a generátor álló és forgó részéről, meg egy alkatrészről, és színesben kinyomtattam. Hallatlanul boldog volt. Később kitalálta, hogy a bőrönd aljáról is készítsek, és azt az ügynöknek adta, hogy azzal reklamáljon. Nagyon örvendett, és többször jól hátba vágott sűrű "köszönöm"-ök kíséretében.
Ez egyébként a stílusa: ülünk a szalonban, kávézunk, beszélgetünk, megböki a lábam, erre "okosan" figyelek, de a matrózoknak magyaráz, persze felém fordulva, közel hajol, és mondja a magáét, másnak...
Hamar meg lehet szokni, csak akkor csodálkozik el az ember, ha hozzám hajol, és hozzám is beszél. Mondja, mondja, be nem áll a szája, elveszi a félig tele kávés csupromat, feltölti, megissza, és visszaadja a bögrét...
Délután már alig álltam a lábamon, olyan álmos voltam. Valami történt velem, mert álomszuszék lettem, állandóan aludnék, és menetben is kialudtam mindig a teljes pihenőidőt, sose ébredtem előbb, mint a mobil csengése.
Fél háromkor azt mondta Lucó, menjek, feküdjek le, kilenckor jövök, mert hajnali háromig dolgoznak. Öt perc múlva már húztam a lóbőrt.
Szépen kipihenve ébredtem, hatkor, fél hétkor lementem vacsorázni.
Lucó fáradtan leült a szalonban, és mesélni kezdi a délután történteket:
Háromkor megjött a kantinnak rendelt sör, ásványvíz, cigi, de természetesen akkor jött az ügynök is, meg három, talpig egyenruhás fazon, akik a Port State Controll képviseletében jöttek megvizitálni a hajót, és ilyenkor alapos ellenőrzést tartanak.
A hídon mindent rendben találtak, csak akkor lepődtek meg, amikor a műszerek ellenőrzésekor összehasonlították a mágneses tájolót a pörgettyűssel. (Laikusok kedvéért: a pörgettyűs tájoló "pontosan" az északi irányt mutatja, ezzel van az automata kormány is összekapcsolva, erre navigálunk, és általában az eltérés a kettő között nem nagy, normális körülmények között. Mondjuk 5-7 foknyi eltérés természetes.)
- Captain, itt az eltérés 129 fok... - mondja az egyik hivatalos ellenőr, meglehetősen elképedve.
Lucó azonnal feltalálta magát, bár hallatlanul meglepődött:
- Hát persze, hisz nyitva a raktártető, és a nagy tömegű vas ott van fél méterre a mágneses tájolótól.
Fejcsóválva, de elfogadták.
Amikor elmentek, az öreg, Herr Meyer, kért egy injekciós tűt Lucótól.
- Feltöltöm a gyrót (pörgettyűs tájoló) folyadékkal.
Aranyos! A főnök pár órája kikapcsolta, és nem szólt Lacinak, naná, hogy olyan nagy volt az eltérés!
Nem búsultam, hogy nem vehettem részt az ellenőrzésben.
Most még várható ISM (International Safety Management) ellenőrzés, ebben még sose volt részem, nem tudom milyen, de biztosan nem leszek sokáig tudatlan.
Este kilenctől voltam szolgálatban.

Június 11. kedd, Sete, úton. Hajnali háromkor feküdtem le, mert addig dolgoztak, de az ébresztőt beállítottam kilenc óra harmincra, mert akkor kezdődött a Dánia - Franciaország meccs második félideje.

Egy szép nap

Mintha hájjal kenegettek volna, amikor megláttam, hogy a dánok 1-0-ra vezetnek. A második félidőben aztán kaptak még egyet a gall kakasosok, és mehetnek haza, azzal a boldog tudattal, hogy a VB-n minden csapattag házi gólkirály...
Innentől kezdve, minden franciától megkérdeztem, nagy sajnálkozva, hogy mi történt a VB favorit csapattal?
Amiket ezek mondtak! Főleg az edzőre... Meg a csatárokra... Itt volt a csapattal Anglia, Olaszország, és Franciaország idei gólkirálya...
Azt sajnálom, hogy a shipit elszalasztottam. Meg este már nem jött a TF1 és nem nézhettem a "Tous ensamble" című műsort, a napi összefoglalóról.
Eleinte Herr Meyer is rendkívül boldog volt, ami az eredménynek köszönhető. Később már durcás lett, amikor a gépházban befejezte a generátorjavítást, és kiment a fedélzetre megszemlélni a hajóját.
Gondolom, jobbra számított.
Rozsdásak vagyunk, koszosak vagyunk, mindenre rákötött a cementpor...
Beszélt Lucóval, kifogásolta, hogy vasárnap csak egy ember dolgozott a tutajon, és javította a hajó orrát, viszont két ember egy napig reparálta a raktárvilágítás egyik lámpáját. Lassan, keveset dolgoznak az emberek, volt a mondandója.
Ehhez csak annyit: vasárnap reggel én is előre mentem, hogy a tutajon dolgozóknak segítsek, a fedélzetről adjam, ami kell a munkához, a tutaj kötelét átkötni, elvinni, ha kell. Lásd, Lys Carrier... De nem volt rám szükség, így aztán elmentem térképezni.
Persze igazságtalan lennék, ha nem mondanám el, hogy ezek az emberek, akik ma ötven fölötti matrózok, tíz éven keresztül rendben tartották a hajót, de nemcsak ők, a hajó is velük öregedett. És tíz éven keresztül a németek, a tulaj is, és a parancsnok is maximálisan elégedettek voltak velük.
Most egy kicsit olybá tűnik Herr Meyer morgolódása, hogy kifacsarta az embereket, már nem a régiek, hát el lehet dobni őket.
Persze azt is hozzáteszem, ha igaz!
Mert Lucó lehet, hogy túlságosan mellre szívta, amit az öreg csak úgy, mellékesen megjegyzett.
Nem tudom.
Estére rám tört az "álomkór", így aztán zuhany után elaludtam, éjfél után öt perccel Lucó ébresztett...

Június 1. szombat, úton. Éjfélkor a zsilipben voltunk, Laci fent volt velem, amíg a pilot ki nem szállt, és még egy kicsit utána is. Egy is elmúlt, mire lement aludni. Jó hosszú napja volt, sőt, kettő is egybefolyt.
Hűvös van. Otthon hozzászoktam a májusi nyárhoz, éjjel fáztam a hídon, be kellett fűtenem.
A napi program: rendezkedés, eltettem a holmijaimat a kabinban.
Laci sokat panaszkodott a fáradtságra, öreg már ezekhez a hajókhoz, főleg német barbával, aki nem dolgozik, mindenbe beleköt, ha ki talál menni a fedélzetre, akkor legjobb "tudása" szerint összekócolja a dolgokat, majd hőbörög, ha nem megy simán valami.
Nekem is kellene váltanom. Már én is érzem, hogy fáradt vagyok. Jó lenne nagy hajóra menni, ahol ha kevesebb is a pénz, de nyugi van.

Június 2. vasárnap, úton. Isten éltesse Nimród fiam a születése napján. Hát már ő is megélt egy negyed századot!
Azt hiszem, egyelőre ez a naplóm nem lesz "olyan izgalmas", mint a Lys Carrieren írott. Hála Istennek. Ez azt jelenti, hogy nyugi van!
Az előző hajómon három és fél hónap alatt nem ettem annyi finomat, mint itt az elmúlt napokban. Für Kálmán nagyon jó szakács, és ami a lényeg, nincs napi kajakeret, nem kell spórolnia, és azt figyelni, hogy mennyit "költött" már a hónapban.
Azt nem lehet mondani, hogy ez egy "hübelebalázs", fiatal átlagéletkorú hajó. A szakács a legfiatalabb a maga harmincnyolc évével.

Június 3. hétfő, úton. Szépen megy a verkli, nincs semmi különös.

Június 4. kedd, úton. Hűvös, ködös, párás az idő. Semmit nem tudok a foci VB-ről, még a nyitómeccs eredményét se.

Június 5. szerda, úton. Ráharaptam egy programra, a Windows Media Makerre, miután a digitális fényképezőgépem alkalmas rövid videók rögzítésére. Persze a Nikon más formátumot használ, így semmit nem érek vele, otthon szét kell nézni a neten valami konvertáló programért.
Ötpercnyi VB jutott ma, bejött a tuniszi tévé, s láttam a Németország-Írország meccs utolsó pár percét. De ez elég volt, mert ekkor egyenlítettek az írek, volt öröm!
Azt hiszem, a legénység fizikailag legjobb állapotban levő izma: a videónéző. Éjfélkor, amikor készülődtem szolgálatba, még bambultak valami horror-baromságot.

Június 6. csütörtök, úton. Már azt hittem, hogy nem lesz miről írnom, de "hál' Istennek", ma kitört a pánik:

Jön a főnök

Laci beszélt a főnökséggel, és megtudta, hogy Sete-be érkezik Herr Meyer, a tulajdonos. Ez nem is lenne baj, ha nem maradna vagy három hétig! A hajó készül hajógyárba, augusztus elején Rigába mennek a vasmunkára, majd egy német hajógyárba a gépészeti javításokra. Nos a tulaj úr ezt készíti elő.
- Oda a hét vége, Pistikém -, fogadott Lucó szomorkásan a hídon, amikor délben megérkeztem, hogy leváltsam. Persze már tudtam, mert Kálmán, a szakács elmondta, mint a sütőrádió felelős szerkesztője. - Miért nem tudott Brestbe érkezni? Most lett volna egy nyugis hét vége, így meg rohangálás, szaladgálás hajnaltól éjfélig.
Ezt elhiszem, mert tavaly nekem csak egy rövid munkanapnyi együttlétem volt vele, de akkor az árboctól a gépházig, a fartól a hajó orráig mindenütt előfordult mintegy három perc alatt. S teszi ezt a maga 69 évével.
A Wotánt (erre gondolt Hóki parancsnoknak, de kiderült, először életemben, hogy már öreg vagyok, és Herr Meyer elutasított), és a másik hajóját már eladta, és mindenki azon aggódik, hogy a javítás után a Priwall is erre a sorsra jut.
Jellemző, hogy tavaly nyáron, ha szóba került, Laci a sorsát csak a Priwallon tudta elképzelni, most meg többször pedzegette, hogy átmegy egy nagy hajóra a HMS-nél. Engem ez nem különösebben érint (mármint a hajó sorsa), a javításra valószínűleg jön vissza Toró, az állandó elsőtiszt.

Június 7. péntek, úton. Nyugi van, csak az idő durrant be, de legalább hátulról jön, ami igen ritka tünemény.

Június 8. szombat, úton, Sete. Ocsmány esőben manővereztünk, természetesen délben. Az eső miatt ezután nyugi volt. Csak hétfőn kezdik el a kirakást, kedden mehetünk el. A város nincs messze, csak kinek van kedve ilyenkor kimenni?

Megjött a főnök

A taxi négykor állt meg a hajó mellett. A hídon "térképeztem", fél öt felé "letópláltam" a szalonba, ahol éppen fánkot evett, és milyen jóízűen! Tíz perc alatt elárasztott minden szükséges tudnivalóval.
Augusztusban megyünk hajógyárba, legvalószínűbb Riga.
Hóki hazautazása nem volt éppen leányálom:
Le Havre-ban kiment a repülőtérre, és ott közölték, hogy nem indul egy gép se, mivel sztrájk van.
- Legközelebb mikor indul? - kérdezte.
- Holnap - jött a készséges válasz.
- Biztos?
- Nem...
Különben se volt nagy kedve Londonon keresztül utazni, mert a Heathrow-ra érkezett volna, és a hamburgi gép a Gatwickről (vagy fordítva) indul. Így felhívta a vállalat egyik menedzserét, aki kocsit bérelt számára, és azzal ment haza, több mint tíz órát vezetett.
Mr. Meyer megvacsorázott, befalt vagy hat fánkot (ebéd maradék), megevett egy flekkent (vacsora), megittunk egy üveg bort, és begubózott a kabinjába. Dolgozni nem tud, mert a csomagja elveszett, s benne vannak az alkatrészek, amit hozott.

Május 29. szerda. Reggel í-mél jött a Marlow-tól, miszerint holnap utazom Le Havre-ba. Ez persze nem ilyen egyszerű. Ugyanis még nem tudják, hogy mikor érkezik a hajó, és nem tudják, hogy mikorra foglalják le a jegyet. Ám késő délutánra úgy-ahogy sínre került minden. Ami még nem történt meg: nem a kikötőig, hanem csak Párizsig intézték el az utazást, onnan jussak el Le Havre-ba, ahogyan tudok. Azt hiszem, elég nagy fiú vagyok, hogy megoldjam.

Közben megváltoztattam az í-mél címem, mert őrület, hogy milyen mennyiségű SPAM jön.

Amelyik a legmeglepőbb volt: Sch. Tónitól, aki megküldte a vakok levelezőlistájának kivonatát, az "Aranka piros autója" című írásom kapcsán.

Érdekesek voltak a reakciók.

Voltak, akik nagyon "kikérték" maguknak, hogy a vakok nem ilyenek, persze legtöbben magukra vonatkoztatták. Többen reagáltak a könyveimre, ami azt is bizonyítja, hogy olvasták. Tetszettek is, és érdekes, hogy ráéreztek, melyek az élmény ihletésűek.

Felhívtam B.-nét, hogy kiderítsem, mi újság a hajón. Hóki megy haza, Gáti Lucó lesz a barba.

Kristó Nagy István megkapta a "Na, gyere ide, édes fiam..."-at, és azt mondta, hogy írni fog róla. Izgatottan várom.

Azt hiszem, a naplót már csak a hajón folytatom

(Hajón: este kitaláltam, hogy a neten nézek vonatot magamnak Párizsból Le Havre-ba. Találtam is kettőt.)

Május 30. csütörtök, Budapest, Párizs, Le Havre. Reggel í-mél jött Tsaggiristól, megadta a le havre-i ügynök telefonszámát és í-mél címét. Azonnal írtam nekik, kaptam is választ, megígérték, hogy a vonatnál várnak. Ezt sikerült elintéznem. Tsaggiris azt is üzente, hogy legalább 100 eurót vigyek magammal az utazási költségekre. Természetesen jóval többet hoztam, ezt teszem akkor is, ha megvan a jegyem a hajóig.

Az utazás, legalább is, ami a repülőutat illeti, normális volt. Megérkeztem a Charles de Gaulle repülőtérre, felvettem a csomagomat, s igyekeztem kitalálni, hogyan jutok be Párizsba a Saint Lazare pályaudvarra. Volt egy térkép, amin a közlekedési útvonalakat tüntették fel. Egy kedves kis hölgy is tanulmányozta, megkérdeztem, tud-e angolul, de francia volt, ami azt jelenti, hogy a világért se... Valami autóbuszmegálló volt az ajtó előtt, kimentem, megkérdeztem a jegyárusítót, hogy beszél-e angolul, de a pasas francia volt, tehát dehogy is tud...

Egy taxit láttam nem messze, attól meg se kérdeztem már, hogy tud-e angolul, mert francia volt, de kicsit beszélt (pedig nem is volt arab, ami errefelé elég ritka).

Megbeszéltük, hogy bevisz a Saint Lazare pályaudvarra negyven perc alatt. Ez jó, gondoltam, mert lehet, hogy elérem a 19:30-as vonatot. De a sztrádán több dugó visszafogott, végül az út egy óra tíz percig tartott. Úgy döntöttem, hogy a tarifa körülbelül 40 euró lehet. Amikor az óra ötven felé közelített, már kíváncsi voltam, mennyinél állunk majd meg? A számla végül 56 volt, hatvanat adtam, a Marlow úgy is kifizeti

Egy keveset láttam Párizsból. Átmentünk a Diadalív alatt, a háztetők felett megláttam az Eiffel torony kandikáló csúcsát, és Champs Eliseé végét is láttam. A Bulevard Saint Lazare végén volt az állomás (ki hinné...). Szép, dög nagy pályaudvar, és legalább két pici táblán angolul is volt felirat. A jegyet franciául vettem meg, mert a hölgyike azt se értette, hogy beszél-e angolul.

A vonatjegy mindössze 28 eurót kóstált, és megnyugodtam, hogy a százas valóban elég ahhoz, hogy a párizsi reptérről eljussak a tengerpartra. A vonat fél órával az indulás előtt már bent állt, felszálltam, de mivel intercity kinézete volt, ezért aggódtam, hogy nem kértem helyjegyet, tehát megkérdeztem egy fiatal (húsz körüli) pártól - ők nyilván tudnak angolul, mert biztos tanulnak a középoskolában -, hogy kell-e helyjegy? A "nespa" nyilván nem azt jelenti, hogy kell, ennyire tellett a franciák angol tudásából. Persze ezt is csak akkor nyögték ki, amikor obligatőr rezervaszión felől érdeklődtem...

No comment.

A vonat másodperc pontosan indult, és úgy is érkezett.

Egy taxisofőr várt az állomáson.

Éjfél után már a hajón voltam.

Május 31. péntek, Le Havre, úton. Mindenkit ismerek a hajón, kivéve egy matrózt, Képes Imrét. Golyán Gyuszi, és Polgár Józsi tavaly nyáron is itt volt, a szakács, Für Kálmán akkor jött, amikor hazamentem, Bartus Pisti és Gáti Laci régi ismerősök.

A hajó cementet rakodott, borzalmasan porzott a berendezés, ócska, régi masina...

Hajnali kettőig intéztük a papírmunkát, mert reggel az ügynöknek le kell adni a hó végi elszámolásokat.

Háromnegyed hatkor keltem.

A berakásnak fél tízre lett vége, átálltunk egy másik rakpartra, hogy ülepedjen a cement.

Hóki, a német barba négykor ment el. Utána költözködés, Gáti a parancsnoki kabinba, én az elsőtisztibe.

Este tízkor indultunk (állítólag), de akkor én még aludtam.

Legyen most egy francia tengerésznóta, a La Carmeline...

Május 10. péntek, Sunndalsøra, úton. Hajnali négykor már kukorékoltam, nem tudtam visszaaludni, hát felkeltem.
Normál nap, reggel elkezdték a berakást, kettőre kész volt.
A komputeres srác nem jött, de már nincs is rá szükségem.
Délelőtt Viktor felhívta a Marlow-t.
Még nem tud semmit, közölte Vlagyiszlav, az ukrán új fiú, egy óra múlva telefonáljunk, utánanéz a dolgoknak.
Egy óra múlva megtudtuk, hogy 13-án jön Bambasz és a lengyel elsőtiszt, másnap megyünk haza. Haugesunndból Oslo, majd Koppenhága, itt szétválnak útjaink, én Pestre, Viktorom Vilniusba megy, ott vonatra száll, és másnap este megérkezik Kalinyingrádba. Nem irigylem.

Május 11. szombat, úton, Husnes. Nyolc lépcső és tizenkét lépés: ennyit kell megtenni ahhoz, hogy a hídra jussak a szabad ég alatt. Ezalatt bőrig áztam, amikor délben Viktort váltottam. Hogy így tudjon az eső zuhogni, az egyszerűen elképzelhetetlen. Még este nyolckor is, a kikötés alatt tartott az égi áldás.
Délután kettőkor, szokásához híven, Manu meglátogatott a hídon. Mindig beszélgetünk 10-15 percet.
Most sikerült a frászt hoznom rá.
Elmondtam, hogy amikor kifestettük a raktár alját (a matrózok addig a bal hajóoldalt, kívülről), este Viktor nagy szomorúan mondja:
- Nem tudtunk mindent elvégezni, amit mára terveztem. Na, majd Husnesben, lefestjük a raktártetőket...
Amikor ezt Manu meghallotta, kiakadt, és majdhogynem kiabált, mit képzel a barba, elveszi az összes vasárnapot, akkor ők szabadok, amióta Bambasz elment, alig pihentek, mert Viktor kitalál mindig valami "fontos munkát".
- Csak próbáljon festeni küldeni, úgy eligazítom, hogy megemlegeti! - mondta a matróz mérgesen.
Jelzem én is attól tartok, hogy engem is be akar fogni, és akkor már ketten leszünk, akik eligazítjuk a sztahanovista agyát.
De a mai eső nem sok jót ígér holnapra, legalább is, ami Viktort illeti.

Május 12. vasárnap, Husnes. Reggel borult volt, délelőtt kisütött a nap, de minden vizes volt, így nincs más hátra, mint készülődni haza.
Csomagolok, takarítok, de arra is időt szakítottam, hogy a gyár területén sétáljak vagy másfél órát.
Leszeknek tanítottam kicsit az Excelt, nagyon hálás volt. Tisztelem érte, mert vén fejjel (negyvenhét éves) nagy kedvvel kérdezett és jegyzetelt. És érzéke is van hozzá, mert minden ment elsőre, amint ráérzett egy-egy funkcióra.

Május 13. hétfő, Husnes, úton, Karmøy. Húzós napra sikeredett ez is: berakás, indulás, enyém a teljes út a két kikötő között, majd kikötés, és végül az átadás átvétel. Ehhez még annyit, hogy reggeli fél négykor már kukorékoltam, annak ellenére, hogy éjfélig beszélgettünk a parancsnok kabinjában.
A lengyel elsőtiszt már a parton várt, amikor megérkeztünk az utolsó kikötőbe. Bambaszt nem várta meg, előbbi géppel is jöhetett, ugyanis tízkor már a norvég főváros repülőterén volt.
Gyors átadás-átvétel, este nyolcra végeztünk.

Május 14. kedd, Karmøy, Budapest. Szép nap: a hajnali fél öt már a hídon ért, korábban keltem, mint ahogyan beállítottam a mobilt. A taxi időben érkezett, fél hatkor Leszek is kikecmergett az ágyikóból, hogy elbúcsúzzon tőlünk.
Nem tudtam elképzelni, hogy a környéken lenne akkora sík terep, ahol egy valamirevaló felszállópályát meg lehetne építeni. Hát nincs is! A repteret félig úgy robbantották ki a sziklás domb tetején, félig meg feltöltötték a hajlatokat a kővel.
Oslóban volt egy óránk, kényelmesen átszálltunk a koppenhágai gépre, de onnan Viktor már rohant, hogy húsz perc alatt elérje a vilniusi járatot.
Nekem volt bőven időm: öt órám volt, bejártam a hatalmas légikikötőt.
Ötkor érkeztünk haza, fél órás késéssel.
Szép volt megérkezni, mint mindig.

Május 4. szombat, horgonyon. Délben távirat várt a tulajtól: május 13-a körül érkezik Bambasz Haugesundba. Nagy valószínűséggel eddig szól a mandátumom ezen a hajón.
Délután valami szörnyűség történt: a komputerem feldobta a talpát. Egy grafikus program futott, és utána "elszállt" minden, csak csökkentett üzemmódban lehetett indítani, és egy program se működött rendesen. Most a hajó komputerén írom a naplóm, de ez randa, német karakterkészlettel rendelkezik, borzalom így írni.
Délután felhívtam Nimród fiam, hogy hívja fel a barátját, akitől vettem a komputert, és kérdezze ki, mi lehet a baj, de attól tartok, hogy csak egy "format C:" segíthet. Azt viszont nem tudom megcsinálni, mert nem tudok particionálni.
Ezért csak a legszükségesebbeket írom le.

Május 5. Vasárnap, horgonyon, úton. Reggel, azaz délben arra ébredtem, hogy egyedül vagyok a hajón, illetve itt van a szakács és Johnny, a mentőcsónak hiányzik, tehát elmentek valahova. Két eset lehet: pecázni, vagy a közeli városba, Kristiansunndba. Este okosabb leszek.
A komputerrel egész éjjel próbáltam varázsolni, de nem ment.
Nimród az én fiam: megbeszéltük, hogy déltől hívhat, pontosan 12-kor csengett a mobilom. Sajnos jól éreztem, csak formázni lehet a gépet. Remélem, hogy hamarosan hazamegyek, és akkor otthon, vagy ha átszállok egy másik hajóra, lesz pár napom valahol, szerviz közelben, ahol helyrepofozzák a komputert.
Délután megjöttek a pecások. Fogtak két termetesebb halat, és hetvenegy darab kisebbet, kicsit. Este indultunk Thamshavnbe.

Május 6. hétfő, úton, Thamshavn. Reggel érkeztünk, jó hírrel fogadtak, nem raknak este, csak ötig, holnap folytatják.
Így nyugi van, csak a hideg kissé kellemetlen, mert ugye mar benne vagyunk a norvég tavaszban, s itt még elmegy a síkesztyű.
Viktor felhívta Ciprust, de csak egy ukrán pasival beszélt, aki új, és ezért ő tartja a húsvét hétfői ügyeletet, merthogy ma az van a görögkeletieknél. Azért annyi a tudomásunkra jutott, hogy a hajó megint megcsinálja a lisszaboni utat, Bambasz Karmøybe jön 13-án. A Lys Chris 20-22 körül érkezik Moerdijkba, Hollandiába, így halvány elképzelésem sincs, mi a tervük velem?

Május 7. kedd, Thamshavn, úton, horgonyon. Délben eljöttünk, és este már Kristansunnd egyik öblében dobtunk horgonyt. Nincs szabad rakpart Sunndalsørában, és ezért várni kell holnap reggelig.
A város mintegy 100 méterre van a hajótól, de kimenni nincs mód. Szívesen megnézném magamnak...
A horgonyőrségben előkészítettem a számítógépet a formázásra, és az előzetes adatmentésre. Tömörítettem, töröltem, a végén lett másfél gigabájtnyi szabad terület. Töredezés-mentesítettem a merevlemezt, szóval eltelt az őrség.

Május 8. szerda, Sunndalsøra. Délben kiderült, hogy nem reggel, hanem délután ötkor indulunk.
Elkezdtem a hidat takarítani, és ezért, ha félve is, de kikapcsoltam a komputert.
Fél háromkor felhívtam Kremerst a Marlownál, mert megjött, hogy innen ki vagyok rúgva, mert Bambasz visszajön a lengyel elsőtiszttel, de nem mondtak semmit arról, hogy mi lesz a további sorsom.
Kremers éppen hosszú hétvégére készült, ezért gyorsan elmondta, hogy semmi biztosat nem tud mondani. A Lys Chris úton van Moerdijkba, 20-a körül ér fel, de a Priwall jön Norvégiába, lehet, hogy oda szállok át, de ha haza is kell mennem, hamarosan kapok egy másik hajót. Ennyi elég volt, remélem, tartja a szavát.
Utána bekapcsoltam a komputert, s csodák csodája, rendben működik. Van halvány elképzelésem róla, hogy mi történhetett, de mivel nem vagyok jártas a számítógéprendszerekben, megtartom magamnak a véleményem. (Bár azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt hiszem, az segített, hogy felszabadítottam egy csomó lemezterületet.) Majd holnap kikérdezem a gyári számítástechnikust, aki megígérte, hogy bejön, és megnézi, hogy mi a baj?

Aki nemcsak a tengert szereti

Ötkor húztuk fel a horgonyt. Kilenc körül felmentem a hídra, egy kicsit bámészkodni érkezés előtt, mert gyönyörű a környék. Legutoljára úgy gondoltam, és le írtam a naplómban, hogy 600 méter magasak a körülvevő hegyek. Itt volt a jó alkalom, megkérdeztem a révkalauzt, hátha tudja.
- A kikötő melletti hegy a legmagasabb, pontosan 1206 méter magas - kaptam a precíz választ. Aztán elkezdte mutogatni a csúcsokat. - Ez, amelyik mellet most megyünk 980 méter, ezt éppen egy hete másztam meg.
Kiderült, a pasas imádja a hegyeket, és ha csak teheti, akkor felmegy a tetejükre, és gyönyörködik a kilátásban.
- Szeret hegyet mászni? - kérdeztem, pedig nyilvánvaló. Ehhez azt azért hozzáteszem, hogy a "mountain climbing" kifejezést használtam, ami a profi hegymászást jelenti.
Elnevette magát.
- Nem vagyok hegymászó, csak kirándulok (only hiking)
Ez azt jelenti, hogy nem használ kötelet, meg felszerelést, és nem a függőleges falon megy fel, hanem a 80%-os lejtésű hegyoldalakon.
Este tízkor kötöttünk ki a gyári rakparton.
Hogy a nap teljes legyen, este tizenegykor jött egy pasas, hogy ugyan, menjünk már hátrébb tizenöt métert, mert előttünk dolgozik egy kotró, és pontosan ennyi hely kell nekik az éjszaka. Nem volt mit tenni, kirúgtam a matrózokat az ágyból, és hátrahúztuk a hajót.
Utána már lehetett aludni.

Május 9. csütörtök, Sunndalsøra. Úgy gondoltam, hogy takarítom a kabinomat, előkészítem a dolgaimat a váltáshoz, teszek-veszek...
Isten tervez, Viktor végez, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy én vagyok az Isten...
Reggelinél azt mondja:
- István, nagy feladat van mára! Ketten kifestjük a raktár alját.
Hát ha ketten, akkor legyen
Azt hiszem, Viktort orvoshoz kéne küldeni, mert kitört rajta a sztahanovista munkaláz. Az rendben van, hogy dolgoztatja az embert, de összekever a matrózokkal. Igaz, délelőtt segített, 10-12-ig, délután meg a szakács, kávéra kész volt a raktár, de én is. Husnessre raktártető festést tervez, de mielőtt szabadjára engedné a fantáziáját, eligazítom.

Rabszolgaság orosz módra

Délután egy kicsit el volt kettyenve, kérdeztem mi a baj?
- A feleségem telefonált. Baj van otthon. A húgom sírva felhívta, és száz dollárt kért kölcsön. Ez persze nem gond, csak nem tudjuk, hogyan juttassuk el? Ukrajnában lakik, és postán nem lehet küldeni.
Az történt, hogy Vologya, a sógorom, elutazott Moszkvába. Ukrajnában nincs munka, hát a brigádjával elindultak szerencsét próbálni. Kőműves a sógorom, a hét fős csapat több mint tizenhat éve együtt dolgozik. Megváltották a jegyet, mesélte a húgom, és utána nem látta Vologyát, és nem is hallott róla 25 napig. Akkor hazajött, és dühösen mondta, hogy a brigádot a Moszkvai állomáson elkapta a maffia, elvitték egy ismeretlen helyre, elvették az útlevelet, és napi tizenhat órát dolgoztatták őket, aztán fizetség nélkül felrakták egy Kijevbe induló vonatra őket. A vonaton úgy koldultak kaját. Így most a húgomék anyagilag bajban vannak, mert a pár krivnya, ami tartalékban volt, elfogyott, és a férje nem hozott haza keresetet.

Április 30. kedd, úton. Elkészültem a hó végével. Ma se jött semmi Ciprusról.
Viktor beszélt egy bizonyos Ruszlán nevű barátjával (rádión keresztül). Utána nevetve mondja, hogy a barátja együtt hajózott a szakácsunkkal, de a német barba kirúgta, ugyanis karácsony estére makarónit készített fasírttal.
Mit mondjak? Elhiszem, mert pontosan ilyen "típus". Rettentő spórolós, ez ennél a cégnél elsőrendű, és rettentően nem szeret pepecselni a kajával, Már ami megjelenést, a tálalást, a külalakot illeti. Mert egyébként elszöszmötöl, van neki egy igen fontos fegyvere: egy baromi éles kés. Ezzel képes egy bélyeget élére állítva felszeletelni. Erre is használja: egy paradicsomból vág minimum 12-14 szeletet, van, hogy többet is, és kitesz az asztalra öt embernek egy paradicsomot, és egy negyed uborkát, azt is hajszálvékonyra vágva. El lehet képzelni, hogy a két szelet parizer, sajt, vagy szalámi (amit egy főre kiad) olyan vastag, hogy át lehet rajta látni.
Amúgy semmi baj vele.
Itt az április vége, fuss el véle...


MÁJUS

Május 1. szerda, úton, horgonyon. Viktorunk kijelentette, hogy ma ünnep van, mert ez a nemzetközi munkásosztály ünnepe, ami a kajából nem látszott (az ünnepiség), hanem csak a túlóralapon: ma minden óra duplán számít.
Érkezéskor Grip pilotállomás közölte: azt az értesítést kapta az ügynöktől, hogy horgonyra állunk, és csak vasárnap este megyünk part mellé.
Ez hatalmas alkalom a pecázásra.
Az biztos: jobb itt bent a fjordok között "lébecolni", mint kint a nyílt tengeren esetleg lityegni. Bár az utolsó napon elcsendesedett a Norvég-tenger, s szép napsütésben jöttünk.
Tipikus "skandináv" égbolt volt, ezzel a látvánnyal sose tudok betelni: a felhők viszonylag alacsonyan, úgy 4-600 méter magasan úsznak az égi tengeren, és követik a vízfelszín, a Föld domborulatát. A szem messzi mérföldekre ellát, némelyik felhő fölé is belátni, az alja sötét, de a teteje verőfényben izzik.
Freifjordban dobtunk horgonyt, Frei szigete Kristiansund alatt van. Van egy másik hajó, egy tanker is horgonyon. A viking tavasz is kezd beleadni mindent: zöldellnek a szigetek, a gyep harsány zöld, a fák is erőre kaptak, új levelek borítják az elmenetünkkor még csupasz ágakat. A hőmérséklet is tűrhető, este hatkor 12 fok volt, bár ez messze van a lisszaboni 29-től, de itt az ilyen meleg "rémálom" számba megy amúgy is.
A váltásunkról az a hír, hogy semmi hír

Május 2. csütörtök, horgonyon. Leszek éjfélkor szomorúan mutatta az árva halacskát, ami a horgára akadt. Nem az igazi horgászó hely, de majd reggel!, mondta, mert ő ilyen, bizakodik.
Egész nap teljes csönd, ami azt jelenti, hogy mindenki: a hajóbérlő, a tulajdonos és a Marlow hallgatnak.
Szép, napos idő, csak gyenge szél kerekedett délutánra, de estére az is elmúlt.
Este a hídon Leszekkel és Viktorral boroztunk, beszélgettünk.

Május 3. péntek, horgonyon. Éjfélkor még nem volt teljesen sötét, tegnap pedig fél háromkor kezdett megtörni az éjszaka feketesége. Ez mutatja, hogy meglehetősen északon vagyunk, ha feljebb mennénk még egynapi hajóútnyira, akkor már a sötét nélküli féléves nappal birodalmában lennénk.
Fél egy táján feljön Viktor a hídra, és meginvitált a kabinjába. Leszek már ott volt, sör, mogyoró, csoki előkészítve.
- István, bort vagy sört? - kérdezte Viktor, a bor mellett döntöttem. Erre a barba lement a konyhába, hozott sajtot is, és kinyitotta az egyik üveget. Finom, száraz, spanyol vörösbor volt, egy dobozban két palack, elegáns meg minden.
Töltött.
Kaptam egy söröspoharat, csurig borral. Leszek sörözött, Viktor borozott, később sörözött.
Beszélgettünk, s Leszek felhozta, hogy a szovjet Vörös Hadsereg miért állt meg Varsó előtt amikor a felkelés volt, és tétlenül nézte, hogy a németek leverik?
Ebből aztán nagy duma támadt a II. Világháborúról, Sztálinról, a szovjet vezetőkről... Vita nem volt, Viktor volt az úriember, Leszek már ihatott előbb is, mert kissé kekec volt. A parancsnok csak úgy ontotta magából a neveket és a dátumokat, látszott, jól megtanulta az iskolában oktatott történelmet. Azon csak ámult, hogy volt lengyel emigráns kormány Angliában, erről nem is hallott. És ami számomra furcsa, de nem meglepő, volt, hogy Viktor a sok millió gyilkosság mellett úgy beszélt a rendszerről, hogy az "nice time", azaz szép idők voltak. Pedig a nagyapja is áldozatul esett Sztálinnak, de erről a családban nem beszélnek. Struccpolitika.
Szó szót követett, s Viktor elsütött egy rigmust lengyelül. Magyarul a szó szerinti fordítást adom, nem tudom "rigmusítani":

Ettől Leszek barátunk teljesen magába roskadt, bár ez túl sokáig nem tartott, mert van vagy 162 centi magas. Kényszeredetten nevetett, és mondta, hogy erre a polyákok harapnak, nem szeretik ezt hallani. Nem tudom, hogy mi az eredete, és az oka, de nem is akartam rákérdezni. (Orosz "költemény", a lengyelek cukkolására, amint később megtudtam.)
Később elkezdtem egy kicsit borászkodni, hogy eltereljem a szót az egyre "kényesebbnek" ígérkező témáról.
Háromkor szedelőzködtünk fel, én a hídra, ők aludni.
Délben semmi hír nem volt semmiről.

Április 23. kedd, Lisszabon, úton. Jelentem, letelt a szerződésem fele. Ma három hónapja érkeztem Halmstadba.
Viktor megtáltosodott, és négyszer fordult a hajó és a piac között. Vagy másfél kilométerre van, az elmúlt úton felfedezték, ma meg kimentek Leszekkel és bevásároltak. Két forduló alatt csak sört hoztak, a harmadik és negyedikre pedig gyümölcsöt, zöldséget, szalámikat, kenyeret. Hogy el tudják hozni, kikölcsönözték a bevásárlókocsit (Viktor a mobilját hagyta letétben), és buzgón tolták be a kikötőbe. Az utolsó pár száz méter kissé kemény lehetett, mert a kis kerék a macskaköveken nem az ideális. Az eredménye is meglett, mert éjfélkor láttam csak igazán, a lámpafényben, hogy a parancsnok karja, nyaka, feje búbja szép pecsenye pirosra sült. Na, ja, harminc fok a napon!
Négykor én is kimehettem Leszekkel, kivittem egy tekercs filmet előhívatni. Elég jól sikerültek a képek, egy, amit Mo i Ranából jövet készítettem, kimondottan jó. Mindenkinek nagyon tetszett. Szemben egy hegy, az alkony halvány vörösre festi, két oldalt a másik kissé sötétebb, és fehér a hótól, a víz sima, mint a tükör, és benne minden szépen tükröződik.
Több képre lecsapott Viktor, kettőre Leszek, de a negatív végül is nekem maradt.
Kiszállt Pascal, beszállt Johnny Soares.

Vele nem fogok versenyezni kötélhúzásban, a manőverkor rám vert egy "fél" orrkötélnyit, azaz kézzel beszedte az övét, aztán az enyém felét. Hagytam.
Este kilenckor indultunk La Corunába.

Április 24. szerda, úton. Csinosítjuk a hidat. Azt meg kell adni, Viktor érti a módját a karbantartásnak, mindenre odafigyel, meghajtja a matrózokat, de a hajó csillog-villog, olyan, mintha új lenne.

Április 25. csütörtök, úton, La Coruna, úton. Hajnalban érkeztünk, fél ötkor part mellett voltunk.

Átírom "a Nagy Fecót"

Éjfélkor Viktor azzal adta át az őrséget, hogy érkezésre kiballasztolunk mindent. Legyen, ha ő így akarja.
Reggeliig leszondáztam, nehogy tétlenül ücsörögjek.
Fél nyolckor jött a draft surveyor, naná, hogy nem tudtuk az első merülési mércét leolvasni - kevesebb volt a merülés elől, mint negyven centi, hatvannál kezdődik a jelölés -, vissza kellett tölteni az orrtankot. Fél órát késett a berakás, a stivador (rakodásvezető) morcos volt, de később befogta a száját, amikor a rakodó ketyerén, amivel a kavicsot zúdítják belénk, leégett villanymotor, s álltunk jó három órát, amíg motort cseréltek.
Délután jön egy pasas, cigit akart venni. Nem kapott, mert ez a trafik Norvégiában üzemel, itt árufeltöltés van csak. Meglátja Manut a folyosón:
- Ez török? - kérdezi legnagyobb megelégedésemre. Felvilágosítottam, hogy zöld-foki.
- Az arca, mint egy török harcosé a szultán seregéből - mondja az öreg spanyol, s nekem eszembe jutott, hogy én is janicsárnak gondoltam a matrózunkat, amikor először megpillantottam.
Most nem volt baj a merüléssel, rakodás végére szépen kihoztuk a harminc centis trimmet, de ennek az volt az ára, hogy a raktár közepén tornyosult a rakomány kétharmada, hátra alig jutott (a közepéhez képest), elől pedig megint szenet raktak "big bag"-ben. Egy zsák egy tonna, ez elég big bag, azaz nagy zsák.
A zsákrakodókkal volt bajom elég, senki nem volt szomjas közöttük, valamit ünnepelhettek, mert tömény piaszag lengte körül mindegyiket, és állandóan estek-keltek a zsákok között. Amíg az első sor zsákot le nem rakták, lent voltam, hogy saját kezűleg tegyem eléjük a pozdorja lemezeket, amivel elkülönítjük a zsákokat az ömlesztett kőtől.
A draft survey este hétre ért véget, fél nyolckor pilot. A manőverben nem vettem tevőlegesen részt, mert mire előre vánszorogtam Johnny már beszedett minden kötelet. Az biztos, hogy ha észt jönnek rabolni a hajóra, a nyakunkon marad, de ha meg kell fogni a kötél végét, akkor elemében van. Láttam, hogy itt rám nincs szükség, vissza a kabinba, háromnegyedkor zuhany, s nyolckor bezuhantam az ágyikómba.
A Nagy Fecó azt írta: "Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás...", nos, ezt így írtam át: Húsz óra munka, négy óra pihenés, a többi szórakozás...
Lehet, hogy a szótagszám nálam nem jön ki, de a szórakozás se, így kvittek vagyunk.
Illetve volt némi szórakozás: lefekvés után nem jött össze az elalvás a szokott "sebességgel", egyébként (hál' Istennek) nálam ez igen gyorsan "be tud következni". Mindenki ismeri azt az állapotot, amikor olyan fáradt, hogy nem tud elaludni. Jó félórányit szórakoztattam magam azzal, hogy dühöngtem: nekem most aludni kell, nekem most aludni kell, aztán azt vettem észre, hogy a mobilom veszettül csörög háromnegyed éjfélkor, mert azt használom ébresztőórának.

Április 26. péntek, úton. Éjfélkor megyek a hídra, hát a mi Viktor bátyánk veszettül hortyog. Ül a szófán, minden villany lekapcsolva, és húzza a lóbőrt. Az vesse rá az első követ, akivel ez még nem esett meg, egy olyan nap után, mint a tegnapi.
Köszöntem egy harsány "gúd mónyingot", jól becsaptam az ajtót, azonnal talpra ugrott, és közölte, hogy éppen azon gondolkodott, hogy mikor érkezünk Thamshavnba.
Azt bizony ki kell gondolni...
Így rá nem érvényes a "húsz óra munka, négy óra pihenés...", mert a négyhez hozzárakott az őrségben pár(?) percet.

Április 27. szombat, úton, Vizcaya. A tulajdonoskabinban aludtam, mert az enyémnek a falát állandóan kopogtatták az elszabadult sörös dobozok a túloldalon. Ott van a sörraktárnak használt ambulancia.
A Vizcaya most nem viselkedik rendesen, oldalról kapjuk a hullámokat, és lityegünk szépen.
Hatkor alig tudtam elaludni, mert valami éktelenül püfölt valamit, minden egyes billegésre hangos zakatolás volt a válasz. Délben Manu megtalálta a bűnöst: a CO₂ palack szállítókocsijának a karja szabadult el, volt vagy húsz centi szabad játéka, és ez zakatolt.

Április 28. vasárnap, úton, Angol csatorna. Megyünk. Viktor csúcsot javított, 18:00-24:00 óra között 78 mérföldet tett meg. Ezek szerint én kapom szemből az áramlást. Ritkán fordul elő velünk, hogy a vihar nem szemből jön, most ilyen különleges nap van, délnyugati vihar nem hátráltat.

Április 29. hétfő, úton, Északi-tenger. Itt már jött a Kossuth adó hajnalban. Várakozással telt el az őrség, de hiába: nem érkezett telex Ciprusról a váltásokkal kapcsolatban. Pedig bíztunk benne, hogy a mai nappal okosabbak leszünk.
Az idő csendesedett, de le is hűlt, már csak 7 fok van napközben.

Április 17. szerda, úton. Szépen megyünk. Kellemes napsütésben hajózunk, bár még nem lehet levenni a pulóvert, ahhoz ez túl északi rész. Hal volt ebédre, ocsmány "lómakréla".

Április 18. csütörtök, úton. Csendes nap. Délre elértük Dovert, friss szellő borzolja a tengert, kicsit hűvös van.

A következő hajóm: Lys Chris

Délelőtt távirat jött a Marlowtól. Amikor felértünk Norvégiába, áthajóznak a cég egy másik hajójára, a Lys Chrisre. A hajóbérlő is ugyanaz, ugyanezeket az utakat járja a hajó. Április végén érkeznek Eleusziszba, és onnan átmennek Derincébe, Törökországba. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy oda megyek leváltani a jelenlegi lengyel első tisztet, akinek lejárt a hat hónapja. Számomra ez az optimális megoldás, letöltöm a hat hónapomat, vagy talán kicsit többet, nem kell megszakítanom, és a Marlow felé is jó pont, hogy nem "kekeckedtem". Azt hiszem, jó húzás volt felhívni Mr. Kremerst, és megkérdezni, hogy miért váltanak le. A hajó a Lys Carrier testvérhajója, szintén a Szlovák Komáromi Hajógyárban készült, és két évvel fiatalabb. Ja, és együtt szállok ki Viktorral, ami azért jó, mert nem leszek Bambasszal egy percet se. (2006. áprilisában javítom a HTML kódot, és magamban mosolygok, hogy honnan szedtem össze ezt a sok "badarságot" a Lys Christ illetően! Az igazi információk az ott írott Naplóban találhatóak.)
Este Dover után felhívtam az asszonyt. Jó is, meg rossz is, mondta, mert már kezdte beleélni magát a hazamenetelembe, de jó is, mert a nyár utolsó hónapja így a miénk.
Nem én leszek az első, aki kiszáll: Pascal most, Lisszabonból hazamegy, mert a Marlowtól kapott értesítés szerint valamelyik papírja nem az STCW 98 szerinti, és haza kell mennie megújítani. Egy bizonyos Johnny (nyilván Joao) száll vissza, aki akkor ment haza, amikor Manu jött.

Április 19. péntek, úton, Angol csatorna. Szép holdvilágos éjjel van. Délben szépen sütött a nap. Halat ettünk ebédre, de finomat, amit Karmøyben fogtak Viktorék.

Alakulnak a dolgok

Viktor azzal fogadott a hídon, hogy délelőtt beszélt Kremersszel, és elképzelhető, hogy együtt megyünk a Lys Chrisre, mert a német parancsnok szerződése is lejár májusban, ő pedig "szabad" június 8.-ig, akkor kell legkésőbb otthon lennie; június 9-én van a lánya születésnapja. Így most nagy számolásban van, már órára kiszámolta, hogy mikor érünk Thamshavnbe, ami kissé elhamarkodott, mert messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.

Április 20. szombat, úton. Egész nap a hidat csinosították, a mennyezetet lemosták hígítóval, az alumínium ablakkereteket lefestették.
Ennyi történt ma.
A Kossuth már nem jön be, mert rajta ül már Kuvait és a spanyol adó is.
Manunak adtam magyar pénzeket. Egy 200 forintos bankót és 100, 50 és egy 20 forintos érmét. Délután kaptam tőle zöldfoki pénzeket. Ezeket Pascaltól kunyerálta, mert neki nem volt. Illetve egy darab: egy 100 escudós, amit a pápalátogatás alkalmával vertek. Ezen II. János Pál látható, és ezt az érmét nagy becsben tartják a szigetországban. Akinek van belőle, lyukat fúrat bele, s ezüstláncon viseli. Manu lusta volt elkészíttetni, így most az enyém lett. Nagyra értékelem az ajándékát, majd a vitrinben tartom a mutogatásra érdemes emléktárgyaim között, mert ő is becsben tartotta.

Április 21. vasárnap, úton. Ködös, párás az Atlanti-óceán a spanyol partok előtt. Holnap már Lisszabon.
Az esti őrség után Manut és Pascalt a szalonban találtam, mert várták a nagy derbit: a Sporting és a Benfica játszott. A portugál tévében több mint egy órás felvezető műsor volt, Joao Pinto feleségétől kezdve a 9 éves kölykökig mindenki nyilatkozott a mérkőzés esélyeit illetően. A stadion már négy órakor zsúfolva volt, nem látszott más, mint zöld-fehér szín, ez a Sporting szurkolóinak túlsúlyát jelenti. Fél kilenckor - hajóidő szerint - a stúdióból a műsorvezető közölte, hogy akkor most kapcsolják a stadiont, és elment a kép, átváltottak a portugál kettesre, Manu meg Pascal ott dühöngtek a szalonban. Hogy meddig, nem tudom, mert elmentem aludni... (Holnap tudtam meg a révkalauztól, hogy a közvetítés a fizetős műholdas csatornán ment. Utálom a kereskedelmi tévéket, akik tíz fillérért az anyjukat is eladnák, és a szemüvegükben üveg helyett is dollár van.)

Április 22. hétfő, úton, Lisszabon. Éjfélkor bekapcsoltam a rádiót, nem jött a Kossuth, és akkor jöttem rá, hogy tegnap volt a választás második fordulója. Otthon biztosan okosabb mindenki, mint én.
Hajnalban jobb híján a BBC-t hallgattam. Szerintük a szocialisták 10-zel több parlamenti helyet szereztek, mint a jelenlegi kormánypárt. A tudósító így kommentálta a választást: csakúgy, mint 1990, 1994 és 1998-ban, most is a kormány ellen szavaztak a magyarok.
Ha van pozitívuma a kormányváltásnak, akkor az, hogy az angol nyelvterületen megizzadnak, amíg kimondják az új miniszterelnök nevét. Valahogy így hangzott a bemondó szájából: Medd gjesz szi...

Pilotmesék Lisszabonban

Délben szállt be a révkalauz. Kezdenénk dumálni, amikor valaki hívja a URH rádión. Beszélnek, aztán fejét fogva fordul hozzám:
- Látja, chief, azt a hadihajót?
Persze, hogy látom. Jó egy mérfölddel előttünk, a folyón átívelő híd mögött közeledett.
- Felhívtak, és megkérdezték, hogy mi a szándékom? Átmegyek a híd alatt, és kikötünk, mondtam... "Jó, de hogyan megyünk el egymás mellett?", kérdezték.
Jellemző...
Mi a folyó közepén, ők is. Jobbra-balra egy-egy kilométernyi szabad víz, a mélysége 30-40 méter, ezek meg azon problémáznak, hogyan megyünk el egymás mellett. Tipikus haditengerész hozzáállás! Fel se merült bennük, hogy a kitérési szabályzatot kellene alkalmazniuk, kicsit jobbra húzódni, és akkor mi is azt tesszük.
Az a helyzet, magyarázta a pilot, hogy ezek a fafejűek mindent sarkosan, szabályosan akarnak végrehajtani. Meghúzzák az útvonalat a térképen, és attól aztán fővesztés terhe mellett lehet csak eltérni. Az ügyeletes tisztnek nyilván hatalmas gondot okoztunk, hogy ott mentünk az ő, saját, kivehető ajtós, NDK típusú útvonalukon, mi, a nyomorult civil bagázs.
Eszükbe se jut, hogy a kormányt kitegyék, aztán ha passzáltuk egymást, visszajönnek. Ezt "le kell tárgyalni" hivatalosan, naplózni, anyja neve három példányban, stb. stb. Ha legalább lett volna rá ok, de ilyen egyszerű alaphelyzeteket oktatnak az iskolában, amikor nem lehet gond, hogy mit tegyen az ügyeletes tiszt.
- Tudom, mert a sorkatonai szolgálatot a haditengerészetnél töltöttem - mondta a pilot, és amíg beszélt, állandóan a halántékát böködte a mutató ujjával. Amikor elmentünk egymás mellett, nevetve mutatta, hogy milyen gyorsan visszaálltak az eredeti útvonalukra, bár semmi nem indokolta, sehol egy hajó, amelyik zavarta volna a navigálást.
A végén még én keltem védelmükre, mondván, hogy nem különleges portugál szokásnak voltunk tanúi, ilyenek mindenütt a világon az egyenruhások.
Hú, de meleg van! Huszonkilenc fok, árnyékban, este hétkor! Még jó, hogy a kirakást csak hatkor kezdték, s éjjel egyig dolgoznak (ez hajóidő, itt egy órával kevesebb van).
A napnak egy nagy sörözés vetett véget. A barba és Leszek kint voltak a piacon, és bevásároltak. Hoztak sört, pörkölt mogyorót, tonhalat olajban, sózott halat, camembert, csipegettünk, ittunk, jót dumáltunk, fél kettőkor feküdtem le. Na, ja, de azért, mert egykor mentek el a melósok, és még be kellett a raktárt csuknom.

Április 15. hétfő, Husnes, úton, Karmøy. Szép ködös, vizenyős reggel köszöntöt ránk. Tíz körül felhívtam Mr. Kremerst. Hímzett, meg hámzott, de semmi érdemlegeset nem tudott mondani. A berakás simán ment, mire befejezték, és becsuktam a raktárt, már a révkalauz is a hajón volt. Indulás után a hídon Viktor azzal fogad: - Lehet, hogy Karmøyben beraknak éjfélre.
- Akkor jó hosszú napnak nézek elé - mondtam, mert ugye akkor reggel hatig egyfolytában...
- Menj most aludni, leszek az érkezésig - mondta, és nem kellett kétszer mondania, mentem le aludni. Két órát sikerült is, így manőverre friss voltam. Közben a nap is kisütött, hát fényképeztem a környéket.

Pilotmesék...

Most tudtam felvételt készíteni a réges-régi templomról, az első norvég királyi székhelyen. Ez a pilot nem tudta, hogy miféle templom, de elmondta, hogy ez a környék volt az egyik legjelentősebb viking központ. Innen indultak hadba Anglia ellen, és mindenfelé, ahol megfordultak.
- A viking királyok nem voltak hosszú életűek! - magyarázta. - Három-ötévnyi uralkodás után elvágták a nyakukat - és mutatta is a mozdulatot. - Amelyik tíz évig volt hatalmon, az már hosszú időnek számított. Persze megvan a magyarázat. Sokan elestek a hódító harcokban, sokan az egymás közötti torzsalkodásnak estek áldozatul, és nem egyet a testvérei gyilkoltak meg a hatalomért. Túl sok volt a "királyfi", és mindegyik a hatalmat akarta. Nem véletlen, hiszen ahol megfordult egy viking király, ott többnyire kilenc hónap múlva született egy fia. Sokfelé volt "barátnőjük" - magyarázta a révkalauz, bár én ezt a "király" és "barátnő" kifejezéseket nem éppen viking törzsfőnökhöz illőnek tartom -, s ahol fiúgyermeket hagytak emlékül, az mind jogos utódnak tartotta magát a királyi méltóságra. S nem is egy karddal szerzett érvényt akaratának.
Amikor a "girlfriend", azaz barátnő kifejezést használta a pilot, nekem eszembe jutott egy Móra írás. Az alföldi pásztorokról írt, akik az év nagy részét a pusztán töltötték. Móra megkérdezte az egyiket:
- Asszony dolgában hogyan áll?
- Van nőstíny, ha köll... - válaszolta, és azt hiszem, itt is valami ilyesmire kell gondolni, ha "viking girlfriendről" van szó.
Érdekes volt, amit elmesélt a révkalauz, de arra is kíváncsi lennék, hogy mit írnak erről a korról történelemkönyvek?

Orvosnál megint, de minek?

Fél háromkor már part mellett álltunk. Nyitom a raktárakat, amikor Viktor rohan:
- Menj és öltözz át, az ügynök vár, mész orvoshoz, háromra oda kell érned.
Azt hittem, hogy Viktorom tévedésben vagyon, de aztán beugrott, hogy három napja mondtam, újra kezdek viszketni, és lám, azonnal küld orvoshoz, milyen rendes, kár, hogy nem azt mondtam, hogy nincs pénzem, hátha fizetésemelést adott volna ugyanilyen lóhalálában. Mikor elkészültem, a lelkemre kötötte, hogy ne csak magamnak kérjek tablettát, meg kenőcsöt, hanem még két adagot írassak a doktorral, hogy legyen később is. Ez szokatlan gondoskodás a részéről, de ha így akarja, ám legyen. Pedig közben elmúlt a viszketés, ám sose lehet tudni, mikor jön elő.
Egy őrült nagy rohanás volt az egész, mert háromra oda kellett érni, hogy a bankot és a patikát nyitva találjuk még a doki után.
Doki nem, de egy kedves asszisztensnő felírta a tablettát és a kenőcsöt, amit Greenore-ban kaptam, de ahhoz nem járult hozzá, hogy plusz adagot írjon. Viszont kitalálta, hogy a bogyóból nem 14 darabot, hanem egy 30-as dobozzal ír fel.
Utána bankba mentünk, ahol az ügynöknek pénzt kellett felvenni, majd rohanás a patikába, kiváltottuk a gyógyszert, de 100 grammos kenőcs nem volt, így kaptam két darab ötvenest. Kocsiba ültünk, és vissza a hajóra. Ha másra nem, hát arra jó volt ez a kis kiruccanás, hogy kies fekvésű gyárakon kívül láthattam egy kedves, és valóban szép kisvárost, Koperviket, ami Karmøy szigetnek a központja. Érdekes: nem az van kiírva a városházra, hogy Kopervik, hanem Stådhus og Karmøy. Mint skandináv országban az elvárható, rendezett, tiszta, csendes és nyugodt. Sok, apró fjord közötti dombra épült, számtalan híd köti össze a szigeteket és nyúlványokat. A vízparton ezerszámra pihennek a már előkészített csónakok, vitorlások, jachtok, várják a német horgászokat, csakúgy, mint a part menti nyaralók.
Amikor visszaértünk, Viktor izgatottan kérdezi:
- István, megvan a plusz gyógyszer is? Tudod, az a helyzet, hogy a legkisebb lányomnak súlyos allergiás kiütései vannak, és olvastam a kenőcs használati utasításában, hogy az ő bajára is jó, neki vinném a másik két adagot.
- Hát a tablettából megvan két adag, a kenőcsből is kettőt kaptam, vidd haza a lányodnak, nekem nem kell, úgyis megyek haza hamarosan, és ha viszketnék, van még krémem - mondtam. Viktor hallatlanul boldog volt.
- Köszönöm, igazán, nagyon köszönöm... - hajtogatta. Remélem, nem adja úgy a "last daugthernek", hogy nem mutatja meg előtte orvosnak. Bár ez az ő dolga.
Jópofa ez a "last daughter" is. Viktor valószínűleg nem tudja (vagy nem tudom, mit tud...;) az "eldest, younger, youngest - legidősebb, fiatalabb, legfiatalabb" kifejezéseket angolul, mert a legidősebb lányát mindig chief lányomként emlegeti, a legkisebbet meg last-ként (legutolsó). Persze ahogyan mi a hajón beszélünk, elmegy. Nyilván nekem is vannak megmosolyogtató kifejezéseim, ha nagyon nem tudom a szót, amit meg akarok magyarázni.

Leszek elemében van

Ugyanis állandóan horgászik. Rakodás közben ő is, meg Viktor is ráér, így mindketten bőszen áztatják a damilt. Itt legalább fognak is valamit, nem úgy, mint Thamshavnben. Igaz, Leszek egyik szép halát ellopta egy sirály, hát először hallottam ékes lengyel nyelven káromkodni.
Van neki mindenféle eszcájgja, amivel a halak ellen hadba indul. Ma kis műanyag frincfrancokat rakott a horogra, amelyek úgy ficánkolnak, mint egy kis hal, és szorgalmasan sétálnak a fedélzeten, maguk után húzva a horgot. Fogtak is szépen halat. A gépész megtisztította, ezt át nem engedné másnak, mert ehhez ő ért a legjobban, ahogy mondja.
Ezeket a jószágokat legalább meg lehet enni, nem olyan ócskák, mint amiből van még 18 kiló a fagyasztószekrényben. Vacsorára ettünk is belőle.

Április 16. kedd, Karmøy, úton. Hiába nyitottam ki a raktárakat hétre, csak nyolcra jöttek dolgozni. Vesztettem egy óra alvást.
Feladtam egy táviratot Mr. Kremersnek, hogy nem akarok vitát, ha úgy döntenek, akkor kiszállok, de csak akkor, ha áthajóznak, vagy rövid otthonlét után adnak másik hajót a szerződés hátralevő idejére.
Kettőkor indultunk, hatnapos menet előtt állunk, már rám is fér a négy kikötő után.

The Pogues - Greenland Whale Fisheries

A nótát már a 18. században is énekelték a tengerészek, első említése 1725-ből való.

A szöveg szerint Grönlandra indul a bálnavadászhajó. Az őrszem felfedezi a "bálnahalat", vízre teszik a bálnavadász csónakot, és a bálna után erednek. Az állat egy farkcsapással felborítja a csónakot, és sok tengerészt megöl. A parancsnoknak nagyon fáj az emberei elvesztése, de főleg, hogy odalett a zsákmány! Hazafordítja a hajót és Grönlandot ezentúl szörnyű helynek hívja.

Mint a legtöbb hagyományos dal, a "grönlandi bálnahalászat" különféle változatokban létezik.

Ez a kedvenc verzióm, de a szöveg alá kiteszek egy másikat is, annak más a szövege...

A nóta szövege:

In eighteen hundred and forty-six
On March the eighteenth day
We hoisted our colors to the top of the mast

And for Greenland sailed away, brave boys
And for Greenland sailed away

The lookout in the cross trees stood
With spyglass in his hand
There's a whale, there's a whale
And a whale fish he cried

And she blows at every span, brave boys
And she blows at every span

The captain stood on the quarter deck
The ice was in his eye
Overhaul, overhaul, let your gib sheets fall

And you'll put your boats to sea, brave boys
And you'll put your boats to sea

Our harpoon struck and the line played out
With a single flourish of his tail
He capsized the boat and we lost five men

And we did not catch the whale, brave boys
And we did not catch the whale

The losing of those five jolly men
It grieved the captain sore
But the losing of that fine whale fish

Now it grieved him ten times more, brave boys
Now it grieved him ten times more

Now Greenland is a barren land
A land that bares no green
Where there's ice and snow
And the whale fishes blow

And the daylight's seldom seen, brave boys
And the daylight's seldom seen

Április 13. szombat, Sunndalsøra, úton. Hatkor keltem, kinyitottam a raktárakat, aztán nem győztem gyönyörködni a tájban. Ilyen helyen még nem voltam Norvégiában, legfeljebb Svelgen hasonlítható hozzá, de ez fantasztikusabb.

Egy fantasztikus fjord 

Az alumíniumgyár a hegyek lábánál fekszik, persze minden talpalatnyi helyet kihasználtak, mert az alig párszor tízméteres kihasználható partszakasz mögött hatalmas hegyek meredeznek. Lehet, hogy valójában nem túl magasak, (6-700 méter magasnak saccolom) de az ember törpének érzi magát a tövükben, ha a csúcsot akarom szemügyre venni, szinte magam fölé kell néznem. A hegyeket meredek falú völgyek, vagy inkább szorosok szabdalják, közöttük kora reggel köd hömpölyög. A gyártól balra szinte függőleges a sziklafal, de ahol egy morzsányi talaj található a kövek között, ott fenyők nőnek. Az épületek mögött, két keskeny völgy közé ékelve egy kissé alacsonyabb hegy, mintha az istenek a gibraltári sziklát másolták volna le. A tetejét nem lehet látni, mert felhőkorona övezi, s ahogy a felhő a hegyek között kitüremkedik a fjord fölé, hol többet, hol kevesebbet mutat a szikla csúcsából.

Délelőttre megváltozott a helyzet, kisütött a nap, most más képet mutatott a környék. A keskeny, "V" alakú szorosok mögött kirajzolódott egy távolabbi hegy hófödte csúcsa, ilyennek ismerem japán képeslapokról a Fudzsijama örökké fehér süvegét.
A gyártól mintegy öt kilométerre, jobbra van a kis település, persze időnk nincs, hogy kimenjünk, vásárolni nincs mit, különösebb látnivaló meg nincs, nyilván van egy szupermarket, egy nyilvános könyvtár, és egy posta, meg hotel, ahol a pilot megszáll éjszaka. Na és a templom, fehér tornya ide látszik, magasabbra épült, mint a házak. A hegyek lábánál körbe fut az országút, éjszaka, érkezéskor végig követhettük egy autó reflektorát.
Indulásra jól elfáradtam, mert Viktor kitalálta, hogy gyorsan javítsuk ki a hajó oldalának a sérüléseit, így én egy ronggyal törültem tisztára, mert kirakáskor a vizes kvarc végigfolyt, és rajta maradt a rászáradt homok. Nem nehéz munka, csak nagy a felület, és gyorsan kellett végezni.
A rakodást nem kellett felügyelni, mert jobban tudták a gyáriak, hogyan rakják be a hajót, mint mi. Van már gyakorlatuk, és szépen dolgoznak.
Délelőtt jött egy szimpatikus fiatalember, akit Viktor kérésére az ügynök szerzett, és megnézte a számítógépet. A winchester csatlakozásával volt hiba, kihúzta, bedugta, és kész. A gépen van frankó német nyelvű Windows 95, német nyelvű Office, aki tud németül, az dolgozzon vele. Kapott egy üveg vodkát, nagyon örült neki, nekünk meg van komputerünk, aminek Viktor nagyon örül.
Az én örömömet csak a hal árnyékolta be, amit ebédre alkotott Heniu.
Háromkor már el is jöttünk.
Másfél nap az út Husnessbe, és szerencsére csak hétfő reggel kezdenek berakni, de akkor hamar végezhetnek a 275 tonna alumíniummal.

Április 14. vasárnap, úton, Husness. Valami történhetett, mert Viktor búval bélelt képpel jár-kel.
Kaptam egy SMS-t a fiamtól, hogy FIDESZ nagygyűlés volt a Kossuth téren. Haragszom a Kossuth rádióra, hogy megszüntette a rövidhullámú adását, így nem hallottam a híreket, mert hatkor ráülnek a hullámhosszára, és elnyomják a skandináv adók.
Jól jöttünk, megint 12 csomó körüli volt a sebességünk, este fél nyolcra már ki is kötöttünk.

Április 12. Thamshavn, úton, Sunndalsøra. Reggel nem esett az eső, de a felhők alja elérte a főárboc csúcsát. Látványnak érdekes, aki akarja szépnek is mondhatja, csak ne kezdjen megint ömleni belőle a víz, mint tegnap.
Ám délelőtt kisütött a nap, és szép, csendes volt a víz, amikor elindultunk a következő, az első berakó norvég kikötőbe. Ugyanaz a pilot vitt ki, aki behozott. Sokat dumáltunk, hiszen az őrségem alatt végig ő volt, később váltottak, Kristiansunndnál kiszállt, egy másik hozott Sunndalsørába.

Mesél a révkalauz

Nagyon érdekelte Magyarország, hiszen még nem találkozott magyarral, és semmit se tudott rólunk. Főleg a közép-európai helyzetről, az "új országokról" és határokról kérdezett.
Aztán mesélt magáról, a családjáról. Azért került szóba, mert nagyon tetszett neki, hogy Nimród fiam beszél norvégul, és kétszer is volt Ballestrandban, egy farmon dolgozni, ahol olyan tájszólást beszélnek, amit alig értett. Északabbról, az ország derekáról származik, a svéd határtól nem messze született, bent a hatalmas hegyek között. Arrafelé is olyan dialektust használnak, amit alig értenek az ország más vidékein. Ő már egy kis faluban látta meg a napvilágot, de az apja még egy tanyán, a legközelebbi "szomszéd" húsz kilométerre, a bolt, ahol bevásárolhattak, ötvenre volt. Azon a vidéken minden talpalatnyi földet kihasználnak, ami megélhetést nyújt. A nagyapja háza egy hegyoldalban volt, meglehetős magasan. Az apjának volt gyermekkori élménye a póráz: mivel az udvar (volt vagy tíz méter hosszú) egy szakadékban végződött, a gyerekeket "láncon" tartották az ajtóhoz lakatolva, ha szülők dolgoztak, hogy el ne kószáljanak, és le ne zuhanjanak a szédítő mélységbe. A nagyapja havonta egyszer ment vásárolni, akkor egy napig tartott az út gyalogosan a boltba, vissza valamivel több, mert hetven-kilencven kilós hátizsákkal tért vissza minden alkalommal. Mint a bivaly, olyan erős és szívós arrafelé a nép...
Elmesélte, egy olvasmányélményét. Ritka manapság, aki szeret olvasni. Egy postásról szólt, aki azon a vidéken lakott, ahonnan ő is származik. Minden másodnap meg kellett tennie jó negyven kilométert a postáig, és visszafelé széthordani a küldeményeket a tanyákra, amelyek hazafelé útba estek. Kemény vidék, kemény élet!
Egy másik sztorija egy tizenkilenc éves lányról szólt:
A lány mindenáron szülésznő akart lenni. De száz éve - mert ez még az első Világháború előtt történt, azon a vidéken, ahonnan származik -, arra, hogy tanuljon, nem volt lehetőség a hatalmas ország azon vidékén. Így a lány legyalogolta a hatszáz kilométeres távolságot Oslóig, két évig tanult, majd hazagyalogolt, hogy segítse a hatalmas terület fiatal anyáit.
Elmondta, hogy két napja volt a megemlékezés a norvég halászok legnagyobb tragédiájáról, ami pontosan száz éve történt:
Szép csendes idő volt a Griptől északra levő szigetek körül. Erről az alig pár száz négyzetkilométeres területről tudni kell, hogy több mint ezer sziget található, a mi angol térképeink nem is jelölik. Nos azon az emlékezetes napon jelezték, hogy halrajok érkeztek és a halászok kimentek a tengerre. A vihar hirtelen tört rájuk, minden fokozat nélkül. Az angol azt mondja: violent storm, ennél magasabb fokozata a viharnak nincs a tengerész szóhasználatban. Egy halászhajó se tért vissza. Több mint száz család maradt férfi nélkül ezen az Isten háta mögötti vidéken. Akkoriban kezdték a gépesítést, alig pár hajó rendelkezett motorral, a többi vitorlás volt. Természetesen a motorosok is elpusztultak.
Ő maga (a révkalauz) is e környék lakója. Egy kis szigeten él, van vagy hatszáz lakosa. Egy kb. négyezer főt számláló körzet központja. Nyugodt, szép hely, mondja.
- Chief, itt élek tizennyolc éve, de még egyszer se zártam be a lakásom ajtaját! Akkor se, ha elmegyünk, és nincs senki itthon. Itt soha el nem tűnik semmi, itt mindenki mindent szemmel tart. Ha idegen érkezik a szigetre, még el se hagyja a kikötőt, már mindenki tud róla. Ha rendőr jön, nem tud megfogni senkit jogosítvány nélküli vezetés miatt, mert mire kiérnek, minden gyerek leteszi a kismotort. Többnyire jogsi nélkül használják, teszi hozzá nevetve. Bűnözés nincs, persze apróbbak előfordulnak, mint például a gyerekek bagóznak (ez aztán a bűntény, mondom én!), de drog semmi! - emeli fel a mutatóujját. - Az öregek sincsenek magukra hagyva - folytatja -, a szomszédok, az ismerősök látogatják őket, vagy ha nem érnek rá, akkor naponta egyszer biztosan telefonálnak. Persze ennek a nyugodt életnek megvan a hátulütője: mindenki mindent tud a másikról. Nincsenek titkok...
Kérdezem az orvosi ellátásról.
- Négy doktor dolgozik a körzetben. Ez elég. Van egy mentőhelikopterünk, ez privát szolgálat, de fizet bele a társadalombiztosítás is. Személyenként és évenként háromszáz koronába kerül egy embernek, de megéri. Az apámnak négy éve kilyukadt az aortája, ha nincs ez a szolgálat, ma halott lenne. A hívás után 12 perccel már a gépen, orvosok keze között volt az öreg, és megmentették. Azt mondták, ha öt perccel később jönnek, akkor ma nem él. Ez az eset jelentősen hozzájárult, hogy majd mindenki fizeti az éves hozzájárulást.
- Úgy tudom, Norvégia Magyarországról több száz orvost vár, kiadtak munkavállalási engedélyeket. - mondtam, és érdeklődve vártam a válaszát.
- Itt délen, nem hinném, hogy szükség lenne rájuk, bár nem tudok a gondról, magától hallom először. Valószínűleg északra várják őket, ott tanult szakemberekben nagy hiány van. Mert az Isten háta mögötti vidék, senki nem akar oda költözni. Kemény az élet, még a modern technika mellett is.
Este tizenegykor kötöttünk ki.

Pecázás

Válogatott jégkorongozó