2003. első napjai

Január 5. vasárnap, úton. Ránk tört a fergeteges rossz nyavalya. Olyan időben hajózunk, hogy az csuda. A hajnali őrségre totál fáradtan ébredtem, kikészültem az alvásban, az állandó "készenlétbe", mert hol az egyik lábam feszítem meg, majd a karomat, hogy kitámasszam magam, borzadály. A hajnali őrség még istenes volt, el is telt, de a délelőtti alvás még rosszabb volt az éjszakainál, alig voltam képes elaludni, mert a raktárban mindenféle hekemukik és hóbelevancok meg hékulák mozogtak, kattogtak, csettentek, zakatoltak... Fáradtabban keltem, mint ahogyan feküdtem.
Megyek a WC-be, hát azt hittem elhányom magam. Azt a penetráns büzt, tömény, szemet is szúró ammóniumbüzt kibírni nem lehetett. Felemelem az ülőke fedelet, hát szépen tele van hintve finom, izé..., szóval olyan permettel, ami a csőből ki tud jönni... Nem tudom, hogyan voltam képes pisilni? Zuhanyról ugye szó se lehet, menekültem ki... A kagylóba beleöntöttem vagy négy vödör vizet, hátha segít valamit.
Az őrség idejére kinyitottam a kabinajtót, az emeleti folyosót, reméltem, kiviszi a büzt.
A hídon kitámasztottam magam, oszt ücsörögtem, s figyeltem a hullámokat.
Negyed négy felé megjelenik a barba.
Na, ez a tag nekem öt perc alatt olyan hisztit kivágott, hogy még én is iparitanuló vagyok hozzá képest, pedig ha én elkezdek hisztizni... Tessék csak megkérdezni az asszonyt!
A szája tele volt sájzéval meg egymillió "Mann"-nal, és azt akkor eregette. Csapkodta a térképet, összegyürte az időjárás-jelentést, mert más volt amit adtak (jobb) mint a valóság.
Szép csendben meghúztam magam a szófa sarkában, és hallgattam, hogy "sájze Biskay", meg sájze wetter, aztán amikor megdőltünk, de Istenesen, akkor meg visított, hogy sájze, de ezt már mondtam. Azt hiszem, a német nyelv igen szegényes, ha a dühkitörésekkor előadott nyelvi szóvirágokat vesszük figyelembe.
A lengyel már sokkal változatosabb.
Ezt is volt alkalmam ma meghallgatni, mert a barba azt mondta, marad hídon, mehetek le, minek legyünk ketten fent, úgysem tud aludni, se pihenni.
Szóval a lengyel nyelv változatosabb, Jan egy mondatával túlszárnyalta Oltmanns kapitányt, amikor a vacsorára kitett tojássaláta lezúgott a legénységi asztalról. A miénkről azért nem, mert ráterpeszkedtem mindenre.
Jött ám Janból a kurwa, meg a pierdole, aztán a huj, tetézve a nyelvtudással: a sájze, meg a shit, meg amit nem értettem! Aki érti, érti, aki nem, nem, fordítást nem adok, de a magyar nyelv is van olyan változatos, mint a polyák, tessék képzelődni. (Manapság van a Gugli fordító, de jelen esetben szegényes, illetve szépeleg a pierdole esetében, mert csacsiságot ír ki - de ha magyarul beírod, hogy b@ssza... akkor kijön a pierdole. A huj fordítása szerinte magyarul is huj, ami nem az, mert mi nem mondjuk, hogy huj - viszont az orosz is mondja... ez egy olyasmi, ami minden férfinek van, nőnek nincs... ha még nem esett le, akkor ezt keresik az ultrahanggal, amikor meg akarják mondani, hogy fiú lesz-é, vagy lány... Na, most helyezd káromkodásba!)
A következő littyenésnél szegény csak legyintett, amikor a terpeszkedésem alól kivonta magát a zöldséges tányér, és a paradicsom, hagyma és uborkaszeletek mind a barba helyére zuttyantak.
Az egészben az volt a legaranyosabb, hogy amikor Dabla visszajött, mert négytől együtt videóztunk, Jan úgy leteremtette a ghánai gépészt, hogy az csak nézett:
- Egész délután itt mereszted a segged a videó előtt, amikor meg kellenél, hogy megfogd a kaját, eltünsz!
Dabla Kossi csak nézett, mint a lőtt medve.
Nem értette, hogy miről van szó. Csak akkor kezdte kapiskálni, amikor a fenekéhez nyúlt, és az ujja tojásos lett. A marhája nem nézte, hogy mibe ült bele!
Éjfél előtt lemegyek a szalonba, hát Kossi békésen szunyókál a szófán. A földön mellette mentőmellény, feje alatt egy táska. Azt hiszem, ő se csípi a rossz időt...

Január 6. hétfő, úton. Enyhült az idő, bár a délkeleti átfordult délnyugatiba, nyilván azért, mert tudja az idő, hogy hamarosan a part alá mehetünk "telefonrottára" (rotta: a hajó útvonala a térképen, telefonrotta: partközeli hajózás, ahol már van mobil lefedettség), ami egyúttal véd is a délkeleti hullámok ellen. Egy napot késtünk.

Január 7. kedd, úton. A barba kezd átmenni hülyébe. Minden apróságon felkapja a vizet, üvöltözik, csapkod, ideje lenne megérkeznünk.
Azt hiszem, benne van a frász, mert a hajó megdőlt 10 fokot, ez azt jelenti, hogy a rakomány átcsoportosult a raktárban a jobb oldalra. Meg minden romlik elfele: egyszerre égett ki a jobb- és baloldali pozíciós lámpa, és csak egy égőnk van, ma délután aztán újabb kettő, de az árbocon legalább az alsó égők égnek.
Meg úgy gondolom, menne haza is. Úgy számolta, hogy január első hetében otthon lesz.
Ma megtudta Edmond, hogy háromszoros apa. Úgy jött fel a hídra:
- Chief, sájze, megint lány, szombaton született, pedig már gyerek is kellene! (Elnézést hölgyeim, de muszáj hűen visszaadnom...)
- Hát csinálj -, mondtam, mire legyintett.
- Mit fognak szólni a barátaim! - ingatta a fejét.
Sajnos az esti bemenetelt lekéstük, így éjszaka le-fel járkálunk a kikötő előtt, várva a holnap reggeli dagályt

Január 8. szerda, úton, Figueira da Foz. Hajnalban le-fel bandukoltam a kikötő előtt, és már nagyon tele volt a hócipőm a dőléssel. Tizenegy fokra nőtt, ez már igazán kényelmetlen. Hatkor elmentem aludni, nem hívtam az asszonyt, bár megígértem, de a jel olyan gyenge volt, hogy nem is kísérleteztem.
Fél kilenckor kelt a barba, hogy megyünk be.
Öt perc múlva rám szól, hogy siessek, menjek fel a hídra, szüksége van rám. Sietek, a kezembe nyomta a VHF telefont, hogy tárgyaljak a pilottal.
Már közel jártunk a kikötőkapuhoz, hát..., mit mondjak? Nem egy leányálom bemenni, amikor a pilot ott dekkol bent, nem tud kijönni, olyan ramaty az idő, ráadásul nyugatról görögtek a négy-ötméteres hullámok. Aki tengerész, és ismeri a kikötőt, az tudja, hogy ez mit jelent.
Figueira da Foz egy folyópartra épült, mely keletről nyugatra folyik, ilyen irányban ömlik a tengerbe. A rakpart a folyóparton van, magyarán nyitva a tenger felé.
Nos, amikor egy hajó hátulról kapja a hullámokat, a kormányképessége jelentősen leromlik. A fara jobbra-balra csúszkál a hullámokon, sok esetben több mint harminc fokot is eltér az egyenestől.
Mi miért tettünk volna másképp?
Csúszkáltunk, a barba alig tudta az irányt tartani.
És minden egyes elsiklás alkalmával olyan dühkitörést produkált, hogy az már valami csodálatos volt. Jajgatott, visongott, a fejét fogta, amikor a hajó orra megtüzte a hullámtörő sarkát, és ehhez még hozzá kell adni, hogy a pilot közben mondta, most 85 fokot, most 75 fokot tartson. Ezt meghallotta, hát olyan sájzeözönt zúdított a révkalauzra, hogy csuda! Még jó, hogy én tolmácsoltam. A barba üvöltözött, hogy mit képzel, mit csinálunk, ha nem a bejáratot próbáljuk becserkészni, mert a pilot a csónakból kérte, hogy a két hullámtörő között jöjjünk be.
Megmondom, viszonylag jól szórakoztam.
Tipikus esete, amikor a csalánt a máséval verem...
Természetesen sikerült beevickélni.
Sikerült kikötni.
Sikerült a raktárt kinyitni. Na, ez a másik: nekem ettől a raktártetőtől borsózik a hátam, amikor nyitni kell. Az eszem tudja, hogy biztonságos, de a lelkem tart tőle, hogy egyszer kiugrik a vezetősínből, és lezuhan. Most meg ugye megdőltünk 11 fokot. A barba azt mondta, nyugodtan nyithatom, nem kell aggódni.
Azért én aggódtam, és a raktárkeret alá álltam, mert biztos, ami biztos.
Nyitás után rögtön becsuktam, mert eleredt az eső.
Tíz perc múlva kinyitottam, s elkezdték a kirakást.
Amíg dolgoztak, mi megerősítettük a kikötőköteleket. Elől hat orrkötéllel, és három springgel, hátul négy farkötél és három spring, a fedélzetről középen két előre-, két hátratartó kötelet adtunk ki. Mondjuk ennyi kikötőkötél nincs a hajón, de a parton ott van egy csomó, mert erre itt szükség van, hiszen a nyugati holthullámok bejönnek, és a hajót stigóztatják (stigózik a hajó: a hajót tartják a kötelek, de közben le-fel, előre hátra csúszkál a rakpart mellett).

Közben megeredt az eső, elmentem becsukni a raktárt, öt perc múlva elállt, kinyitottam.
Van az úgy, hogy az ember csak bámul, néz, és nem lát. A pupánál van egy fender (a képen látható nagy, gumiütköző), amire fehérrel fel van festve egy hosszabb szöveg. Megpróbáltam elolvasni, persze az ember szeme rögtön az angolra áll, tehát valahogy így olvastam:
"Borszodáj esz ilit héjbösz ol..."
Állj!
Valami nem stimmel! Ha az ember jobban odafigyel, akkor könnyebb az olvasat így: Borsodi az élet habos oldala.
Valaki volt itt magyar tengerész, aki unalmában itt hagyta a névjegyét.
Megyek raktárt csukni, mert esik az eső. Mire bezárom, lehet nyitni, mert ragyogóan süt a nap, meleg van, csak az esővíz, ami a raktártetőről a nyakamba csurog, hülye hideg.
Ebédelni volt időm, mert szépen sütött a nap, amikor lementem. Mire feljöttem, koromfekete gomolygó felhők közeledtek, a foreman (brigádvezető) mutatja, mennek már, csak beakasztják az emelést. Mire kikecmeregtek a raktárból, zuhog az eső.
Vacsoráig nem volt eső. Illetve csak utána esett. De mire megérkezett, már becsuktam.
A felhők meglehetősen alacsonyan jönnek, és olyan feketék, hogy Edmond fehér embernek látszott mellette. A barbával figyeltük, hogy egy angol coaster (a mi hajónk is coaster) jött be. Elől két fazon. Csak úgy. Legényesen. Két perc múlva nem láttuk őket. Csak az esőt, ami teljesen eltakarta a manőverező hajót, és a jég kopogása hallatszott mindenütt körülöttünk. Mire elmúlt a jég, és kissé átlátszó lett az esőfüggöny, látjuk ám, hogy a másik hajón a két fószer öltözködik. Veszik fel a sárga viharkabátot. Na, itt az illusztrációja az "eső után köpönyeg" mondásnak.
Este hatkor leléptem, innen a barbáé a hajó, holnap reggel kilenckor indulunk a dagállyal.

Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.

Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...

Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.

Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

A BLOGOT A FÉSZBUKON MEGOSZTANI KÍVÁNATOS!

2003. első napjai

Január 2. csütörtök, Flushing (ez ugyanaz a kikötő, mint Vlissingen, csak angolul). Korán keltem, megyek le reggelizni, nézem a hétórás híreket, hát mivel kezdik? Egy török tanker - Antwerpenből kijövet - telibe kapta a Tricolórt. Ha elsüllyed, akkor 7000 tonna kerozin kerülhet a tengerbe. További hírhez a nap folyamán nem volt alkalmam hozzájutni, így nem tudom mi lett a hülye törökökkel?
De nagy az Isten állatkertje!
Hiszen amikor jöttünk fel, hallottam, hogy egy francia járőrhajó hívja a hajókat, és rákérdeznek, hogy tudják-e a roncs helyzetét? Már amelyiknek az útvonalából nem derül ki, hogy nagy ívben elkerüli a Trikolórt. Szóval erre mondja az angol, hogy: no comment.
A rakományunk két helyre megy: Figuera da Foz (Portugália) és Villagarcia (spanyol kikötő Galíciában, a barba majrézik, hogy össze leszünk olajozva kívülről, ugye a Prestige ott süllyedt el...).
Két helyen raktunk be. A reggeli rakodóbrigáddal jött egy csinos hölgy is. Igazán jól állt neki a vasalt bakancs és az overall. Nem vagyok én ellene a női egyenjogúságnak, de azért ebben az esetben egy nagy marhaság. Vannak melók, amire a hölgyek alkalmatlanok, egyszerüen azért, mert alkalmatlanok. Ha most ezt az igazságot valaki melldöngetve megerőszakolja, akkor az lesz az eredménye, mint ma. A rakparton fel kellett akasztani a rakodó-berendezés kötelét a daru kampójára. A dög melósok addig sündörögtek, amíg hagyták, hogy a csaj kerüljön oda. Az egyik oldalát természetesen egy férfi, fél kézzel felakasztotta, a hölgyike viszont majd hasra este magát, amíg összejött a felemelés, de hogy a daruhoroghoz felkínlódja, arra már gyenge volt. A melósok meg vihogtak, mint az eszement kamaszlányok. A berakott árukötegek 1,70 m. magasak. Erre egy rakodómunkás, ha férfiből van, természetesen feltornászkodik. Az ötvenéves is, egyik lábával támaszt keres, majd ugrik egyet, felnyomja magát kézzel, elfordul, térde fel, és fent van. Na, ezt a hölgyike mintegy fél órán keresztül próbálta kivitelezni, de csak az lett belőle, hogy a melósok jól kiröhögték, meg mutogattak egymásnak a háta mögött, hogy hol kell megtartani a hátulját, és hogyan. Nem volt kétértelmü, á, dehogy: abszolút egyértelmü volt. Ha ez kell, ám legyen hajórakodómunkásnőmelós. Amikor rosszalva néztem az egyik rakodóra, odajött, és csak annyit mondott:
- Chief, ugyanannyit keres, mint én!
És azt hiszem, igaza van. Nem itt kell bizonyítani.
Ő a második nő, akit hajórakodó brigádban láttam. A másik norvég volt.
Fél tizenegykor volt a manőver, negyed egykor jöttek folytatni, hülye esős idő van, állandóan nyitni-csukni, jól elfáradtam. Persze déltől tengerizünk, így este negyed hatkor leléptem, mert esett, mit esett, zuhogott az eső. Vacsora, fürdés, gyógyszerek, naplóírás...
Éjfél körül indulhatunk.
Ha így lesz, kb. fél hatkor kerülöm ki a Tricolórt.

Január 3. péntek, Flushing, úton. Szerencsésen sült el számomra a nap. Ugyanis éjfélkor, amikor megjelentem a decken, tették be az utolsó emelést. A barba rohangált a parton, csak futtában mondta:
- Csak reggel hétkor indulunk, mert a pilot... - nos, hogy mi van a pilottal, azt nem értettem. Ugyanis a barba néhány szót speciális jelentéssel használ, mint például az "urgent", ez nála fontosat (important) jelent. Szóval szerinte a "pilot bent", ezért nem tudunk elindulni. Erről halvány dunsztom sincs, hogy mit csinál a pilot, amikor "bentel" vagy "bentik", mert bend, bent = hajlik, görbül, görnyed, stb.
Mindegy. Nekem elég annyi, hogy mehettem vissza aludni fél egykor.
Hatkor keltem, a belga pilotok még mindig "bentnek", ezért holland visz ki Steenbankhoz, ez egy kis kitérő északi irányban, de még mindig jobb, mint megvárni, amíg a belgák nem "bentnek". Ki tudja, ez meddig tart? (A bent, mint kiderült: suspended, csak a német kiejtés, ugye, sokat félrenyelnek a beszéd közben...)
Pedig kint viszonylag jó idő van.
A délutáni őrséget élveztem. Az elsüllyedt Tricolor mellett fél négykor mentem el. Egy francia járőrhajó vigyázza, s minden kijövő hajót megkérdez, tud-e a roncsról és tudja-e a pozícióját.

Január 4. szombat, úton. Csendes nap, jó időben megyünk, már persze az évszakhoz viszonyítva.
Kikérdeztem Jant, hogyan lett a külkereskedőből szakács? Persze a szocializmus alatt kezdett hajózni, mert a fizetés nem volt versenyképes a tengerészekkel összehasonlítva. A szczecini halászflottához került egy úgynevezett "halgyárhajóra" (Factory ship - a címképen), először kétkezi rakodómunkás volt, a kartonokat stócolták a raktárban. Innen kiemelték, először éjszakai pincér lett, mert annak bizonyos kajákat is tudni kellett készíteni. A hajón 160-an voltak, éjjel-nappal ment a nagyüzem, minden négy órában etették a szolgálatosokat. Néhány hónap múlva már purcer officer lett, ez magyarul gazdasági tiszt. Ő volt a főnöke a kiszolgáló-személyzetnek. A főzés tudományát itt-ott csípte fel. Amikor érezni lehetett a változás szeleit, akkor valami isteni ötlettől vezérelve a maga tengerészkönyvébe nem gazdasági tisztet írt be, hanem szakácsként szerepeltette magát.
És igaza lett.
A lengyel halászflotta ugyanúgy elsorvadt, mint az állami tengerhajózás.
Nem volt szükség gazdasági tisztekre, hát szakácsként hajózott tovább. Igaz, ehhez le kellett vizsgáznia, de az könnyen ment, hiszen a tengerészkönyvében ott ált: hajószakácsként dolgozott.
Könnyen megszerezte a főzőpapírt.
Most szakács.
Szerintem, tud legalább hat-hétféle kaját, ha a halat nem számoljuk. Azt, amióta itt vagyunk, még nem készítette kétszer egyformán. Hja kérem, a halászhajós múlt...

A BLOGOT A FÉSZBUKON MEGOSZTANI NEM KELL FÉLNETEK JÓ LESZ!

Szolgálati közlemények:

Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.
Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.




Folytatom a könyveim bemutatását: Hajós legendák, legendás hajósok

Ha megfigyelted, a címben fordítás van, az előző a Legendás hajósok, hajós legendák címet viselte, ezt én megfordítottam ezzel is jelezvén, ez már nem az a vállalkozás, mint az első kötet volt. (Ebben persze lehet változás, semmi sem biztos, amíg meg nem jelenik!)

Kiadta: majd meglátjuk, hogy a szponzor hogyan rendelkezik...

Még nincs kész, jelenleg is dolgozom rajta, hamarost nyomdakész állapotban lesz! Úgy gondolom, ez sem kerül bolti forgalomba, de előjegyzést felveszek rá!

 2002. utolsó napjai

December 29. vasárnap, Bilbao - úton. Manőver után gyorsan elpakoltam a kabinomat, mert gale warning, viharjelzés: 8-9-es dél-délkeleti, van érvényben az egész Vizcayán. Kijövetel után már szépen rolláztunk (billegtünk). Kellemes szilveszterünk lesz, remélem a barba megduplázza, vagy megtriplázza a karácsonyi italadagot. Bár, ha matematikus ésszel gondolkodom, akkor azt hiszem, szorozhatom a nullát én amennyivel akarom, nem lesz abból még féldeci sör se... Nem azért, mintha hiányozna, de a szilveszter nem szilveszter pezsgő nélkül. Ha nem kapunk, akkor megtartjuk júniusban a szilvesztert, ha hazamentem.
Rollázunk, mint az őrült. Nekem általában nem szokott számítani, sőt, ilyenkor sokkal jobban tudok aludni, de ma nem tudtam. Este héttől próbáltam elaludni, de az állandó "fejreállás" (az ágyam keresztben van) miatt képtelenség volt. Illetve sikerült: fél tizenkettőkor, így magától értetődik, hogy jól elaludtam, a barba éjfélkor keltett, és úgy látszik, elég nehezen viseli a késést.

December 30. hétfő, úton. Alig tudtam fent maradni az őrségben, álmos voltam, mint a kutya. De azért sikerült. A délutáni őrség hozta meg a megkönnyebbülést. Ahogy három lépésben befordultam az Angol-csatornába, elmúlt a vad dülöngélés, most már a hátulról jövő hullámokon szép lassan csúszkálunk. (Nem tudom, miért van, de itthon mindenki La Manche-nak hívja az Angol csatornát, ez öreg hiba, mert tengerészül tök hülyén hangzik: a La Manche-ban hajózunk.)
Felhívtam az asszonyt, boldog új évet kívántam, de azzal a megjegyzéssel, hogy elképzelhető az is, hogy 31-én éjfél után tudok telefonálni (valahol Dover közelében leszünk).

December 31. kedd, úton. Elérkezett ennek az évnek is az utolsó napja. Ahhoz képest, hogy szilveszter estének ígérkezik, meglehetős lelki nyugalommal, és egykedvüen várom, tanulva a karácsonyi "ünnepek" megrendezéséből. Ha tudnék beszélni az asszonnyal, az igazi ünneppé tenné az évzáró estét. Meglátjuk, hogy mi lesz, írom ezt a nap első órájában, hajnali 00:55-kor.
Kíváncsi vagyok, milyen lesz a következő év?
Két dolog izgat:
1., Mennyit tudok majd hajózni, azaz mennyi pénzt kereshetek, mennyit tudok félretenni a nyugdíjtalan évekre? (Megmondom az őszintét: semmit...)
2., Hogyan jelennek meg a könyvek a Navigare Press kiadónál? (Megmondom  az őszintét: sehogy, szegény kiadóvezető elhunyt)
Na, majd meglátjuk.
Vacsorára izés hogyishívják volt. Olyan, mintha brassói lenne, de sült krumpli helyett makarónival. Végül is meg lehetett enni, de aki szeretné a receptet, annak nem tudok a kedvére tenni.
Alkohol szilveszterre: amennyi alkoholtartalma van a citromos teának.
Hétkor elmentem aludni.
Éjfél előtt lementem a szalonba, hátha ott dorbézolnak a fiúk.
Biztosan megártott a tea, mert mindenki aludt, legalábbis a szalon üres volt.
Boldog Új Évet Mindenkinek!

Január 1. szerda, Vlissingen. Új év, új kötete a Naplómnak, hányadik is? Az első, ami nem teljes, azt 1995 nyarán kezdtem, tehát most kezdem a kilencedik évfolyamot, és a nyolcadik teljes év lesz, ha be tudom fejezni.
Teljesen az életem részévé vált, nem tudok meglenni nélküle, hogy ne írnám, és egyre többet sajnálkozom, hogy nem előbb kezdtem el. De azt hiszem, így a "normális". Amíg az ember fiatalabb, ne adj Isten: fiatal, nem érzi szükségét. Hiába noszogatom a kisebbik fiam, mert ugye ő szintén ír, hogy később sajnálni fogja, s nem lesz pótolható, látom, hogy milyen jól megvan anélkül, hogy lejegyezné élete történéseit.
Folytatom a "hajónaplóm" szerkesztését, kiadhatóvá tételét, és igencsak sajnálkozom. Ugyanis a napló egy bizonyos fajta biztonsági szelep is, amit nem mondhatok el máshol, azt itt nyugodtan:
Kedves naplóm, ma megint... és hű..., és ha... és azt mondta, és így, meg úgy...
Sajnos alaposan meg kell húzni.
Senkit nem sérthetek meg, pedig ha nem húzok belőle, akkor...
Az a napló - ami valószínüleg megjelenik - a hajózásról, a tengerész-életemről szól, nem pedig a politikai nézeteimről. Pedig hát...
Húzni kell.
Vannak bizonyos, a magánéletemmel kapcsolatos gondolatok: húzni kell.
De azért így is érdekes.
Vajon "meg-e jelenik-e" valaha is húzás nélkül?
Nem hiszem. (Megmondom az őszintét: se húzással, se húzás nélkül nem jelent meg egy naplóm sem...)
Többek között azért is jobb, hogy egyedüli magyarként hajózom, nyugodtan megírhatok mindent, és a véleményem is a személyzetről. Nem kell kozmetikáznom.
Azt hiszem, ezek a naplóim érdekesebbek is!
Boldog Új Évet kívántam a barbának, ezzel mindenfajta koccintást lerendeztünk. Végül is, ha menetben szesztilalom van, akkor mindegy, hogy milyen nap van. Hétfő, karácsony, vagy névnap, nincs alkohol. Most ez a nyavalygás olybá tünhet, mintha nem tudnék meglenni szesz nélkül.
Meg tudok, amint az ábra mutatja.
De az embernek kellenek az ünnepek.
És azok az ünnepek, amiket saját magának csinál.
A pezsgő csak a koccintás miatt hiányzott, meg hozzá tartozik az évbúcsúztató hangulathoz.
Nem baj. Nem vesztettem semmit. Egyszer így is kell "ünnepelni".

Ez a Wandelaar pilot hajó. A révkalauzok egy hetet töltenek rajta, ők fogadják a hajókat, és küldik a révkalauzokat az érkező hajókra, úgynevezett pilot shuttle-en.

Hatra kikötöttünk, bár egykor a Wandelaar forgalomirányítás a frászt hozta rám. Ugyanis minden hajót horgonyra küldtek, mert nincs pilot.
Ébresztem a barbát, az meg úgy elkezdett sájzézni, hogy csak kapkodtam a fejem. De a forgalomirányítóknak is azzal kezdte:
- This is a big sájze... - mondta, és leteremtett mindenkit, hogy 24, 12 és hatórás értesítést küldött, mindhárom telexben 02:00 órát adott érkezésre, itt vagyunk pontosan, olyan nincs, hogy nem visznek be! Mi az, hogy nincs pilot?

A fotón a pilot shuttle, ez hozza a pilot hajóról a révkalauzt a hajóra. Ilyenkor oké, de rossz időben is kijönnek... az ám a teljesítmény!

És mit ad Isten?
Lett pilot.
Azzal érveltek a kiabálni kezdő, már horgonyon levő hajóknak, hogy mi Hollandiába, Flushingba megyünk, és holland révkalauz van, de belga nincs.
Azért újévi hangulat van. Nikolaus Harnoncourt karmester olyan újévi koncertet adott a Bécsi Filharmonikusokkal, hogy az csuda! A belga tévé is adta, így ebéd után meghallgathattam a Kék Duna keringőt és a Radeczky indulót. A közönség jó volt, igaz, Harnoncourt úr vezényelte őket is!

A BLOGOT A FÉSZBUKON MEGOSZTANI NEM KELL FÉLNETEK JÓ LESZ!

Szolgálati közlemények:

Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.
Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

Folytatom a könyveim bemutatását: Hajós legendák, legendás hajósok,

 

 

Kiadta: Fluvius Kft., Budapest, 2013

Bikkes István ötletéből lett a könyv.

Létrehoztunk egy zárt, titkos Fészbuk csoportot, meghívtuk a hajós és tengerész kollégákat. A belépés feltétele az volt, hogy aki belép, annak sztorizni kell, élményeket mesélni, és a belépéssel hozzájárulását adja, hogy könyv formátumban megjelenjenek, természetesen szerkesztve.

Az ötlet Bikkes (Pici) Istváné volt, megcsinálta a csoportot, gyűjtötte a sztorikat és kimásolta őket. Úgy gondolta, hogy minden változtatás nélkül kiadják könyv formátumban.

A Fluvius Kft. ügyvezetője a szponzorálás feltételének szabta, hogy én szerkesztem, készítem el a könyvet. Nem volt teljesíthetetlen kérés, hiszen akik addig benne voltak az ügyben, jó hajósok és tengerészek voltak, ami nem jelenti azt, hogy tudnak írni, könyvet szerkeszteni...
Nem kis munka volt átolvasni, javítani a fészbukos posztokat. Egységes fazont kellett adni a kéziratnak. Úgy kellett a szövegekbe belenyúlni, erősen átírni, hogy senki ne vegye észre, hogy mást posztolt, és más jelent meg. Érdekes munka volt, és a legnagyobb elismerés az volt, hogy senki nem reklamált, hogy: "én nem így írtam", "én másképp fogalmazok"...

Egy vélemény:
"Pipi Bácsi (aki maga is sok sztorival szerepel a kötetben): Valóban kellett a Székely Pista stilizálása, mert igy jobbak lettek a történetek! Több ismerõsõm kérdezte,hogy miért nem árulják a könyvet az utcán? Biztos nagy lenne az érdeklõdés! (Mert volt rá vevőkör, és a könyvterjesztők az arcátlanság szobrai, szinte semmi nem marad a bevételből annak, aki megdolgozott a könyvért.)

A kötet különben hatalmas! Nem lehet letenni! Az a legszebb az egészben a történeteket valóban az élet irta nem mi! Az ismerõseim közül is többen elolvasták, semmi közök nincs a hajózáshoz, padlón voltak a röhögéstõl! Többen kérdezték,hogy miért nem adjuk ki nagyobb példány számban? Mindenkinek az a véleménye,hogy a Moldova könyvekkel egyenrangú, hiánypotló munka! At átlag emberek nem sokat tudtak a hajózásról, most megismerhették az igazi arcunkat is! Mindenki azt mondja,hogy nagyon jók a történetek és látszik nem kitalált dolgok! Ugy érzik mintha õk is részesei lettek volna a történeteknek! Ez adja meg a könyv nagyságát! Hozzáértõk egyetlen egy dolgot hiányoltak! Jó lenne a szerzõkrõl egy fénykép és egy pár sor a hajós pályafutásukról! Akkor még személyesbb lenne a kapcsolat a civillkkel is! A baráti köröm nagyrészt diplomásokból áll /most nem dicsekszem!/ nagyon sokan rákérdeztek egyes történetekre,egyszerüen nem hitték el, hogy ilyen tökös gyerekek voltunk! Egyik barátom /magyar tanár és filozofus/ külön kiemelte a könyv szerkeztését! (Ezt külön köszönöm!) Olyan az egész, minha Fülig Jimmy mesélné el Piszkos Fred történeteit! A célt elértük! Hagytunk némi nyomot magunk után!!!"

Itt pedig Wekerle Szabolcs kritikája

A könyvből utánnyomás készül, elő lehet jegyezni az ímélcímemre kell írni

A tengeri hajózásban mindennapos felállás... nyugdíjazásom előtt ukrán barba és orosz személyzet volt...

A 2002-es évben járunk a Napló szerint...

December 26. csütörtök, Bilbao, horgonyon. Hülye idő van, megveszekedett déli szél fúj, a hőmérséklet 20 fok éjszaka!
Délben felhívtam a családot. Encsike röviden beszámolt a szentestéről. Amikor gyertyagyújtás volt, a fiam elővett egy papírzsebkendőt, mondván:
- Anya, én készültem. - magyarán Encsike nyugodtan bőghet.
Szép karácsonyuk volt.
Felhívtam apát is, köszöntöttem, éreztem a hangján, hogy örül.
Hiába ígérték a bemenetelt, marad holnapra. Állítólag a hajó, amelyik a helyünkön áll, még nincs kész. Ez nem különösebb baj, csak az, hogy az időjárás-jelentés 8-as erősségü észak-északnyugati vihart jósol, s ez itt nem jó, nincs hova elbújni előle, mehetünk vasalni. (Le-fel járkálni...)
Sajnos ez azzal is együtt járt, hogy este nem aludtam. Vártam a bemenetelt, aztán már késő volt lefeküdni.

December 27. péntek, Bilbao. A hajnali őrséget lenyomtam, négykor hallottam, hogy egy hajó kijön a kikötőből. Elképzelhető, hogy ennek a helyére jöttünk, mert még nem volt nyolc óra, amikor a barba keltett horgonyt húzni.
Na, ez az egy dolog az, ami egyelőre hülyeség ezen a hajón, s én vagyok a szívó ágon. Ugyanis mi a francnak kell a hajó legénysége felének ott lenni a horgonygépnél? Edmondo kezeli a vincset, Joseph az elemlámpát, én meg figyelek, de marhára. S időnként megmondom a hangosanbeszélőn a barbának, hogy mi a helyzet.
Ezt a müveletet minden kis hajón a matrózok elintézik. Itt nem.
Végül is nem gond, ha nem az alvási időmből vennének el ezzel egy csomót. Mert negyed kilencre érkeztünk oda, ahol G. Lucó (a MV Priwall kaftánja  - parancsnoka) szokott kelteni.

A lényeg, kikötés után azt mondja a barba:
- Egész nap, 24 órában raknak. A két matróz lesz szolgálatban, mi pedig készenlétben. Ha valami van, akkor szólnak.
Magyarán: nem kell hatórázni, éjjel alhatom.
Ennek örömére tizenegykor ledőltem a szófára, egy órácskát aludni.
Megcsináltam a hóvégémet.
Este hétkor beszólt a nyitott ablakon a barba:
- Lefeküdni, lehet, hogy éjfél után kelni kel!
Szófogadó gyerek voltam világéletemben, ezért tíz perc múlva aludtam.

December 28. szombat, Bilbao. Negyed ötig aludtam egyhuzamban. Alaposan kipihentem magam. Raknak, úgy tünik éjszaka sem álltak, szerintem el is mehetünk ma.
Egyre jobban szeretem a Linuxot.
Igaza volt Szalai Lacinak Szegedről, amikor rábeszélt. Ugyanis minden olyan program megvan, ami kell ahhoz, hogy kellemesen használhassam a gépet.
Van egy Winamphoz hasonló lejátszó, most például, amikor a Naplót írom Cseh Tamás énekel Branyiszkóról.
Van egy profi szövegszerkesztője, egy ingyenes, OpenOffice.org nevü programba integrálva. A beépített Mplayerrel lehet videót, DVD-t nézni, és még a kamera képeit is tudom kezelni, bár valamiért nem ismeri fel a Nikonomat, nincs gond, mert mágneses adathordozóként megjeleníti, ugyanúgy, mintha floppy egység lenne, csak 32 MB-os, és a fájlkezelővel ki tudom másolni. A képekhez egy profi képkezelő is van.
Van beépített profi szótára.
Mi kell még?
Pasziánsz is van benne.
És nem fagy le, mint a Windows.
És a szövegszerkesztő nem akad ki azzal, hogy "nincs több memória", s nem veszett még el egy betüm se, nem úgy; mint a Worddel.
Reggel bokafájósan ébredtem, egész nap nyilallt.
Délben sétáltam egy kört, megnéztem, hova hozzuk az ócskavasat Egy hatalmas "pléhdoboz" a gyár, de ez egy komplett acélgyár. Készítettem pár fényképet.
A kirakás végén aki élt és mozgott, gyerünk le a raktárba, söpörni, mert a gyár csak buldózert adott, nekünk kellett kiszolgálni. Ezután, hogy éjfélkor ne kelljen elmennünk aludni, előreshifteltük a hajót jó ötven métert (shiftelés - úgy halad a hajó, hogy a kikötőkötelekkel húzzák magukat a rakpart mentén. Előrehúzzák a hajót, majd az egyik kötelet előreviszik a következő kikötőbakra - bitára -, s tovább húzzák magukat, amíg a megfelelő helyen nincs a hajó. Nemszeretem munka, ha mindent mi csinálunk...). Kész, nosza rajta bulkhead (mozgatható válaszfal) állítás, raktármosás, szóval tízre teljesen kikészült a lábam. Holnap reggel nyolckor indulunk.

A BLOGOT A FÉSZBUKON MEGOSZTANI NEM KELL FÉLNETEK JÓ LESZ!

Szolgálati közlemények:

Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.
Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

Folytatom a könyveim bemutatását. Erről kicsit hosszabban írok, mert erre vagyok a legbüszkébb...

Szavak a hullámok hátán, szóolvasmány

Kiadta: Plimsoll Kft., Budapest, 2012

A kötet három részből áll:
1. Hogyan mondják tengerészül?
2. Ahogyan a folyamosok beszélnek
3. A vitorlázók szavai

2012-ben megjelent a Szavak a hullámok hátán!
Az ötlet és a megjelenés között 10 év telt el! Ez a hosszú idő persze nem azt jelenti, hogy szakadatlanul ezen dolgoztam. De mindig jelen volt az életemben. Volt úgy, hogy zsongott a fejem a szavaktól, volt úgy, hogy nyomasztott: nem halad a munka, nem jutok előre semmit.
Sokat tanultam közben. Voltak, akik segítettek, nem is kevesen. Ahhoz, hogy belevágjak, nem sok nógatás kellett, hiszen mindenki szereti a kihívásokat, és amikor Balázs Géza tanár urat megkerestem az ELTÉ-n, azt mondta, hogy:
- Kapitány úr, ezek a szavak nem a szlenghez tartoznak, hanem nyelvünk egy fontos része, hiszen a tengerész szubkultúra szavait alkotják, és mindenképpen megmentésre érdemes. - úgy döntöttem, hogy meg kell csinálni.
Akkoriban elég aktív voltam a HIX Nyelv levelezőlistán, ott feltettem a kérdést: kit lehet megkérni, hogy szakszerűen összegyűjtse?
Racskó Tamás szerint egyértelmű volt, ezt nekem kell megcsinálni, és azonnal "megfogta a kezem" és bevezetett a szótár szerkesztés rejtelmeibe, elmondta, hogyan kell bizonyos dolgokat megvalósítani.
Ez elég volt, és nagy elánnal kezdtem a munkába.
Sok szót gyűjtöttünk, mert sikerült sok tengerészt belelkesíteni, és hozták a listákat, adták a szavakat. Később a belvízi hajósok is hasonló örömmel küldték a szócikkeknek valót... Itt nem sorolom fel őket, de a kötetben benne van mindenki, aki akárcsak egy szót is adott, mert erre külön felhívta a figyelmem Balázs Géza tanár úr.
Az hogy milyen fontos dologba vágtam a fejszém az is mutatja, hogy az Akadémiai Kiadó kapva kapott az ötleten, ez még akkor volt, amikor a feladata a tudomány (benne a magyar nyelv) szolgálata volt. De amint bevonták a külföldi tőkét, profitorientált lett, és azonnal visszaléptek a kiadástól.
Közben a szóanyag egyre bővült. Bevettem a hajósok, a belvízi kollégák szavait és a vitorlázókét is, így aztán a Hogyan mondják tengerészül cím már nem volt aktuális, ezért lett a jelenlegi.
Közben kerestük a kiadási lehetőségeket.
A győri Széchenyi István Egyetem tanára, Hartványi Tamás próbált kiadási lehetőséget találni az egyetemen. Ígéret lett az önköltségi árra. Most már volt lehetőség, csak egy apróság hiányzott: a pénz.
Szponzorokat kerestünk.
Ígéretet kaptunk eleget, majdnem annyit, hogy ki lehetett volna fizetni a kiadást. De csak majdnem. Várni kellett. Nekem nincsenek üzleti kapcsolataim, és akinek voltak, annak más dolga is volt, így aztán állt a dolog.
Egy rádióriport hozott gyökeres változást: Pais Judit készített velem egy beszélgetést a szótárról, és ez elhangzott a Kossuth Rádió Disputa című műsorában. Ezt hallotta prof. dr. Fábián Zsuzsanna tanárnő, aki az Akadémia Szótári Bizottságának tagja, és foglalkozik a magyar nyelv olasz eredetű szavaival. Megkeresett, és ettől számítom azt, hogy a műkedvelő szótár elkezdett alakilag is közelíteni a tudományban elfogadott szótárhoz.
De én nem vagyok szakember, nekem kevés a tudásom ahhoz, hogy minden előforduló problémánál megtaláljam a megfelelő megoldást.
Amikor azt gondoltam, vége a gyűjtésnek, a munka lezárult, átküldtem a szótár olasz eredetű szavait Fábián tanárnőnek (próbáltam kimondatlanul is büszkélkedni), hamarost visszakaptam kijavítva...
Akkor úgy döntöttem, hogy a szavaimnak a szóolvasmány műfaji meghatározást adom - erre viszont copyrightot jelentek be :).
Közben jelentkeztem a Tinta kiadónál, amelyik szótár kiadására szakosodott, de anyagi okok miatt nem tudták elvállalni. Ezután hamarosan egy szlovákiai kiadót találtam meg, akik olyan jónak tartották a kéziratot, és Révkomárom részéről vállalhatónak (hiszen ott van Szlovákia legnagyobb vitorlás központja), hogy még pénzt is pályáztak a kiadáshoz. Nem kapták meg, így ez a lehetőség is kútba esett.

Ekkor volt az, hogy elkeseredtem, és azt mondtam: feladom. Megírtam mindenkinek, aki addig segített, hogy köszönöm és kész... eddig volt, nincs tovább. Elfogyott az erő.
A szponzorokat is megkerestem.
- Nincs pénz, nem tudom vállalni a korábbi ígéretem, - ezeket a válaszokat kaptam.
Jelentkeztem a Plimsoll Kft.-nél is.
- Nem megy a kiadás, nem jött össze a pénz...
- Pistikém, ezt nem hagyjuk annyiban! - mondta a Kft. ügyvezetője, Szalma Botond (aki amúgy a főiskolai osztálytársam és barátom) - ezt a szótárt fontos megjelentetni. Ki adja rá a pénzt, ha nem egy hajózással foglalkozó cég, ahol régi, mahartos tengerészek dolgoznak?
Ezt 2011. novemberében mondta, és április 12-én kezembe vehettem a kötetet.
Most is köszönöm Botond, hogy nem hiába dolgoztam, dolgoztunk.

December 22. vasárnap, úton. Igazi téli idő van. Mindenüvé viharjelzést adnak, és be is jön, sajnos.
Bevégeztetett: nincs több olvasnivalóm, meg fog enni a fene a hídon délutánonként, meg az unalom. Ez azt jelenti, hogy elolvastam apa történelmi regényét, a Kígyó a koronánt. "Szokás szerint" ez is tetszett. És megint csak olyan témát dolgozott fel, amiről a halandó magyar nem sokat tud, de nem árt, ha tisztában van vele, mert a gyökereinkhez ez is hozzá tartozik.
Nevezetesen gróf Kéry Ferenccel ismerkedhetünk meg, aki nagy névnapot akar tartani, de senki nem jön el a meghívottak közül. Hát persze, ki akarna egy asztalhoz leülni az árulóval, aki a grófi cím reményében császári kézre adta a menekülő Zrínyi Pétert és Frangepánt.
Olvasmányos. És persze izgalmas, mint a kor, amiről már annyit írt apa: a két Tökhöli regény, Kemény János erdélyi vajda regénye, az Ezüstkard.
Szeretem a könyveit, és ez is azon kevesek közé tartozott, ahol nem azt éreztem, hogy az apám írását tartom a kezemben. Persze ismerem a fordulatait, a jelzőit, a tipikus megfogalmazásait, nem is regénye, amiben nincs sütős cserge ami alá a szerelmesek bújnak, vagy terített asztal főtt tehénhús nélkül. De nem látom a szöveg mögött őt, az írót, aki püföli a szövegszerkesztőt, és ez nyilván annak az eredménye, hogy magával ragad a cselekmény, az ember csak lapozna, hogy minél közelebb jusson a végkifejlethez, ám szegény tengerész szeme előtt az is lebeg, hogy "jaj, ha elolvasom, nincs több könyvem", hát nem sietek vele. Leteszem, sétálok a hídon, és gondolkodom. Próbálom megérteni Kéry Lászlót, a feltörekvő nemes urat, próbálok a fejével gondolkodni, de nem megy. Próbálom beleélni magam a korba, de nem tudok a mai magammal mit kezdeni őseink között. Sok, nagyon sok a három és fél évszázad. Irigylem az apámat, aki ennek az évszázadnak, a tizenhetediknek avatott ismerője. (2022: sajnos csak volt, ma már múlt időben írnék róla...)
Ha menekülni akar, akkor elmerül benne, belebújik egy főúr bőrébe, vagy Széchy Máriává válik, és elfelejti a mellettünk egyre inkább elrohanó korunkat.
De azért van mit olvasnom ám, csak nem a hídon, szolgálat közben, hogy kitöltsem az üres negyedórákat. A számítógépemben itt a kézirata, az Aphrodité bikiniben, aminek az elolvasására külön felkért.
Ez nem szokása.
A fiai is csak nyomtatva vehetik a könyvet a kezükbe. Persze, amióta szövegszerkesztője van, sokszor szorul a segítségünkre, de ezek a feladatok hamariak, nem engedik meg a beleolvasást.
Persze megvan ennek a magyarázata: a könyv tengerészregény, tengerészekről szól, mert ismeri az öregem az életünket, már amennyire egy utas belelát a tengerjáró mindennapjaiba. Két hónapot volt a Hungária fedélzetén, s élményekkel telve tért onnan haza. Meg is írta őket, szokás szerint jó címet is talált neki: Hajóablak a nagyvilágra. Hazajöttem a második hajómról, s ő boldogan adta át:
- Itt van, fiam, olvasd el, mi minden esett meg velem a hajón.
Én átvettem, és nem olvastam el. Három hét múlva azzal adtam át, hogy:
- Nem volt időm elolvasni.
Ez nyilván igaz volt az akkori magam szemével, de a mostanival látom, hogy mennyire megsérthettem, amit aztán évek múltán el is ismert. Itt az ideje, hogy megkövessem. Tudom, nem lehet meg nem történté tenni, de meg lehet bocsátani (mint ahogyan én is tudom ezeket a kegyeket gyakorolni, bizonyos személyekkel kapcsolatban, akik nem olvassák el, amit írok). És ehhez még az is hozzátartozik, hogy "nekem adta" a napló címét: Hajóablak a nagyvilágra. Azóta is ezen a címen írom a hajón töltött napjaim krónikáját.
Szóval olvasom a tengerészregényt. Minden este a szolgálat után. Merthogy benne van a számítógépben.
Eljátszom a gondolattal: milyen érdekes lenne, ha egy kötetben adnánk ki a két tengerészregényt, apáét és az enyémet. Már csak azért is, mert az övében is, az enyémben is szerepel egy-egy Mirjam. De míg Takács Tibor egy istennőt álmodott e mögé a név mögé, az enyém maga a túlszárnyalhatatlan rondaság...
Felhívtam az asszonykámat, kellemes ünnepeket kívánni, mert többé nem lesz telefonvonal, legalább is Karácsonyig. Ez azért olyan morbid: azt mondani a feleségemnek, hogy kellemes Karácsonyt kívánok, holott milyen lehet, ha nem vagyok otthon?

December 23. hétfő, úton. Ma is olvastam, persze csak délután.
Mosolygok magamban. Ugyanazt hozza ki belőlem apa kézirata, mint az Atlantic Star belőle (első irodalmi próbálkozásom): azt mondta, nincsenek benne negatív szereplők. Mindenki rendes, meg jó... Most ezt mondom én is, nála is ilyenek a szereplők. Még a kápó (kápó - gápüzemvezető, főgépész. A hajónak nincs főmérnöke, hiába is próbálják a hozzá nem értő fordítók elhitetni a laikusokkal!) is egy nagy, szeretni való marha...
Még Erzsi is, a megcsaló feleség viselkedése is érthető, főleg az indokait hallva, olvasva.
Haj, de sok tengerész hallhatta ezeket!
Egy valami azért nekem kicsit "erős". Soha nem hajóztam ennyi elvált tengerésszel egy hajón. Nyilván a regény cselekménye kívánja meg, hogy mindenki példa legyen, mindenkinek legyen egy-két hasonló példája, de egy biztos: soha nem volt ennyire központi kérdés, hogy ki hányszor vált el.
Persze a regény által sugallt "igazságokkal" sokban nem értek egyet, de ezekkel vitatkozni felesleges, mert ez egy ilyen hajó, ahol így, és ezek a dolgok történtek meg. Erről az író nem tehet, mert mi ketten biztosan tudjuk: a regény magát írja, az író csak "interfész", hogy papírra vesse a megszületni akaró könyvet, "irodalmi szülész", hogy világra segítse a regényt.

December 24. kedd, úton. Rossz kedvem van. Dühöng a vihar, nincs karácsonyi hangulat, késünk, már karácsony másnapját se töltjük Spanyolban, valamikor 26-án érkezünk. Vánszorgunk. 5-7 csomó között van a sebességünk.
Leadtam a szolgálatot, leviszem a kávéscsészéket, látom, hogy senki sincs ünneplőben, azért átveszem a nadrágom és az inget.
A szentesti ünnepi menü: egy, azaz egy darab főtt frankfurti. Passz. Ennyi. Kicsit hosszabb, mint a virsli. Volt hozzá krumplisaláta, és kitette a szakács a szokásos hidegtálakat, ami minden este jár.
Kapott mindenki egy tányérnyi édességet.
Ki nem ejtette volna valaki, hogy Merry Christmas. Még a barba se. A müanyag karácsonyfának se illata, se hangulata. Szaloncukor nélkül milyen?
Nyilván Ghánában mások a szokások, de a Zöldfoki Szigetek és Lengyelország katolikus országok.
Valami videó ment, megnéztük, és mentem feküdni. Elalvás előtt a családon járt az eszem, hétkor vajon már megvolt-e a gyertyagyújtás? Mi volt a menü? A fiaim, bár nagy lovak, még mindig élvezik a szentestét, az ajándékozás és az együttlét örömét, Az idén nem vehettem részt benne, hát el is marad számomra a karácsony.
Megette a fene az ilyen ünnepeket.

December 25. szerda, úton. Ma érkezünk, bár ez lehet, hogy átcsúszik a holnapba, mert éjfél körül saccoljuk. Lehet, hogy nem fogok egy jóízüt enni ezen a hajón? Nem azt mondom, hogy rossz a kaja, mert tisztességes. Még a tegnap este se maradtam éhen, mert bár valóban egy frankfurti volt, de sokféle, és finom hideget tett fel az asztalra Jan.
A baj az, mint a mai ebéd is: a pulykasült a tipikus német generálszósszal. A sült jó volt, de a generálszószt már kezdem unni, mert minden húshoz, de még a rántott csirkéhez is ezt kapjuk. Mondjuk az az előnye azért megvan, hogy a krumpliba keverve nem olyan száraz. Meg friss saláta is van mindig, szóval mondom, a kaja tisztességes, de nem változatos.
A barba leteremthette Jant, mert két hete vasárnap ebédre mindenki egy fél csirkét kap, igaz, az se lóg le a tányérról, hogy hol gyártanak ilyen pinduri jószágokat, el nem tudom képzelni. De a szakács örömmel adta egyik vasárnap a combokat, másikon a mellét, de a parancsnok megelégelte. Nem annyira spórolós, mint a lengyel. Pedig Jan nem is "igazi" szakács. Nem tudom, hol tanult főzni, arra még nem tért ki, de ez a pasas is volt már minden, az biztos, ha hinni lehet neki.
Közgáz érettségije van, egyébként az angolt tudja, csak győzzük kivárni, amíg megfogalmazza, amit ki akar mondani...
Dolgozott az indiai lengyel kereskedelmi kirendeltségen, aztán a Lengyel Gőzhajózási Társaságnál (ez a szczeczini tengerhajózási vállalat) mint külkereskedő, de több mint tíz évet. Aztán, ahogy a meséiből kivettem, következett a halászflotta, de ott már szakácsként tevékenykedett. Gyüjtőhajón volt, amelyik összeszedi a zsákmányt a mélytengeri halászflottától, és feldolgozza a halat. Gondolom nem egyedül volt, mert 160 főre sütöttek-főztek. Kedvenc sztorija ebből az időből, amikor a Falkland szigeteken volt a váltás, onnan jött haza. Nyilván sok-sok halat megehetett. Hála istennek nem sokat gyárt most, de azt viszont változatosan: volt már citromos mártással, meg generálszósszal, meg valami besamelhez hasonló kenyőccsel is.
Jobban is ki tudnék vele jönni, mert beszélgetni szeret, de nem szeretem a fennhéjázó pasasokat, meg azokat, aki a másikat semmibe veszi. mert a kedvenc mondása, hogy "ezek most jöttek le a fáról". Nem szeretem az ilyet. Sose tudtam tisztelni azokat, akik így különböztetik meg magukat a másiktól.



Folytatom a könyveim bemutatását.

Isten hozta Panamában!. regény

Kiadta: Bába és Társa Könyvkiadó, Szeged. 2003.

A fülszöveget idézem:
"Meghívom a kedves olvasót a Clyde tengerjáró fedélzetére. Töltse együtt ezt a pár hónapot a hajó személyzetével, keresse fel többek közt a dominikai Rio Hajna kikötõjét, élje át, hogyan viszik át a hajót a panamai csatorna zsiliprendszerén.

Ezen a hajón vegyes személyzetet kommandíroz a parancsnok. Magyarok, el salvadoriak, hondurasiak, románok vannak összezárva. Nincs is baj addig, amíg a hajóra nem érkezik három feleség, köztük az elsõtiszté, a nagy sztori kedvéért mindenre hajlandó újságíró, aki mindenbe beleártja magát. És a nagy riport körvonalazódik is, amikor kiderül, potyautasok vannak a hajón.

A Panamai csatornában fejezõdik be a krimibe hajló történet.

Hogy mi történt Rio Hajnában és utána a hajón, az maradjon annak a titka, aki elolvassa a könyvet."

Ha gondolod, hogy szjvesen beleolvasnál, erre a linkre kattintva megteheted. Nem akarom elspoilerezni, de arról szól, hogy egy feleség hogyan éli meg az első tengeri vihart.
Mielőtt fölhánytorgatod, tudom, hadihajó van a képen... A Bábánál lehet reklamálni!

Szolgálati közlemények:

Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.
Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.




Persze a megosztásokat is folytatom

December 19, csütörtök, Montrose . úton - Inverkeithing. A pilot (révkalauz) kilencre ígérte magát. Fél kilenctől lestük, ami nem nagy észre vall. Ott ácsorogtunk a pupán (hajófar, civilül tat, de ezt tengerész sosem mondja), és dumáltunk. Kétségtelen: a két ghánai beszél legjobban angolul, de ez érthető, hiszen angol nyelvü ország. Bár ez az angol kicsit más, mint amit Európa-szerte beszélnek.
Ha Edmondo elkezd dumálni, akkor úgy kell a száját befogni, ha valaki más is szóhoz akar jutni. Röpke tíz perc alatt beszámolt a ghánai aranybányászok sanyarú sorsáról, akik mindössze egy sisaklámpával szállnak alá az egy kilométeres mélységbe, s van, hogy a tízből csak hat jön fel.
Gyémánthoz Ghánában a falusiak jutnak olcsón: az eső után mindenki gyékénykosarat ragad, és lapátolják a homokot, ami csillog a sok apró gyémánttól, és kimossák amennyit csak tudnak. Miután száj tátva hallgattuk, ezért nem jutott érkezésünk megkérdezni, hogy ez a tengerpartra vonatkozik-e vagy Ghána szerte érvényes?
Edmondo itt nagyon él: érkezés után kerékpárra kapott, felkereste az összes barátját, a Kikötőkapitánytól a lottóárusig. Nagy lottójátékos. Állandóan veszi az egy font darabja szelvényt, és izgatottan várja a húzás napját. Vett egy mobilt. Na nem azért, hogy a családjával tartsa a kapcsolatot, hanem hogy a montrose-i lottóirodát felhívhassa az eredményekért. És a hívás után egy picit csüggedt, de hamar kivirul:
- Chief, a jövő héten a jackpot 18 millió font lesz! - újságolja csillogó szemmel, és máris arról tart kiselőadást, hogy mit csinál majd a rengeteg pénzzel. De a beszámoló mindig úgy kezdődik, hogy:
- Úgy itt hagyom a hajót, hogy öt perc múlva el is felejtem örökre! De titeket meghívlak egy italra, ha addig adsz kölcsön! - mondja Kossinak, és teli szájjal röhög.
S hogy nem a levegőbe beszél, kiderül, amint megjelenik a Kikötőkapitány.
- Hello, Harbour Master! - üvölti teli szájjal.
A pasas meglátja, hogy ki kiabál neki, felemeli mind a két kezét:
- Hello, how are you? - köszönti. Váltanak pár szót, nem értem, amit Edmondo mond, mert a beszéde olyan, mintha egy golyó lenne a nyelve alatt, s beszéd közben arra ügyelne, hogy az előre meghatározott helyen maradjon. Szóval jól beszél, de meglehetősen erős ghánai akcentussal, szokni kell, hogy értsem.
Fantasztikus, hogy mennyire technikafüggők lettünk. Minden komputer, s ha bedöglik, akkor itt a világvége! Most este például a mobilom feldobta a talpát. Nem lehet bekapcsolni, amikor utoljára láttam, akkor majdnem fel volt töltve az akkumulátora, legközelebb kikapcsolt állapotban láttam. Valami baja lett, nyilván a nyaka véres. Nincs más hátra, mint valahol kivinni szervizbe, mert csak ők tudják, hol a mobil nyaka...
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a barbának van egy használaton kívüli telefonja, és amint meghallotta az artikulátlan felkiáltásomat, azonnal hozta, hogy tegyük bele a SIM kártyám, és használjam. Ezzel az a baj (mert mindennel van valami...), hogy brit konnektordugója van, így a hajón nem tudom feltölteni. Kell vennem hozzá egy "travel adaptert", ahogy errefelé hívják.
Megérkeztünk Inverkeithingbe. Délután kettőre, ahogy azt elterveztük.
De azt már nem terveztük, hogy le kell dobni a horgonyt, mert olyan őrületes köd van, hogy a pilot nem vállalta a kikötést.
Nyilván ment a purparlé, mert végül négykor kijött értünk a révkalauz.
Ha nem égett volna a pozíciós lámpánk, akkor nem láttam volna, hogy hol a felépítményünk.
Azért kikötöttünk.
Megjött a draft surveyor (draft survey: a rakomány súlyának megállapítása a merülés alapján.), a barba kissé ingerült volt vele, persze érthető, a manőver megviselhette, és ugye nincs gépész, mindenki lót-fut, akkor ráadásul még ő is kiszolgáltatná magát, mert nem hitte el, hogy a tele tankok valóban tele vannak, túl akarta folyatni (ami persze érthető).
A kép illusztráció, a draft surveyor a merülést olvassa le, centiméter pontossággal kell megsaccolni a tíz centi magas, merülést jelző számok között:



Nagy mérgében a barba elküldött vacsorázni, a draft surveyor meg szabadkozott, hogy semmi baj, ő ráér.
Hétre mindent befejeztünk, fogom a telefonomat, és akkor derült ki, hogy oda van.

December 20. péntek, Inverkeithing. Azt ígérték, hogy holnap leszünk kész, és íme: estére berakták a hajót.
Kiderült, hogy autószállító hajó lettünk. Beraktunk 2900 tonna autót. A bibije az a dolognak, hogy darálva. Magyarul autóaprólék, vagy ha így jobban tetszik: darált autó, esetleg gépkocsidara a rakományunk.
Itt állnak a rakparton, szépen felschlichtolva, a tömbökbe összepréselt autóroncsok. Ezeket szépen belerakják a darálóba, végigmegy egy hosszabb gépsoron, és a szállítószalagról, mint granulált gépkocsi potyog le (a baj csak az, ha a granulátumhoz vizet adsz, nem lesz belőle új autó, pedig milyen szép lenne!). Ezt aztán két daru gyorsan belénk lapátolta.
Érdekelt, hogyan készítik, mert ami a hajóba került, az elég tiszta fém volt, vajon hogyan választják el a fémet a többi anyagtól? Azt hiszem, valami mágneses frincfrancon megy keresztül, mert oda nem engedtek be, idegeneknek "no entry", így csak azt néztem, hogy kijön az autóaprólék a szállítószalagon. Be egy bódéba, az alatt meg szépen konténerekbe hullt külön-külön a réz a müanyag és a gumi. A kosz pedig külön.
Ez aztán a technika!
Ezt meg kell nézni, mert tanulságos lehet, hogy milyen szerkezet van a bódéban.
Hát, izé... négy pasas válogatta ki a nem odavalót a fémtörmelékből.
Végül is, az is technika.
Hogy kilegyen a rakomány, még 500 tonna más, hétköznapi ócskavasat is beraktunk, bulkheaddel (mozgatható raktárválaszfal) elválasztva.
Kávénál a barba kért süteményt. (Tegnap kaptunk a hajóbérlőtől két láda karácsonyi édességet, sütikét, csokikát, gyümölcsöt, pudingot...)
Hát, mintha a fogát húzták volna Jannak, és volt pofája, csak a főnök elé tenni két szeletet.
- Hát a többiek? - kérdezi.
- Nekik nem mondta, captain... - válaszolta Jan. A parancsnok jól kiröhögte, és beküldte, hogy adjon mindenkinek (köztük nekem is).
Jan egyébként kissé sóher. Ha kolbászt süt, csak egy szálat számol mindenkire, ez kb olyan hosszú, mint a debreceni, és fele vékony. Nos, ehhez az irdatlan mennyiségü kolbászhoz ad köretet is, mert ugye valamivel jól kell lakni a dolgozóknak. De hogy miért sárgarépa főzeléket készített, azt a jó isten se tudná megmondani.
Fáradt vagyok, megyek aludni, hajnali kettőre jön a draft surveyor, és háromkor a révkalauz.
Zuhanyzás közben valami nagyot durrant a fedélzeten. Amikor kijöttem a kabinba, látom, hogy éktelenül ferdén állunk, legalább húsz fokot dőltünk. Elszakadt az egyik farkötél (ráadásul ez volt dublinba kiadva, persze ez rövid volt, nem csoda, ha ez nem bírt megtartani), a hajó kicsúszott, a többi kötél megfogta, de olyanok, mint a hegedühúr.

December 21. szombat, Inverkeithing, úton. Az ügynök már fél kettőkor itt volt a draft surveyorral. Elvégeztük a munkát, 3047 tonna autódara van bennünk, meg 510 tonna egyéb ócskavas. Utána, fél háromtól vártuk a pilotot. Az persze négyre jön. Ettől hülyét fogok kapni, a barba hol helyi időben, hol hajóidőben beszél. Mi ugye tartjuk a közép-európai időt, a britek meg egy órával korábban járnak.
Kijövet olajtenger várt. Ez nem jellemző az évszakra.



Folytatom a könyveim bemutatását.
A Na, gyere ide, édes fiam... című kötet a negyedik könyvem  Szegeden, a Bába és Társa Könyvkiadónál jelent meg 2002-ben, de előtte a Vikk.net (azóta már megszűnt internetes kiadónál)

Az internetes kiadás kapcsán írta Katona Béla Sándor, a kötet lektora:

Mit mondjak? Nagyszerû!
Az úr vagy elképesztõ méretû empátiával rendelkezik, vagy csalt. Ez utóbbi esetben legfeljebb stilizálta a mûvet, de az eredeti valóban egy "fél tizenhat éves" fiatalembertõl származik.
Az eredmény szempontjából ez mindegy is, a szöveg abszolút hiteles, rendkívül szórakoztató; ha nem a képernyõn olvastam volna, azt mondanám: nem lehet letenni...
A mostani tizenévesek el fogják fogadni kortársuknak Oszkárt, az idõsebbek pedig a világrend változatlanságának bizonyságaként gyõzõdhetnek meg róla, hogy fiaik (lányaik), unokáik épp olyanok, mint hajdan õk.
Miközben kissé szorongva, esetlenül igyekeznek eligazodni a világban, szorongásukat, félszegségüket "nagypofájúsággal", "menõ szöveggel" palástolják. Fölénnyel, majdnem cinikus mindentudással nyilatkoznak családjukról, a másik nem tagjairól - miközben nincs az a hatalmas érzelemmennyiség, amellyel ki lehetne elégíteni szeretetéhségüket. Külön ki kell emelnem az alkalmazott nyelvi leleményeket - amelyek jóval többek, mint az ifjúsági rétegnyelv reprodukciói, bizonyos, hogy a szerzõ egyéni ötletei.
A téma láttán kissé tartottam tõle, hogy Janikovszky Éva vagy Adrian Mole utánérzést kaptunk, de nem. Utólag nyugodtan kijelenthetem, sem egyikre sem másikra a könyv olvasása során nem kellett asszociálnom. Gratulálok a szerzõnek.

A linken pedig Koppány Zsolt kritikája olvasható.

Szolgálati közlemények:

1. Aki teheti, hallgassa a Spotify-on vagy máshol a Csunyarosszmajom podkasztot, mert zseniális - nincs olyan kérdés a világon, amit ne válaszolnának meg!
2. Ha a követsz a Fészbukon, akkor biztosan nem maradsz le a posztjaimról, míg egy csoportban könnyen eltűnhet, lekésheted a blogbejegyzésem! Az is gond, hogy véletlenszerűen a hülye fészbuk elutasítja a megosztást egy-egy csoportban...

Megkérem a kommentelni szerető látogatóimat, hogy válaszoljanak: a bejegyzések túl hosszúak-e, megfelelő, lehetne hosszabb is. Előre is köszönöm!

2002. december 16. hétfő, Vliessingen, úton. Fél nyolctól kettőig tartott, amíg berakták a hajót. A tízórás hírekben újabb hajóbaleset:
A Tricolrra ráfutott egy hajó, pontosan derékba kapta. Négy vontató kellett, hogy leszedjék a roncsról.
Na, azért ez már hülyeség!
Az M/S Nicol, mert ez az olasz coaster neve, tisztje nem veszi a Navtexet (szöveges biztonsági közlemények)? Hiszen minden órában leadják a Tricolor pozícióját, és kérik, hogy biztonságos távolban hajózzon el mindenki. Ha pedig levették, akkor nem tették fel a térképre?
Érthetetlen!
Nem tudni a pontos idejét, de még nem volt világos. Fél kilenckor még félhomály van, így aztán nem tudom megmondani, kinek az őrsége volt. De ha a tiszt úré, akkor a barbát nagyon hatékonyan ébresztette!
Szerencse, hogy ballasztban voltak, mert így fel tudtak az ütközés után csúszni a roncs tetejére. Ha le vannak rakva, akkor most a Tricolor mellett ők is a hullámsírban lennének!
Ráadásul, az őrhajó többször is hívta őket, de nem válaszoltak. Vagy aludt (bóbiskolt, szunyókált, csukott szemmel gondolkozott) vagy nem volt a hídon az ügyeletes tiszt. (Ha szundi volt, akkor a tiszt őrsége volt, ha senki nem volt a hídon, akkor valószínűleg a barba lent pofázott a szakáccsal...)
Este a pilot (révkalauz) meséli: nem tudni, mi lesz a Tricolor sorsa, mert amikor elsüllyedt mindenki azt hitte, hogy francia vizeken történt, és a gall kakasosok fogják kiszedni a roncsot, illetve állják a költségeit.. De most úgy tünik, hogy nemzetközi vízen van, illetve víz alatt, és akkor senki nem fizeti a kibányászást, hát ott is marad! Pedig igencsak el kellene vinni a fenébe, mert nagyon a hajózó útban van az a roncs!  (A laikus olvasóknak: A hajók a térképen kijelölt, a valóságban bójákkal jelölt hajózó útban közlekednek. Ez a baleset a Rotterdamból kivezető útvonalon történt, hallatlan nagy a forgalma, a Tricolor ott süllyedt el, ahol az észak-déli hajózóútba - szeparációs zónába - becsatlakozik. Az alábbi térképen látható az északi-tengeri szeparációs rendszer, a szürke sávokban hajózunk.)

2002. december 17. kedd, úton. Eseménytelen nap. Az idő igazán jó, tekintettel a decemberre. A reggeli hírek szerint egy német tankhajó ment neki a Tricolornak. Meg aszondja Vas István Zoltán, hogy szakértők szerint félő, hogy többezer tonna üzemanyag kifolyik az Északi-tengerbe.
Ezek szerint szakértő vagyok, mert a hír hallatán pontosan ezt írtam le. A többezer tonnát nem érzem szakértői véleménynek. Ezer körülre teszem...
Egy sztori Katona Miklós könyvéből:
Azon elmélkedik, hogy az osztrák-magyar haditengerészetnél szolgáltak kiváló magyar orvosok, és ennek illusztrációja az eset:
A hadihajó a Vörös-tengeren hajózott. Egy altisztnek egy balesetből adódóan begyulladt a szeme, és begennyesedett a szemgolyó, így szükségessé vált egy kisebb mütét: vágást kell ejteni a szemgolyón, hogy a genny eltávozzon. De napok óta viharos tengeren hajóztak, és a hajó veszettül himbálózott. Hogy a kis mütétet elvégezhesse, az orvosnak elképesztő ötlete támadt: a beteget felültették egy függőágyra, az orvos vele szemben helyezkedett el, így az ágy együtt hintázott velük, de egymáshoz viszonyítva nyugalomban voltak.
Egy alkalmas pillanatban az orvos megejtette a vágást, és ezzel megmentette az altiszt szeme világát.
Miért írtam ezt le?
Csak egy apróság miatt. Ez az eset dr. Gáspár Ferenccel esett meg a XIX. század végén. Valószínü, hogy szerepel a könyvében.
És nyilván olvasták sokan, és senkinek nem tünt fel, mert nyilván nem olvasta tengerész, vagy ha igen, nem akarta, nem volt módja elmondani, hogy mennyire szükségtelen "virtuskodás" volt, amit az orvos tett.
Azt hiszem, egy hadihajó parancsnokának fontos minden embere épsége, és ez elegendő indok lett volna arra, hogy megkérjék, változtasson ugyan irányt, nem több időre, mint negyed órára. A hullámokat farból kell venni, és akkor egyszeriben megszünik a hajó billegése, nem fog bólogatva ütni se, hanem a farát riszálva szépen halad majd, bár jobbra balra "csúszkálhat", de ez semmi esetre sem heves, a beavatkozásra mindenképpen lett volna nyugalmas pár perc.
Nos csak ennyit akartam elmondani az eset kapcsán.

2002. december 18. szerda, úton, Montrose. Reggel érkeztünk, de éjjel visszavettük a sebességet, mert nem tudtak bevinni, csak a magas vízzel. Még ki se kötöttünk, de a daru már felettünk volt, persze mit se értek, kezdeni csak akkor lehet, ha kinyitom a raktárt, és azt csak azután lehet, ha már nem kell a horgonygép az orrkötelek meghúzásához.
Elkezdték. Hátrajövet látom, hogy a parton sok jég van. Itt már tél van a javából, éjszaka erősen fagyott. És a környező hegyekben hó van.
Jan és Joseph kimentek a Tescoba, a barba kiküldte őket bevásárolni. Nekem is volt húsz fontom, hát kimentem én is. Egy komputer bolt mellett elmentem, de csak játékokat és szoftvereket láttam a kirakatban, ezért nem kérdeztem be monitor miatt.
A Tescoban körülnéztem, aztán hagytam a szakácsékat, hadd böngésszenek.
Mégis bementem a komputerboltba, elsírtam a bánatom, és elküldtek a másik üzletbe, azok foglalkoznak használt monitorral, mondták.
Ki is néztem egy jónak tünőt, de nem vágtam bele hübelebalázs módjára a vásárlásba, Megmondtam, hogy kihozom a laptopot, és kipróbáljuk. Ebbe a kiszolgáló készségesen bele is egyezett, gondolom azért, mert mást nem tehetett.
Bementem, elmondtam a barbának, kölcsönadott tíz fontot, mert 25-öt kóstált a monitor, elővettem a nagy bőröndömet (jól táguló, zipzáras, szóval reménykedtem, hogy belefér).
Vissza az üzlethez.
Nem volt időm gyönyörködni a kisváros - 15 ezer lakosan van a skót városkának, a közeli nagyvárosok: délen Edinborough északon Aberdeen - főterében és a templomban. A városháza árkádjai alatt siettem az üzletbe. Kipróbáltuk a monitort, hát kiderült, hogy jobb, mint a hajóé. Ugyanis ezen nem hármas átfedésü volt a kép, hanem négyszeres...
Rögvest lelombozódtam.
A fiatalember hozott egy másikat, azzal kiválóan müködött.
Aszondja, mert ez nem csak bót, hanem service is, hogy ennek semmi baja, csak a képernyő beállítását kell megváltoztatni 800 x 600-ra.
Nosza rajta, nekiálltam ott helyben, mert azt nem kockáztattam meg, hogy a hajón kezdjek varázslani, azt ott állok a csoda közepén, egy nem müködő szerkezettel..
Csak nézett kifelé a szakértő fejéből amikor meglátta a Linuxot. Most találkozott először ezzel az operációs rendszerrel. Közben megjött a tulaj. Nézi ő is, kérdezi:
- Ez milyen nyelven beszél?
- Magyarul... - mondom, ami igaz is.
- Hát nem sok magyar fordult meg ebben az üzletben - mondja.
- Két éve volt egy orvos - helyesbít a fiatalember (úgy döntöttem, hogy a fia).
- Ennyi - mondja. Akkor 100%-kal megnyomtam a magyarok forgalmát!
Beállítom a képernyőt, de hiába, a négyes átfedésen nem segít.
- Vigye ezt el... - mutatja a nagy monitort. - Húsz fontért odaadom. Nincs meg az állványa, amin forgatni lehet, meg beállítani.
- Hát, az nem nagyon kell nekem... - mondom, és nem mutatom, hogy ennek örülök is, mert így jobban elfér a polc alatt a kabinasztalon. Megegyeztünk. Húsz font, hazai fogalmakat tekintve kilencezer forint körül lehet. Ám én azt számolom, hogy két karton LM nem volt tíz euró se, azaz gyenge kétezer forint. Ha hat hónapra megoldja a monitor gondomat, akkor megéri.
Előveszem a bőröndöt, hát nem megy bele, bár ezen nem csodálkoztam, amikor megláttam. Ami a röhej, jobb mint ami otthon van az asztali gépemhez, és ki kell dobnom (illetve egyszerüen itt hagyom a hajón, ha hazamegyek). Valahogy beletuszkoljuk, úgy, hogy a húzózárat félig fel tudom húzni, szerez a fiú egy drótot, azzal átkötjük.
- A kikötőbe be lehet menni kocsival? - kérdezi a férfi. - Beviszem, ne gyalogoljon ezzel a böhöm csomaggal...
Bepakoltunk a furgonjába, és bevitt a kikötőbe, egészen a hajóig.
Nekem aztán ne mondjon ezentúl senki skót (zsugori skót) viccet!
Hogy jobb kedvre derítsem, a focira terelem a szót.
- A Montrose még a skót liga negyedosztályában játszik? - kérdezem.
Bólint. Meg legyint.
- Kivel játszik legközelebb? Az East Stirlingshire, a Dumbarton, az Arbroath lesz az ellenfél?
Néz rám, mint aki nem látott még fehér embert.
- Maga magyar, honnan ismeri a skót foci legutolsó vonalában játszó csapatokat?
- Berewick Rangers, Ross County... - folytatom.
- Nana! A Ross a Division 2-ben játszik. - mondja, és örülni látom, hogy megfogott.
- Akkor feljutottak... - mondom, hogy némi igazam nekem is legyen. Nem folytattuk, mert megérkeztünk a kikötőbe.
Elköszöntünk egymástól.
- A fuvar a karácsonyi ajándékom - mondja.
Kellemes karácsonyt kívántunk egymásnak, s bejöttem. Mondanom se kell, hogy azonnal beállítottam a monitort.
Vacsora után beállítottuk a bulkheadet (mozgatható raktár válaszfal), hát nem volt egyszerü, már régi, és a szigetelő gumilemez mindig begyürődött a dőléstől, merthogy közben rakodtak.


Folytatom a könyveim bemutatását.
Harmadik könyvem a Gudrun, a katona címmel jelent meg, szintén a Biró Family kiadónál, 2000. Ezt Steve C. Kelly álnéven írtam.

A 2000-es év hozta meg a harmadik kötetem. Mint az önéletrajzomban olvasható, számítástechnikai végzettségem is van, ezért a számítógép, az internet, minden, ami elektronikus és be lehet kapcsolni, közel áll hozzám. Ebben a könyvben egy kommandósról írtam, aki egy akció során merõben új helyzetben találja magát. Egy tízéves forma kisfiúval kell közösen megoldania a feladatát. A gyermek vad ölni akarása, még a katonát is megrettenti... Izgalmas kalandokon mennek át, természeti és az ellenség állította akadályokat gyõznek le, hogy végül teljesen meglepõ fordulatot vegyen a befejezés, ahol a virtuális és a valódi világ egy kicsit összekeveredik...
Az Üj könyvek azt írta a kötetről: kár, hogy Mátrix utánérzés. Pedig a Mátrix 1999-ben került forgalomba, a kézirat lezárva: 1998. Most mondhatnám, hogy a Mátrix Gudrun... utánérzés, de nem mondom! :-)

Egy kritika::

A normális színezetû fantasztikum, valamint az akarva-akaratlanul posztmodern szerkezettel, struktúra játékkal kifejezett humánus elkötelezettség elõnyösen ötvözõdik a már-már krimiszerûen érdekes történetkezeléssel. A valójában csak a mû végén megfejthetõ "fejezetcím-számok" olyan megoldásként hatnak, mint  - és ezzel az író nemzedékének "magas irodalmából" veszem a példát - mondjuk Temesi Ferencnél a szakaszjelzõ kártyalapok stb.
A befejezésben a "game over" kifejezés megjelenése meghökkentõen aktuális gondolkodás- és áramkörbe: az ezredvégi irodalom "a játszma vége" tudatába kapcsolja a szerzõt (s még jó, ha "a feladta teljesítve").
    A katona-, a katonaság-motívumot érvényességében és szimbolikusságában is elismeréssel fogadhatja az érzékeny olvasó; ugyanez érvényes az új tartalmakat nyerõ gyerek-motívumra; s külön elemzést érdemelne a névválasztás, a névkezelés (nem véletlen, hogy ez a motívum a Gudrun név leírásával oly nyomatékosan exponálódik)
    A szerzõ olyan mûvet hozott létre, amely vállalható, eredeti epikai mû, s rávall a kortársi prózára.
   A regény karakterében és alakításában részint egy forgatókönyvre - egy jó forgatókönyv lehetõségére - ismerek. Csak hát hol van az a filmes, és hol az a tõke, aki-amely ebbõl filmet varázsol...?

Tarján Tamás
író, irodalomtörténész

Szolgálati közlemények:
1. Az asztali gépen működik a Fészbuk kommentelés, mobilon nem
2. Az asztali gépen az oldalsávban vannak az eddig kitett Naplóim linkjei, ha kihagytál valamit, ott bepótolhatod! Mobilon ehhez le kell menni a lap aljára és az ímélcímem alatt találod!
3. Aki teheti, hallgassa a Spotify-on vagy másho a Gombapresszó podkasztot, mert zseniális - persze vannak ellenkező vélemények is, de...
4. Nagyon jó podkaszt a Hihetetlen történelem is, csak ajánlani tudom!
5. Ha a követsz a Fészbukon, akkor biztosan nem maradsz le a posztjaimról, míg egy csoportban könnyen eltűnhet, lekésheted a blogbejegyzésem!

December 12. csütörtök, Pasajes, úton. Még félkarú óriás se vagyok a laptop nélkül. Nagyon hiányzik. Nem tudom, mit csinálok nélküle, de biztos vagyok benne, hogy valamit kitalálok, mert ez nem állapot: a könyvek, az olvasnivaló benne van. Hiába töltöttem volna le a MEK-ről? A naplóm hozzáférhetetlen, nem beszélve a betervezett munkákról: az eddigi naplóim rendbetevéséről, a kézirat (Isten hozta Panamában) átolvasása, húzása, toldása...
Nem tudok így levelet küldeni, mert ha még nem írtam volna le - de biztos, hogy utaltam rá -, a napló megy haza levélként a családnak, aztán van aki elolvassa, van aki belenéz, van aki a kezébe se veszi, mert ez minden írás sorsa.
Fáradt vagyok.
Ez a fáradtság azért minőségében más, mint például a Lys Carrieren volt: nem tudom idejét, mikor másztam ennyit a raktár oldalán lévő létrán, hogy fentről nézzem a rakodást.
Flushingba megyünk, onnan van rakomány Montrose-ba.
Antwerpen - Pasajes 799 mérföld volt.
A tévében új sorsjegyet reklámoztak (a spanyoloknál nem lottó, hanem loteria, sorsjegy van): Galíciáért. (A Prestige a galíciai partoknál süllyedt el). Becsületére legyen mondva a spanyoloknak, veszik, mint a cukrot.
Indulás után mondta a barba, hogy elsüllyedt egy tanker (olajszállító) Klaipeda előtt. Kijött a kikötőből, és egy kanyarodás helyett meg se állt a fenékig. Ez így történt, ha jól értettem a barbát, mert elég sok németet kever a beszédébe...

December 13. péntek, úton. Dühöngök, hogy nincs mivel írnom. Mondjuk éjszaka nem is tudtam volna, annyira lityegtünk. Először jobbra fordultam 30 fokot, cikkbe, majd cakkba hatvanat.
Kérdés jött a hajóbérlőtől, hogy fel tudunk-e venni 2 fajta ócskavasat, 500 és 2900 tonna bontásban. A jó hír: igen. A rossz: ehhez bulkheadet (elválasztó falat) kell állítani.
Délelőtt úgy tíz óra lehetett, amikor megriadtam, s amolyan félálom féle állapotban leledztem, s közben kitaláltam egy novellát, aminek ideiglenes címe Munyóka hallhatatlansága. (itt elolvashatod)
Ha most lenne komputerem...
De nincs, hogy a fene egye meg!

December 14. szombat, úton. Éppen azon elmélkedtem hajnali kettőkor a hídon, hogy kell valahogyan szereznem egy monitort, amikor cseng a mobilom. Teljesen véletlen, hogy be volt kapcsolva. Az asszony hívott:
- Isti, te voltál? - kérdezi, mint szokásos, de őrült álmos hangon. (Tudnivaló, hogy ha beszélni akarok a családdal, akkor felhívom az asszonyt, megvárom, amíg egyet cseng a telefon, és bontom a vonalat. Ekkor Enicinek hívni kell, és ilyenkor a szokásos kérdés: Isti, te voltál? Ezt az eljárást azért fejlesztettük ki, mert így harmadába kerül a beszélgetés, mintha én hívnám külföldről. Külföldre készülők, lehet utánozni...)
- Nem - válaszolom az asszony kérdésére.
Kiderült, hogy a kincsem azt álmodta, hogy egyet csöngettem, és altató ide, mély alvás oda, felkecmergett, és "visszahívott". Jó tíz percet beszélgettünk.
Ebédre eintopf volt, de nem is ez a lényeg, hanem az a finom, friss buci, amit Jan alkotott mellé.



Délben a barba újságolja a hídon, őrségátadás közben: reggel a ködben egy autószállító és egy konténeres összeütközött az Antwerpenből kijövő és az északra menő szeparáció (a hajóforgalmat elválasztó sáv) kereszteződésénél. A felborult és elsüllyed hajóban 3000 autó volt! Drága ócskavas, azannyáját nekije! A legénységet kimentették, és Dunquerke-be vitték.
Mi lehetett az összeütközés oka?
Egy a biztos: semmi okosat nem tudok kitalálni...
Ahhoz nem kell nagy ész, hogy tudjam: ha nem szedik ki gyorsan, akkor ebből is kifolyik az üzemanyag, nagy valószínüséggel nehézolaj, s akkor nézhetnek, akinek a partjaira sodorja a tenger és a szél az újabb adag olajmocskot...
Mi nem mentünk fel annyira északra, hogy láthattuk volna a hajót, vagy a roncsot.

December 15. vasárnap, úton, Vliessingen. Ebédelek. Beront a szalonba Edmondo:
- Pilot... a pilot... helikopter... a pilot (révkalauz) helikopterrel érkezik! - hadarja, és csillog a szeme, gyerekesen örül a nagy kalandnak!
Gyorsan hozom a fényképezőgépet, mert ilyenben még nekem se volt részem. A decken (fedélzeten) látom, hogy a Belga Légierő helikoptere "áll" felettünk, és éppen mentési gyakorlatot tartanak. Leengedtek két embert, egyenként, majd elment, s mintegy öt perc múlva visszatért az égi szitakötő.
Leengedte a kötelét, és a mentést gyakorolták. A "katona" magára kötötte a "civilt, a tengerészt", és úgy emelkedtek magasba a himbálódzó kötél végén.
Szolgálatban kikérdeztem a pilotot, mit tud az összeütközés körülményeiről? Hát semmit nem tudott. Illetve annyit, hogy a két hajó egymás mellett ment, az egyik előzte a másikat, de túl közel voltak, és a csatornahatás miatt történt a baleset (ha két hajó túlságosan közel halad, akkor a közöttük levő vízben a víznyomás hirtelen lecsökken, és a túlsó oldalon a normális víznyomás menthetetlenül egymásnak csapja a két tehetetlen testet. Lehet, hogy ez történt).
De az is elképzelhető, mondta a révkalauz, hogy a bal oldali hajó Németországba tartva a jobb oldali elé vágott, s felborította.
Mire otthon gépbe írom, addig biztosan többet tudunk, sőt el is felejtettük az egészet, hisz mindenki jól járt: a tengerészeket kimentették, a tulajnak fizet a biztosító és a P&I (hajótulajdonosok önsegélyző csoportja), az autóipar "kénytelen"' újra legyártani a 3000 gépkocsit.
Fél négyre kikötöttünk, beszéltem az asszonnyal.
A híradóban láttam, hogy a M/V Tricolor (ez az autószállító neve, M/V = motor vessel, motoros hajó) oldalára dülve pihen a vízben. A légi felvételben persze tökéletesen látszik a test, ami alacsony víznél egy méterre kiemelkedik a tengerből, de magasnál mindenestül víz alá kerül.
Este hétkor kiment a szakács és két matróz a tengerészklubba.
Én a barbával próbálgattam a hajón található összes monitort a laptophoz. Két régi meg se nyikkan, de az ő kabinjában levő képernyőjét gyönyörüen kezeli.
- Chief, venni kell egy használt monitort Montrose-ban. - ajánlja, amit már két napja forgatok a fejemben. (chief - elsőtiszt)
Nyolc után letópláltam a szalonba. Dabla Kossi videózott. Nem akármit nézett. A kezdő képsorokon egy embléma, s rajta a felirat: Church of all nations. Ez a minden nemzetek egyháza, nagyjából az ENSZ szerepét töltheti be a vallásos Afrikában.
- Tagja vagy te is? - kérdem Kossit, mert izgat a kérdés.
- A rotterdami szervezetnek - válaszolja a legnagyobb meglepetésemre.
A videón Joshua próféta - természetesen afro-afrikai - tart beszédet a nigériai zsinagógában, aztán csodákat müvel.
Laza bevezetésként meggyógyít egy paralízises hölgyet. Csak ráteszi a tenyerét, megmasszírozza a bokáit, és lám, megtörténik a csoda, az 58 éves hölgy felkel a kerekesszékből, és bizonytalan léptekkel megindul.
Ezután nehezebb feladat következik: egy világéletében süket, holland kisfiú szeme előtt hadonászik, markolássza a térerőt, energiát ad, és megkérdezi a gyermektől:
- Hány éves vagy?
- Kilenc - jött a válasz, ami csoda, mert eddig ugye a kisfiú nem hallott.
- The God is great! (Az Isten hatalmas!) - mondja Kossi, és nem vitatkozom vele, mert ez valóban így van. Kossi mélyen átéli az egészet, együtt énekel a meggyógyultakkal, együtt tapsol a gyülekezettel, és szurkol a prófétának, akin látszik, nincs szüksége rá, mert tutira megy.
A következő betege egy ajak és vaginarákkal megvert ifjú asszonyka. A nő szája valami borzalmas. Kisebesedve, képtelen beszélni és képtelen enni. A rák egy éve gyötri, ha hinni lehet a feliratnak, amit maga előtt tart. Ja, és képtelen közlekedni, mert ugye a hüvely is, és ha olyan, mint az ajka, akkor nincs semmi csodálkozni való.
Joshua köröz a nő fölött, az Úr áldását kéri, és persze az asszony "kihányja" a rákos gócot magából. Ezután hangosan közli, hogy már tud beszélni, és megmutatja, hogy enni is.
Egy későbbi felvételen az asszonyka mutatja az ajkát, fogdossa, hogy láthassuk: nem fáj. Sőt, mutatóujjával megböki magát alul is, hogy bizonyítsa: már ott se fáj.
Hát ilyen kérem ez a próféta.
Hinnék én is neki, szívesen, mint Dabla Kossi, de elrontja a hitemet, hogy a paralízises nő (akinek az egész teste béna három éve), milyen szorgalommal tartja, és igazgatja a kezében a táblát, amin minden le van írva.
Örülnék annak is, hogy a kilenc éves kisfiúnak megadatott a hallás képessége, ha...: ha a bevezető képsRoknál amikor amikor a próféta kérdezi, hogy:
- Ugye nem hallod amit mondok, kisfiú? - akkor a nem halló kisfiú nem rázná meg a fejét egy picit.
Nem értem ugyanis, hogy a csoda után, amikor megkapja a hangok csodálatos világát, honnan a francból tud angolul? Ugyanis azt meg kell ám tanulni! Meg kell az agynak tanulni feldolgozni a sok-sok addig totálisan ismeretlen zörejt, fel kell ismerni a beszédet, és tudnia kell egy idegen nyelvet is (angol), csak úgy kapásból.
Azt vártam volna, hogy a füléhez kap, és mint az eszelős mered mindenkire, az zajok és hangok rettenetes világában... Ehelyett ott volt a kisfiú önelégült mosolya, ami azt mutatta (nekem): na, milyen voltam?
Persze elfelejtem, hogy csodáknak vagyok szemtanúja, és a csodatevő mindezt nyilván elrendezte az egyik kézmozdulatával...
Hinném az ajakrákot is, csak ne lett volna olyan jó húsban az az asszonyka, aki már egy éve nem tud enni...
És amikor a csoda folytán már ehet, akkor mint a kiéhezett vadállatnak kellett volna rávetni magát a tányérnyi rizsre, nem unottan turkálni, és ímmel-ámmal legyürni két falatot.
Szóval egyelőre nem lépek be Joshua próféta egyházába.
Pedig három mozdulattal milyen tök egészséges tengerészt faraghatna belőlem! Nem kellene Ravára járnom (Rava - a pilóták, sztyuvik, tengerészek eü. vizsgálatát látja el.), és aggódnom, hogy kiszuperálnak a vérnyomásom miatt!


Folytatom a könyveim bemutatását.

Második könyvem a Bonzsúr Indonézia, Biro Family kiadó, 1998.

Az egyszerûség, és a reklám kedvéért ide másolom a kötet hátoldalán lévõ fülszöveget:
Tudja-e az olvasó, hogyan élnek egy tengerjáró hajón?
Hogyan ünneplik a tengeren a karácsonyt és a szilvesztert?
Mi a teendõ, ha súlyos sérült van a hajón?
És egy hajót miért lehet letartóztatni?
Kíváncsi arra, hogyan keresztelik meg a nyílt vízen a "pogányokat"?
Mit tenne ön, ha vízbe esett tengerészt kellene megkeresnie?
Mit csinál a feleség egy tengeri úton?
Mit tesz a pánikba esett asszony, hogy elkerüljék az összeütközést?
Találkozhat-e egy tengerész valódi szerelemmel a kikötõvárosokban?
Elképzelhetõ, hogy valaki a feleségét egy zsaroló ágyába küldje?
Hogyan csajoznak a partra szabadult tengerészek?

Egy kritika:
Ámuldozva olvastam - én, az úszni sem tudó - azokat az érzékletesen és lírai eleganciával elõadott cselekmény-fordulatokat, amelyek mögött mind tényhûség, mind fantáziamunka körvonalazódott. Elevenek a jellemek, hiteles a világ, s a tengerészélethez (okkal vagy ok nélkül) a köztudatban hozzákapcsolt nyersesség - a szexuális szabadosság, a beszédmód keménysége stb. - is megfelelõ: mert elemelt, megformált irodalommá tett ábrázolást kap. (Bár éppen nyelvi, stiláris értelemben néha gondolkodóba ejt a szöveg.) Ezt a semmiséget csak azért teszem szóvá, mert a pallérozott, választékos szép textus (melybõl nem hiányzik a föntebb jellemzett elementáris erõ és monumentális környezet univerzális rajza) néha éppen gördülékenységével állít meg.

Tarján Tamás
író, irodalomtörténész

Szolgálati közlemények:
1. Az asztali gépen működik a Fészbuk kommentelés, mobilon egylőre nem, most járok utána!
2. Az asztali gépen az oldalsávban vannak az eddig kitett Naplóim linkjei, ha kihagytál valamit, ott bepótolhatod! Mobilon ehhez le kell menni a lap aljára és az ímélcímem alatt találod!
3. Aki teheti, hallgassa a Spotify-on vagy másho al Gombapresszó podkasztot, mert zseniális - persze vannak ellenkező vélemények is, de...

December 7. szombat, úton - Angol csatorna. Felkelek a hajnali őrséghez, kilépek a kabinból, a cipőm és a kinti papucsom lágyan ringatózik az Északi-tenger vizén, mely meglátogatott minket a felépítményben. Az irodában tizenöt centis víz hömpölygött, ahogy a hajó billegett, a lépcső aljában levő ketrec tele, onnan átcsapott, és a folyosót áztatta, még a szalonba is benézett, pedig a küszöb 5-6 centi magas, a konyhába már én vittem be a papucs talpán.
A matrózokat gyorsan kirúgtuk az ágyból, ha már a páncélajtót nyitva hagyták, akkor takarítsanak.
Reggel hatkor jön a barba:
- A szakács a bünös! ő volt kint levegőzni, és nem zárta be maga után! Na, kap majd, ha felkelt - mondta vigyorogva. Gondolom Dzsozi és Edmond nem vigyorogtak, amíg összeszedték a vizet.
Délben a szakács:
- A pilot hagyta nyitva az ajtót!
Logikus. Aki a bünös, az régen kiszállt már...
Bár lehetségesnek tartom.
Randa idő van, de egyelőre kibírható, mert most van azon ritka alkalmak egyike, amikor a 7-8-as szél hátulról jön. Majd ha kimegyünk a Vizcayára, akkor billegünk majd másfél napig rendesen.
Ismerkedem a hajóval, a számítógépes adminisztrációmat alakítom az ittenihez.
Amíg vacsoráztam a matrózok a folyosón viháncoltak. Sürün kattogott a fényképezőgép, nagyokat röhögtek, egyszer Kossi kilépett a takarásból, igen mutatós volt, valami kalap volt a fején, fehér sál, szivar a szájában, valami lila zakó... Amint meglátta, hogy észrevettem, visítva rohant a fal takarásába, és hallottam, hogy szívből röhögnek mindhárman.

December 8. vasárnap, úton - Angol csatorna, Viscaya. A hajnali őrségben elkezdtem olvasni, javítani az Isten hozta Panamában címü kéziratomat. Meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszik. Közhely, de igaz: úgy olvasom, mintha nem én írtam volna, jó közelítéssel elfelejtettem a nyolcvan százalékát. Nem a történetet, hanem azt, hogy hogyan írtam meg. A párbeszédeket. Az apró sztorikat. Visszaemlékezve arra, amikor írtam, most másként látom a főszereplőt, az elsőtiszt feleségét. Igaza volt az apámnak: egy dög, kellőképpen antipatikus. Jól van megírva, most látom csak igazán, hogy immár elfelejtettem, hogyan is rajzoltam meg. Sikerült amit akartam: egy utálatos nőszemélyt alkotni. Persze ott van ellentéteként a harmadik tiszt felesége.
Délben kiértünk a Viscayára. Nem is billegünk úgy, ahogyan feltételeztük.
Ebédre paradicsomleves, sült csirkecomb, főtt burgonya, egy kevés hagymás, párolt gomba, saláta, végül fagylalt.
A szakács átlagos. Semmi különös. Illetve ilyen paradicsomlevest nem ettem még, minden volt benne, ami nem kell: sárgarépa, káposzta, zöldborsó, a hézagokat elázott csillagtészta töltötte ki, és az egész sürüre berántott, gyengén paradicsomos csuszpájzban csúszkált...
Csirkecomb: mivel nincs más szárnyas a hajón, csirkének kell lennie. Negatív rekord javított, ami a C/T lefedettségi mutatóját illeti (csirkecomb/tányér, ami annál ember közelibb, minél inkább tart az egyhez). Azt hiszem, úgy a tenyerembe tudnám venni, hogy nem deformálódna a comb, és nem is lógna ki oldalt a markomból...
Viszont a kávéhoz püspökkenyeret kaptunk, de ez bolti volt.
Kezdem megszokni a Linuxot. Azt hiszem, ha jól be van lőve, akkor felhasználóbarát ez is, és mint minden rendszernek ennek is vannak olyan meglepő szolgáltatásai, ami a Windowsból hiányoznak. Persze van hiányérzetem is, de azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy nem ismerem olyan alaposan a programokat, mint a Windowsban.

December 9. hétfő, úton - Viscaya. Elkezdtem olvasni Katona Miklós: Csingtau 1914 címü könyvét. A cím alatt ez áll: történelmi regény.
Számomra ez furcsa meghatározás. De a kötetre illő. Nem tudom úgy olvasni, mint egy regényt. A valóságot tartom a kezemben, az első világháború egy apró szeletét, azt, amit nagyon kevesen ismernek itthon, s aminek a szerző alapos ismerője. Katona Miklós sajátos stílusban írja "regényeit". Az ember néha azt hiszi, hogy dokumentumkötetet olvas, s nem is hibázik: az író alapos munkát végzett, a felsorolt irodalomjegyzéket bármely, tudományos alapossággal megírt, száraz és unalmas tanulmány is megirigyelhetné. De ez a kötet nem unalmas, ellenkezőleg: izgalmas, érdekes olvasmány. Azok számára, akiket érdekel a történelem, és azok számára is, akik "mindössze" I. Világháborús regényként veszik kezükbe.

December 10. kedd, úton, Pasajes. Hajnali fél egykor érkeztünk. "Captain, maguk lesznek az elsők, akiket beviszünk" mondta a pilotállomás. Tíz perc múlva halljuk, hogy egy másik hajónak mondják: negyedóra múlva beszáll hozzájuk a révkalauz.
- És velünk mi lesz? - kérdezte a barba.
- Várjanak egy órát - hangzott a nem túl szívderítő válasz. Fél háromra kötöttünk ki. Gyorsan kellett aludnom, hogy fél hétig kialudjam magam.
Fél tízkor kezdték a kirakást, azt mondják, csütörtökön lehetünk kész. Ahogy este elnéztem, lehet, hogy holnap befejezik.
Felháborító: Edmondónak még nem szült meg a felesége.
Encsike este negyed kilenckor hívott. Ekkor indult haza az iskolából. Túlfizetett, alig dolgozó tanár.
Amikor hazaért, akkor is felhívott.
Jól van.

December 11. szerda, Pasajes. Nézem a tévét. Új spanyol szót tanultam, és jól megtanultam, a voluntarios szóról van szó. Azt jelenti: önkéntes. Számomra a voluntarios olyan embert jelent, aki fehér overálban dolgozik a parton, a tengeren sárga vízhatlan ruhában. A voluntarios, viseljen bármilyen színü védőruhát, onnan ismerszik meg, hogy tetőtől talpig feketéllik a nyersolajtól. Sokan vannak. Zömmel spanyolok, de több ezren jöttek az EU tagállamokból, és gondolom máshonnan is.
Számukat körülbelül 9000-re teszik.
Az önkéntes reggeltől estig dolgozik. A tengerből kimerik az úszó olajat, és tartályokba gyüjtik. Nem nagyok ezek a bárkák, de mindegyikben hét nyolc önkéntes dolgozik. Könyékig turkálnak a mocskos vízben, emelgetik a nehéz, mocskos vödröket.
A parton dolgozó voluntarios lapátolja a homokon összegyült, sok helyütt tíz centi vastag, megdermedt fekete mocskot. A lapátost két vödröző szolgál ki. Cipelik a teli vödröt az alkalmas helyen parkoló gyüjtőtartályba. De még ők a szerencsésebbek.

A nyugati spanyol partok mentén sok a sziklás, köves partszakasz. Itt az apró köveket egyenként megfogják, és lefejtik a rádermedt olajat, és vödrökbe gyüjtik. Minden követ meg kell fogni, megemelni, hogy az alatta levőt is megtisztogathassák. Sziszifuszi munka. Nem látni a végét. De a voluntarios teszi a dolgát.

A sziklák között dolgozók letérdelnek a nagyobb kövekre, és a repedésekbe benyúlnak, marokkal merik ki a mocskot, könyékig vájkálnak a fekete masszában, hajlonganak, amíg valamit is vödrökbe tudnak gyüjteni. Akik a vödröt cipelik, sokszor messzire kell bukdácsolni a köveken, veszélyesen billegő sziklákon egyensúlyoznak, de teszik a dolgukat, mert ők a voluntariosok.
De dolgozik mindenki, akinek számit a part, az élővilág, az otthona. Bombeirosok, azaz tüzoltók dolgoznak látástól vakulásig, a halászok építenek védőgátat a kis halászkikötők elé.
Ők a legnagyobb vesztesei a környezeti katasztrófának.
Ők a tengerből éltek, most hosszú évekig nem halászhatnak a partok közelében. De egyelőre ki se futhatnak. A spanyol partok előtt 150 kilométer hosszú és 80 kilométer széles sávban terül el az olaj. persze ez nem összefüggő réteg, apró olajszemcsék, nagyobb lebegő darabok, és a fenékre lemerült hurkányi, gyurma keménységü olaj szennyezi a vizet a fenéktől a felszínig.
Borzasztó.
A halászok napi negyven euró támogatást kapnak az államtól. Többen a hajójukat szépítgetik, bíznak benne, hogy kifuthatnak még a tengerre, és zsákmánnyal megrakva térhetnek haza.
Mindenki teszi a dolgát: az önkéntesek és a többi, ezzel a munkával megbízottak, gyüjtik az olajat, a kormány nyilatkozik, a média ontja a híreket. Egyébként honnan tudnám magam is?
Képeket közvetít a tévé a 3600 méter mélyen pihenő MT Prestige tankhajóról, látni, hogy vastag csíkban kígyózik fel az olaj. Megállíthatatlanul. A kormányszóvívő szerint napi 125 tonna szivárog ki a roncsból. Mindenről beszélnek, csak egyről nem: a főbünös tulajdonosról. Ő, valahol jó messze elbújik a névtelenségben, felveszi a biztosító által fizetett summát, és mossa kezeit. ő nem tehet arról, hogy a Prestige állóhajó volt másfél évig, olajtartályként üzemelt. Öreg volt. Elsüllyedt. Most aztán előveszik a görög parancsnokot, hogy rosszul rakták be a hajót? Lehet. De az biztos, nem ő az egyedüli felelős.

A rakodással nem lettek kész estére.
A domboldalon, szemben a hajóval van egy érdekes és modern épület. Lábakon áll, a tetőzete három egymásba csúsztatott háromszög. Megkérdeztem az ügynököt, miféle épület. Kesernyés mosollyal mondta: baszk tannyelvü iskola, elemitől az egyetem kezdetéig tanulhatnak itt a fiatalok. Bentlakásos intézmény.

Megtörtént a rettenetes: megint elromlott a laptop képernyője, nincs világítás, ugyanaz a hiba, mint amivel már oly sokszor volt szervizben.
Még szerencse, hogy az adminisztrációmat tudom kézzel csinálni, olyan kevés. És nincs igazán szükség komputerre hozzá, bár igazán utálok monoton munkát végezni, szolgálati lapokat vonalkázni, brrr...
És tegyük hozzá: még mindig sokan vannak, akik így tesznek a mai napig is.
Délelőtt, amikor még volt laptopom, elkezdtem írni, ami a környezeti katasztrófa kapcsán kibukott belőlem.
De mielőtt folytatnám, elmondom, hogy most (december 15-én este) a hajó "hitelesített" számítógépének a monitorát használom, ami egy kissé kényelmetlen. Valami kalandból kifolyólag nem kezeli rendesen a laptop, ezért van három képem, frankón egymásra csúsztatva, és egér legyen a talpán, amelyik kitalálja, hogy az ikonok közül melyik a klikkelhető...

Az előző részek Fészbuk kommentelői között volt egy kedves hölgy, aki azt írta: miért nem írok könyvet. Ez adta az ötletet, hogy a blogbejegyzés végén mondjak pár szót a könyveimről! Elsőként jelent meg a Jamiaországtól az Óperenciáig című kötetem a Biró Family gondozásában.  Könyveimet Nagyszékely István néven írom, tisztelegve a tolna megyei (valaha 2500 lakosú de most már kicsi, talán 500 fős lehet) falu előtt, ahol gyermekkorom töltöttem. 

Aki nem Békéscsaba környéki, annak elmondom, hogy Jamina ma Békéscsaba 5. kerülete. Csabán születtem a Jókai u. 3 számú házban, azt hiszem már lebontották, így emléktáblát majd csak a szobromra tehetnek a derék csabaiak!

Megjelent 1997-ben, a Biro Family Kft,-nél.

A kötetben gyermekkoromra emlékező anekdota jellegű írások vannak, a második részben pedig hajón írott naplórészlet van, jelesül az MV Humberen töltött behajózásból! Az sem volt piskóta, tizenhárom kemény hónapot töltöttem a fedélzetén! Azért tudtam ilyen sokáig húzni rajta, mert lejött a feleségem Konstanzába a kisebbik fiammal nagyjából egy hónapra, amíg a hajógyárban javítottunk, és mit ad Isten, a nagyobbik srác pedig a hajón a deckboy (hajósinasi) teendőket látta el!
Aki úgy gondolja, de jó lehetett neki, az apja a főnöke, az talán kérdezze meg tőle, milyen volt ballasztankból lapátolna a leülepedett sarat, amikor kint 36 fok van, ő pedig egy vasdobozban tornázik lapáttal a kezében ott, ahol minden mozdulatnál beütődik a könyöke, feje, térde, feneke...

December 4. szerda, Antwerpen. Reggelire van minden, ami szem szájnak ingere, és Jan a szakács azt készít, amit kér az ember. Ma nem kértem semmit, mert palacsintát sütött, és voltam olyan kedves, és elfogadtam. Kossi és Edmond tejbepapit reggeliztek, majd mindig ezzel kezdik a napot. Kossi jó sok cukrot tesz a tányérba, arra sürített tejet önt, elkeveri, és jöhet bele a tejbegríz, ami itt semolina névre hallgat. Ennek azt hiszem, nem sok köze van se az angol, se a német nyelvhez, de úgy tünik, mindenki érti, és használjuk, így elmondhatjuk magunkról: mi vagyunk az angol nyelvújítók...
Mivel azt ígérték, hogy ma nem dolgoznak, délelőtt a barbával beszélgettünk a hídon.
Világ életében ilyen kis hajókon szolgált, egyszer, még megboldogult matróz korában volt egy nagy hajón, és Ausztrália - Szingapúr vonalat jártak. Volt tíz év megszakítása: a katonaságnál intézett szállítási ügyeket, ezalatt az idő alatt megtanult mindenfajta jármüvet vezetni. Ennek később hasznát vette, mert kamiont és buszt is vezetett a hajózási szabadságai alatt.
Volt belvízi hajón is. Egy kotrón, később egy cementezőn. Erre nem találok jobb szót, mert ezen a bárkán volt egy hatalmas cementkeverő, és megállás nélkül nyomták a híg cementet a víz alá, ahova irányították őket. Hol egy elsüllyedt hajót cementeztek le, miután telehordták kővel, nehogy felússzon, máskor egy hullámtörő építésében vettek részt.
Aztán visszajött hajózni a tengerre.
Akkor éppen kiribati matrózok voltak a decken. Ki tudja, merre van Kiribati? Én se nem tudtam, és a fővárosát mind ez ideig nem találtam meg. Mondjuk nem is igen kerestem, mert ha megtalálom, a szakács akkor is csak egy szelet rántott húst ad vacsorára...
Amiket mesélt, a szokásos történetek: 17 hónapos szerződéssel jönnek a hajóra, de jóval többet maradnak, és dúsgazdagon mennek haza. (2022-ben utánanéztem, Dél Tavara a fővárosa, így mindenki megnyugiodhat, nem kell álmatlanul forgolódi az informácihiány miatt!)

Az egyikük bevásárolt Rotterdamban: vett két tévét, két videót, vagy ötszáz videokazettát, egy generátort, és nyitott a szigeten egy videós mozit. A generátor azért kellett, mert nincs villany a világnak azon a táján (a hír 1990-ből való, ha valaki nem hiszi, járjon Kiribatiba utána).
Egészen kávéig mesélt a barba. Ami számomra fontos, hogy barátságos fickó, nem kekec, nagyon jól ki lehet vele jönni.
Miután reggel azt ígérték, hogy ma nem raknak, tehát logikus, hogy ötkor szóltak: 425 tonna alumíniumot hoznak, és berakják. Háromnegyed nyolcra végeztek.
Edmond volt velem. Na, vele is többen voltam csak. Elküldtem, hogy kapcsolja be a raktárhidraulika szivattyúját. Fogalma se volt, hogy mit kell csinálnia. Nem baj, majd beletanul, elvégre ez még csak a második szerződése ezen a hajón... Viszont most nagyon ideges, és csak úgy számolja a napokat, mert szombatra van az asszony berendelve a kórházba, ahol Edmond szerint az a dolga, hogy két lány után végre fiút szüljön! Semmi család az nálukfelé, ahol csak lányok vannak! Szorítok én is, nem kerül semmibe.

December 5. csütörtök, Antwerpen. Nem kellett korán kelnem, mivel tegnap berakták a mára tervezett adagot. Illetve a ma hajnalit, hatra jöttek volna.
Egész nap arra vártunk, hogy a szemközti rakparton álló Gearbulk hajó (ugyanez a norvég cég bérli a mi hajónkat is) végezzen, s átálljon az alumínium rakodóra. Ez fél kettő felé következett be. Végre mi is manőverezhetünk, rájuk kötünk, s a 7-es raktárukból átvesszük a rakomány egy részét. Ezzel mi tele leszünk, rajtuk meg se látszik.
De szívesen lennék rajta elsőtiszt!
De nem én vagyok, hanem egy ukrán. A fedélzeten filippinek vannak. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindent megtesznek, és nem fárasztják magukat azzal, hogy belegondoljanak a dolgok mélyére. Amikor rájuk kötöttünk, el is játszották...
A feladat az volt, hogy mi átadjuk a köteleket, ők pedig felteszik a hajójukon található kikötőbakra. Ez nyilván túlságosan komplikált feladat, mert mindegyik úgy sunnyogott a fedélzetükön, mintha észre sem vennék, hogy mi éppen közeledünk. Rekedtre kiabáltuk a torkunkat, a barba már szinte folyamatosan nyomta a kürt gombját, minden zengett a környéken, mikor a filippin második tiszt "észrevett" minket.
- Jé, itt egy hajó... - olvastam le a pofikájáról a csodálkozást, pedig már kora reggel tudták, hogy ezért állnak ide, és mi azonnal rájuk kötünk.
Valahogyan kirimánkodtam tőle, hogy szervezze meg, jöjjön egy csapat matróz, aki elveszi a kötelünket.
Jöttek, átadtam, elvették, és olyan ijedten néztek rám, mintha most láttak volna először kikötőkötelet életükben. Láttam a tekintetükön, hogy ezt elvettek, de mit csináljanak vele?
- Tegyétek egy bakra... - kiabáltam.
Behúzták, és ha már mondtam, akkor kétségbeesetten keresni kezdtek egy bakot a decken. Pedig nincs. Ezt ők tudták, én nem. Végre megmutatták, hogy a murádára hegesztett kis kötélszarvakon kívül semmi sincs, a hajó teljes hosszában, amire rátegyék.
- Te jó ég! - kapartam meg magam, elvettem a kötelet, és felséges kezeimmel rátettem a hozzám legközelebb levő szarvra. Barátságosan vigyorogtak, és bólogattak, hogy nicsak!, megoldódott a helyzet.
Az orrkötélnél már rutinosabb voltam, és mutattam, hova tegyék. Azonnal a megfelelő helyre került.
Innentől kezdve nem érdekes, mert elkezdték a berakást, és raktak, raktak, megállás nélkül.
Amikor megmondták, hogy 24 órában dolgoznak, jött a barba:
- István, déltől tengerizünk.
Azaz nemcsak az enyém a teljes rakodási idő. Úgy látszik, tök civilizált hajóra kerültem.



December 6. péntek, Antwerpen, úton. Hajnali fél ötkor kijött a deckre a parancsnok, végigjártuk a hajót, és ötkor elküldött aludni. Úgyis felkelt ha kész a rakodás, mondta.
Ez fél tízkor következett be.
Átálltunk egy várakozó rakpartra, mert a Gearbulkhoz jött egy másik hajó rakodni. Ja, Brazíliából hozták az alumíniumot. Ilyenkor jó ott lenni, nyár van...
Tizenkettőkor indultunk a zsilipbe. Kikötöttünk, és jó sokáig bent ragadtunk, valami baj volt a zsilipkapuval.
Fél kettőkor már a Scheldén hajóztunk.
Azért ezek a ghánaiak nem egy maritim népség. Amikor Edmond meglátta, hogy a merülésünk 5,60 m. majd a frászt kapta. Azt mondta, hogy nem tud aludni, ha ilyen közel van a víz az ablakához. Egészen egyszerüen félti a kis életét. Fél délután fogta a fejét, óbégatott, s állandóan a vizet leste az ablakon. A barba persze állandóan cukkolja.
Ja, a Mikulás nem tojt semmit a cipőmbe.
Viszont egy nadrágom eltört, miközben Dzsozinak segítettem a rakományt kötözni. Törnie kellett, mert csak egy reccsenést hallottam, és éreztem, hogy friss szellő lengi körül a popsimat.
Majd elaludtam a hídon a délutáni szolgálat alatt.
Viszont a barba negyed hatkor leváltott. Gondolom nem lesz ez mindig így, most azért jött föl korán, mert Vlissingentől ő viszi a hajót, pilot nélkül.
Mindjárt hét óra, megyek aludni.
Jó éccakát gyerekek.

Folytatom a hajóimon írott naplóim közlését, most az Isartal van soron.

Augusztus 6. kedd, úton, Rostock. Na, többé-kevésbé bejött minden. Kikötéskor itt várt Hóki és Herr Meyer. Ugyanis valakinek vissza kell vinni a bérelt kamiont...Háromnegyed háromkor lett vége a manővernek, mondanom se kell, hogy zuhogó esőben. Totál eláztam.
Utána behordtuk és eltettük a kaját, a főgép alkatrészeket majd reggel daruval emeljük be a hajóra.
Háromnegyed ötkor elmehettem aludni. Csak úgy héjastól dőltem le. Fél kilenckor keltettek, mert megjött a hajógyári festék: csekélység, mindössze három és fél tonna. Elmondhatom, hogy átmozgattam eltunyult izmaimat. Közben megjöttek a tűzrendészettől, a kézi tűzoltó készülékek ellenőrzésére. Megnézték a CO 2 palackokat, ötöt ki kell cserélni, volt a verdikt, mert már idősebbek, mint tíz év. Darabja vagy nyolcvan kiló, hát őrület volt kiszedni a hajó orrában levő CO2 helyiségből. Közben ki és behajózások: megjött Banditó, és elment Lucó valamint Gyusza bácsi. A kirakás hattól folyamatosan ment, ez csak azért volt érdekes, mert porzott a kő, mintha cement lenne.
A radarszerelők, akik a folyami radart kidobták, és helyette egy 15 ezer eurós modern radart szereltek be nyolctól csinálták a káoszt a hídon.
Azért kettő felé megebédeltünk.
Közben felhívtam Achim barátomat, persze a mobilja kikapcsolva, a lakásban senki, lehet, hogy nyaralnak.
Hogy ne legyen unalmas, napközben is érkezett egy kamion 400 liter festékkel, ez a hajó rendelése volt, megjött a sör, a cigaretta, és amikor Herr Meyer elment, Hóki megfejelte még húsz kartonnal a sört, nyilván nem akarta, hogy az öreg lássa, milyen készlettel megyünk Liepajába.
Amint alkalmam volt, kikérdeztem Hókit, hogy mi a tervük velem?
- Pénteken megy haza -, volt a válasz, aminek igencsak megörültem.
A délután nagy részét a hídon töltöttem, a radarszerelők tartottak "oktatást" a radarról. Nekem igazán tetszik, van egy trackball (egy golyó, ami a kurzort irányítja), és három nyomógomb. A "pop up" (lenyíló) ablakokban legfeljebb három választási lehetőség van, ezekből lehet választani a három nyomógombbal.
Szegény Lucó!
Látom lelki szemeimmel, ahogyan szidja, mert ilyen komplikált (pedig halál egyszerű), mennyivel jobb volt a hatvanas évek radarja...
Herr Moeller csak hab volt a tortán, mert senkivel nem foglalkozott, csak a barbával. Õ a cégnél a hajókkal való kapcsolattartásra kijelölt munkatárs. Hozott három láda ISM cuccot, szép piros és fekete színű dobozban vannak, de ha nincs hozzá joystick, nem igazán érdekelnek.
Estére dög fáradt lettem.
Beszéltem Encsivel, már bent vannak az ablakok, remélem, mire hazamegyek, mindennel készen lesznek.
Azért este kilenckor kimentem a hajó mellett levő kikötői boltba, és vásároltam némi édességet a családnak.

Augusztus 7. szerda, Rostock, úton. Van már némi elképzelésem arról, hogy Hóki mennyire veszi ki a részét a hajón a "munkákból". Ugye indulás óta (1992) ő a parancsnok. Ma reggel, már elindultunk a kikötőből, jön, hogy mutassam meg, hogyan kell beállítani a régi radaron, hogy a sebességet a GPS-ről olvassa. Aranyos. Tíz év alatt nem volt érkezése, hogy utánanézzen.
Olyan izomlázam van, hogy csuda, köszönhetően a festékek elrámolásának.
Délelőtt Hóki beszélt Mr. Hansennal, és intézkedik, hogy holnaputánra intézze a Marlow a váltásomat.
Hát ez is elérkezett!
Lesz pár napom a nyárból, otthon töltöm a 26. házassági évfordulónkat, régen volt, hogy otthon voltam! Tavaly a Priwallon töltöttem, 2000-ben a Kambón, 1999-ben a Petrán, 1998-ban a Paduán, és ezek szerint az utolsó együtt töltött évfordulónk az 1997-es volt.

Augusztus 8. csütörtök, úton, Liepaja. Megérkeztünk az utolsó kikötőbe. Hallatlanul "titkos" helyen vagyunk, a szovjet időkben ez "top secret" terület volt, lévén hadikikötő. Most csak egy irtózatosan lerobbant "hajógyár". Minden lepusztult, minden romos, kitört ablakok, beomlott tetők, csálén lógó ajtók mindenfelé. Az biztos, hogy Herr Meyer megtalálta a legolcsóbb hajógyárat a környéken.
Bejövetelkor egy forgatható hídon jöttünk át, szerencsésen érkeztünk, mert naponta 14-15 óra között van csak nyitva. A híd szerencsétlen több mint száz éves, de még az eredeti mozgató szerkezet nyitja-csukja. Azt hiszem, nagy szerencse, hogy nem a szovjetek építették...
Kikötöttünk, megjött a vizsgálat és a hajógyár, felmérni bizonyos munkákat. A raktártetőket szándékukban állt kivenni, de nem volt daru, és mire lett, addigra elment a kedvük.
Az enyém se szárnyalt, mert nem akart megjönni az utazási telex, mikor és merre megyek haza? Ám a közmondásnak igaza van, mert ami késik, nem múlik, 7 után végre kinyomtatta a telexet a printer. Holnap, azaz 9-én Riga - Varsó - Budapest útvonalon megyek haza. Igaz, hogy a gépen 14. 40-kor indul, és reggel nyolckor jön a taxi, de Liepaja és Riga között 200 kilométer a távolság, hát nyilván kell ennyi idő, az ügynök már csak tudja!
Holnap este, már otthon folytatom a naplóm!

Augusztus 9. péntek, Liepaja, Riga, Varsó, Budapest. Milyen szép leírni: már itthon vagyok, itt folytatom a naplómat a megszokott helyemen, a komputerasztalon áll a laptop.
Persze addig még történ egy, s más:
Kora hajnalban keltem, fél ötkor, mert be kellett fejeznem a csomagolást, és főleg a takarítást. Magamba töltöttem négy bögre kávét, zuhany, átöltözés, és vártam az ügynököt.
A lett nyolc óra az fél kilenckor lett, mert az ügynök akkorra érkezett. Kocsiba szálltam, búcsút intettem a hajónak, s ezzel letelt a januárban aláírt hat hónapos szerződésem második fele is.
Az ügynökkel sokat beszélgettünk, ő nem lett volt, hanem orosz. Ebből aztán az következett, hogy nem igen szidta a helyzetüket, pedig az ő szemszögéből biztosan lett volna miért! Ha másért nem, azért, amiért másodosztályú állampolgárok, sőt, még csak nem is állampolgárok! Lettországban csak lettek az állampolgárok, az oroszok csak lettországi lakosok, és ilyen útlevelet, személyit kapnak, ha kérik. Máshoz nincs joguk. Ezzel nekem nincs túl sok bajom, mert az oroszok erőszakkal oroszosították a balti köztársaságokat, tehát nyilván most ők isszák a levét az akkori politikájuknak. Még azzal sincs bajom, hogy másodosztályú állampolgárok az egykori gyarmatosítóik. A bajom azzal van, hogy az oroszok gyerekei is - akik esetleg lélekben már inkább lettek, mint oroszok -, ugyanebben a cipőben járnak, ha jól vettem ki a fiatalember szavaiból. Ha nem igaz, akkor az ő lelke rajta.
Mindegy. Az ügynök nem panaszkodott, levezette a kétszázhúsz kilométert, közben dicsérte az országot, hogy milyen szép (igaz), milyen tiszta (nagyon igaz), milyen jók az utak. (Szegényke, neki ezek az utak jók! Persze ő a szovjet állapotokhoz viszonyíthat, ahhoz képest lehet, hogy jók.)
A reptéren vettem két üveg Riga Balzsamot, hasonló az Unicumhoz, de szárazabb.
Eseménytelen repülés után érkeztem meg a varsói repülőtérre. Hallatlanul ronda, hallatlanul zsúfolt, nem túl jó a tájékoztatási rendszer, túl sok a vámmentes üzlet, tolongás, lökdösődés, csak egyben viszi a világszínvonalat: a büfé árakban, pofátlanul drága minden, mint otthon is, mint a frankfurti reptéren is, meg mindenütt.
Pontosan szálltunk le Ferihegyen.
A minibuszban elszégyelltem magam: még én szóltam egy rossz szót a lett utakra. Ami Pesten van, igazán megérdemli a "balkáni" jelzőt.
Azért hazadöcögtünk.
Óriási a rumli a lakásban, minden csupa por, semmi sincs a helyén, hétfőn még jönnek a melósok, hogy befejezzék a kőművesmunkákat. Vacsorázni elmentünk a közeli, nemrégiben nyílt Rozmaring étterembe. Hallatlanul kellemes hely, udvarias kiszolgálás, remek konyha, szolid élő zene, finom, házi pálinkájuk van, és a számla is kifizethető volt. Jó, nem fogok naponta itt ebédelni, de hogy nem utoljára voltam itt, az biztos. (Beszúrás 2021-ben: utoljára voltam...)

Augusztus 4. vasárnap, úton. A pilot lusta volt, tíz mérfölddel előbb kiszállt, mint ahogyan a térképen jelezve van. Azért ki tudtam jönni a fjordból.Befejeztem a következő könyvet is:

Katona Miklós: A magyar Duna-tengerhajózás regénye

Július 30. kedd, úton, Goole. Hajnalban levettük a sebességet, hogy hat körül érkezzünk, ne kelljen horgonyt dobni. A déli őrségváltás idejére érkeztünk a zsiliphez.Olyan manőverünk volt, amilyet még sose láttam:

A zsilip előtt megfordultunk. A folyóparthoz mentünk, kiadtuk az első springet, és azon fordultunk be. Dolgozott az orrsugárkormány, járt a főgép, de a hajó alig fordult, olyan erős volt az áramlás. Húsz percbe telt, mire valahogy becsúsztunk a zsilipbe. Végeztünk az első lépéssel.
A kapu nyitása után vagy száz métert haladtunk, jött az első derékszögű forduló, jobbra. Ezt követően újabb nyolcvan méter után derékszögben, de most balra. Újabb száz méter, újabb derékszögű forduló, megint jobbra. Már unalmas, de újabb százötven méter, és jött az utolsó forduló, most balra, de hogy megfűszerezzük egy kicsit, híd zárta le az átjárót a kikötőmedencébe. A hidat elforgatták, s átmentünk rajta. Jobb oldalon volt harminc centi, baloldalon csúszott a hajó a kézi ballonokon, amiket kilógattunk, hogy a hajóoldalt megóvjuk.
Ehhez persze tudni kell, hogy ezeket a fordulókat úgy kellett végrehajtani, hogy a hajó közepe felfeküdt mindig a rakpart sarkán, és ezen a ponton fordultunk. A hajót kettőre kötöttük ki.
Délután elkezdték a kirakást, de hatkor elmentek, mert úgy zuhogott az eső, hogy a pozdorjalemezek teljesen eláztak volna.

Július 31. szerda, Goole. Esős nap. Állandó csiki-csuki. Ez számomra nem okozott különösebb lelki törést, de Laci, aki már többé-kevésbé összecsomagolt, egyre nehezebben viseli annak a terhét, hogy esetleg nem tudunk éjjel elmenni a magas vízzel.
Délután, nem törődve az esővel kimentem, és bevásároltam a születésnapomra. Na, nem ajándékokat, hanem amivel megvendégelem a személyzetet: 4 csomag panírozott mirelit kalamárit, paprikákat (egy piros, egy sárga, egy zöld), paradicsomot, uborkát, fejes salátát, de igazi Feta sajtot nem kaptam (még hamisat se), mert görög salátához kellett volna.


AUGUSZTUS

Augusztus 1. csütörtök, Goole. Ez is esős nap, de délutánra kiraktuk a rakományt.
Tele van a hócipőm az órámmal. Bár legendás hírnévre tett szert a hajón: még senki nem tudta eltalálni, mennyit mutat, amikor negyed tizenkettőkor előbújtam a kabinomból. Állandóan megáll. Nem az első eset, már kétszer elvittem javítani, ráadásul a Seiko márkaszervizbe, de nem tudtak rajta segíteni. Pedig szép, és megbízható típus: Seiko 5 automata.
Tegnap hoztunk az Argosból katalógusokat, és kinéztem magamnak egy szép órát. Az Argos Angliát és Írországot behálózó katalógus-áruház, a legolcsóbban itt lehet megbízható árukat vásárolni. Istenem, mikor jutunk el ide Magyarországon?
Kinéztem egy Rotaryt, és megvettem a 11345 sorszámút. Svájci, és ez mindent elmond róla. Nincs benne földrengés-előrejelző, se barométer, és nem vízhatlan százezer kilométer mélységig, valamit az űrben se nem lehet vele sétát tenni. De: elegáns, és mutatja az időt (római számokkal) és a dátumot.
Végre minden tisztázódott: Laci beszélt Herr Meyerrel, és megvan a váltások ideje és helye:
Laci Rostockból megy haza Gyuszóval, őt Bandi váltja. Én átmegyek a hajóval Liepajába, és érkezés után megyek haza, kell a kabinom egy szerelőnek, és fedélzeti tisztre nincs szükség a hajógyárban (hál' Istennek, mondom...).

Augusztus 2. péntek, Goole, úton. Írhattam volna tegnapra is az indulást, mert pontosan 00:00-kor kezdtük el a manővert. Kifelé kissé gubancosabb volt, mert a sötét miatt nem lehetett úgy felmérni a part távolságát, de így is csak egyszer történt meg, hogy a bulba fél méterre közelítette meg a rakpartot, én pedig az orrból kihajolva kézzel elértem a szállításra várakozó konténereket.
A zsiliptől kezdve eseménytelen volt az út, ha nem számolom a sok-sok esőt, meg hideget. Valami van velem, mert amíg a többiek "télibe" öltöznek, addig én, ha hosszúnadrágot veszek, akkor izzadok, mint egy ló. Így sortba és atlétatrikóba járok a hídra.
Gyuszó egész nap búval bélelten jár-kelt. Érthető. Hazamegy, és egyszer s mindenkorra vége a hajózásnak. Már elmúlt 58, így is nyugdíjas, ez volt az utolsó hajója. Persze az is lehet, hogy azért kedvetlen, mert szeptemberig számolta a hajót, s most elesik másfél havi pénztől. Nem tudom, nem nyilatkozik.

Augusztus 3. szombat, úton, Jelsa, úton. Kellemes születésnapot kívánok magamnak. Immár ötvennegyedszer! Bár a fiúknak azt mondtam, hogy harminc múltam, azt mondták, hogy ez biztos igaz lehet, mert már jó régen mondhatom magamról.

A fiúk részéről a gratuláció folyamatosan, déltől kávéig zajlott, kivel mikor találkoztam. A kalamári csak holnap lesz, mert az érkezést vacsoraidőre tettük, és jobb, ha nyugi van ilyen nevezetes alkalmakkor!
Hát ez be is jött. Hatra érkeztünk Jelsa City elé. Úgy saccolom, hogy lehet 0,357 lakosa, az elmúlt tízmillió évben elhunytakat is beleszámítva... Van egy félig elbányászott hegy a zúzdával meg a rakpart, és kész. Még mooringman (ő veszi el a kikötőkötelet, és teszi a bakra) se várt. Kiugrottam a partra - jó, kikecmeregtem a kis pilotlépcsőn... - és elvettem a springet, mire lélekszakadva megjött két melós, és átvették a köteleket.
Az egyiket kikérdeztem, hogy mire számíthatunk? Két és fél óra alatt beraknak, de csak azért ilyen lassan, mert az egyik fajta követ csak két óra alatt tudják összeszedni. A másik 1700 tonnát negyven perc alatt berakják... Nem semmi!
Lucó kikötés után elküldött aludni:
- Menj el aludni, Pistikém, úgyis éjfélkor jössz szolgálatba...
Mire a három pontot kimondta, már a kabinban voltam. Így aztán nem tudok beszámolni arról, hogy milyen bolondokháza volt, hányszor kellett a hajót kötelekkel húzkodni, mert a rakodó-berendezés csak a hajó széltében tud mozogni, hosszirányban nekünk kell.
Nos, a naplóba Lucó 22:45-re írta be a berakás végét (19:15-kor kezdtek!)
Mire felkeltem az éjszakai szolgálatra, már menetben voltunk.

Július 27. szombat, úton. Szép az idő, délután térképeket javítottam, aztán olvastam. Lucó hozott le három érdekesnek látszó könyvet: A Viktort, ezzel már végeztem, a Maffiaregényt, és Hitlerről egy könyvet. Most pár napja a Bartus László által írt

Maffiaregényt olvasom

Július 28. vasárnap, úton. Isten éltesse Szabolcs fiamat neve napján! Remélem, sikerült a bringát előkeríteni a pincéből, és jól érzi magát Kapolcson, és a többi helyszínen a Művészetek Völgye rendezvényein.
Olajtengeren hajózunk az Angol csatornában.

Július 29. hétfő, úton. Apa ma hetvenöt éves. Isten éltesse az öregemet! Remélem, hogy a hátralevő éveit szellemi frissességben és (viszonylagos) egészségben éli le.
Mrs. Genrich azt szeretné, ha este tízre megérkeznénk a Humber torkolatához, akkor van magas víz, de sajnos ez nem "kívánságműsor".
Este Lucó beszélt az öreggel, és ebből kifolyólag kissé szomorú. Ugyanis még keresik a rakományt, hogy ne üresen menjünk Németországba. A mostani ábra szerint követ vinnénk Lübeckbe, de oda általában Rekefjordból megy a hajó, és ez azt jelenti, hogy rá kell tenni a barbának pár napot a hazaérkezésre.
Lübeckben viszont jó világ lesz: megjön az élelmiszer, másfél tonna festék, a fedélzeti sztór és a főgépalkatrészek. Cipekedhetünk, mint a málhás szamár...

Július 20. szombat, úton. Csendes nap, semmi nem történt. Délután notice-okkal foglalkoztam.

Július 17. szerda, úton. Megyünk, és olvasok.

Július 18. csütörtök, úton, Swansea, úton. Jöttünk, mint az olajozott mennykő, hogy éjfél előtt bémehessünk, mert mindent arra hegyezett ki a CBJW (a cég), hogy a hét végét menetben töltsük, és ahhoz holnap be kell raknunk Írországban. Délután háromra meg is érkeztünk. A draft surveyor már a parton várt, még ki se kötöttünk, kiugrottam a partra, hogy leolvassuk a merülést. Az öreget ismertem, tavaly nyáron is ő jött. Elvégeztük a dolgunk, a végén azt mondja.
- Este is én jövök.
- Miért, a lánya hol van? - kérdeztem, mert tudni kell, hogy a lánya szokott ezen a rakparton dolgozni. A kislány olyan szép, mint egy csúnya fiú, de erről nem tehet szegényke. Abszolút fiús alkat.
- Kórházban, vakbél gyanúval vitték be, de szerencsére nem az. De hétfőn "bevonul", hajóra száll, mint "engine cadet". Én nem elleneztem, de megbeszéltük, hogy végigviszi a "szamárlétrát", tehát addig nem hagyhatja abba, amíg meg nincs az elsőosztályú gépész vizsgája (chief engineer = főgépész, és nem főmérnök, mint ahogyan sok, fordító magyarítja néhány könyvben és filmben a kifejezést.)

A rakodással nem volt semmi baj: beengedték a raktárba a szívócsövet, és este tízre már alig volt rakomány. A matrózaink és a szakács is lent voltak a raktárban, folyamatosan takarítottak (ezért a helyiek fizetnek nekik), Fürge pedig nyomta be a ballasztot.
Hogy tele van-e egy tank azt úgy ellenőrizzük, hogy megnyomatjuk, amíg túl nem folyik. Az öreg surveyor korábban megjött, hát akkor kezdjünk hozzá. Ment minden rendben, utoljára maradt volna a két 4-es szárnytank (az alatta levő duplafenék üres volt). A bal oldallal minden rendben, de a jobb oldal nem akart túlfolyni. Aztán elkezdtünk szép csendesen dőlni, és dőltünk-dőltünk, már-már úgy éreztem, még egy-két fok, és felborulunk.
Lucó leállíttatta a ballasztszivattyút, Fürge lemérte a 4-es duplafeneket, hát húsz cent víz volt benne. Vagy átszakadt a fölötte levő szárnytank alja, vagy a szelepekkel van baj... A gondot egyszerűen oldottuk meg: kiszívta Fürge a 4-est, majd lemértük a két tankot. Azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy hajógyárba menjünk.

Július 19. péntek, úton, Cork, úton. A város a Lee folyó partján fekszik. A pilot a torkolatban levő kisváros, Cobh előtt száll be. De ahhoz, hogy beszállhasson, oda is kell érni. Ma azonban, ez nem is volt olyan egyszerű dolog:

Távolban egy(?) fehér vitorla

Lucó érkezés előtt egy órával feljött a hídra.

Aggódva figyelt egy többé-kevésbé folyamatos fehér sávot a part közelében. Később jól kivehetően három csoportra szakadt: minimum 3 millió vitorlás volt, valami versenyt rendeztek, és természetesen a folyóra vezető csatornát is ellepték. A radaron, mint három, lassan úszó sziget, olyannak látszottak. Látványnak fantasztikus volt, de közöttük lavírozni már nem volt az! Lassíts, fordulj, gyorsíts, térj, lassíts, ez ment vagy háromnegyed órán keresztül, és közben Laci mondta a magáét, hogy miért most, miért itt van ez a csomó vitorlás... Azért bejöttünk.
A pilot beszállt, én készítettem pár klassz képet Cobh városáról, valami fantasztikus kisváros! Színes, egyemeletes házak, gyönyörű templom a domboldalban, a rakparton nevezetes bár: a neve Titanic, itt kötött ki és vett fel utasokat utoljára a szerencsétlen sorsú hajó, mielőtt nekivágott volna végzetes útjának.

A folyón hét mérföldet mentünk, elhaladtunk néhány apró település előtt. Az egyik mólójához egy fehér jacht volt kikötve. Azt mondja a pilot:
- Ezt a jachtot kibérelte egy német társaság egy hétre, de el se mentek, mert a móló másik oldalán álló kocsma igen megnyerte a tetszésüket. A tulaj meg boldog, mert nincs semmi költség, és a hajó hozza a pénzt.
Négyre érkeztünk, azonnal elkezdték belénk nyomni a finomított cinkércet.
Tizenegykor indultunk.
Állítólag, mert nyolckor lefeküdtem, és amikor felkeltem, már menetben voltunk.
Avilesbe megyünk, hétfőn érkezünk, a kirakás után Bayonne (francia), majd Goole (angol kikötő a Humberba ömlő Ouse folyón). Onnan már a Baltira megyünk, a kieli csatornán át, ott beszáll Hóki, Lucó hazamegy, mi pedig Rigába, hajógyárba.

Július 8-12. hétfő-péntek, úton, Pasajes. Írom a naplóm, és valami furcsa történt: a betűket, a megírt szövegrészt "kijelöli" (shift + kurzorvezérlő nyíl) a program. A kis és nagybetűk összekeverednek, valami baj lehet! Elmentem a munkámat, és újra indítottam a gépet.

Nem indul!
Ugyanaz a hibaüzenet, ami a Lys Carrieren volt! Te jó ég, összeomlott a rendszer! Most mit csináljak?
Próbálom többször, végre elindul a Windows csökkentett módban. Lacival megbeszéltem, hogy a hajó használaton kívüli gépét összerakom a kabinomban, és arra kimentem az összes munkámat. Ez zömmel a fotóimra vonatkozott, de persze jó pár munkafájlom is volt, főleg a naplóim, meg a túlórák, az úti jelentések, személyzeti lista és egyéb nyomtatványok, ami miatt ő is azon volt, hogy mindent megtehessek a mentésre.
Két napig csak tömörítettem, kiírtam lemezre, aztán átettem a hajó számítógépére. Okulva az előző hajón történteken, most itt volt nálam a Windows telepítő program, és a laptop utility lemeze is. Csak azt sajnáltam, hogy a Word és az Excel telepítő hiányában nem lesz szövegszerkesztőm. A setup gyűjteményemben azonban találtam megfelelőnek tűnő (easy office) programot, így bátran nekiálltam a formázásnak.
Betettem az indítólemezt, de egyszerűen nem fogadta el, hanem kiírta: a Windows indítófájljait kihagyja. Ha ő így, akkor én úgy: beírtam a format c: parancsot, és kiírta: hibás fájlnév. Majd szívszélhűdést kaptam. Nem tudtam megformázni a gépet!
Varázsoltam egy kicsit, és végül sikerült: letöröltem mindent. Újra be az indítólemez, és ugyanaz, mint az előbb: a Windowst akarta indítani, de persze mindig sikertelenül. Végül az 1478-ik próbálkozásra úgy indult, ahogyan kell az indítólemezzel, és elindítottam a telepítést.
Amikor először ért ahhoz a ponthoz, hogy újra indította a számítógépet, megint a rossz nyavalyát hozta rám! Csökkentett módban indult.
Arra jó volt, hogy a hajó gépéről a fájlokat visszaraktam.
Aztán az újraindítás után folytatta a telepítést, a következő újraindításnál megint csökkentett módban indult, a későbbi bekapcsolás után megint folytatta a telepítést. Vagy két napomba került, mire befejezte. Amint felraktam a képernyő illesztőprogramját, a probléma megszűnt, minden indításnál normálisan működött.
Aztán a szövegszerkesztő problémát is megoldottam, a hajóét (Office 2000) installáltam, és most megint tudok írni, igaz az angol nyelvű Word nem ismeri a magyar helyesírást, és el se tud választani, de ez legyen a legnagyobb baj. Szoftverellenőrök ezt a részt ne olvassák el!
Ami a legfontosabb, írhatom tovább a könyvem!

Július, 12. péntek, Pasajes, horgonyon. Még mindig kint állunk horgonyon, de legalább megtudtuk, hogy holnap reggel bemehetünk, és vasárnap raknak ki.

Július 13. szombat, Pasajes. Kora reggel bejöttünk, nagyon szépen sütött a nap, azt hiszem, szép képeket készítettem.
Délután kimentünk a szakáccsal, vettem egy kis ezt-azt (zokni, csoki), megittunk két kocsmában két-két kört, és bejöttünk.

Július 14. vasárnap, Pasajes, úton, Santander. Reggel nyolckor nekünk estek, és délre el is felejtettük, hogy volt bennünk rakomány! Ilyen irdatlan markolót még nem is láttam (volna, ha először lettem volna Pasajesben)!
Este Santander.
A tévében egy fiatalembert mutogatnak - rendőrök között, és ahogyan elviszik -, meg a párizsi felvonulást, meg Jacques Chiracot. A pasi talán rálőtt?

Július 15. hétfő, Santander. Ilyen a mi szerencsénk: holnap fieszta lesz, a tengerészek védőszentjét ünneplik a spanyol kikötőkben, nem is dolgoznak, mi meg hajnalban elmegyünk.
Délelőtt kimentem vásárolni.
A berakás utáni draft survey gyorsan elkészült, s mivel a surveyor megvárta az ügynököt, és utána kivitték a fiúkat a városba, ezért volt kétszer tíz percünk beszélgetni. Kérdeztem, mi a konfliktus Spanyolország és Marokkó között?
Hát én még nem láttam senkit olyan felszabadultan röhögni, ahogy a fiatalember tette.
Tizenkét marokkói katona átevezett egy picuri, lakatlan, spanyol sziklára a marokkói partok közelében, kitűzték a zöldcsillagos vörös zászlót, és ott "kempingeznek". Itt meg az Európai Unió biztosítja a spanyolokat a támogatásáról, haditengerészet, meg tábornokok, meg minden a tévében!
Közben Cliontont is láttam az ifjú király esküvőjén(?). Csak feltételezem, mert annyira nem értem a tévét.
Lehet, hogy ez volt a nászajándék a katonák (esetleg részeg?) részéről. De az is lehet, hogy próbacukkolás, hogy lássák, mit szólnak a spanyolok, ha Ceutát és Melillát elfoglalnák az arabok.

Július 16. kedd, Santander, úton. Lucó ideadta dr. Kende Péter könyvét, aminek a címe: A Viktor. Természetesen a miniszterelnökről van szó.
Ahogyan ez már lenni szokott, ha valakinek nem kenyere a tárgyilagosság, akkor akarva-akaratlanul is elveti a sulykot, így aztán már nem tudom komolyra venni, viszont jókat vigyorgok az erőlködésén. Ugyanis az élet nem az, aminek szeretné beállítani: nincsenek az életben így ördögök (fideszesek) és úgy angyalok (szadeszesek - ez Kende úr szóhasználata a könyvben az SZDSZ-re), ahogyan bemutatja azokat akikről ír. Mindenki ember, jó és rossz tulajdonságokkal, legfeljebb az egyikben az egyikből több van! Az mindig hiteltelen, legalább is számomra, ha meg se próbál tárgyilagos lenni. Nyilvánvaló, hogy a könyvvel a megrendelő érdekeit kellett szolgálni. Ezt a könyvet pedig a 2002-es kampányra írta Kende úr: "Orbán Viktort ki kell csinálni" céllal.
Természetesen a könyv érdekes: mint tengerész sok minden történésből kimaradtam, és érdekes látni összefoglalva az eseményeket. Amíg vissza nem jöttem hajózni ('98 július 12.) addig se voltam képben, hiszen akkor dolgoztam: hajnal ötre jártam a Mahartba, és 11-re haza, és ami a kulisszák mögött zajlott, csak a "beavatottak" számára volt nagyon-nagyon kis részben ismert. Érdekes olvasni benne az egyik rokonunkról, aki hitelesen tudja majd értékelni a róla leírtakat. Persze nem a tényekkel van a baj. Hanem többek között azzal, hogy ami pozitív, azt is tudja negatívumként tálalni.
Egy példa:
Kéri László politológus - aki Orbán tanára is volt -, meséli:
Amikor Viktor miniszterelnök lett, suttogták róla, hogy sokakkal átváltott magázódásra. Egy könyvbemutatón Kéri készülődött, hogy jól beolvas neki, ha vele is elkezd magázódni. Amikor találkoztak, akkor Orbán azt mondja:
- Szervusz Laci, ne haragudj, nincs időm, rohanok, később beszélgetünk.
Ezután Kende leírja, hogy Kéri hogyan olvasott volna be Viktornak, ha magázódik. És nyilván ez, az utolsó mondat a részből, ez marad meg abban az olvasóban, aki nem érti, hogy mire megy ki a játék!
Persze nem vitatom a "tényeket". Elhiszem, amit Simicskáról (és másokról) ír, ha nem igaz, akkor majd ő (ők) perel(nek), de ezt viszont nem hiszem. Elhiszem, amit az Orbán papa vállalkozásáról ír, mert más tényeknek nem vagyok a birtokában. Persze a levonandó tanulságokkal együtt: a hatalom, a baráti és rokoni kapcsolatok mindig így működnek, ez volt 90-94 és 94-98 között is, és ez, és így várható most is.
Mert mindig emberek ülnek a bársonyszékekben, mindig lesznek közöttük hamisak és szélhámosok, ez nem a Fidesz kormány sajátja.

Július 1. hétfő, úton, Le Havre. Nyugodt délelőttöm volt: a pilotot 8:45-re ígérték, így alhattam.Arra ébredtem, hogy a főgép veszettül jár hátra. Megvártam az óracsörgést, aztán kimentem a folyosóra. Odakint ramaty idő volt, zuhogott az eső, de már part mellett álltunk, már megint a belváros közelében vagyunk, az ügynök szerint negyven perc kocsival...
Amikor a pilot elment, az ügynök még maradt, és Lucóval a partra mentek, s a zuhogó esőben a hajó orrát tanulmányozták. Kiderült: nekimentek a rakpartnak, illetve egy kikötőbakot tartó vasoszlopnak (dolphin), és az felszakította a hajó orrát, szerencsére a fedélzet felett. Hát, elég rondán néz ki! A kikötőbak előtt levő korlát összetört.
Ebből aztán egész napos elfoglaltság támadt.
A rakpart tulajdonosát képviselő biztosító délután jött megszemlélni a kárt. Fényképeztek, szörnyülködtek, aztán elmentek. Mondanom se kell, hogy Lucó egész nap aggódott. Meg is értem, még akkor is, ha a CJBW (a cég) megnyugtatta, hogy ne csináljon gondot belőle, ők mindent intéznek, a lényeg az, hogy a hajó tengerálló, nem kell hajógyárba menni emiatt.

Július 2. kedd, Le Havre. Délelőtt zuhogott az eső, de ez nem zavarta a mi biztosítónkat abban, hogy megszemlélje a kárt, fényképezzen, és vagy két órát tébláboljon a hajón.
Délután kezdték a kirakást. Van nekik egy vadi új cementkirakó masinájuk, komputervezérlés, meg garancia, meg minden, de ez nem gátolta abban, hogy félóránként le ne álljon...

Július 3. szerda, Le Havre. Esős nap. Ez persze nem fejezi ki a lényegét az időjárásnak. Vagy száz kilométer per órás sebességű szél süvöltött, a kis csatornában, ahol állunk, komoly hullámverést okozott, hideg volt, mintha késő ősz lenne, és a kirakni is csak szakaszokban tudtak.
Nem is fejezték be, holnapra maradt vagy háromórai munka.

Július 4. csütörtök, Le Havre, úton. Tízre kirakták a cementet. Tizenegykor indultunk, a nyílt vízen sokkal jobb idő várt, mint gondoltam. Alig voltak hullámok. Barkingba megyünk, a Temzére. A Paduával már voltam itt, ez se lesz semmi! Apálykor nincs víz a hajó alatt, és a fenék hosszirányban, az orrtól számítva lejtős... Laci már aggódik...
A híradóban Washingtonból mutattak képeket: a Fehér Ház környéke kihalt, csak tagbaszakadt hekusokat lehetett látni páncélautók mellett. Várják bin Laden újabb akcióját.

Július 5. péntek, úton, Barking. Egészen máshova álltunk, mint a Paduával. Most egy pici folyócskára jöttünk fel, a túloldalon nádas és szúnyoggyár susog, mellettünk meg kies ócskavas halmokban gyönyörködhetünk.

A hajót "full and complet, Masters option"-nel adták ki. Azaz a teljes hajóteret vette ki a szállító, annyit rakhat be, amennyit csak tud, de a parancsnok, ha úgy látja jónak, előbb leállíthatja a berakást. Az ok egyszerű: vasárnap, amikor indulunk, csak ötméteres víz lesz, ehhez a merüléshez kell kikalkulálni a stabilitást, nem valószínű, hogy a hajót tele lehet rakni. Az csak hab a tortán, hogy apálykor beleültünk az iszapba, és mivel érkezéskor elkezdtek rakni, mint a megszállottak, ezért a dagállyal már fel se tudtunk úszni. Ez azért volt baj, mert így nem tudtuk kiszámolni a merülés alapján, hogy mennyi ócskavasat raktak be (az alapján meg lehetett volna állapítani a rakomány sűrűségét (a szállító 54-es stowage factort adott meg), és Laci nem tudta teljes biztonsággal megmondani, hogy meddig rakhatják be a hajót.
Ez persze újabb fejfájást okoz Lacinak. El kellett fogadni a megadott adatokat, a felveendő ballasztvizet 3000 tonna ócskavashoz kalkulálta.
Este 11-ig dolgoztak, holnapra két- háromórai munka maradt.
A los anegelesi reptéren egy arab lelőtt két embert, más atrocitásról nem tudok a tegnapot illetően.

Július 6. szombat, Barking. Berakták a hiányzó vasat, a hajó elejében és hátuljában hagytak ki helyet.
Kinagytakarítottam a hidat.

Július 7. vasárnap, Barking, úton. Az igazság órája: déli tizenkettő, ekkor jött a révkalauz. A hajó orrát megtartottuk egy orrkötéllel, a farát kifordította, ez könnyen ment. Amikor beindították az orrsugárkormányt (egy szivattyú, ami oldalirányban lövi ki a vizet a hajóorrban, ezzel könnyebben lehet fordulni), hallottam, hogy vasat, drótokat szív be, csörgött, zörgött, kattogott, hogy rossz volt hallgatni. A hajó csúszott az iszapon, a vízbe hullott ócskavas karistolta a feneket, egy hátra, egy előre, megint hátra, a révkalauz próbálta leráncigálni a hajót a folyó közepére. Vagy tíz méterre eltávolodtunk a rakparttól, a főgép dohogott, küszködött, mi meg lassan-lassan megindultunk. Hol jobbra, hol balra dőltünk, attól függően, hogy a hajó melyik oldala feküdt fel, csúszott az iszapon.
Fél órába tellett, de kijutottunk a Temzére.
Azonnal megdőltünk jobbra, vagy 6-8 fokot, a hajóközépen mért merülési érték között 40 centi különbség volt. Lementem a pilotcsónakba, leolvastam az első és hátsó merülést, azután mérőszalaggal megmértem középen, addigra Laci előkészítette a stabilitási számítást, csak a merülési adatokra volt szükség. A fuvarlevélre 3002 tonna került, tehát minden a várakozásnak megfelelő volt, ahogyan Laci előzetesen számolt. Mindössze annyi volt a "gubanc", hogy egy lábnyit orra voltunk bukva, de ez nem gond, mert ballasztvízzel ki tudtuk egyenlíteni, ahogyan a dőlést is.
Laci megkönnyebbült, mehetünk Pasajesbe, Spanyolországba. Három nap menet.
Az utóbbi időben megrendültem: nem megy az írás. Pár novellánál, és egy félbehagyott írásnál (amit persze valamikor befejezek) többet nem írtam. Kínlódtam, próbálkoztam, akartam, de így magától értetődő, hogy nem megy. Aztán a délutáni őrség alatt összeállt a fejemben a következő könyv. A baj csak az, hogy a megírásához szükségeltetik némi tanulmány, bizonyos, általam nem ismert területeken. Nem baj, majd utánajárok a dolgoknak. Legalább nyolcvan százalékban tudom a cselekményt, az eseményeket, a történet legizgalmasabb fordulópontjait, húsz százalékot adok a könyvnek arra, hogy magát írja...

Június 25. kedd, El Ferrol, úton. Nyolckor kezdtek, és hamar lehűtötték a lelkesedésünket: két daruval kezdték a kirakást, és biztosítottak, hogy nem kell félnünk, estére befejezik. Jelzem ettől féltünk.Laci tízkor kiment, hogy megvegye a névnapjára a pacalt, a borjúlábat és a bélszínt. Mint kiderült, a családban három Gáti László van, a kakast az unoka Lacika egészségére ettük, a fácánlevest a Kislaci (fia) tiszteletére, és 27-én köszönthetjük őt.

Amikor bejött, felöltöztem, és kimentem. Az indok: egy pötty tej, vagy sűrített tej sincs a hajón, így viszont hogyan igyam a kávét? Ha "nesz" lenne, akkor még elmegy, de ez a vékony német kávé bizony melegítve borzadály tud lenni, ha nincs semmi, ami simává tegye.

Most okos voltam, az edzőcipőben mentem ki, így nem is fájdult meg a lábam, mint Brestben.
Kedves városka.
A haditengerészet uralja, a hivatalok palotákban, úton-útfélen, laktanyák, és a hadikikötő. Nem vették szívesen, ha fényképeztem, de meg lehetett találni a megfelelő látószöget, hogy a bejárat mellett strázsáló ágyút, az ilyen-olyan admirális emlékét őrző emlékoszlopot lefényképezhessem.
Felmentem az egyik sikátoron egy "főbbutcának" látszó útra, és végigsétáltam. Jó lenne tudni, hogy a spanyolok hogyan tartják magukban a lelket, mert mindenféle üzletet találtam, csak élelmiszerboltot nem. Végül egy előzékeny seòora elvitt egy mellékutcába, és megmutatott egy picurka boltot. Completa nuku, de volt sűrített tej, így nem kellett bemennem üres kézzel. A szakács majoránnát is kért, de így nem értették, majd némi artikulálás után sajnálkozva rázta az eladó a fejét: - mejoranna no hay. Egy szupermarketet is találtam, fent a domb tetején, de ott se "hay mejoranna...".
Egy kocsmában tévét láttam, és abban a reményben, hogy a németeket verik, beültem egy sör erejéig, aztán amikor a német góllal elszállt minden remény (az enyém is, meg a koreaiaké is) szépen besétáltam.
Hétkor indultunk, de azt nem vártam meg, lefeküdtem.

Június 26. szerda, úton. Fúj az északi szél, a hajó üt, üresek vagyunk, nem mertem elővenni a komputert.

Június 27. csütörtök, úton. Az Angol csatornában szép az idő, most pótolom a naplómat. Dordrechtben már várnak, mint a messiást, szombat hajnalban érkezéskor nekünk esnek, és indulunk is, nyilván a vasárnapot vízen akarja töltetni a cég, hogy hétfőn már Le Havre-ban rakodjunk.
A hó végét készítem.

Június 28. péntek, úton. Este érkezés Rotterdam elé, kialudtam magam, mert holnap nagy bolondokháza várható.

Június 29. szombat, úton, Dordrecht, úton. Hajnali egykor érkeztünk. Hóki már a parton volt, meghozta az élelmiszereket és a negyedéves rendelést. Herr Meyer valamilyen hivatalos megbeszélés miatt nem tudott jönni.
Kikötés után, ahogyan már ez lenni szokott, megjött az úszódaru, és összeveszett a rakodásvezető az olajos bárkával, hogy kié az elsőség? Végül a daru ránk kötött, és a bárka a farunkhoz állt. Természetesen azonnal elkezdték a berakást. Cementet raktunk daruval, markolóval! Ez nem lehetett igaz! Még az volt a szerencsénk, hogy nem volt szél, így csak mérsékelten lett koszos a hajó a berakás végére.
Természetesen Hóki nem tudott a hajó mellé állni a furgonnal, így jó messziről kellett behordani mindent. Négyre azért végeztünk, utána segítettem a szakácsnak elrendezni az élelmiszert.
Lucó elment aludni, azzal, hogy meghagyta, hatkor ébresszem. Mivel alig aludt, ezért hagytam, hét után bújt elő az óljából, utána mehettem én is pihenni. A rakodást magára vállalta, én meg nem erősködtem.
Ebéd után megnéztük a VB meccset, a harmadik helyért, jó volt, a törökök is hajtottak, a koreaiak is, mindkettőnek a legjobb VB szereplése volt a tét - ilyen jó kisdöntő ritkaság, mert általában két búval bélelt vesztes imitálja a focit -, a tütyők 3-1-re verték a házigazdákat.
Közben berakták a hajót, vacsora után zuhany, és alvás. Valójában egy kellemes nap volt számomra, egyáltalán nem húzós, köszönet a barbának. A Lys Carrieren ez a nap hosszú lett volna...
Este 22:00-kor indultunk, hagytuk, hogy a cement tíz órát ülepedjen.

Június 30. úton. Viszonylag jó idő fogadott a tengeren, de hamar bedurrant, nyugati 6-7-es volt.

VB döntő a Doveri szikláknál

Június 19. szerda, Brest. Délre az öreg feladta a küzdelmet, a második segédgéppel végeztek, de a harmadikról nem tudták levenni a kuplungtárcsát, így ahhoz szervizt hívtak, ők holnap reggel jönnek.Idő van, mert a rakodással csínján bánnak, reggel 8-tól délig, s 14-18-ig raknak. Csak ma este végeznek, ha igaz, s ráadásul itt is rakunk be El Ferrolnak (spanyol kikötő) ócskavasat.

Lucó be van indulva.Közeleg a névnapja, és ezt kakaspörkölttel akarja megünnepelni, s készül a piacra, hogy vegyen egy igazi gall kakast. Az ügynökkel megbeszélte, hogy holnap reggelre taxit küld, aki kiviszi a piacra, ahol megveheti.
Ennek örömére jól besöröztünk este.

Június 20. csütörtök, Brest. Jelentem, megvan a kakas. Két darab, plusz egy fácán. Tizenegykor rohant ki Laci, taxival ment-jött, s bevásárolt. Ha minden igaz, akkor holnap lesz a napja, hogy elkészíti Kálmán.
Az öreg dolgozik, mint a megszállott. Ez nem is lenne baj, de Lucó kezd kiakadni tőle. Félóránként megtalálja, hogy ide jöjjön, oda menjen, ezt csinálják a matrózok, ott dolgozzanak.
Én nem zavartatom magam, teszem a dolgom, ha szükség van rám, akkor majd szólnak, de még nem szállt rám senki...
A szerviz bejött reggel kilencre, leszedték a tárcsát, és tízkor már el is mentek. Százötven eurójába került Herr Meyernek.
Hatra befejezték a kirakást, este tízre átálltunk a berakó rakpartra, a hajógyár dokkja mellé. Van egy kupac ócskavas, és egy rakás ócska horgonylánc és horgony, amit El Ferrolba kell vinnünk.

Június 21. péntek, Brest. Hétre kinyitottam a raktárt. Tíz perc múlva megérkezett két markolós autódaru, de Laci nem engedte elkezdeni a berakást, ugyanis egy kis probléma miatt aggódott: ha felülre teszik a horgonyláncokat, akkor nagyon megemeli a rakomány súlypontját, és a stabilitást alaposan lerontja. Ehhez azt is tudni kell, hogy a rakomány pontos súlyát nem adták meg, így számolni se nagyon tudunk.
Negyed nyolckor megérkezett egy kedves, antipatikus francia, aki elkezdett üvöltözni az ügynökkel és a rakodásvezetővel, hadonászott, szaladgált, mint az eszelős. Kiderült, az a baja, hogy nem kezdték el a berakást hétkor, kikelt magából, hogy mit képzelnek, a hülye stabilitás miatt nem dolgoznak, kit érdekel a hajó, csak az a fontos, hogy a rakományt berakják. Tíz perc múlva elviharzott, a szegény ügynök meg csak nézett, és szomorú volt, mert azzal fenyegetőzött - ahogyan később elmondta -, hogy a szállító felbontja a szerződést az ügynökséggel. Nagyon a szívembe tudtam zárni az üvöltős franciát.
Estére elkészült Lucó kedvére a kakaspörkölt, isteni finom lett, Kálmán kitett magáért, az öreg is megnyalta mind a tíz ujját utána. Éjfélig beszélgettünk, söröztünk.
Korea kiejtette a spanyolokat is, így már a lengyel, portugál, olasz, és spanyol skalp is az övék. Remélem, a németeket is elkalapálják.

Június 22. szombat, Brest, úton. Fél tízkor Herr Meyer elment, mi pedig kettőkor indultunk. Most nyugi van.
Dordrechtbe jön, és hozza a kaját, mert már igen szűkében vagyunk mindennek.
Este még jött a tévé, így láttam az összefoglalót a Törökország - Szenegál meccsről. A franciák utolsó reménye is elszállt, mert a második csapatuk is kiesett. (A szenegáli játékosok a francia bajnokságban légióskodnak...)

Június 23. vasárnap, úton. Beindultak a rövid utak. Hétfőn érkezünk, innen elmegyünk Dordrechtbe, majd cementtel Le Havre-ba.
Ebédre fácánleves volt, nagyot alkotott Kálmán, bizony erre lehet mondani, nem úgy, mint Knézi szokta volt mondani a meccseken: a játékos nem alkotott maradandót a pályán...
Vacsora után beszélgettünk, söröztünk. A téma: a családi beszélgetések.
Lucó dobta fel, mert nagy bánata, hogy nem tudja összehozni a családját egy kis beszélgetésre. A többiek egyetértettek, én nem tudtam beszállni a közös panaszkodásba, mert nálunk ez a gond nem létezik, hál' Istennek.

Június 24. hétfő, úton, El Ferrol de Caudillo. Szerencsém volt: hajnalban horgonyt dobtunk, így tudtam délig aludni. Nem volt szerencsém: ha bevittek volna, akkor kimehettem volna a városba.
A pilot este fél tízkor jött, de még világos volt, sőt napsütés.

 

Gyönyörű az út a kikötőbe. A la corunai öbölből egy keskeny szoroson át lehet megközelíteni, ahol, egy kis kikötő, és egy hatalmas haditengerészeti bázis van. A szoros legkeskenyebb részén két hatalmas erőd őrzi a bázist. Még a XV. századból való, mintegy húsz éve költözött ki belőle a haditengerészet. A parton ki lehetett venni azokat a horgonyokat, amikhez kötelet meg láncot erősítettek, és megfeszítve lezárták a bejáratot. Azon egy hajó se ment át.
A szorossal szemközt az ágaskodó daruk mutatták, hol a kikötő. Ahogyan közeledtünk, jobbra-balra egyre több látszott a városkából. Felkúszik a dombra, festői látványt nyújtott. A hadihajók a kikötő két oldalán pihentek.
Este már nem nyúltak a rakományhoz.

Június 12. szerda, úton. Az idő szép, a szél, ami állandóan erős volt a kikötőben, elmúlt. Az öreg, elkeseredésében, ahogyan a hajója kinéz, egész nap nagynyomású vízsugárral mosta a rákötött cementet, de ez a festék jelentős részét is lehozta, minek következtében, most sokkal rozsdásabbak vagyunk, mint annak előtte.

Június 13. csütörtök, úton, Garrucha, úton. Hajnalban felhívott a pilot, hogy horgonyra állunk, s így ki tudtam aludni magam hattól délig. Lassítottam, hogy nyolcra érkezzünk, Laci gyorsított, hogy fél nyolcra. Herr Meyer egész délelőtt a hídon boldogította Lucót. Szétszerelték a plafont, kibelezték a kábelcsatornát, az öreg megszüntetett egy "készüléktelen" antennát, de mindezt olyan kecsesen, mint egy elefánttal keresztezett bivaly. Feltrappolt a térképasztalra, megragadta a vezetékeket, s Laci alig tudta megakadályozni, hogy az Inmarsat C kábeleit ki ne tépje egy rántással...
Délután kettőkor volt a manőver.
Háromkor megjöttek egy elevátorral, mire befejeztük a kiballasztolást, beraktak a hajóba 3150 tonna gypsumot (hidratált kalciumszulfát, aki ezt jobban érti, nekem csak csillogó kavics).
Herr Tulaj nem ment a gépbe dolgozni, mert nagy a zaj, helyette a kémény egyik merevítőjét szerkesztette újjá.
Vacsora után kiment, mert nem hitte el, hogy tíz előtt indulhatunk.
Már a pilot is hajón volt fél kilenckor, mire visszaette a fene a városból. Én ezt csak félálomban hallottam, mert nyolckor elvonultam csicsikálni.
Így azt se tudtam, hogy milyen kalandokon mentek keresztül.
Az öreg indulás előtt valahol beverte a fejét, és nem különösebben zavarta, hogy vérzik, időnként letörölte, és kész. Ettől teljesen Gorbacsov fazon lett. A szakács társaságában vonult ki, elvégre kell valaki, aki társ a bárokban, mert ökör iszik magában, és Herr Meyerre ezt nem lehet mondani. Végigjártak vagy hat kocsmát, mindegyikben lenyomtak egy-egy sört, mire végül találtak egy bankot, ahol volt ATM, pénzkiadó automata, a szokásos: kódolt ajtó, kis kotricában elhelyezve a pénzkiadó masinka. Az öreg elővette a négy kártyája közül az egyiket, benyomogatta a PIN-jét, de eltévesztette, a vége az lett, hogy az automata elnyelte a kártyát. Az öreg nem szívta mellre, jó helyen van, bankban, senki se használhatja, mondta.

Június 14. péntek, úton. Sajnos párás volt az idő, amikor Gibraltárhoz értünk, így nem tudtam igazán jó képeket készíteni, kivéve az öreg fénylő feje búbját, amikor Gyuszával mosta a raktártetőt.
Itt állok mindenféle focihír nélkül, és nem tudom, hogy az olaszok (az én titkos favoritjaim) és a portugálok (Szabolcs fiam kedvencei) hogyan végeztek a csoportmérkőzéseken? Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy ez skandallum. És lám, az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna.

Június 15. szombat, úton. Vége a jó időnek, fúj a szél, a hajó enyhén lityeg.

Június 16. vasárnap, úton. Délben sűrű köd fogadott. A matrózok az öreg vezetésével a raktártetőt festették. Készítettem két fényképet, amin jól látni, hogy a tenger nem látszik.
Végre délután láttuk (akik lent voltak, én csak öt percet, amíg kávét töltöttem magamnak) a Spanyolország - Írország meccset 3-2. Estére egy órás "mondial" műsort ígért a BIC kereskedelmi tévé, de csak a botránnyal foglalkozott, mert a portugálok nem vették a kötelező akadályt, és kiestek a további küzdelemből. Joao Pintot kiállították, mert bedarált egy koreai játékost, aztán valamit mondott is az argentin bírónak. A csapat nem mert Lisszabonba érkezni, az utolsó pillanatokban úgy döntöttek, hogy Portóban szálljon le a gép, de itt is várták őket nem éppen köszöntő transzparensekkel: Joao Pinto szégyelld magad, állt az egyiken.

Június 17. hétfő, úton. Ma is ködös nap volt, ez minden.

Június 18. kedd, úton, Brest. Délután érkeztünk. A pilottal vagy másfél órát jöttünk, a város egy igen jó természeti adottságokkal rendelkező öbölben van, szinte teljesen zárt, csak egy keskeny szoros vezet a nyílt tengerre. Nagy hadikikötő. A szoros két oldalán erődítményt láttam, megkérdeztem a pilotot, a németek bázisa volt?
- Az még Napóleon idejéből való - válaszolta. - Az angol flotta ellen építették, a partokról kereszttűz alatt tarthatták a bejáratot.
A nyugati kikötő, az Arzenál - hadikikötő - nyugati végében még állnak a németek által épített, lerombolhatatlan tengeralattjáró-bunkerek.
A kikötőbejárattal szemben, ahol a Penfeld folyó torkolata van, egy vár áll, ami a mai napig a haditengerészet kezelésében van. Tengerészeti Múzeum is van benne.
Vacsora után mindenki tette a dolgát. Fürge és az öreg eszüket vesztve rohantak a gépházba, s nekiestek a generátornak. Én lezuhanyoztam, és kimentem. Vittem magammal a kis digitális fényképezőgépet, meg némi eurót. A hajó mögött egy hatalmas szárazdokk van, a második legnagyobb volt Európában a II. Világháború idején, most nem tudnám besorolni. A németeknek volt még egy ekkora, s itt akarták a Tirpitzet kidokkolni, ha hinni lehet Fürgének, a gépészünknek.
A dokk mögött már a város van.
Elsétáltam a személykikötőig, majd egy keresztutcán felmentem a városba. A várhoz vezető sétányra jutottam. Vagy tíz percre megálltam, és próbáltam megfejteni a franciák golyójátékát, mert négy férfi lelkesen dobálta a maroknyi acélgolyókat, és latinos lelkesedéssel vitatkoztak egy-egy dobás után.
A várhoz fél hétkor értem, épp akkor zárt a múzeum, így nem engedtek be. Azt persze nem tiltották, hogy lefényképezem. A vár mögött egy nyitható hidat láttam, elsétáltam odáig, s át is mentem rajta. A híd alatti folyószakaszon apró hadihajók állnak kikötve. Mivel már hét óra körül járt, kerestem egy kocsmát, ahol tévé is van, mert Setéből emlékeztem, hogy ekkor kezdődik a VB napi összefoglalója.
Éppen az olaszok "tragédiája" volt műsoron, akik 1-0 után kikaptak az egyik házigazda, a koreaiak ellen. Nem hittem a szememnek! Így a legjobb nyolc között négy "kiscsapat" van: Szenegál, Törökország, Dél-Korea, és az USA. Ez a VB, úgy látszik, új értékrendet hoz a labdarúgásban.
Fél kilencre értem be a hajóra, megnéztem a képeimet, nem vagyok túlzottan feldobva tőlük, mert sajnos felhős volt az idő, s egy tengerész akkor készít képet, amikor ott van, nem akkor, amikor szép az idő, s jó a megvilágítás.

Lássunk egy német-angol tengerésznótát. Most szerencsés helyzetben vagyok, mert a szöveg a képernyőn követhető, így nem kell keresgélnem! Amit először találtam, az a szöveg eléggé különbözött a meghallgatott nótától.
Szeretettel minden shantykedvelőnek!

Június 9. vasárnap, Sete. Herr Meyer és Fürge (a gépészünk) nekiestek a segédgépnek, én egész nap a térképekkel és szakkönyvekkel foglaltam el magam. Jött két darab Notice to Mariners, ezek tartalmazzák az egy hét alatti változásokat a hajózási "adatbázisban", a térképeken, a világítótornyok jegyzékében, és az Admiralitás által kiadott egyéb szakkönyvekben. Így, hogy kaptunk két darabot, nem utálatos munka a javítás, a kettővel estére végeztem is, minden ki van javítva, még a "pilotkönyvek" (Sailing Directions) is.
Belenéztem két VB meccsbe is, de így, hogy nem vagyok "naprakész", elég unalmas. Még akkor is, ha a kicsi (Japán) elkalapálta a nagyot (Oroszország).

Herr Tulaj

A megszólítása Captain, hiszen egész életét végighajózta, mint parancsnok. Végre egy német tengerész, akiről csak jót mondhatok! Totál normális fej, közvetlen, nyoma sincs benne az "übermencs"-nek, nála természetes, hogy tudja mikor, és hogyan kell használni a "kérem" szót, és azt is tudja, mikor jár köszönet valakinek, és ki is mondja, s csodák csodája: a gyűrű még mindig az ujján van.
Délután megjött a bőröndje, de összetörve. A pasas teljesen kiakadt, de nem tudott mit tenni, mert egy taxisofőr hozta, aki csak a karját tárta szét, többet nem tudott angolul, amikor megmutatta a beszakadt aljat. Majd holnap, mondta, az ügynökkel megreklamáltatja.
Éjjel egyig szórakoztak a gépházban.
Én tévéztem, néztem a választást (Legislation 2002), mondjuk másra nem is volt lehetőség, mert minden adó ezzel volt elfoglalva. Nyert a jobboldal, jelentős fölénnyel (a szélsőjobb nélkül is), az előzetes várakozást is túlszárnyalva.

Június 10. hétfő, Sete. Hatkor elkezdték a kirakást, hétvégén, és ma is őrült szél van, szerencsére nem a hajóra hozza a cementet.
Délelőtt készítettem az öregnek három felvételt a generátor álló és forgó részéről, meg egy alkatrészről, és színesben kinyomtattam. Hallatlanul boldog volt. Később kitalálta, hogy a bőrönd aljáról is készítsek, és azt az ügynöknek adta, hogy azzal reklamáljon. Nagyon örvendett, és többször jól hátba vágott sűrű "köszönöm"-ök kíséretében.
Ez egyébként a stílusa: ülünk a szalonban, kávézunk, beszélgetünk, megböki a lábam, erre "okosan" figyelek, de a matrózoknak magyaráz, persze felém fordulva, közel hajol, és mondja a magáét, másnak...
Hamar meg lehet szokni, csak akkor csodálkozik el az ember, ha hozzám hajol, és hozzám is beszél. Mondja, mondja, be nem áll a szája, elveszi a félig tele kávés csupromat, feltölti, megissza, és visszaadja a bögrét...
Délután már alig álltam a lábamon, olyan álmos voltam. Valami történt velem, mert álomszuszék lettem, állandóan aludnék, és menetben is kialudtam mindig a teljes pihenőidőt, sose ébredtem előbb, mint a mobil csengése.
Fél háromkor azt mondta Lucó, menjek, feküdjek le, kilenckor jövök, mert hajnali háromig dolgoznak. Öt perc múlva már húztam a lóbőrt.
Szépen kipihenve ébredtem, hatkor, fél hétkor lementem vacsorázni.
Lucó fáradtan leült a szalonban, és mesélni kezdi a délután történteket:
Háromkor megjött a kantinnak rendelt sör, ásványvíz, cigi, de természetesen akkor jött az ügynök is, meg három, talpig egyenruhás fazon, akik a Port State Controll képviseletében jöttek megvizitálni a hajót, és ilyenkor alapos ellenőrzést tartanak.
A hídon mindent rendben találtak, csak akkor lepődtek meg, amikor a műszerek ellenőrzésekor összehasonlították a mágneses tájolót a pörgettyűssel. (Laikusok kedvéért: a pörgettyűs tájoló "pontosan" az északi irányt mutatja, ezzel van az automata kormány is összekapcsolva, erre navigálunk, és általában az eltérés a kettő között nem nagy, normális körülmények között. Mondjuk 5-7 foknyi eltérés természetes.)
- Captain, itt az eltérés 129 fok... - mondja az egyik hivatalos ellenőr, meglehetősen elképedve.
Lucó azonnal feltalálta magát, bár hallatlanul meglepődött:
- Hát persze, hisz nyitva a raktártető, és a nagy tömegű vas ott van fél méterre a mágneses tájolótól.
Fejcsóválva, de elfogadták.
Amikor elmentek, az öreg, Herr Meyer, kért egy injekciós tűt Lucótól.
- Feltöltöm a gyrót (pörgettyűs tájoló) folyadékkal.
Aranyos! A főnök pár órája kikapcsolta, és nem szólt Lacinak, naná, hogy olyan nagy volt az eltérés!
Nem búsultam, hogy nem vehettem részt az ellenőrzésben.
Most még várható ISM (International Safety Management) ellenőrzés, ebben még sose volt részem, nem tudom milyen, de biztosan nem leszek sokáig tudatlan.
Este kilenctől voltam szolgálatban.

Június 11. kedd, Sete, úton. Hajnali háromkor feküdtem le, mert addig dolgoztak, de az ébresztőt beállítottam kilenc óra harmincra, mert akkor kezdődött a Dánia - Franciaország meccs második félideje.

Egy szép nap

Mintha hájjal kenegettek volna, amikor megláttam, hogy a dánok 1-0-ra vezetnek. A második félidőben aztán kaptak még egyet a gall kakasosok, és mehetnek haza, azzal a boldog tudattal, hogy a VB-n minden csapattag házi gólkirály...
Innentől kezdve, minden franciától megkérdeztem, nagy sajnálkozva, hogy mi történt a VB favorit csapattal?
Amiket ezek mondtak! Főleg az edzőre... Meg a csatárokra... Itt volt a csapattal Anglia, Olaszország, és Franciaország idei gólkirálya...
Azt sajnálom, hogy a shipit elszalasztottam. Meg este már nem jött a TF1 és nem nézhettem a "Tous ensamble" című műsort, a napi összefoglalóról.
Eleinte Herr Meyer is rendkívül boldog volt, ami az eredménynek köszönhető. Később már durcás lett, amikor a gépházban befejezte a generátorjavítást, és kiment a fedélzetre megszemlélni a hajóját.
Gondolom, jobbra számított.
Rozsdásak vagyunk, koszosak vagyunk, mindenre rákötött a cementpor...
Beszélt Lucóval, kifogásolta, hogy vasárnap csak egy ember dolgozott a tutajon, és javította a hajó orrát, viszont két ember egy napig reparálta a raktárvilágítás egyik lámpáját. Lassan, keveset dolgoznak az emberek, volt a mondandója.
Ehhez csak annyit: vasárnap reggel én is előre mentem, hogy a tutajon dolgozóknak segítsek, a fedélzetről adjam, ami kell a munkához, a tutaj kötelét átkötni, elvinni, ha kell. Lásd, Lys Carrier... De nem volt rám szükség, így aztán elmentem térképezni.
Persze igazságtalan lennék, ha nem mondanám el, hogy ezek az emberek, akik ma ötven fölötti matrózok, tíz éven keresztül rendben tartották a hajót, de nemcsak ők, a hajó is velük öregedett. És tíz éven keresztül a németek, a tulaj is, és a parancsnok is maximálisan elégedettek voltak velük.
Most egy kicsit olybá tűnik Herr Meyer morgolódása, hogy kifacsarta az embereket, már nem a régiek, hát el lehet dobni őket.
Persze azt is hozzáteszem, ha igaz!
Mert Lucó lehet, hogy túlságosan mellre szívta, amit az öreg csak úgy, mellékesen megjegyzett.
Nem tudom.
Estére rám tört az "álomkór", így aztán zuhany után elaludtam, éjfél után öt perccel Lucó ébresztett...

Június 1. szombat, úton. Éjfélkor a zsilipben voltunk, Laci fent volt velem, amíg a pilot ki nem szállt, és még egy kicsit utána is. Egy is elmúlt, mire lement aludni. Jó hosszú napja volt, sőt, kettő is egybefolyt.
Hűvös van. Otthon hozzászoktam a májusi nyárhoz, éjjel fáztam a hídon, be kellett fűtenem.
A napi program: rendezkedés, eltettem a holmijaimat a kabinban.
Laci sokat panaszkodott a fáradtságra, öreg már ezekhez a hajókhoz, főleg német barbával, aki nem dolgozik, mindenbe beleköt, ha ki talál menni a fedélzetre, akkor legjobb "tudása" szerint összekócolja a dolgokat, majd hőbörög, ha nem megy simán valami.
Nekem is kellene váltanom. Már én is érzem, hogy fáradt vagyok. Jó lenne nagy hajóra menni, ahol ha kevesebb is a pénz, de nyugi van.

Június 2. vasárnap, úton. Isten éltesse Nimród fiam a születése napján. Hát már ő is megélt egy negyed századot!
Azt hiszem, egyelőre ez a naplóm nem lesz "olyan izgalmas", mint a Lys Carrieren írott. Hála Istennek. Ez azt jelenti, hogy nyugi van!
Az előző hajómon három és fél hónap alatt nem ettem annyi finomat, mint itt az elmúlt napokban. Für Kálmán nagyon jó szakács, és ami a lényeg, nincs napi kajakeret, nem kell spórolnia, és azt figyelni, hogy mennyit "költött" már a hónapban.
Azt nem lehet mondani, hogy ez egy "hübelebalázs", fiatal átlagéletkorú hajó. A szakács a legfiatalabb a maga harmincnyolc évével.

Június 3. hétfő, úton. Szépen megy a verkli, nincs semmi különös.

Június 4. kedd, úton. Hűvös, ködös, párás az idő. Semmit nem tudok a foci VB-ről, még a nyitómeccs eredményét se.

Június 5. szerda, úton. Ráharaptam egy programra, a Windows Media Makerre, miután a digitális fényképezőgépem alkalmas rövid videók rögzítésére. Persze a Nikon más formátumot használ, így semmit nem érek vele, otthon szét kell nézni a neten valami konvertáló programért.
Ötpercnyi VB jutott ma, bejött a tuniszi tévé, s láttam a Németország-Írország meccs utolsó pár percét. De ez elég volt, mert ekkor egyenlítettek az írek, volt öröm!
Azt hiszem, a legénység fizikailag legjobb állapotban levő izma: a videónéző. Éjfélkor, amikor készülődtem szolgálatba, még bambultak valami horror-baromságot.

Június 6. csütörtök, úton. Már azt hittem, hogy nem lesz miről írnom, de "hál' Istennek", ma kitört a pánik:

Jön a főnök

Laci beszélt a főnökséggel, és megtudta, hogy Sete-be érkezik Herr Meyer, a tulajdonos. Ez nem is lenne baj, ha nem maradna vagy három hétig! A hajó készül hajógyárba, augusztus elején Rigába mennek a vasmunkára, majd egy német hajógyárba a gépészeti javításokra. Nos a tulaj úr ezt készíti elő.
- Oda a hét vége, Pistikém -, fogadott Lucó szomorkásan a hídon, amikor délben megérkeztem, hogy leváltsam. Persze már tudtam, mert Kálmán, a szakács elmondta, mint a sütőrádió felelős szerkesztője. - Miért nem tudott Brestbe érkezni? Most lett volna egy nyugis hét vége, így meg rohangálás, szaladgálás hajnaltól éjfélig.
Ezt elhiszem, mert tavaly nekem csak egy rövid munkanapnyi együttlétem volt vele, de akkor az árboctól a gépházig, a fartól a hajó orráig mindenütt előfordult mintegy három perc alatt. S teszi ezt a maga 69 évével.
A Wotánt (erre gondolt Hóki parancsnoknak, de kiderült, először életemben, hogy már öreg vagyok, és Herr Meyer elutasított), és a másik hajóját már eladta, és mindenki azon aggódik, hogy a javítás után a Priwall is erre a sorsra jut.
Jellemző, hogy tavaly nyáron, ha szóba került, Laci a sorsát csak a Priwallon tudta elképzelni, most meg többször pedzegette, hogy átmegy egy nagy hajóra a HMS-nél. Engem ez nem különösebben érint (mármint a hajó sorsa), a javításra valószínűleg jön vissza Toró, az állandó elsőtiszt.

Június 7. péntek, úton. Nyugi van, csak az idő durrant be, de legalább hátulról jön, ami igen ritka tünemény.

Június 8. szombat, úton, Sete. Ocsmány esőben manővereztünk, természetesen délben. Az eső miatt ezután nyugi volt. Csak hétfőn kezdik el a kirakást, kedden mehetünk el. A város nincs messze, csak kinek van kedve ilyenkor kimenni?

Megjött a főnök

A taxi négykor állt meg a hajó mellett. A hídon "térképeztem", fél öt felé "letópláltam" a szalonba, ahol éppen fánkot evett, és milyen jóízűen! Tíz perc alatt elárasztott minden szükséges tudnivalóval.
Augusztusban megyünk hajógyárba, legvalószínűbb Riga.
Hóki hazautazása nem volt éppen leányálom:
Le Havre-ban kiment a repülőtérre, és ott közölték, hogy nem indul egy gép se, mivel sztrájk van.
- Legközelebb mikor indul? - kérdezte.
- Holnap - jött a készséges válasz.
- Biztos?
- Nem...
Különben se volt nagy kedve Londonon keresztül utazni, mert a Heathrow-ra érkezett volna, és a hamburgi gép a Gatwickről (vagy fordítva) indul. Így felhívta a vállalat egyik menedzserét, aki kocsit bérelt számára, és azzal ment haza, több mint tíz órát vezetett.
Mr. Meyer megvacsorázott, befalt vagy hat fánkot (ebéd maradék), megevett egy flekkent (vacsora), megittunk egy üveg bort, és begubózott a kabinjába. Dolgozni nem tud, mert a csomagja elveszett, s benne vannak az alkatrészek, amit hozott.